Istennyila


 Az elfeketedett égbolton őrjöngve gomolygó viharfelhők még lélegzetét is elállították, amint felnézett.
– Csak megúszom valahogy, – szólt félhangosan, – ha ez a vihar kitör, kő kövön nem marad.
Fázósan összehúzta magán kabátját, és rövidült nyakkal futni kezdett. Alig tett meg száz-százötven métert, kinyíltak az ég csatornái. Olyan tömegben zúdult nyakába a hideg víz, hogy szinte megsemmisült.
Egy pillanatra dermedten megállt, ha lehet, még jobban összezsugorodott, kabátját felrántva fejére borította. Természetellenes testtartása miatt, meg a sűrű vízfüggönytől szinte semmit nem látott. Újra futni próbált, de csak bizonytalan tántorgás lett belőle.
– Te jó szagú istennyila, – mormogta a ruha rejtekében, –  ilyenben még nem volt részem.
Ahogy idétlenül rakosgatta maga elé lábait, érezte, cipői megteltek vízzel.
Vakító fény árasztotta el az egész égboltot, hatalmas villám hasította százfelé a mindent, és akkorát dörrent, még a lelke is megfagyott. Magához sem tért rémületéből, máris jött a következő. A sűrűn földbe csapódó villámok sisteregve érkeztek a rét füvére, krátereket égetve a védtelen természetbe.
Első gondolata az volt, hogy elrohan az első fáig és alábújik. Tántorgó futását megakasztotta a felismerés, miszerint állítólag a fákba, mint magaslati pontokba csap bele először a villám. Így inkább a nyílt rét felé vette az irányt, zavarodottságában rosszfelé indult.
A már víz alá került növényzetben eltűntek a gödrök, kétszer is elesett nagy igyekezetében. Egy villám mellette csapott le. Az éles fény és a reccsenő, irdatlan dörrenés átmenetileg siketté, vakká tette. Térdre esett. Bódult agya alig működött.
Lerogyott helyzetéből hasra feküdt, megadóan szétterpesztve kezeit, lábait. Nem voltak gondolatai. Arcát jobb alsókarjára fektette, hogy az arca ne érjen a teste alatt örvénylő vízbe. Nem érzett mást, csak a kíméletlen jégeső táncát a hátán. Még lehunyt szemhéjain keresztül is érzékelte a vakító fényvillanásokat.
Aztán egy hatalmas tűzkard közvetlenül mellette csapott le. Megnyílott alatta a föld, egy pillanatra a semmiben lebegett, majd zuhanni kezdett. Tempója egyre gyorsult, elvesztette eszméletét.
Felhőtlen, tiszta égbolttal ébredt a hajnal. Fényesen sütött a nap, a madarak énekétől volt hangos a határ. A rengeteg víz felszívódott, sérülésnek, meghasadt földnek nyoma sem látszott.

Nincsenek megjegyzések: