Tájkép csata előtt

   

   Napsütötte dombok, rétek, tarka virágmezők, langyos szellő borzolta fűtenger, tücsökzene, játékosan repkedő szitakötőkkel. A mérhetetlen béke biztonsága árad mindenből, vastagon bevonva szeretetével bokrot és fát. A képzelet szülte tündérek játékos tánca, aranyló fürtjeik csillognak a napsütésben, manók és törpék civakodásától hangos a táj, szinte elnyomva a méhek monoton zümmögését.

Ez egy szép nyári nap, a nyugalom és szeretetteljes béke szigete, a múlhatatlan örök feltámadás és élet kiapadhatatlan forrása.
Tájkép csata előtt.

   Mert elvakít a csoda, a csodának hitt állapot, mert azt akarod látni és érezni, zenékben lebegsz súlytalan, minden rózsaszín, és paradicsommadaraktól hangos. Mindenkit szeretsz, mert az emberek jók és szépek, csilingelő kacagástól átitatott mosolyok tengerében lubickolsz és élsz. Nem nézel a lábad elé, azt hiszed nincs gödör, minden tüneményes és egyenes, nem kell odafigyelni semmire. Csodálatos világ, csodálatos emberekkel. Idétlen lebegésed megrészegít, csukott szemekkel mész előre, a bizalom és tisztesség zúgó harangszavával kísérten.
Tájkép csata előtt.
 

   Lehangoló, hogy a szép sem örök, tíz körömmel fogod, akkor is eltűnik, ha akar, és ugyanaz árnyékban és hidegben távolról sem ugyanaz. Az érzetet nem csak a látvány kelti, kell hozzá fény és meleg, ami összességében teremti a bizalmat. Mert ezek nélkül a táj elutasító és közömbös, a tündérek és manók is eltűnnek, csak ellenséges szelek és vészjósló morgások törnek fel a hervadó virágok közül. Az elsárgult fűtengerben az elmúlás motoz, érzed, ne menj közel, mert bármi történhet veled. Hová tűnt a hajdani csoda..? A virágzó bokrok fejfákká torzultak a temetetlen gödrök erdejében. Bennük esővíz és száraz levelek, a valaha volt emlékei. Bogáncs és csalánerdők útvesztőiben árván és reszketve botorkál a fényét vesztett tavasz, lelkében a bukott csata szorongó emlékeivel, elpusztult hittel, kilátástalanul, várva a kegyelemdöfést.
 

   Hidd és élvezd boldog perceid, azt a felhőtlen lelkesedést, mit feléd áraszt a rét, ahol széttárt karokkal állsz a meleg szélben, és érzed, repülsz könnyedén a táj felett, a téged kísérő pillangók meg­számlálhatatlan tömegében, melyek palástként borítják be ujjongó szívedet.
 

   Boldog kiáltásodat messzire sodorja a szél, egyetlen életed dörgő himnuszát. Mert ami életben tart, az a hit és képzelet, hinni abban, amit szeretnél, elképzelni az elképzelhetetlent, és abban élni őszinte szándékkal. A te mindenkori vágyaid a mérvadók, tőled függ, ne térj ki a felelősség alól. A rét tőled gyönyörű, a te belső milyenségedtől. Ne engedd, hogy indulataid jeges vizekre kormányozzák csónakod, mert téged is megöl a vihar, és veled pusztul a rét csodája, amit soha többé nem tudsz feltámasztani. Feltámasztani csak Isten tud – ha akar – de ne reménykedj, mert nagyon ritkán teszi. Ha hibázol, úgy maradsz az idők végezetéig. Aztán cseszheted a tücsökzenét, meg a virágokat. Mindezt alulról szagolhatod, ha jó az orrod. Hidd el, jobban néznek ki a dolgok csata előtt, mint után, aztán ha győzöl -  ha veszítesz, ugyanúgy visszarendeződik a látkép, mint eredetileg volt, téged meg medáliástól elfelejtenek.
Mert a természet örök, te viszont nem, és ez eleve meg­határozza lehetőségeidet – ami testvérek között sem sok.
 

  Nem érdemes ezzel törődnöd, csatázzon, akinek amazon volt az anyja. Te csak ülj le a fűbe, hallgasd a tücskök énekét, mert ha öregen megsüketülsz, nem fogsz hallani semmit.