A felhők sosem zöldek

       Ezt mondani sem kell. Nem vagyok elmebeteg, hogy ilyeneket gondoljak. Tudom, hogy a felhők mindig fehérek, kecsesek és kedvesek. Most  persze nem a vihar felhőkről beszélek. Azokból láttam eleget, de én azúrkék égen úszó fehér bárányfelhőket akarok látni, akik kedvesen és bíztatón integetnek nekem. Igen, csak nekem.

Ezek tudnák oldani feszültségeimet, elégedetlenségemet, és mély sértődöttségemet. Mert végtelenül meg vagyok bántódva. Igen. A lelkem mélyéig. A rohadt életbe…

Hogy miért? Ezt nehéz lenne megfogalmaznom. Valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.

Hogy szeretném? Hát pontosan ezt sem tudnám megmondani. Nem így, az biztos. Nincs baj, de úgy összességében ez egy csőd. Tömören szólva, nem ezt akarom, és nem így. Mindenki hülye, és értetlen.

Hogy miként akarom azt a mást, és az mi legyen? Hát nem is tudom. Nem ez, az biztos.

Persze, értem én a kérdést, és tudom, hogy amit mondtam, nem válasz, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Mindent ki akarok próbálni, és a végén eldönteni, mit akarok. Próba nélkül honnan tudnám, megfelel-e nekem azaz akármi, vagy sem. De nincs lehetőség a próbálgatásra. Idő és pénzigényes sport. Nem engedhetem meg magamnak.

Ha óvatosan és gyanakvón állok a dolgokhoz, elrontom, amit nem lett volna szabad. Ha meg nem vagyok gyanakvó, akkor csalódom, amit nagyon nehezen viselek el.

Az emberek nem használják, hanem kihasználják egymást. Ez nagyon lehangol, és túlzottan óvatossá tesz. Így meg mire hazakeveredem, nem marad más, mint a magányom, amiről vagy sikerül elterelnem a figyelmemet, vagy marad a dugába dőlés. A zenehallgatás, az olvasás. De ez harminc év múlva program, nem az én koromban.

Ennek ismeretében, meg csak szól a zene, én meg csak sírok. Ezt legalább nem irigyli el tőlem senki. Az idő meg halad, semmi perc alatt megöregszem, és úgy cipelem magamat a hátamon, hogy majd beledöglöm.

Hát, akit ez a lehetőség csábít, az nem normális.

Azért furcsa, hogy ekkora nyüzsgésben, ennyi ember között olyan magányos tudok lenni, mint egy kavics az óceán fenekén. Ücsörgök a vizes sötétségben, és napsütötte rétekről álmodozom, a fövenyen fekszem, és napozik rajtam egy katicabogár. Hajnalban belep a harmat, lecsókolja rólam a szellő.

Atya-gatya… ebből megint bőgés lesz. Talán hoz egy kis megkönnyebbülést.

Különös, hogy az ember mekkora intenzitással tudja gyászolni saját magát. Ez talán érthető is, hisz ki a fenét érdekli a másik. Vagy gyászolod magad, vagy senki nem teszi meg neked ezt a szívességet. Sok érzéketlen barom.

Pedig esküszöm, látni rajtam messziről, hogy mélyponton vagyok. Csendesen csordogálnak egyhangú napjaim, mély megbántottságomban tehetetlenül hánykolódom, és ez a nagybetűs élet. Ez, a nagybetűs röhej. Csak ne lenne ezen olyan nehéz röhögni!

Jól bevágott nekem ez a teremtés. Mikor munkám végeztével hazakeveredem, végigszenvedem azt a rengeteg gátlástalan-önző útitársat, lökdösnek, rám lihegnek és letaposnak, csak úgy hullámzik körülöttem a tonnányi lüktető hús, gyakran szaga után ítélve legalábbis állott. Egy hajdan karóba húzott rémlátomás sem érezhette magát gyalázatosabban. Mire lakásomig jutok, már nem is én, csak egy feldúlt, megbántott élőlény nyitja a zárat, és ront be rejtekére.

Végre átölel a béke, távolodni kezdenek tőlem a nap nyomasztó emlékei, helyükre szivárog a magány. Meggyújtom gyertyáimat, sejtelmes, meleg fényükben feldereng megviselt lelkem gőzölő maradványa. Leülök, bekapcsolom a zenét, és megkezdem mindennapi szorongásaimat. Mint elkárhozott száguldozom szobám gyertyafényes valóságában, persze csak lélekben, és úgy fájok, hogy alig tudom elviselni. Csukott ablakszárnyaimon lassan és tapintatosan beszivárog az éjszaka, rám telepszik hideg racionalitásával, elfáraszt, összenyom. Fizikai lerongyolódásom álomra hajt, elnyomja bánataimat, és végre feloldozást nyerek.

Még tudom, hogy fekszem, tompul, zsibbad elalvó agyam, már súlytalanul szállok a hatalmas semmiben, görcsösségem fellazul, belezuhanok abba a halálba, amiből a reggel meg hozza a feltámadást. A reggelét, aminek szele felém sodorja a remény távoli énekét, mert megint egy új nap új lehetőségekkel, mert mindig jön a hátha csábító illata, ami erőt és életkedvet ad.

Egyszer majd sikerül, mert sikerülnie kell, mert nem vagyok sem csúnya, sem buta, csak még nem ért ide a szerencsém. Igaz, hogy nem jön lóhalálában – de tudom, jön, és akkor majd mindenért kárpótol, ami ma alig elviselhető. Majd dübörög a dal, hatalmas fénnyel égnek a gyertyáim, és magam leszek a feltámadás.

Nem kell többé kutatnom a miérteket, kit érdekelnek már a részletek.

Boldog leszek és felszabadult.

Majd meglátjátok.