Sötét volt, doh és egérszag. A kis szellőző ablakok képtelenek voltak megbirkózni a pince vastag sötétjével, a sűrű porréteg, ki tudja hány évtizede ölelte az üvegek kis szemeit.
Mérhetetlen volt a nehéz csend, csak néha törte meg valami kaparászó hang, ami fülsértően durvának hatott.
Sok éve volt, hogy lemerészkedett valaki, mindenféle mendemonda terjedt a dologról, de pontosan nem tudott senki semmit.
Ahogy szálltak az évek, kicserélődtek a lakók, de ismervén a legendát, óvakodtak a pince rozsdamarta, pókhálóval beszőtt vasajtajához közel menni.
A földszinti lakók, pusmogták, hogy holdfényes éjszakákon, idegtépő hangok jönnek fel a mélyből, sikolyok, hörgések, volt, aki gyereksírást is hallott.
Egyik éjszaka, sűrű, ködszerű, bűzös nehéz szag kezdett felkúszni a pincelejárón keresztül a földszintre, aztán nyúlós masszaként megindult a lépcsőgáz lépcsősorain felfelé.
Ki hálóingben, ki pizsamában kitódult a folyosóra, egymást kérdezgetve, mi ez a rémes bűz.
A pincelejáróból felhallatszott a huzat feltépte vasajtó zuhogó csattogása, egyre több vészjósló zaj kíséretében.
A bűzös köd, befolyt a lakások ajtajain,meg az épület minden zugába is.
A gomolygó ködből feltünedeztek homályos alakok, férfiak és nők füstszerűen nyúló alakjaik, hol betöltötték az egész lépcsőházat, hol összezsugorodva beszívták őket a koszos falak.
Az egész épület rázkódni kezdett, a folyosón szorongó hálóruhás lakók dermedt, kőszerű arcaikkal, megüvegesedett szemeikkel valamit néztek, valamit, a távoli semmiben.
A hajnal, a ház helyén, egy fűvel benőtt, kertet talált, fáival, a törzsekre felfutó vadszőlők kapaszkodó indáival.
A jövő menő utcabeliek, nem is emlékeztek rá, hogy valaha is volt a park helyén ház. még az sem tűnt fel senkinek, hogy az árnyat adó fák között, bokrok nőttek, és nem volt sehol virág.
Kép: Kapolyi György alkotása
Bejegyzések
