Állati! - mesék

A PINTYŐKE

A pintyőke, ha berúgott, mindig előtérbe furakodtak lelkében a fantáziája szülte vágyai. Most is erősen kapatosan imbolyogva repkedett a fák ágai között, és egyfolytában ismételgette, hogy vércse vagyok, vércse vagyok.

Ilyenkor a többiek körülülték a környező fák ágait, és agyon röhögték magukat a pintyőkén. Te nyomorult kis vakarcs- kiabálták felé, te nemhogy vércse, de kuszmatt veréb sem vagy. Én a te helyedben tűzokádó sárkány lennék, az ijesztőbb- károgta egy holló. Vagy egy pegazusnak álcázott törpevíziló- visította egy poszáta.

Dülöngélt a nevetéstől az egész erdő. De a pintyőke bekattant, talán nem is hallotta a megjegyzéseket, csak ismételte a hülye szövegét, hogy vércse vagyok, vércse vagyok. Aztán hirtelen néma csend lett, mert a nagy zajra, megjelent a vércse. Nézte egy darabig az idülten repkedő és butaságokat ismételgető pintyőkét. Na, ha te is vércse vagy, akkor megmérkőzünk. Ezzel könnyedén elrugaszkodott ültéből, és egy csőrcsapással a hencegő szerencsétlent agyoncsapta.

Hát igen… Aki nem ismeri a saját határait, az könnyen megjárhatja, - búgta egy vadgalamb, de csak halkan, nehogy meghallja a vércse, és észrevegye.

A SZAMÁR

A szamár háza az erdő szélén, a rét kezdeténél állt, egy bazsarózsa bokor és egy hortenziacsomó között, melybe belenőtt egy csomó tátika is. A vesszőkből és lombokból épített ház régi volt, igazán kényelmes, még az apjától örökölte, aki egy nyári délután béké­sen legelészve egyre távolodott a tarka réten, majd beleolvadt, eltűnt a virágtengerben.

A szamár javíthatatlanul optimista volt, ami természetes, mert a pesszimizmushoz kell némi ész is. Mondjuk ki bátran, a szamár egész egyszerűen buta volt. Következetes optimizmusa sokáig osztatlan derültséget keltett az erdő lakóinál, aztán némi zavarodottság lett érezhető erdei körökben, irigyek is kezdtek feltünedezni. Talán azért is aratott nagy sikert apja eltűnését célzó észrevétele, mely így szólt: „Történt ami történt, így legalább jobban elférek a házban.“

Ez a racionalitás, és érzelmeinek ezen megnyilvánulása felsőbb rétegeket is elkápráztatott, mondván, hát ez a szamár! Ez aztán egy tárgyilagos, kemény elme. E szellemi sikert követően az állatok kezdték felismerni, hogy tulajdonképpen és végső fokon a jelentéktelennek ítélt szürke megjelenés valami megfoghatatlan bölcsességet és eleganciát sugall.

Telt-múlt az idő, már sikknek számított a szamár minden tettével és gondolatával egyetérteni, sőt, tudós körökben továbbfejleszteni. Ezt a bagoly meg is tette az erdei egyetem filozófiai tan­székén, ahol is szamarologia abszurdika címmel melléktanszéket alapított. Az itt diplomázott szamaritánusok fától-fáig hirdették szamarológiai optimizmusukat, teljesen összezavarva a még pesszimista hajlamú állatokat.

Lassan az egész erdő megbolondult.

Minden állat igyekezett szamár-szürkének tűnni, a húsevők megpróbáltak még legelni is. A két lábon járó állatok, mint például az emu, olyan testtartásokat vettek fel mozgás közben, hogy a néző szemszögéből akár négylábúaknak is tűnhettek. A mű-szamárpata gyártás és árusítás soha nem látott magasságokat ért el. A jobbak még hangképzésre is elmentek, hogy eredeti hangjuk helyett szamár­-ordítani tanuljanak. Az Erdei Gyógypedagógiai Főiskola teljes hallgatói létszám­mal üzemelt, csak úgy harsogott az erdő az egy­mást túllicitáló tanulók szamárordításától.

A lábatlan csúszómászókat viszont – mint fejlődésképteleneket – kitiltották az erdőből, mondhatni evakuálták őket.

A biológiai tanszék a szamár születésnapján ünnepélyes keretek között „Nagy nemzeti növény”-nek kiáltotta ki a szamárkórót, mely növény fő helyre számíthat az erdő készülő címerén.

Egyedül a kokaburra nem fertőződött meg. Kacagása lépten-nyomon felverte az erdő csendjét.

Az időközben díszpolgárrá avatott szamár elnézően hallgatta a fel-felbukkanó kacagást. Tudta, a legnagyobb erőfeszítés sem elegendő ahhoz, hogy mindenkinek megjöjjön az esze.

Ez volt a szamár egyetlen pesszimista észrevétele, amiben vi­szont maradéktalanul igaza volt.

A BŰZÖSBORZ

A bűzösborzot istentelenül utálták, mert ha a folyó felől fújt a szél, a borzvárból olyan bűzt görgetett, hogy még a szemüket is csípte. El is ment hozzá egy küldöttség, és felháborodásukat nem rejtve véka alá, közölték vele, hogy vagy felhagy a bűzölgéssel, vagy költözzön el az erdőből.

A borz igen nagy dühbe gurult, odítozott, hogy ő is ugyan olyan állat mint a többi, neki is azonos jogai vannak. Más állatnak is van szaga, és ő sosem tette szóvá. De senkit nem zavar a saját szaga - hörögte lila fejjel -, engem sem zavar az enyém, és ebből a vitából engem ennyi, ami érdekel.

Izgalmában akkora bűzfelhőt eresztett, hogy még neki is sok volt. Az állatok prüszkölve, könnyezve visszamenekültek a fák közé. Vannak állatok, akiknek másságát szinte nem lehet elviselni, - mondta az öreg nyúl, de a bűzösborz is az erdőhöz tartozik, nincs jogunk őt elzavarni. Csak elkerülni van jogunk, mert barátkozni nem kötelező.

A bűzösborz is lehiggadt némileg, és üzent az erdő népének, hogy ezentúl mérsékli a bűzeregetést, rossz szomszédság, török átok, nem szeretne kirekesztődni. Így is lett.

A CICKÁNY

A cickánynak annyira nem volt semmi önbizalma, hogy érezte, nem tud így élni. Rábeszélték a többiek, hogy keresse fel a baglyot, hátha tud valami megoldást. Vagy két hétig készült, de a végén csak leküzdötte a félelmét, és elindult a bagolyhoz.

A hatalmas bükkfának, amiben a bagoly lakott, a kérge alatt volt egy lépcsőfeljárat, hogy ne csak madarak tudják felkeresni. Remegő lábakkal ment fel a gyávája, de mikor meglátta szemtől szembe a bölcs madarat, megnyugodott. Elmesélte neki, hogy állandóan fél, lassan nem mer ki se jönni az odújából. Mindenki nagyobb nála, ezt nem lehet elviselni.

A bagoly végighallgatta a sirámokat, megköszörülte a torkát, és szólt: Ha folyton azt figyeled, hogy ki nagyobb nálad, kinek van többje, megmérgezed a saját életedet, nem tudod értékelni és élvezni azt, ami neked jutott. Ha ezentúl azt figyeled, hogy ki kisebb nálad, kinek van hozzád képest kevesebbje, vagy éppen semmije, és nem arra figyelsz, hogy ki nagyobb, és kinek van többje, akkor rá kell gyere, hogy nálad vannak sokkal kisebbek, és szegényebbek. Mert a dolgok lényege, nem a jómódban van, és nem a tested nagysága számít. A hangsúly, a te belső milyenségeden van.

Azóta a cickány megbékélt az életével, és még időnként boldog is.

A MORMOTA

Itt lakom a hegy tetején, alattam az egész világ. Elnézem a madarakat, micsoda szabadságban élnek, míg én, földhözragadt szerencsétlen vagyok. Ezek repkednek a fényben, pillanatok alatt másutt lehetnek, én meg csak totyogok itt a gazban, és a hegytetőn élem le az életemet.

Minden nap, órákig nézte őket, megpróbálta ellesni a technikát, mert szentül elhatározta, hogy ő is repülni fog. Mellső lábaira lapulevél szárnyakat kötött, lázban égett az izgalomtól, érezte, sikerülni fog. Verőfényes reggelre ébredt, nagy izgalomban volt, elhatározta, hogy most kipróbálja vadonatúj szárnyait. Csak várjatok madarak- hangoskodott vidáman, majd meg lesztek döbbenve, hogy mit tudok én. Kiállt a szikla peremére, meglengette szárnyait, és előrelendült. Vad zuhanását, szerencséjére egy sziklarepedésből kinőtt bokor akasztotta meg… Keményen összeverte magát, de élt. Ott himbálózott ég és föld között. Két nagy zöldgyík mászott le hozzá, átkötötték derekát háncskötéllel, még szerencse, hogy ezek az állatok, még függőleges falakon is tudnak mászni. Visszavitték a kötél végét a fent rémüldöző mormotáknak, akik közös erővel felvontatták. A mormota, egyszer és mindenkorra kigyógyult mániájából.

Aki mormota, az ne akarjon madár lenni és fordítva, - mondogatta betegágyában fekve. Már alig várom, hogy a többiekkel keresgélhessek élelmet a fűben. Többet még csak fel sem nézett a madarakra.

A MENYÉT

A menyét unottan poroszkált a fák között, már megint erősen zavarta jelentéktelen testmérete. Ezek a fák egyre nagyobbak, már, már az eget verik koronáikkal, én meg akkora vagyok itt a törzsek mögött, mint egy lótetű. -morogta rezignáltan- dühösen felrúgva egy vadgesztenyét, meg egy hangyabolyt. Bár egy kecske sem nagy, mondjuk egy elefánthoz képest, és én mégis nagyon meg lennék elégedve, ha akkora lehetnék.

Te hiszel a csodákban?- kérdezte a levelibékát, aki éppen ott ugrált. Hát hogyne hinnék- szólt nagy vidáman, és akkorát ugrott, hogy a menyétnek még a szőre is égnek meredt. És a kudarcban? - így a menyét. Abban nem. - válaszolt a béka. Aki az egyikben hisz, a másikban is hinnie kell - mordult rá a menyét -, nagyon irritálta a leveli magabiztos viháncolása. Ha a kudarcban nem hiszel, honnan tudod, hogy mikor van szerencséd? Nem tudod mihez viszonyítani. Mi az, hogy viszonyítani- kérdezte elképedve a béka. Micsoda? Te nem is ismered a szót, - ordította haragjában, és kettéharapta a békát.

Na most például nem volt szerencséd, - mondta öklendezve, mert utálta a béka ízt.

                               

 

A SÜGÉR

A sügér ott lakott a nádas elején, egy sás mögött. Nem kellett neki nagy hely, mert kis termetű lévén akárhol elfért, és amúgy is csak aludni járt haza.

Nagyon rossz hangulatban úszkált hajnal óta, mert előző délelőtt azt mondta neki egy angolna, hogy ő egy tucathal. Akkor hirtelenjében fel sem fogta mekkora sértés érte a nagyképű angolna részéről. Aztán egy jóképű kukacot bekapott, csak abban egy horog volt elrejtve, és úgy kirántották őkelmét a parti fövenyre, mint a sicc. Na, pont egy ilyen tucathal akadt a horgomra- mérgelődött a horgász, és visszadobta a vízbe. Az új csalira az angolna is rávetette magát, és egy elegáns mozdulattal bekapta. De hiába várta a sügér, az angolnát nem dobták vissza. Milyen szerencse, hogy csak tucathal vagyok- lelkendezett.

Ennek köszönhetem az életemet- nevetgélt felszabadultan, és boldogan úszott be a hinárok közé.

A MÓKUS

A mókust soha senki és semmi nem zavarta. Naphosszat ugrándozott fáról fára, makkal és dióval dobálta az arra járó állatokat, telitalálat esetén majd lebukfencezett az ágról, annyira nevetett. Az állatok nem bosszankodtak viselkedése miatt, mert idétlen jelenléte némi derűt varázsolt a szürke hétköznapokba.

Történt egyszer, hogy a mókus a bagollyal akart beszélni, és nagy megrökönyödésére az odúnál álló kakukk közölte vele: előre be kell jelentkezni, mert a bölcs madarat az esze miatt tisztelettel kell kezelni, nem lehet berontani hozzá, mint a szélvész.

A mókus egészen elképedt. Ekkor az is eszébe jutott, hogy a minap a vakondtól hallotta, őt, mármint a vakondot kút és alagútfúró zsenialitása miatt az egész erdő nagy becsben tartja.

A mosómedve mosóversenyeken egymás után nyeri az erdei bajnokságokat, a vörösbegy dalversenyeken egyéni és örökös bajnok, a keresztes pók két fa közé olyan hárfát font, hogy az esti szellő a legszebb altatódalokat játssza a remek hangszeren.

A mókus rádöbbent a megrendítő igazságra: ő valójában nem tud semmi olyat produkálni, ami miatt az állatok számon tartanák. Teljes erejéből gondolkodott, mivel tűnhetne ki ő is, és az utolsó pillanatban eszébe jutott a megoldás.

Az állatok között neki van testméretéhez képest a legszebb, a legnagyobb és legdíszesebb farka.

Elrohant a búvópatakhoz a víz tükrében megcsodálni ékes zászlaját. Délceg pózolása közben – bár igyekezett a realitás talaján maradni – nagy csodálattal bámulta pompás önmagát.

Hazafelé ugrándozva egészen kivirult. Maga volt az elragadtatás.

Ahogy besötétedett, lakófája tövében kis örömtüzeket gyújtott, hogy az arra kószáló állatok minél jobban láthassák és csodálhassák remek végtagját, és ezentúl tiszteljék.

Ahogy mámorosan sürgött-forgott a kis tüzek között, vala­hogy lángot fogott bozontos farka, egy szempillantás alatt leégett minden szőre. Nem maradt más, mintegy kormos, füstölgő, vékony, hosszú nudli, ami híján volt mindennek, ami tiszteletreméltó. Szégyenében sötét lombok között keresett menedéket.

Később szőre újra nőtt, viszont addigra megtanulta, mi az állapot és érdem közötti különbség.

  A PÁVA

A pázsittal és díszbokrokkal díszített előkert egyetlen lakója volt a páva. A baromfiudvar tyúkjai gyönyörűségtől alélva nézték naphosszat a királyi madarat, ahogy széttárt farktollain csillogtatja a nap aranyfényét Kétséget kizáróan lehengerlő látványt nyújtott.

Ő is tudatában volt szépségének, alig tudta elviselni. A kakasokban forrt az irigység, egyetlen tyúk sem akart velük szóba állni. Csak a gátlástalan és buta kacsák feleseltek vele, nem csodáltak és nem tiszteltek azok senkit, csak belevágták magukat a szökőkút vizébe, és hülyeségeket beszéltek egymásnak reggeltől estig. A páva, farktollait széttárva, méltóságteljesen illegette magát a víz közelében, és mérhetetlen lenézéssel hallgatta a kacsák agyatlan csacsogásait. Sokszor majd kitört belőle a röhögés, de visszafojtotta, nem akarta, hogy ezek észrevegyék milyen jól szórakozik a buta  szövegeken.

Egy teliholdas nyári éjszakán érezte először, hogy magányos. Kezdte irigyelni a baromfi népet, akik összetartottak, beszélgettek, veszekedtek, és mindent együtt csináltak. Másnap reggel közel billegett a drótkerítéshez, és próbált szóba elegyedni a tyúkokkal, kacsákkal. Azok kővé dermedtek a meglepetéstől és elhúzódtak tőle.

Nem jött rá a páva, hogy hivalkodó farktollait széttárva, fenséges leereszkedő stílusban nem lehet barátokat szerezni.

A NYÚL

A nyúl, a kerek erdő nyugati ívében lakott egy vénséges vén tölgy gyökerei között megbúvó üregben. Ez azért történhetett meg vele, mert nem mezei, hanem üregi nyúl volt. Szívesen lakott volna a kerek erdő közepén ahol nemes fák és cserjék gondozott seregében kanyarogtak ápolt és sármentes utak, de nem tehette.

Az erdő közepe diplomáciai negyed volt, méregdrága építményekkel és üregekkel.
Ott csak ilyenek laktak, hogy angóra nyúl, perzsamacska meg egy elutasító modorú anakonda.

Történt egyszer egy tavaszi vasárnap délelőtt, a nyúl bement a belvárosba sétálni, megbámulni a már említett lakókat, elképzelni mi lenne ha ő is ott élhetne.
De nem állt vele szóba senki. Egyszerűen levegőnek nézték. Sáros lábairól, fénytelen szőréről az avatott szemek messziről felismerték hogy ez egy niemand, egy vidéki, aki már csak azért sem lehet nyúl, mert a gnú írta Enciklopédiában a nyúl másképp néz ki.
Ez ellen viszont nem volt apelláta. A gnú döntése támadhatatlan.

A porig sújtott üregi nyúlnak számtalan gondolat száguldozott fejében, de mivel nem kérdezte senki, ezek a gondolatok sosem láttak napvilágot. Végtelen szomorúságában hazavánszorgott, bebújt megszokott üregébe és meghalt.

A POCOK

A szegény pockot minden állat szánta, mert kövérsége legendás méreteket öltött. Sokszor már hajnalban kezdte a reggelizést ami szertartás délben fejeződött be, akkor is azért, mert ebédelni kellett.

Ő is érezte, ez így büntetlenül nem mehet tovább de a radikális változtatást mindig halogatta. Ritkán hagyta el házát mert alig fért ki az ajtón, na meg az állatok gúnyolódásai is egyre erősebben zavarták. Már védekezésképpen fűre-fára hivatkozott. Kisevőnek hazudta magát, aki gyomorbántalmai miatt felfúvódott, rengeteg levegőt nyel, hogy táguljon bundája, hosszan magyarázta egyre nagyobb képtelenségeit de az állatok csak nevettek rajta.

Egyszer aztán lakása ajtaján díszes szögekkel rögzített tábla jelent meg, egy orvosi bizonyítvány. /A görény hamisította/ A ˝Hivatalos irat˝ bizonyította, a pocok nem falánksága, de súlyos betegsége miatt ennyire kövér. Gyógyíthatatlan bulémiában szenved amit csak nehezít a tény, hogy nem tud hányni. Az állatok nagyon elszégyellték magukat, hogy szerencsétlenen időtlen idők óta gúnyolódnak, ami igen nagy lelketlenségnek mondható.

Azóta a pocok mennyei békességben zabálja végig napjait, nagy részvéttől, és sajnálkozó pillantásoktól övezve. Szenvedő képpel tömi magát, még hordják is neki a finomabbnál finomabb falatokat, nehogy rosszul legyen a nem evéstől. Még a házimunkákat, és a téli fagyűjtést is mások végezték el helyette, hiszen ekkora pocakkal ezeket nem is lehet csinálni. Így élt a pocok kései öregségéig, nem volt semmire gondja.

Még van aki azt hiszi, hogy csak a róka ravasz?

A SÜN

Valamikor réges-régen - mondhatnám hajdanán -, állati körökben a sün kedveltnek volt mondható. Sima-meleg testét szőke pihe borította helyenként bohókás göndör loknikkal, rózsaszín orrocskájával szeretettel és kíváncsian szaglászta meg az ő iránta érdeklődő állatok szőrét, akár tollát is.

Telt - múlt az idő, a sün kezdett furcsán viselkedni. A többiek eleinte jókat derültek a kedvelt kis lény különcségein nem tudták mitévők legyenek. Történt ugyanis, a sün megalkotta saját imidzsét, mert egyik hajnalban arra ébredt, hogy neki nincs. A probléma kezdődött azzal, hogy nem lehetett többé kérdezni tőle semmit, mert alanyi jogsértésnek tekintette. Nem lehetett rajta kívül senkinek véleménye, mert sünellenes támadásnak értékelte, tömény erőszaknak. Csak akkor, azt és annyit lehetett előtte beszélni, amennyit és ahogy ő jónak látta.

Sűrű tüskéket kezdett növeszteni, nehogy valaki alantas állattárs netán meg tudja simogatni, és aljasul meg tudja tőle kérdezni, nincs e valami baja. Az állatok egyre tanácstalanabbak lettek, az immár tüskeerdőbe burkolódzott hajdan volt sünnel szemben - már köszönni is alig mertek neki -, ha összetalálkoztak a kerek erdő egyik-másik ösvényén, mert a sün oly görcsösen ragaszkodott egyéni szabadságjogaihoz, hogy még azt is ellene irányuló erőszaknak értékelte. Nem volt mit tenni.

Az állatok lassan tudomásul vették, a sün furcsa lett. Kezdték elkerülni. A sün, ezt a tényt szüfrazsett harcának fényes győzelmeként élte meg, büszkén parádézott egyre növekvő szabadságtudatában. Csakhogy az évek jöttek és mentek, felette is kezdett elszállni az idő. Az erdő állatai leszoktak a sünről, kirekesztődött az erdő életéből. Már senkinek eszébe nem jutott volna akárcsak egy szót is szólni hozzá. A sün, magányos-múló életében megjelent az elhagyatottság, rátelepedett a többiek közönye, és a csend. A már öregedő sün magárautaltságában vágyta volna a többiek közelségét, de már nem volt rá kíváncsi a kerek erdő egyetlen lakója sem.

Nem maradt más, mint öregen, számtalan csalódással és kiábrándító tapasztalattal a háta mögött egyedül szembenézni az utolsó ősszel, és a végsőkig reménykedni kihűlt vackán, hátha még egyszer csak megkérdezi valaki, egy arra vetődő erdőlakó: Szerbusz malacka… minden rendben?

A TÜCSÖK

Ugyan úgy egész nyáron hegedült nem törődve semmivel, mint La Fontaine idejében. Úgy tűnik, a tücskök semmit nem változnak-vagy csak nagyon lassan-és rendkívül keveset.

Tudom, ez nem egy elismerő vélemény, és sok tücsök most megbántva érzi magát, de ha egyszer ez az igazság… mit tudnék mást mondani. Mentegethetném őket, hogy egy művészlélek nem előrelátó és megfontolt mint egy hangya, aki viszont közismert, nem tud hegedülni. Mindent nem lehet tudni. A hegedüléshez nem csak tehetség, irrealitás is kell. Egy élet nagyon hosszú, hogy csak kézzelfoghatóan érdemes dolgokat csináljon az ember. Hosszú és lapos. Az lenne biztonságos, ha a tücsök négy napig racionális lenne, háromban meg szóljon a zene. De ez így nem működik. Vagy-vagy. Igazából ez a megoldás a tücsök fejében is megfordult, de nem tudta végiggondolni, mert eszébe jutott egy új akkord.

Elszállt a szépidő, hűvös szelek keltek, a tücsök hegedűje hamisan kezdett szólni. Hajnalonként rázta a hideg és bizony élelmet is nehezen talált. Nagy úr a szükség, megpróbált a hangyától kérni, de az kárörvendve hahotázott és biztosította arról, rá ne számítson. A tücsök le volt törve. A hangya elégedetten ült meleg kuckójában, plafonig értek élelmiszerkészletei, és nem boldogságot, csak halálos fáradtságot érzett. A kályha mellett ült hintaszékében visszagondolva eddigi életére. Döbbenten tapasztalta, semmi másra nem tud visszaemlékezni mint az állandó robotra, a rettenetes kimerültségre. Rájött, egész élete arról szólt, hogy kellően felkészüljön a télre. Létbiztonságáért mindent feláldozott. Nagyon nekikeseredett. Kinyitotta házának nyikorgó faajtaját, berángatta az ott gubbasztó, félig fagyott tücsköt. Adott neki enni, inni, megvárta míg felmelegszik, majd szólt: - Na most hegedülj. Ellátlak a tél folyamán, de játszanod kell a koszt-kvártélyért, mert semmi nincs ingyen. Mindenki azzal fizet, amivel tud.

Ezek után a hangya jóllakottan befeküdt ágyába és hunyt szemekkel hallgatta a tücsök játékát, életében először elégedett és boldog volt. Nem hiába halmozott egész nyáron. Tavasszal a hangya kipihenten, millió csodás dallammal emlékezetében indult dolgozni. Már megállapodott a tücsökkel a következő telet illetően.

AZ ÖSZVÉR

Az öszvért nagyon idegesítette, hogy egyedi státusa miatt a lovak igazándiból őt szamárnak nézték, a szamarakat viszont ő nézte le.

Nem is tudott idáig megnősülni, jobb társaságban előfordulni, zab kiutaláshoz jutni, számára arának csak ló jöhetett számításba-na persze szerinte. Jobb közösség, és zabkiutalás pedig csak lovaknak dukált. Törzskönyvem ˝Kis hibával˝ - szokta keserűen emlegetni, kilátástalan helyzetén alkohollal próbált segíteni. Persze-mivel tényleg nem volt szamár-hamar rájött, a részegeskedés nem old meg semmit.

Egyik napfényes délelőtt a kerek erdő patakjának partján ült, és borotválkozott. Meghökkenve vette észre, jó hangulatban van, ami felismerés kissé aggasztotta. Nem volt számára megszokott a jókedv. Még délelőtt hallotta a vegyesboltban, este - mikor az éjszakai szellők sugdolózni kezdenek a lombok között -, elkezdődik a lovak kerekerdei éves álarcosbálja. Elhatározta, az eseményen részt vesz. Meghívót természetesen nem kapott, de tudott egy helyet, ahol észrevétlenül be lehetett osonni a táncparkettet helyettesítő tisztásra, ami megszámlálhatatlan szentjánosbogár segítségével majdnem fényárban tündökölt.

Az eseményre vad bikának öltözött, meg kell hagyni, a jelmez nagyszerűen sikerült. A sokadalomban ügyesen elvegyült, a szamarakból álló személyzet megcsodálta a bikának öltözött remek paripát, kínálgatták mindenféle finomsággal, nagyon igyekeztek megfelelni neki. A lovak nem keresték társaságát. Elzárkózó udvariassággal elnéztek felette. Egész este igyekezett ennek okát megfejteni, de csak hazafelé menet jött rá.

Bár szomorúan, - de be kellett látnia, egy öszvér hiába maszkírozza el magát bikának, szamarat biztos meg tud téveszteni, de egy igazi lovat soha.

MALACKA

A kerek erdő délnyugati peremén, egy kellemesnek mondható vasárnap délelőtt, a malacka ült háza előtt a kispadon, és szokásától teljesen eltérve, gondolkodott.

Ezt a rendkívüli helyzetet az a megmásíthatatlan tény váltotta ki nála, hogy még a hét közepén, a piacról hazafelé bandukolva rádöbbent, egyre gyorsabban száll el felette az idő. Az, hogy ez a megállapítása ilyen irodalmian jutott eszébe, egészen meghatotta.
 

Feltámadt benne egy olyan humanitárius igény, hogy erre a veszélyre, azonnal fel kell hívnia az erdő állatainak figyelmét, hiszen ha ez rá érvényes, akkor a többiekre is, és össze kéne hívni egy haladéktalan erdei bizottságot, hogy kidolgozzanak egy védekezési stratégiát.

Aztán meggondolta magát, mert rádöbbent, hogy az egész öregedési veszélyből, valójában csak a saját öregedése aggassza. Ezen felismerésből adódóan támadt egy kellemetlen lelkiismeret furdalása, - mert alapvetően egy rendes, jóérzésű állatka volt - érezte, ez az önző álláspont mégsem helyénvaló. Önvédekezésből el is kezdett indokokat gyártani, lelkiismeretének lecsendesítése okából.

Ilyeneket mondott:

A borz? Amilyen erősen el van ragadtatva magától, szerinte nincs is rajta kívül állat az erdőben.

A hernyó? Más sem érdekli, minthogy bizonyítsa önmagának nagyszerűségét, a minap is, miután beiratkozott német tanfolyamra, töri a magyart. Úrnyónak nevezi magát, szerinte ez átkozottul elegáns, és meg is felel a valóságnak.

A cickány? Csak a harácsolás, mindent behord földalatti bunkerrendszerébe, és egészen oda van szőrtelen- hosszú farkától.

A giliszta? Folyton részeg, ez egyetlen lehetősége, hogy kígyónak érezze magát.

Így sorjázott végig minden állaton, és teljesen megnyugodott. Belátta, felismerésével, jobb ha egyedül marad, nem osztja meg vagyont érő sziporkáját senkivel, mert rajta kívül senki nem érdemli meg, hogy birtokolja a tudást.

Azóta is - ha teheti, kint üldögél a kispadon és leereszkedő, elnéző mosollyal nézegeti a jövő-menő állatokat, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy napról-napra múlik felettük az idő.

BAROMFIUDVAR

A baromfiudvarban minden szárnyas - persze tyúkfélékre gondolok - elhatározta, ő ezentúl kakas lesz. Ebben a kérdésben most az egyszer teljes volt az egyetértés. Lázas igyekezettel folyt a munka, mindenki lelkes odaadással építette saját szemétdombját.

Felkeresték a baromfiudvar rejtett zugait, a legapróbb szemétig mindent összeszedtek ami a célnak megfelelt. Épültek és szépültek a dombok, többen igyekeztek szinte művészi megoldásokat találni, hogy ne csak jó legyen az építmény de kultúrát és intelligenciát is árasszon magából a szagon kívül. ˝De több nap mint kolbász˝, krónikussá vált az építőanyagok hiánya. Egymás dombjáról kezdtek lopkodni az érdekeltek. Ebből aztán vádaskodások, parázs viták támadtak, a hevesebb sértettek még ökölre is mentek egymással. Egy üres sörösdoboz, egy törött lekvárosüveg aranyat ért. Mindenkinek sikerült azért szemétdombot építeni, de mindenki szerette volna, ha az ő dombja a másikénál magasabb. Emiatt a dombok közti viszonyok nagyon elmérgesedtek. Jó barátok gyűlölt ellenségekké váltak, az egész udvarban csak úgy vibrált a levegő az indulatoktól fűtött közhangulattól.

Egy élelmes kakas megnyitotta a nem változtató és nemet igazoló hivatalt, ahol némi építőanyagért igazolványt kapott a kérelmező arról, hogy ő egy kakas. Olyan tülekedés támadt az iroda ól ajtaja előtt, hogy egy pecsenyekacsának kellett számot osztani. Addig is, egy szárnyasokból megválasztott polgárőrség vigyázta a dombokat, mert alattomos tyúkokból álló bandák fosztogatták a sorban állók dombjait. Mire végre nagy nehezen helyreállt a rend, mindenki felült a saját szemétdombjára és elégedetten pöffeszkedett.

Leszállt az éjszaka, megjöttek a hideg fuvallatok, és bizony, a dombokon ücsörgő ˝Kakasok˝ fázni és félni kezdtek. Felidéződött bennük a jól bereteszelt ól biztonságos-meghitt melege, a szorosan egymás mellett alvók családias-jó érzése. Megérkezett végre a hajnal, és csupa kialvatlan, átfázott tyúkot talált a reggeli pára áztatta szemétdombokon. A szürke fényben megkönnyebbülten ismerték fel egymást, békésen és megnyugodva álltak neki a reggeli bogarak összeszedegetéséhez, az ismét együtt érzésétől boldogan.

Egy életre megtanulták, aki tyúk - maradjon tyúk, aki kakas az meg kakas.
A szemétdomb mit sem ér ha mindenkinek van, nem hatalmat, csak magányt és védtelenséget tud nyújtani. Kell a többiek szaga és melege. A baromfi már csak ilyen.

A SAJT

A holló, köztudottan igen alacsony szellemi szinten károgott. Igaz, hogy nem is volt szüksége különösebb észre, mert amiket csinált egész nap, ahhoz még ennyi spiritusz sem kellett.

Ez az idióta valahonnan szerzett egy darab sajtot, ismerve őnagyságát-kizárólag csak lophatta. Na persze, ha megkérdezném tőle, biztos azt mondaná vette. De hogy vehette, mikor mindenki tudja, nincs egy vasa sem. Röfögte a vaddisznó.

Szóval, ez a szerencsétlen, csőrében a sajttal felrepült egy gesztenyefa ágára, ahonnan jól látszott, és ott hadonászott vele. Feltűnősködésének egyetlen oka, hencegni akart szerzeményével. Arra egyáltalán nem is gondolt, hogy ő nem szereti a sajtot. Rossz ízét érezte, és ráragadt csőrének belső részére. De nem baj! A lényeg számára az, hogy szerzett egy sajtot.

Az állatok körülállták a fát, és mindenfélét felkiabáltak neki. Mi van a csőrödben te félhülye! – ordított fel a görény. Csak azért nem seggfejet loptál, mert az már van neked - visította a nyúl. Nézzétek a nagy erdei senkit! Úgy ül ott, mint egy egyszemélyes halotti menet! Azért nem fogja a sajtot a fülével, mert nincs neki. Szörnyű, hogy valakinek nem elég, hogy ronda, még buta is! - hőbörgött a cickány, nagy röhej kíséretében.

A holló lassan de biztosan kezdett dühbegurulni. Az állatok nagy megdöbbenésére, hóna alá kapta a sajtot, és visszaordított: Szörnyű, hogy barmok csak baromságokat tudnak beszélni! Ahogy így végignézek rajtatok, az életkedvem is elszáll ennyi féreg láttán. Bele vagytok ragadva abba a hülye mesébe, nem láttok az orrotoknál tovább. Itt tátjátok a szátokat, mint szar a hidegvízben, csak úgy örvénylik a fa körül a hülyeségetek, majd leszédülök tőle az ágról. Ennyi barmot egyszerre, még nem látott a világ. De elnéző vagyok veletek, mert fogyatékosokkal egy nagyszerű madár mi mást is tehetne. Csak azért nem szarok rátok, mert akkorát nem tudok, hogy mindegyikőtöket befedjen. Márpedig én nem kivételezek. Emiatt estek el a megtiszteltetéstől. Ha most leejteném a sajtot, egymást taposnátok, ki egye meg. Férgek! De eszemben sincs leejteni, az már régen volt. Nagy kényelmesen kihúzta hóna alól a csemegét, és komótosan enni kezdte. Még hogy leejtem - dohogta. Ha beledöglök akkor is megeszem, ezeket meg megöli az irigység.

Így is történt. Miután a sajt elfogyott, tollászkodás közben csak úgy lekiabált a némán álló tömegnek: Most megyek, és lopok valami finomságot, de ne aggódjatok, közben rátok fogok gondolni. Rátok, a sok félrefejlődött patkányra. Mert máskor is annyit fogtok tőlem kapni mint most. Aztán lassan zabáljátok, nehogy félrenyeljetek. A holló harsogó röhejre fakadt, és elrepült a döbbent csoportosulás felett. Még pottyantott is egyet, aki kapja marja - felkiáltással. Aztán igazságosan osszátok el!

Elképesztő, mennyire megváltoztak időközben ezek a rohadt mesék.- így a róka. Ha ez igaz, - szólt a nyest, jobb lett volna kérnünk tőle, talán adott volna egy darabot. Hát nem kizárt-mondta kedvetlenül a menyét. Máskor, ha mesébe botlunk, jobb, ha utánanézünk nem történt ezen időközben változás. Azért elgondolkodtat a dolog etikai része – mondta, a hiúz. Elítéljük a hollót, mert tolvaj. De amit lopott, ha nekünk adja akkor szívesen megesszük.

Na igen - mondta a bagoly. Ezen érdemes elgondolkodni - szólt, és lomhán elrepült.

CSEVEGÉS…

És akkor a békakirály lekapva koronáját, akkorát húzott a trónbitorló jelölt fejére, hogy az, az egész udvar szeme láttára, magaalá rondított.

Hogy neked milyen idióta meséid tudnak lenni, - szólt a szarka felháborodva. Már több ízben gondoltam, hogy tán nem is vagy normális. És ezt egy tolvaj mondja nekem?- röhögött a varjú. Te, a közismert tolvaj, írtak is rólad egy nyitányt, ˝Tolvaj szarka˝ címen. Én, a mese elbeszélése szerint, egyszer loptam egy sajtot, azt is elejtettem. Na, persze nem vagyok gyakorlott, mint te. Ne kapd fel a vizet Hófehérke- szólt a szarka, bár csak arra lehet büszke valaki, amije van. De mi van neked? Egy repedtfazék hangod, elejted a sajtot, buta vagy, mint az éjszaka és színeid sincsenek. Tulajdonképpen megtiszteltetés ér, ha veled szóba állok. A varjú úgy hahotázott, hogy összesereglettek a környező fákról a madarak. Már úgy érted, hogy a te motyogásodat hallgatni nekem megtiszteltetés? Hát mindjárt lefordulok az ágról! Éppen ideje lenne,- morogta a szarka, letolvajozol, mert valami elmebajos ember nyitányt írt rólam? Inkább azt hiszem, hogy irigy vagy, mert én örök időkre bevonultam a zenetörténetbe, te meg még a levesbe sem, mert rágós vagy, mindjárt megmondom, hogy mint mi. Olyan unalmas vagy, mint egy hullámverés. Hogyhogy hullámverés… Micsoda? Te nem tudod mi az a hullámverés- a szarka fetrengeni kezdett a fűben, kapkodva a levegőt. Az idővel igencsak összejött hallgatóság, őszintén kezdett aggódni a szarka egészségéért. Békakirály… korona… hullámverés… sajt- lihegte kifordult szemekkel szegény szarka, és meghalt.

Hatalmas csend borult az erdőre, a megdöbbenés csendje. Többen a szemüket dörzsölték, hátha rosszul látnak, de nem. A szarka, immár mozdulatlanul hevert a fűben, nyelvét hosszan kiöltve. A varjú is megrendült a történtektől, de hamar összeszedve magát, és rikoltozni kezdett: Lám, lám! A nagyeszű madár. Elmehetsz a hullámverésedbe, mégis én győztem, mert te fekszel a földön, és nem én!

Mert a győzelemhez nem ész kell, hanem kurázsi. Felröppent az ágról, repült két tiszteletkört, majd a dombok felé vette az irányt. Még sokáig hallatszott egyre távolodó károgása.

A HÖRCSÖG

Ó! Hogy rohadna meg ez a szemét erdő, ordibált a hörcsög lila fejjel.
Két hátsó lábán állt, és mellső lábaival úgy bokszolta a levegőt, mint egy őrült.
Ebben a pöcegödörben nem lehet élni - fuldokolta a méregtől - ennyi marha állat nincs a földön összesen, mint ebben az erdőben.
A jövő- menő állatok különösebben meg sem voltak lepve a hörcsög magánszáma miatt, hiszen többször is előfordult naponta.
Hát, - mondogatták egymásnak -, ezért hörcsög, egy vadkacsától igencsak elképesztő lenne ez a szélsőséges viselkedés.
Két dührohama között egészen normális tudott lenni, bár akkor is kellemetlenkedett mondván, csak azért beszélgetek, nehogy elfelejtsek beszélni, amúgy ha belegondolok, nem érdemes egyikőtökkel sem szóba állnom.
Ilyenkor pocakját düllesztve, utálkozó, fájdalmas ábrázattal, fenségesen bevonult lakásába.
Őt is kínos helyzetbe hozták dühöngései, de hörcsögi mivolta ellen nem tudott tenni semmit.
A múlt szerdán is úgy legázolta a szerencsétlen cickányt, hogy egész csődület keletkezett a háza előtt, pedig valójában az nem is csinált semmit, mindössze, a füvezett előkertjének szélére lépett.
Már ordítása közben is szólt benne egy hang, hogy állítsa le magát, de ettől még jobban begurult.
Mikor visszarohant odújába, majd lesült pofájáról a bőr, annyira szégyenkezett.
Megvert az Isten ezzel a kurva természetemmel - morogta maga elé -, és csak úgy égett a pofája a szégyentől.
A szakramentumát! Az anyátok valagát -szólt fennhangon, amitől kicsit megkönnyebbült.
Muszáj lesz megváltoznom - mondta -, így az egész erdő vagy röhögni fog rajtam, vagy utálni fog.
Nem lehet egy közösségben létezni tolerancia készség nélkül.
Másnap reggel elkezdte a változtatást.
Kiállt ajtaja elé, az arra igyekvő nyúl már puszta látásától is összehúzta magát, de a hörcsög megtorpantotta menekülési szándékában.
Szervusz drága nyuszika - szólt negédes hangon -, milyen szép fényes a bundád! Biztos jó napom lesz, hogy mindjárt reggel láttalak. Látom, remek egészségnek örvendhetsz, ennek különösen örülök.
A nyúl, elképedésében akkorát ugrott, csak úgy döngött, mikor visszaesett a földre.
A hörcsög képéről eltűnt a mézes mázas mosoly, és elkékült pofával ordítani kezdett. Te rühes kis rágcsáló - harsogta -, akkora zajjal jössz, mint egy részeg ló!
Mindjárt akkorát rúgok beléd, hogy attól koldulsz - hörögte - és berohant ajtaján.
Elkeseredetten magába fordult. Szomorúan belátta, hogy aki hörcsög, az hörcsög, senki nem képes önmagát átugrani.

NYÁRI ZÁPOR

Eleinte csak távoli bárányfelhők úsztak a kék égen, vakító fehéren verték vissza a nap örök optimista sugarait- mesélte az elhízott öreg pók a légynek.
Egy lapulevélen heverészett, a zöld légy mellette állt, és szárnyait rendezgette.
Aztán mi történt- kérdezte ki sem nézve szárnyai mögül.
Szinte észrevétlenül borulni kezdett, sokasodtak a felhők, egyre sötétebbek lettek, és feltámadt a szél. Először finoman és simogatón, majd alattomosan felerősödött, elkezdte összekuszálni az egyre sokasodó, és egyre feketébb felhőket. Gomolyogtak, keveregtek felettem, jól láttam, mert éppen a hátamra fordultam fektemben.
Mi volt aztán- kérdezte a légy, aki már abbahagyta a tollászkodást, és mereven figyelt.
Hogy mi, - sóhajtott mélyet a pók, leesett az első esőcsepp, csak úgy csattant itt a lapulevélen, rám fröccsent hideg levével, de mire észbe kaptam, csak úgy záporoztak rám ezek a vízibombák.
Próbáltam talpra ugrani, de elcsúsztam a vízben, jól odavágva a fejemet az egyik vastag érbe.
Kiáltani akartam, de telement a szám vízzel. Hirtelen azt sem tudtam, merre van a fent meg a lent.
Csendben ültek egymás mellett percekig, a pók újra élte emlékeiben a szörnyű élményét, a légy is próbálta elképzelni az eseményeket, kicsit lassan ment neki, mert nem volt különösebben okos.
Aztán lesodort a vízözön a levélről, egyenesen a sáros vízbe. Minden erőmmel próbáltam elevickélni egy földhányáshoz, ami végül sikerült is. Valahogy felmásztam rá, szerencsémre egy kődarab volt a közepén, annak köszönhettem, hogy nem süllyedtem el.
Hamar elvonult a vihar, bár nekem végtelen hosszúnak tűnt.
Képzelem, hogy néztél ki- mondta a légy megrendülten.
Na gondolhatod- így a pók, volt is egy olyan érzésem, hogy ezt nem úszom meg élve.
Én, nem is tudom mit csináltam volna a helyedben.
Nagyon egyszerű, én sem tudtam mit tegyek, ilyenkor az események diktálnak, és nem én, vagy te.
Aztán előbújt a nap, körülnéztem, rémes volt a pusztítás. Minden összetörve, a sudár növényszárak holtan feküdtek az iszapban. A sűrű párában mindenről csöpögött a víz.
Hát nagy mázlid volt- szólt a légy, nem ész kell a megmaradáshoz, elég a szerencse. Mindegy, hogy igazad van, vagy tévedsz, aljas vagy, vagy tisztességes, egykutya. 
A sors másként mér, és senki nem tudja hogy.
Egyet tehetsz, ülj vissza egy épen maradt lapulevélre, élvezd, hogy süt a nap, és reménykedj, hogy a következő vihart is megúszod. 
Erről szól az egész életünk- szólt a légy, és elrepült.