Jelen elhatározásom itt látható megvalósulását, hosszú töprengés előzte meg.
Részben azért, mert egy napló magánügy, és az ember gondolatai és emlékei leírt formában mindenki számára megismerhető. Márpedig amit én gondolok, az nem tartozik másra.
„A gondolatok vámmentesek”, mondá egy francia filozófus.
Továbbá utálom, ha belémlátnak, ugyanakkor, ha nem igazán őszinte egy napló, akkor a lényege vész el, ha meg őszinte kitárulkozás, akkor megette a naplóírót a fene.
Na, én úgy fogom ezeket az anomáliákat átugorni, hogy bizonyos fokig megpróbálok személytelen maradni, ezt még pontosan nem tudom, hogy fogom megoldani, de majd menet közben kialakul.
Szerencsémre a dolgok mindig, és mindenben maguktól alakulnak ki, csak sokszor azt hisszük, hogy tőlünk.
Ez a tévhit, egy kisebbségi szorongás következménye, mert ha belegondolunk, hogy mennyire nem függ tőlünk semmi, hát beledilizünk.
Aztán egy naplóban még az is izgalmas, hogy olyasmit is bele lehet írni, ami esetleg meghökkentő, gusztustalan, vagy képtelen.
A „Képtelen”, amúgy furcsa valami, sok esetben valós dolgok tűnnek annak.
Példának okáért, ma már több ízben eszembe jut az a – ma már régi eset, mikor bementünk egy hűvösvölgyi földszintes házba, ahol az egyik szobát, egy öreg, szikár utcaseprő lakta.
A szobában, egy alacsony hokedlin állt egy nagy lavór, szinte színültig teleszarva.
Az öreg fickó tőle nem messze feküdt az oldalán, szabadon lévő arcának jórészét, már lerágták a patkányok.
Nem volt egy épületes látvány, de a mai napig sem tudtam a lavór sztorit feldolgozni.
Az idők folyamán láttam egy pár kiábrándító halált, de ez, színpadképi értelemben beleégett az emlékezetembe.
Most, hogy befelé vizsgálódom, elképesztő tömegben burjánzanak elő emlékeimből hajmeresztő történetek, amiket azért nem írok ide, mert én emlékszem rájuk, másokra meg nem tartozik.
Mindenki gyűjtse össze magának a maga ízlésromboló emlékeit, és azokat olvasgassa.
De nemcsak emberrel történhetnek rázós dolgok. Kertes házban laktam, mikoris megjelent egy vöröses kistermetű macska.
Borzasztó satnya volt, alig maradt jártányi ereje, és veszettül fulladt.
Volt több macskánk, de ilyen leharcolt állatot még nem láttunk.
Jellemző a jóságos társadalmunkra, hogy inkább hagynak lassan éhen halni egy élőlényt, de akkor sem adnak neki enni.
Ezek szoktak a misén, átszellemült lélekkel, a padban lebegni…
A macskamaradványnak a bal pofájából ki volt harapva egy jó darab, és rothadó szagot árasztott.
Próbáltunk enni adni neki, de majd megfulladt, mert a nyelőcsöve, a sok éhezéstől nem akart működni.
Persze ott maradt a kertben, Cudarkának neveztük el, olyan cudar látványt nyújtott.
Aztán bevittük az Állatorvosi Egyetemre, ahol is látványától lementek hídba. Naponta vittünk neki ennivalót, amit a műtött pofájával meg tudott enni. Hatalmas volt benne az élniakarás.
Aztán hazavittük. Az orvosnál sült ki, hogy nem fiatal állat, csak az éhezéstől lett ilyen satnya.
Nagyon szelid volt Cudarka, nem félt az semmitől, lehet, az alultápláltsága miatt, szellemi képességei hagytak maguk után kívánnivalót.
Szeretett kimenni a kertből, és az árok partján napozni.
Egyik délelőtt, a szomszédasszonyom szólt, jöjjek ki, mert a Cudarral baj történt.
Ott feküdt a fűben, teljes testén átment egy autó, a keréknyomokból ítélve szándékosan.
Jó hecc volt, remélem csúnya halála lett az elkövető vicces embermaradványnak.
Hát ennyit a humánumról, a főemlős humoráról, kit mi szórakoztat…
Szerencsém volt, hogy nem tudtam meg ki volt a tréfás barom, mert amilyen hirtelen vagyok, meg is öltem volna, had lássa, hogy nekem is van humorérzékem…
VECSERNYE TÁJT
Az élet tele van tűzdelve tiltó, vagy elérhetetlen vágyakkal, álmokkal. Persze az álmokra jellemző, hogy a végén fel kell ébredni, és csak a kiábrándultság marad, a halványuló emlékek kavalkádjában.
Mert vagy nincs elég pénzem, vagy fizikailag meghalad a vágyott vízió, a körülmények, amik mindig vannak, ez a sors 24- órás szolgálata, nincs kitérési lehetőség.
De fantáziálni lehet, csak közbelép a „De”, ami úgy dönti romba az egész tündérmesét, hogy győzzem túlélni.
Siker?
A sikeres életeknek van egy jellemző monotóniája, úgy érsz rá, hogy nincs időd semmi másra, csak a kötelező gyakorlatok.
Reggel kelsz, helyrepofozod magad a lehetőségeknek megfelelően, ami lehetőségek egyre szűkülnek.
Eszel valamit, ritkán azt, amit úgy jóizűen befalnál, aztán elindulsz a dolgaid után.
Este aztán gyűrötten, lestrapálva, kiábrándultan hazavonszolod magad, „Majd talán holnap”- eteted magad a rossz szöveggel, és tudod, hogy holnapsem
Mert a holnap is pont olyan mint a ma volt, mert csak ma van, a holnap egy önámítás.
Szicsasz…mondta nekem egy Bolgár, „Majd”-, és ez a szó mindent elmesél, már ami az esélyeidet illeti.
Pedig rengeteg sikerélmény történik minden nap, nem gázolt el a villamos, nem raboltak ki, nem rúgtak ki sehonnan, és folytathatnám hosszan, de akkor bebizonyosodna, hogy egy telhetetlen pasi vagyok, tele elvárással és igényekkel, meg sem érdemlem, hogy éljek.
Mert könnyen járhatnék úgy, mint a Cudar, vagy mint a patkányrágta utcaseprő, aki pedig biztos békés ember volt, mert ennél lejjebb csúszni már nem is lehet, nincs mit veszítenie.
Ez a felismerés, gondolom egy nagy lelki nyugalmat biztosít.
Adni nincs mit, elvárni sem, csak süt a nap, és a verebek ordítoznak.
Ha ez nem egy idillikus állapot, akkor nem ér a nevem.
Nagy előnye, hogy könnyű elérni.
Kezdek rájönni, hogy akarni egy nagy marhaság. Elméleteket gyártani, célokat kitűzni, csalódni, lemondani, önmegtartóztatni egy cél elérésének érdekében, ami vagy nem sikerül, vagy ha igen, na akkor mi van?
Hát semmi. A bebeszélt siker, rajtam kívül nem érdekel senkit, legfeljebb több lesz az irigyem. Ha meg nem sikerül, belefeccöltem egy életet, és kórusba ki fognak röhögni mások, mert nincs szívet melengetőbb, mint egy ráfaragott ember
A kudarc akkor is jön, ha nem teszek érte semmit. Ez valami vigaszdij féle lehet, hogy az értelmesebbje se maradjon sikerélmény nélkül.
Van egy unokaöcsém, aki elmúlt negyven, és még nőtlen. Kérdésemre, hogy miért, elmesélte, hogy akivel csak megismerkedik, közli az igényeit, mennyi anyagi támogatásra van szüksége, mert keveset keres, és semmi háztartás, meg semmi házimunka, stb.
Ha netán a szerencsétlen fiú enni akarna, hát vásároljon be, de akkor már annyit, hogy neki is jusson.
Na, ha velem fordulna elő ilyesmi, én megkérdezném tőle, tudja e, mit mondott a sivatagi vándorszerzetes, de ő jobban nevelt mint én, ő ilyet nem kérdezne.
Hát „Párizs megér egy misét”, de ez még csak Soroksár.
Nem tudom ki, és hogy van vele, én szeretek hazajönni. Beténfergek az üres lakásba, sokszor még az előző esti csikkek az asztalon szunnyadoznak a hamvvederben, ami egy disznóság, de megesik.
Azóta viszem azonnal ki, hogy a múltkor levertem a táskámmal, és még az ágy alatt is szedhettem a csikkeket.
Kívülállóként láttam magamat, ahogy ott négykézláb szökdécselek, mint egy narkós poloska, dühömben rámjött a röhögés.
Időnként kerül az ember ilyen lehangoló helyzetbe, de még mindig jobb, mint mikor az utcán kitüsszenti valaki a protézisét, és miközben keresi a koszban, jól megtapossák a kezeit. Közben a szemüvege is leesik, amit megtalál végre, és zavarában azt próbálja belegyömöszölni a szájába, a foga helyett.
Na meg az is felemelő érzés, mikor jön a villanyszámla, kiveszem az öreg bukszát a kredencfiókból, kinyitom, és nincs benne semmi.
Akkor van az a különös pillanat, hogy a vér lemegy a bokám köré, és valami hasmenés féle érzés kerít hastájékon a hatalmába.
Ha aznap még nem ettem, elkerül a baj. Ilyenkor jógalégzés, hunyt pillákkal, még a kézfejek zsibbadása el nem múlik, a biztos jele annak, hogy kifelé indulok a gödörből.
Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy gyakran előfordul, és ki van tágulva a gödör.
Hazafelé, elnézegettem a villamoson utazókat. Árad belőlük a csóróság, és a küzdeni akarás hiánya. Persze ez érthető, hiszen sejtelme sincs, merre küzdjön. Meg nem mindenki Bem apó, a francba kívánja a harcot, nyugtot akar, ami egy képtelennek tűnő igény.
Aztán ha az ember csak úgy beleharcol a vakvilágba, csapkod és rúg, könnyen seggberúgja saját magát, és azt hiszi, hogy valami ellenség kicselezte, akinek hollétét nem is sejti.
Ettől aztán vérszemet kapva, teljes erőbedobással küzd, és a végén holtan esik össze, azt hívén, legyőzték.
Pszichológushoz meg nem megy, részben drága muri, meg ő sem tudja hol az ellen. Vigyázni kell, mert könnyen a dilibe köt ki, és ott naphosszat harcolhat a folyosó egyik ablakmélyedésében, meg ücsöröghet a rácsos ágyában, hallgatva a szirének énekét.
Hát mit mondjak, nem egy perspektíva.
Ez, amúgy egy marha szó, perspektívája nincs senkinek, van egy réteg, aki azt hiszi, hogy neki van. Hátha ez az önámítás őt megnyugtatja, lelke rajta, mindenkinek szüksége van egy mentőövre, hogy el ne süllyedjen.
Aztán a végén elsüllyed, de csak az utolsó pillanatban veszi észre, alig marad ideje felvenni az elképedt grimaszt.
ESTE
Fenemód nehéz alkalmazkodni a meglévő helyzetekhez. A viselkedés mikéntjét is emberek határozzák meg, akkora tévedési rátával, mint jómagam, és övék a döntés joga. Ha tévednek, nincs következmény, az mindig a kárvallotté, amit nem szokott tőle elirigyelni senki.
Mert tévedni alanyi jog, de csak az arra érdemeseknek kikiáltottak művelhetik.
Mondhatnám, megette a fene az egészet, de nem mondom, mert nem vagyok pesszimista. De optimista sem, ahhoz egy nagy adag infantilitás szükségeltetik.
A napló, az önéletírás egy formája. Nem értem a napló elnevezést, hiszen sem a naphoz, sem a lóhoz nincs köze.
Csak az író számára egy vészszelep, mert elmondja, ami elmondhatatlan, botrányos következmények nélkül.
Ez olyasmi, mintha a pusztában laknék, és kimennék alkonyatkor ordítani. Senki nem hallja rajtam kívül, de én hallom, és ez a lényeg.
Mert kellenek őszinte pillanatok, amikor az ember saját magával beszélget, kötetlenül és ellazultan.
A nappali életéhez annyiban hasonlít, hogy ugyan úgy hülyeségeket beszél, csak következmények nélkül. És ebben van valami pihentető.
Szárnyalni!…Nagyszerű dolog, valahogy a hétköznapok, a világ fölé emelkedni, nagy szárnycsapásokkal, egyre szűkülő köröket leírva, magasabbra és magasabbra törni, ahol már csak a szél zúgását, és a világűr csendjét hallani.
Lent, minden csak zsugorodó térkép, mozdulatlan néma táj, aztán elfogy az utolsó erő, és jön a zuhanás, de a katasztrófa elmarad, mert feloldódom az égben.
Így kéne emberhez méltón távozni, emelkedetten és szépen, eggyéválni a csillagokkal, halkan világítva az idők végezetéig.
De ez mégcsak nem is hasonlít a fapados valósághoz, sehol a lélek zenéje, csak a butaság és közöny, de legalább jól fizesd ki.
Hát ez nem a szép új világ, ez egy mocsár, ami telis tele van piócákkal.
A halott utcaseprő megpakolt lavórja a mindent kifejező szobrászati alkotás, tele eszmei mondanivalóval.
Hogy gusztustalan? Mint a valóság, a teleszart lavórok valósága.
Egy ilyen műtárgy, ebben a kátyúban szinte fel sem tűnik.
Ha időben érek haza, szeretek kikönyökölni a tárt ablakban, a kifakult díszpárnára tehénkedek, ami még a nagymamáé volt.
Alattam, nyüzsög az élet. Különös, hogy az egész látkép felülről, másképp néz ki, mint amúgy normálisan szemből. Valahogy az emberek rohanó hurkákká válnak, merőben más kiterjedéssel. Az egész látvány, egy személytelen, arcnélküli állandó mozgás, mint a kórokozók, egy kémikus pipettájában, minden egyirányba halad, meg ugyanakkor visszafelé. Egy célok nélküli gomolygásnak hat, egy útkeresés, ami egyre hisztérikusabb, és súlyosan reménytelen a végkifejlet letisztulása.
Végtelen folyamat, az élet lüktető reményektől és lázas vágyaktól átitatott tragikomédiája, fontoskodó és bizonytalan szereplőivel.
Ha lemegyek közéjük, magányosabb tudok lenni, mint itthon, egyedül a négy fal között.
Na most nem mondtam ezzel semmi újat. Mindenki mindig egyedül van, csak kevesen veszik észre. Lehet, hogy azok járnak jobban.
Hát ki tud itt bármit is? Végigmegyünk az úton, aztán elködlünk a végén. Mondhatnám emlékké válunk, csak nincs ki emlékezzen. A kortársak is hamar emlékké válnak, és őket is elfelejtik.
Az abszolút felejtés okozza az újaknak az új tudatát. Nem is sejtik, hogy átverés, csak a régi van. Az örök régi, amit újnak hisznek.
Innen a mondás, egy csecsemőnek minden új.
De nem is ez a lényeg. Csak higgyen valamit az ember, a többi megy magától. Annyi a könnyítés, hogy azt hiszel, amit akarsz. Ami neked kellemesebb.
A vakhit viszont ölni is képes. Hallottam, a Búr háborúban, a fanatikus vallási csoportok elhitték, hogy őket nem fogja a golyó.
Meztelen felsőtesttel masíroztak a gyarmati hadsereg lövészei felé.
Persze úgy hullottak, mint a legyek.
Lehet, hogy tévedek, és a Boxer lázadás alkalmából történt, de a lényegen nem változtat. Az irrealitás, eszelőssé tehet.
Nos, én nem vagyok eszelős, bár egy eszelős nem tudja, hogy ő az.
Ennek utánanézhetnék, de nem teszem, mert légyen bármi a végeredmény, akkor is én vagyok én.
ISMÉT ESTE
A Fehérvári úton, láttam egy kisméretű, félemelet magas hajdani családi házat. Két panel közé szorult, mindkét oldalán maradt talán két méter kert. Ott állt a szerencsétlen, üres ablaknyílásokkal, a tetőszerkezeten árválkodó pár cseréppel. Csak a lepusztult hajdani vakolat maradványaival, üresen tátongó bejárati ajtajának gödrével.
Egy megrendítő emléke a múltnak, falai között bolyongó emlékekkel, gyereksírás, nevetés, gyász, a feltűnő, és eltűnő generációk visszfényei.
Mamár csak csontváza valaminek, ami felett elrohant az élet.
Requiem egy családi otthonért, egy csendes, szerény házért, az elmúlt életekért, a már kihűlt fészekért.
Csak azért nem bontották még le, mert a telekrész, amin áll, kicsi, és egyik épületnek sem éri meg eltűntetni maga mellől.
Akikre, és amikre már nem emlékszünk, az nincs is.
Amióta kitört a nyár, rengeteg szép, és vonzó nőt látni az utcán.
Elképesztően rövid szoknyák, fenékrefeszülő nadrágok, az ember csak kapkodja a fejét.
Na ezt nem azért jegyeztem meg, mert felháborít. Ha a nő nem velem van, Isten neki, még akár fel se vegye a nadrágját, az sem zavar.
De be kell vallanom, ha velem van, akkor felettébb zavar.
Képtelen gondolat, hogy együtt sétálok valakivel, akit olyan tekintetek kísérnek, hogy felér egy becsületsértéssel.
Én érzem magam hülyének, mert a rezsi az enyém, a szórakozás a többieké- ingyen.
Nem azt mondom, hogy burnuszba járjon a nőismerősöm, de amit megengednek maguknak, az a ló másik oldala.
Aztán ha valami malac megjegyzés hangzik el, akkor megsértődnek.
Hát akkor minek vetkőznek le? Hapedig, akkor miért sértődnek meg?
Ezt nem értem, no meg még sokmindent, – a helyesírási útmutató szerint két kával kell a szót írni, de engem ez nem sokkol, nem értem miért írnám úgy, hogy sokkmindent.
Az eszelős precizkedés az idiotizmus középsúlyos formája.
De ami felháborít, az öreg szivarok sort viselete…
Olyan képtelen, pipaszár, görbe, eres és inas virgácsokkal járnak sortban, hogy ez már közszeméremsértés. Lehet, hogy ez esetben már közrejátszik az öregkori önzés, de hogy képtelenek disztingválni, az fix. Mert korral elhasználódik egy test, rendben van. Mindenki tudja.
De miért kell ezt közszemlére tenni, azt nem tudom.
Mesélték, hogy női napozókban, meg nudista strandokon is, a leg ocsmányabb teremtések napoznak a leg obszcénabb pózokban.
Lehet, ez pszichés, bosszút akarnak állni a sorson, hogy fertelmes milyenségüket teljes kivilágításban közszemlére teszik.
Ha Lótot, részegségében lányaihoz vitt a mámora, akkor esetleg feltűnhet itt is egy részeg, aki reményeik szerint inzultálni fogja őket, ők meg halkan kiabálnak segítségért, nehogy meghallja valahol egy dalia. A remény hal meg utoljára- gondolják, hátha…
Hát tényleg minden lehetséges, ugyanakkor semmi nem lehet az, de vannak véletlen üzemzavarok, és előfordulhat bármi.
Csak az ázhat meg, aki kiáll a sarokra, és kitartó. Persze ne a Góbi sivatagban, mert könnyen elálldogálhat évekig, mire jön egy gyenge zápor.
Az álldogálásról jut eszembe, a Bérkocsis utcában, egy üzlethelység ajtajának támaszkodva ácsorog egy vastag nő, pongyolában.
Arra jön egy pasas, a nő utána szól: Gyere be szép szőke herceg, öt pengőért csinálom amit akarsz.
A fickó visszaszól: Nincs egy vasam sem.
A spiné: Akkor mit csámborogsz itt, te csúnya, vörös patkány!
Hát, a csámborgásnak van veszélye, nem mesélheti el mindenkinek egyenként, hogy az esőt várja.
Amúgy sem hinné el neki senki, nem szokás elhinni semmit, amit a mások mondanak.
Ezért akár összevissza is beszélhet az ember, teljesen mindegy.
Ha okosat mond, utálni fogják, ha hülyeséget, kiröhögik. Harmadik lehetőség nincs.
Akkor már röhögjenek, és ha hosszan akar valaki élni, mondjon direkt hülyeségeket. Reális befektetés.
MÁSIK ESTE
Mindenki meglepődik, ha megtudja, hogy nem szoktam elutazni nyaralni. Nem értik miért, pedig egyszerű.
Lezuhanhat a repülőgép. Felrobbanthatnak véletlenül az utcán. Kitörhet egy cunami, vagy egy földrengés. Kirabolhatnak, lelőhetnek, ehetek valami szart, amitől megbetegszem
Nem tudok az ottani emberekkel beszélni, na meg nincs is mit.
Nem fekszem jól az idegen ágyon, nem azt, és akkor eszem, ahogy megszoktam, anyagi korlátaim dübörögnek, de ha nem tennék, akkor sem ennék- mondjuk a méregdrága szállodákban, mindenféle tengeri herkentyűt. Cígölöm a kofferemet, utálom a meleget, nem akarok fürödni, és folyton arra gondolok, hogy itthon rendben van e minden.
Mert amikhez közöm van, az a lakásomban van, akiket látni akarok egyáltalán, azok otthon vannak.
Ezért van az, hogy három nap után bevadulok, és hazautazom.
Megérkezem, eldobom a bőröndömet már az előszobában, belerogyok megszokott fotelem karjai közé, és átkozottul meg vagyok könnyebbülve. Na meg hol tudnék idegenben szórakozni jól, és ingyen?
A Vogelné a másodikon időnként berúg, és nagy hangon leveszekszik a földszintre a vicénéhez.
Magázva kezdik, aztán tegezve folytatják, abban van már kurva anyád, meg kannásboros féreg.
Ahogy a Vogelné két elfehéredett markával szorongatja és rázza a korlátot, olyan artikulátlan hangon rikácsolva, hogy egy kakadu frászt kapna tőle, a házmesterné meg mély torokhangon röhög rajta, hát óriási műsor.
Az öreg Vógel aztán egy idő múltán megunja, és berángatja hitvesét a konyhaajtón. A rossz nyelvek szerint, némi parasztlengőkkel bőringert alkalmaz, aminek tompa puffanásait még az elsőn is hallani.
Hiába, ilyenkor meg vagyok győződve, hogy jobb, ha valaki nőtlen.
Ma mesélték, hogy az ötödiken meghalt a papa. Nem is tudom a becsületes nevét, mert mindenki papának szólította. Egy ronda, basáskodó szarevő volt életében, most nem tudom, hogy van ezzel.
A fia tartott mellette egy asszonyt aki ellátta az öreget.
A nő, vízbefőtt krumplit akart ebédelni, gondolta nyakonönti tejföllel.
De a papa leállította ezt a rohadt pazarlási szándékot, mondván, elég arra a só is, nagyon jó az sóval…
De a vén főherceg persze nem azt ebédelt.
Megnézném, hogy ott, a másvilágon ki a fene fogja elnézni a szarságait, reményeim szerint, úgy vágják be a pokol egyik üstjébe, hogy ihaj.
Lehet, hogy még meg is sózzák…
Mesélte a papa gondozója, hogy nem volt jó buli ellenkezni az öreggel, mert bosszúálló volt. Ha nem engedtek meg neki valamit, hát összecsinálta magát, és átszellemült mosollyal üldögélt a meghitt melegben, olyan bűzt árasztva magakörül, hogy nem lehetett nem észrevenni. Egyszer csak kiszarja a lelkét is- mondta a gondozónő,- aki nem volt igazi Márialány, – és milyen igaza lett.
Most drukkolhatok, kik fognak ideköltözni, remélem nem egy nyolc gyerekes család.
Lassan kicserélődnek a lakók, ki elköltözik, ki elmegy, gyakran találkozom a lépcsőházban emberekkel, akik köszönnek, és nem is sejtem kik lehetnek.
Deháthátdehát nem lehet ez ellen tenni.
MÁSIK NAPOM VÉGÉN
Élem a nagybetűs életemet. Igen. Erre is érvényes a mihez képest igazsága. Sokak cserélnének velem, és én is sokakkal cserélnék.
De hogy ebből a vad cserélgetésből ne legyen botrány, a sors úgy döntött, hogy senki- senkivel. Szabad elfantáziálgatni bármiről, de mindenki marad a saját héjában.
A folytonos elégedetlenkedés, még azt is tönkreteszi, ami amúgy élvezhető. Szortyoghatsz a keserűségedben, fetrenghetsz az önsajnálattól, de ez rajtad kívül nem érdekel senkit, egy pletykalapnak is unalmas, nem érdemes írni sem róla.
Próbáld megszokni a megszokhatatlant, hátha sikerül.
Az emberben legyen tartás. Ha a templomban felborul a persely, és egy csomó aprópénz szétgurul, az ott lebzselő koldus nem mászik be a mellékoltár alá, mert nem tudja oda mennyi gurulhatott, és akármennyiért nem strapálja magát.
Na ez már tartás, ez igen, mert az egyéniség, és a foglalkozás, az egymástól független két dolog.
Az élőlény ne legyen egy virtigli senki, azért nem érdemes harcolni, jön az magától.
2.
Nnnnna…kitört az este, és ismét tollat ragadok, bár megfogadtam, hogy nem foglalkozom a jövőben naplóírással.
Hogy mi mindent megfogad az ember élete folyamán, amit aztán nem tart be.
De én is úgy vagyok ezzel, mint bárki más, ami kis elnézés maradt bennem, azt a magam számára tartogatom.
Megint találkoztam azzal a dilis férfival, aki itt lakik az utca végén.
Mindig leállok vele beszélgetni, elképesztő és összefüggéstelennek tűnő válaszai meglepnek.
Mert mi „Normálisak” olyan okosak vagyunk, hogy egyből pálcát törünk valaki felett, ha nem értjük a gondolatmenetét.
Pedig egy dilis is egy bizonyos rendszerbe gondolkodik, csak a dolgok fontossági sorrendje nála más.
Mi a garancia arra, hogy az én sorrendiségem, lényeglátásom a jó?
Az emberbe beleverik már kiskorában, hogy mit és hogy kell látni, értékelni, és lereagálni. Viselkedésikódexekkel nyüstölik, egészen kiirtják belőle mindazt, ami benne egyéni, és lesz egy metronom, egy tok, és akkor jó…
De mitől jó, és mitől több? Mert eltüntették az arcát? Csináltak belőle egy ölebet, aki ha szólnak neki pacsit ad?
Én soha ilyesmikre nem tanítottam egyik kutyámat sem. Miért kéne neki ezt tudni, nekem meg csóválni a farkamat?
Minden élőlénynek megvan a fajtajellegének viselkedési rendszere.
Lisztnek kellett tudni zongorázni, de egy lónak miért kéne?
Mért nézünk hülyének valakit, csak azért, mert más a lényeglátása.
Persze szokatlan, mert az ember nem értekezik gyakran elmebetegekkel, de ez nem ok arra, hogy ítélkezzünk, és ráadásul ilyen gorombán…
Más időkben, és kultúrákban az elmeháborodottat szentként tisztelték.
Nem azt mondom, hogy ez a helyes, de amit mi teszünk, az sem.
Én magamon tapasztalom, hogyha nem tud az ember egy ilyen személyt követni, akkor feszeng, és kínossá válik az egész, valahol saját maga kérdőjeleződik meg az önnön szemében, ez szokatlan és zavaró. Lehet, ő megérzi, hogy a felmerült témában nem az a lényeg amit én feszegetek, hanem az, ami képtelennek tűnő, de igaz, ami az ő nekem adott válasza, ami engem egyből kizökkent.
Érdemes ezt végiggondolni, megpróbálni az ő szemszögéből látni a témát, de egyszerűbb legyinteni, hogy ez tiszta hülye.
Aztán adunk neki annyi rokkantsági nyugdíjat, hogy mi lennénk megdöbbenve, ha meg tudna belőle élni.
Ravasz egy népek ez a társadalomnak nevezett sokaság. Ez olyan, hogy itt, a városban nem szabad a galambokat irtani, de etetésük tilos.
„Megdögölesszem? „- kérdezte Lóci…Dögöleszd- a lakonikus válasz, még mindig tisztességesebb, mint éhenhalasztani.
Dehátugye, az ember már csak ilyen, a franc tudja miért, biztos valami fajtajelleg…
MÁSIK ESTE
Érdekes, hogy egy bérház belső élete, az ország milyenségének kicsinyített mása.
Vannak okosak, okoskodók, gátlásos szerények, alamuszi rosszindulatúak, piszkosul gyáva és gonosz férgek, erényesek, és így tovább.
Az aulában van egy díszes pad. Átkozottul kényelmetlen, de mikor jövök megpakolva a piacról, üveges tekintetem azonnal keresi, és lerogyok rá, kitömött szatyraimmal.
A virágablak márvány párkányán álló hamutartó, egészen összkomfortossá teszi az ott pihenő számára a mikró környezetet.
A vele szemben lévő lakásban, egy egyedülálló nő lakik, aki rá akart beszélni, hogy vigyük ki a padot a kertbe, mert éjszaka arra ébredt, hogy valakik igen jól szórakoznak az ominózus padon.
Kilopózott az ágyából a bejárati ajtajához hallgatózni, meg akart bizonyosodni, hogy nem téved.
Egész meg voltam ijedve- mondta, tartott majd fél óráig.
Ma sem értem mitől ijedt meg, de mindegy. Nem akartam neveletlen lenni, de majdnem megkérdeztem, hogy egy ilyen, sok vihart látott nő, ugyan mitől ijedezik?
És hogy majd fél órát? Nagy szerencséje volt a nőnek- mondtam, ritka az ilyen tehetséges pasi.
Azóta ha megjövök a szatyraimmal, és rárogyok az ominózus ülőbútorra, mindig eszembejut…
Hogy a kor előrehaladtával milyen erkölcsössé válik az ember!
Vagy feltámadó emlékei féltékennyé teszik, és akkor a másik tehene is dögöljön meg?
Hát ezek a nők! Sosem igazodtam ki rajtuk, most sem sikerült.
ÚJ ESTE
Azért be kell valljam, remekül elcsevegek így egyedül, csak magamnak kell főznöm egy kávét, kenek egy bazi zsíros kenyeret- hagymakarikákkal, és kinyitom a naplómat.
Jól elhelyezkedem, rágyújtok, nincs ki szóljon, hogy evés közben nem dohányzik az ember, főleg ha meg is tiltották neki…
Szürcsölgetek, füstfelhőkbe burkolózom, nem sokkol, hogy érdekeset kell írnom, vagy valami közérdekűnek tűnő baromságot, hogy legyen mit nem betartani a nagyérdeműnek…
Akár ideírhatnám, hogy: Szívesen fújnám az orromat a függönybe.
Nem lenne balhé, nem mondaná senki, hogy mi van apám. Hülye vagy?
Most érzem az ember szabadságát, amit a naplóírásom biztosított számomra. És hogy soha nem fogja elolvasni senki, nagydolog!
De állítottam magamnak egy emlékművet, ha már nem leszek, marad utánam valami, ami semmire sem jó, de bizonyítja, hogy voltam.
Napóleon mondta, „A dicsőség a holtak napfénye”.
Hát, ha tőlem függne, biztos nem napoznék, még élve sem szoktam, napozzon a lószar. Persze ha nincs más, hát egye fene, jöjjön az a Napóleoni napfény.
De nincsenek nagy igényeim, most is itt írogatok a szobámban, és szerénységemért csak megjutalmaz a nagy Manitu.
Bár, úgy általában megette a fene az egészet, ezt én mondom a múló, és egyben nagyszerű Vincent.
A faliórám mellett lakik egy kaszáspók. Igen csendes lakótárs, kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás köreit, nem szólunk bele egymás dolgába.
Elnézegetem mozdulatlan alakját, ahogy tele reménnyel és hittel, hogy majdcsak jön valami marha nagy légy, és világraszóló lakomát rendezhet. Szerintem másra sem gondol, az egész élete várakozásban múlik el, elfantáziálgat, hogy mi lenne ha, de nincs soha semmi, mert ez a dolgok rendje.
Majd lassan megöregszik, már azt sem tudja igazán, hogy mikor van ébren, és mikor csámborog fantáziája rózsaszín világában.
Ezekért a dolgaiért kegyelmeztem meg neki, és addig élhet velem, ameddig megy neki, mert olyan, mint én…
Egyszer aztán ott fog kihűlt testünk lógni, belegabalyodva hálóink szálaiba, körülfonva minket dermedt álmaink.
Aztán jön másik pók, meg egy másik Vincent, és kezdődik minden elölről.
ESTE VAN…
Milyen szerencse, hogy egy senki vagyok. Már gondoltam rá, ha még egyszer küldenek valami kitöltendő nyomtatványt, beírom: Foglalkozása SENKI.
Hijj! A többi kolléga, ott a magas iróasztalok mögött meg lesz lepve őszinteségemtől. Mert nálunk nem szokás, mert itt mindenki valaki, amihez betegesen ragaszkodik, aztán persze a végén rájön, hogy dehogy, és belehal.
Persze, ha tényleg valaki az illető, ami nagyon ritka, az is belehal, csak a valakiségében.
Senki nem gondol bele, hogy elég lenne, ha ember próbálna lenni, mert az a legnehezebb, lehet, azért nem cél senkinek.
Nem szeretik a strapás célokat, mert az élet munkáikért nem fog fizetni semmivel, és ingyen meg dolgozzon, akinek kokott volt az anyja.
Tulajdonképpen az egész élet, egy végtelenül egyszerű, sztereotip tevékenykedés. Megszületünk, eszünk, iszunk, szarunk, alszunk, és ha netán egyiket sem éppen, akkor próbálunk dolgozni, csak nem tudja senki, hogy kell.
Így aztán hajladozunk, mozgatjuk a kezeinket, néha megszólalunk, majdnem mindig baromságokat, hiszen abból nem lehet baj.
Mi tudjuk, hogy igazán nem csinálunk semmi maradandót, de messziről úgy néz ki, hogy igen.
És a látszat a lényeg, egy tetovált dagadt barom, aki az üvegből issza az Operabálon a drága piát, teheti, mert ki tudja fizetni. Hogy a meghívót is úgy kellett neki felolvasni, hát biztos nem találta a szemüvegét. Előfordul…
Nagyszerű ez a naplóírás. Nem számítanak a szóismétlések, beleírhatok bármit, a kurva életben sem szól érte senki.
Csak toll, papír, meg bátorság kell hozzá, meg a tudat, hogy nem akarok tetszeni.
Mihánts’ tetszeni akar valaki, egyből elcseszi amit csinál, aztán javítgatni kezdi, múlnak az órák, az írás meg egyre rosszabb.
A végén, izzadtan, karikás szemekkel, kétségbezuhanva ordít, hogy miért nem foglalkoztam inkább cipőfelsőrész-készítéssel, abba is bele lehet dögleni, és még toll sem kell hozzá.
Hát asszem bátran kijelenthetem, hogy mindig az megy az ember idegeire, amit éppen csinál.
Nem véletlen, hogy egy buddista olyan nyugodt.
A nyugodt emberek, szinte mindig szedáltak, és érdemben használhatatlanok. Nem lobognak bennük szent tüzek, csak az élet pislákol szivacsos lelkükben, ritkán tévednek, mert nem mennek bele olyan dolgokba, ami tökös agyat, és merszet kíván.
Ha valaki lobog, csapong, összevissza fantáziál, annak van esélye, hogy hoz valami újat, naná, hogy nagyokat is tud tévedni, de a bátorságnak időnként, és esetenként ára van.
Ez a tetű élet egy veszélyes üzem, a mű zsenikre jellemző, hogy fordítva markolják meg a fáklyát, aztán pikpak- egyből leég a fogantyújuk…Így lebukni, kész blama.
Nem kell ezt forszírozni, a zsenialitás egy Isten verése, de ha nem is lenne az, hát egy igen rögös életkörülményt biztosít.
Az ügyek viteléhez nem szív kell, hanem ész, meg szerencse.
A szív, egy izomköteg csupán, ami állandóan összerándul, pumpálja a vért, amíg meg nem áll.
Ha csirkeszívet főzünk a kutyámnak, elég nehezen hagyja magát, a zúzát puhára főzni, igazán nem is sikerül. Ezek tiszta izomból vannak, nem adják be könnyen a derekukat.
Gondolom, az emberszívet sem lehet könnyen megfőzni, de erről egy kannibál tudna érdemben nyilatkozni.
Nnnna. Ebből a gusztustalanságból ennyi elég.
Ha végiggondolom, még a végén vegetáriánus leszek, aztán végigcincoghatom két sárgarépával az egész életemet.
Így sem egy nagy durranás, hát még úgy…
DÉLUTÁN
Tegnap jól nekiugrottam az írásnak,- a szomszédnőm azt mondja „Tennap”,- úgy elálmosodhattam közben, hogy leírtam a papírról, rá az abroszra. Így egyre többféle anyag éktelenkedik,- ami folt. Kezd érdekes lenni, mint látványosság. De még nincs vészhelyzet, majdha fordítva kezdem forgatni a tollat…
Ismerek egy nőt, aki vegetáriánus, igyekszik minden helyzetben egészségesen létezni, ugyanakkor dohányzik…
Na, ezektől a seggektől tudok a falnak menni.
Merthogy másoknak hazudunk, nem szép, de az élethez tartozik.
De aki saját magát veri át, az nem igazán normális.
Fetreng az álottvizes lavórjában, és ordítozik, hogy nézd, hogy úszom.
A szerencsétlen. Azt hiszi, hogy él.
Tulajdonképp ezen nincs mit meglepődnöm, az ember állandóan hisz valamit, aztán csalódik, de nem tart ez a mélypont sokáig, mert máris egy következő akármibe fog hinni.
Ez egy végtelenített állapot, pont a halál pillanatáig tart.
De lehet- tévedek, mert a lélek, meg a feltámadásban fog hinni.
Így elbohóckodunk az idők végezetéig, ami gondolom valahol a francban lehet.
Hiszem, hogy nagyon költséges, és még értelmetlenebb a kutakodás.
Mertha teszem azt, hogy kiderítenék az idők végezetének pontos helyét, akkor mit nyertünk vele?
Kisülne, hogy másodpercenkénti százezer kilométer sebességgel repülve, 812 év, és három nap az út, és a totális csontritkulásnak köszönhetően, úgy folynánk ki az űrhajóból.
Az ottaniak nagy derültségére, azt hinnék, hogy valami tehénlepények vagyunk, csak tudunk beszélni.
Okosabb, ha megsaccoljuk az emberi élethossz körülbelüliségét, és csak olyasmivel foglalkozunk, ami erre a léthosszra érvényes.
Például irigykedés, marakodás, szemétkedések stb.
Nekünk véges a világ fogalma, minek mászunk bele olyasmikbe, amihez nekünk már nem lehet közünk.
Mindig túl akarunk járni a saját eszünkön, és ha sikerül, kitör a káosz.
A Hűvösvölgyi Nagyréten, a majális alkalmával kint volt a kacska Jóska, és kisebb társasággal a neje is. Józsika szokás szerint be volt rúgva, a neje előtt lépegetett vagy tíz méterrel.
Hallottam felharsanni a nej baritonját, csak úgy zúgott végig a fejek felett.
„Fene a kurva anyádat, az öklöm még Majer Kati!”- ordította hites ura után.
Akkor eszméltem rá, hogy fantáziálhatunk, kutakodhatunk, amerre akarunk, de a tény, a valóság az, amit a Majer Kati kiabált.
Ugyehogy akárhol, és akárkitől lehet tanulni. Sokszor nagy igazságok, előbb elhangzanak egy kocsmában, mint az egyetemen.
Okosabb, ha nem dilizünk bele az élet valóságába, hanem igyekszünk végigvihogni képtelenségeit.
Harsogjon a muzsika, izzadva és csapzottan járjuk a hopszasszát, süssön a nap, és harsogjon a Majer Kati igazsága.
Szép az élet, és ebbe csak vidáman érdemes belehalni.
ISTENNEK HÁLA, ESTE LETT
„Istennek hála- este lett.
Mutasd hát bársony testedet,
A rózsaszínű budoárban”…
Esküszöm, nem tudom kitől idéztem, annyi minden össze van folyva szklerotikus agyamban, de a kimondottakon igazán mitsem változtat.
Kellemesebb a fülnek, mintha arról emlékeztem volna meg, hogy Savonarolát, Firenze rémét- ezt én állítom- Rómába rendelték, és a marha oda is ment. Ott elitélte a vatikáni bíróság, úgy emlékszem, hogy megfojtották, majd visszaszállították Firenzébe, aholis máglyán elégették.
Hát én nem teszem ki magam ennek, valahogy erősen barátságtalan eseménynek érzem. De az ördög nem alszik, jobb, ha kerülöm Rómát, nehogy valami félreértés áldozata legyek…
Általában könnyen félreértik az embert, aztán az utólagos bocsánatkéréssel nem megyek semmire. Egy díszsírhely nekem nem ér ennyit.
Sokkal elfogadhatóbb egy tetszetős urnában heverészni, és hallgatni a temetői öreg fák elsusogott történeteit.
Ha netán meghallom a viccet, hogy a Grűn észreveszi a hatalmas termetű jegest a feleségénél kakaskodni, a kulcslyukon keresztül leskelődve, ha bemenni nem is mert, de a kapu előtt várakozó jegeskocsi lovát kétszer jól seggberúgta sértett férji haragjában.
Hát ettől úgy fogok röhögni, hogy lerepül az urnám fedele.
Aztán majd kitiltanak a sírkertből, és fekhetek a temetőárkában, mint hajdanán a kivégzettek, meg az öngyilkosok…
Leszállt közben a sötétség, az este meghozta az esőt is. Fülledt lett a levegő, és elálmosodtam. Most eszegetek valamit, aztán ágynakesem.
Mára elég volt.
Bejegyzések
