Rongyos angyalok

Magához tért. A rivalda éles fényei arcába döftek, nem látott semmit, csak a tűrhetetlen fényt. Tanácstalanul körülnézett, majd a földre, amit fűrészpor borított, látta kopott fekete cipőinek elcsámpásodott körvonalait.

– Legalább annyit tudok, hogy állok. – Végigsimított borostás arcán, tíz ujjal végigtúrt hosszú hajában, majd mindkét kezét zavarodottan zsebre vágta.

Újra meresztgetni kezdte szemeit. – Most már ideje lenne ezt az erős fényt megszoknom, legalább annyira, hogy tájékozódni tudjak – gondolta, egyre idegesebbé, feszültebbé vált.

– Változatlanul nem látok az égvilágon semmit, ez a védtelen érzés rettenetesen kellemetlen, bármi történhet velem, nem fogom időben észrevenni. De egyáltalán hogy kerülök ide, mi ez a hely, és mi ez a végtelen csend?

Csak állt ott, földbegyökeredzett lábakkal, nem is mert volna elindulni, nem látta, hova lépjen. Órák telhettek el, nem bírt ennyit állni, törökülésbe ereszkedett. Ebben a testhelyzetben sokkal jobban érezte magát.

Távoli zenét hallott, ami egyre közeledett felé. Dobok, kürtök, cintányérok csattogtak, formálisan körülölelte, elsodorta a zene. Érezte, egy erő talpra emeli, lábai groteszk táncba kezdenek, karjai szétcsapódnak, idétlen tánclépésekkel megindul szökdécselve a fűrészporban. Nem látott senkit, nem tudta, ki rángatja, és miért, csak a zene ordított fülsiketítő erővel.

Az ugrándozásával felkavart fűrészpor csípte szemeit, ráragadt izzadt bőrére, bele ment nyitott szájába, úgy kiszárította, nyelni sem tudott. Csak a dühöngő muzsika, a felvert por és az égetően erős fények vették körül. Torz mozdulataival csak táncolt körbe-körbe, kimerülten, zsibbadt idegekkel, akarat nélküli bábként. A zene folyamatosan dübörgött, mindig ugyanaz, már ellenkezni sem próbált, tudta, minden hiábavaló.

Lassan szétszakadozott rajta a ruha, kabátjának maradványa derékszíjába akadva vonszolódott utána, mint egy szánalmas uszály, észre sem vette, mikor vesztek el ócska cipői. Nem volt benne félelem, egyetlen támpontja sem volt, mitől is kellene félnie.

A zaj és a kimerítő rángatózás kezdte felőrölni izmait és idegeit. Végtagjai érzéketlenekké váltak, a vastagon rátapadt fapor elmosta arcának vonásait, egy bábúhoz kezdett hasonlítani. A szemeiből csorgó könnyek sem látszottak, a por alatt folytak, csak állán csöppentek le ziháló mellkasára.

Az egész testét belepő vastag por zöld színűre váltott, és marni kezdte bőrét. Nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy fogy. Figurája egyre vékonyabb lett, már nem is emlékeztetett emberre.

A zene halkulni kezdett, a fények tompított világítássá csendesültek. A vastagon terjengő por leülepedett, halk fuvallat vonult végig a porondon.

A vastag csendben és félhomályban lelassult a tánc, a bábú a manézs közepén megállt. Záporként omlott le róla a por, miközben a földre rogyott.

Kialudtak a fények, a csend visszavette örök birodalmát, elégedetten, hangtalanul sétálgatva az üres széksorok között.