A kis öreg

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen céltalan utazgatáskor, honnan tudja majd, hogy odaért?

Nincs ki segítsen, hiszen mindenki ezt teszi, hitt céljaik idővel elporladnak, értelmetlenné válnak, elveszítik fontosságukat, mert a múló idővel az emberek változnak, más és más aspektusokból ítélik meg ugyanazt. Módosult szemlélettel és hittel, sorra válnak közömbössé fontosnak ítélt dolgaik

Az önámítani tudás, a sors kegyelme, átsegít nagy zökkenőkön, eltereli a figyelmet a lényeglátás réméről, nem enged végiggondolni semmit, ami megfagyaszthat lelket és hitet.

Nagy a világ, semmibeködlő útjain nincsenek irányító táblák, a szabadon poroszkálás örömét nem zavarja semmi.

A végtelen utazás, a valós célok nélküli, mert hogy lehetne célja, ha nem ismeri a merre, és miért arra lényegét.

Eleinte hisz a másokban, az igazságban, a fényben, ami meleg és nem vakít, a dalban, a szélben zúgó lombkoronák zenéjében.

Hisz a célokkal tűzdelt élet szépségében, ami egyre távolíbb, amiket felváltanak a hűvös szelek.

De menni kell, bár hajdani délceg tartása már sehol, csak vonszolja ólomnehéz lábait, és fázik, ruháit tépi a szél.

Az út is egyre rögösebb, már szívesen megérkezne, de hova?

Honnan tudná meg, hogy odaért?

A kopasz fák, a rozsdás levélszőnyeg, mind figyelmeztet, de mire?

Egyre sokasodnak a megválaszolatlan kérdések, gondolatait, figyelmét leköti, hogy el ne essen, mert érzi, nem tudna többé felállni.

Kimerülten letér az útról, elvonszolja magát az első hatalmas fa törzséig, lerogy, hátát nekiveti az érdes kéregnek, átöleli az álom.

Aztán megérkeznek az éjszakai ködök, már nem érzi, hogy betakarják.

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen utazgatásnak aztán mindig az a vége, hogy nem tudja meg soha, ha odaért…

Ugróiskola

Elgondolkodtam ezen a toronyugráson.

Ez egy marha szó, mert az ember arra asszociál, hogy valaki felmászik egy bazi nagy toronyra, és leveti magát a feledésbe.

Én nem mondom, ennek is meglehet a sármja, csak úgy suhan az ember lefelé, mint egy fel- fel dobott kő, a becsapódás élménye kizárva, mert az olyan gyors, hogy észre sem lehet venni.

A torony tetején lehet nézelődni, énekelni- lásd toronyária, kristálytisztán görögnek a hangok szanaszét az éterben, aztán elhalnak, és olyan, mintha nem is énekelt volna.

A zuhanás generálta katarzist csak elképzelni lehet, valami fergeteges szabadságérzés, fütyülő széllel körítve.

A hangyáknak tűnő járókelők egyre nagyobbnak látszanak, mindjobban kivehetők az apróbb részletek, de szemlélődni nem enged a sebesség, aztán puff.

A földet érés deformáló eredménye biztosít arról, hogy ne is ismerjenek fel, de ez így a normális, mert a tett magánügy, nem kell ezen csámcsogni a közönségnek.

Persze, az egésznek a rákfenéje a nehézségi erő, ha a történés közben kikapcsolná valami, az egész átmenne egy súlytalan lebegésbe, ott csapkodna kézzel- lábbal az ürge, és felszabadultan vihorászna, az intelligensebbje szavalhatna mondjuk Rilkét.

Persze alulról nézve, ha valakin fent nagyot löknek, és esni kezd, pontosan az a látvány, mintha ugrott volna.

A magas tornyokról ugrani azért praktikusabb, mert van idő végiggondolni az egész életét.

Idős ugrónak, a magas torony kifejezetten javallt, mert hosszú élet áll mögötte, több idő kell a végiggondolásra.

Az ugrás okozta bűvöletet, a medence felett terpeszkedő ugrótorony

némileg pótolja, csak a magassága, az élet végiggondolásához kevés.

De ez nem baj, mert egy toronyugró sportoló annyit gyakorol, hogy megőrülne az idegességtől, ha annyiszor leperegne előtte élete filmje, amit úgy unna, mint a szart.

Nagyon fontos, hogy ugrás előtt ellenőrizzük, hogy van e a medencében víz.

Gondolom- mondanom sem kell, hogy miért fontos ez…

A híd- mint visszatérő téma, mindig jelen van.

Például a ˝Hídavatás˝, a ˝Híd a Kwáj folyón˝- nem tudom hogy írják pontosan- ˝A Szent Lajos király hídja˝és folytathatnám, csak most nem jut eszembe más. Talán még a ˝Pokoli torony˝, de az nem híd.

Vannak kifejezetten hídugrók, ezek jó magasra másznak a pillérek tetejéig lehetőleg, aztán vagy zsupsz, vagy hagyják magukat lebeszélni, és lepiszkálja őket a tűzoltóság.

Ezek gyermeteg, és meggyőződés nélküli puhány fickók, feltűnési viszketegségben szenvedve.

Nem érezvén át, a szándék fennkölt misztériumát, csak hülyéskednek, ami elitélendő.

Na és az ejtőernyős ugrás…

Az egy eszement szórakozás, végigéli a zuhanás hatalmas élményét, csak jól bebiztosítja magát, mert hátán az ernyő.

Ez kicsit olyan, mint egy műanyag cápával hadakozni, és megpróbálni átélni annak a helyzetét, mint aki a nagy fehérrel találkozott.

Igazából nem is értem miért építettek, és építenek ma is tornyokat.

Vagy szét akarnak nézni róla, vagy közelebb akarnak lenni az éghez?

A ráfordított energia nem éri meg azt- amit nyújtani tud, ha meg eldől, beláthatatlan pusztítást végez, agyoncsapva rengeteg embert, akit nem is érdekelt a torony.

Miféle igazság ez?

A negatív tornyok is veszélyesek, például egy kút, vagy egy bánya kürtője, annyi a különbség, hogy abba beleesni, és nem leesni lehet.

Az eredmény ugyan az, mármint az ugróra nézve.

Az ember katasztrófája, hogy mindig ugrál. És mindig ráfizet.

Aztán veri a fejét, hogy minek ugrált, keres egy bűnbakot, akit hibáztatni tud a történtekért.

Ettől némileg megkönnyebbül, áldozattá avanzsál, és nem főállású hülyének érzi magát.

Menti ami menthető…

Kérdőjelek

Hogy eredendő bűn, meg hasonlók…

Hogy várható el tőlem, hogy egy kétezer évvel ezelőtti emberölés miatt égessen a szégyen és önvád?

Nem túlzás ez egy kicsit?

A kor brutalitásának egyenes következménye volt a kereszthalál, és még számtalan hajmeresztő módon pusztítottak el embereket.

Ez a gyomorforgató szörnyűség természetesen felháborít, és végtelenül sajnálom, de nem én tehetek róla.

A mindenkori hatalom, sosem volt hálás az ellenszegülőknek. Ez ma sincs másként. De meg kell mondanom, hogy óvatlan fellépése, a kétezer év folyamán, sokmillió ember halálát okozta. Akik esetleg szívesen éltek volna, de helyette máglyákon, vagy karókkal átdöfve, kerékbe törve hunytak el.

Na, és jobb lett ezektől az áldozatoktól a világ? Mi változott ennyi év alatt?

Múltak a századok, nőttek a mártírok tömegei, minden kor meghozta magával a saját kegyetlenségeit.

Annyi a különbség, hogy nem kereszteken, de akasztófákon, villanyszékekben, haláltáborokban végezték, olyan körülmények között, hogy a végén kívánták a halált.

És mi változott? Hol maradt a rádöbbenés, hogy ember emberrel így nem viselkedik?

Nagy fene humánumból, még a halálbüntetést is eltörölték, had legyen a konstrukciós hibás elkövetőnek alkalma még egyszer valami hasonlót művelni,

és akkor kap egy életfogytiglant, és a békés, törvénytisztelő társadalom tarthatja el haláláig.

Lehet, azért van így, mert aki nem tud életet adni, annak elvenni sincs joga… Mondják.

Azt viszont természetesnek tartjuk, hogy ha valami konstrukciós hibás, azt le kell állítani.

Hát akkor miről beszélünk?

És mi van a háborúkkal, mikor a hadba menők fegyvereit megáldja a pap?

A jóság, és szeretet, a megértés és türelem hirdetése közben megáldják a fegyvereket, hogy sikerrel öljenek? Vagy azért, hogy ezek a nagyszerű férfiak nehogy elessenek öldöklés közben?

Hirtelen hazafiúi és emberi kötelesség ölni? Vagy akkor bűn, ha mondom?

Hát ha kell, akkor kell, de miért körítünk ez embertelen cselekedet köré szivárványt?

Legyilkolni másokat, Isten ellen való vétek. Vagy mégsem?

Vagy helyzete válogatja?

Aztán gyászolunk, és könnyezünk, terelgetjük az árvákat, simogatjuk az arcukat, és cukorkákat osztogatunk nekik?

Nem lett volna egyszerűbb, nem lemészárolni a szülőket?

Azzal etetitek magatokat, hogy az Úr türelme végtelen. Hát nagyon tévedtek, mert mindennek van eleje, közepe és vége. Az elnézésnek, és türelemnek is.

Aztán a tisztítótűz lángjaiban úgy ordítoztok, mint a sakál. De nem fog odafigyelni senki.

Ha van eredendő bűn, azt kétezer éve ismételgetitek ki ki a maga módján és lehetőségeinek megfelelően, és az ez idő alatt felgyülemlett ócskaságotok tömege az, ami összességében az, amit ti eredendő bűnnek neveztek.

Hát mit mondjak…

Nem szívesen cserélnék veletek.

A tömeg dermedten, lesütött szemekkel hallgatta az égi hangot, fel sem merték emelni tekintetüket.

Amikor jönnek...

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Mint egy cérnát húzzák ki őket az orrodon, meg a füleiden. ha kevés van, akkor csak a bal orrlyukadon húzzák ki őket, nagyon tapintatosan csinálják, sokszor észre sem veszed, csak feltűnik, hogy nem jut eszedbe semmi.
Eleinte meghökkensz, émelyegni kezd a gyomrod, aztán idővel hozzászoksz, és az okozna zavart, ha eszedbe jutna valami.
Csupán képileg érzékeled magad körül a világot, semmihez nem fűzöl hozzá semmit, nem is tudnád mivel tenni, mert üres vagy, mint egy bili. De nem is baj, nem konfrontálódsz senkivel és semmivel, ha nincs véleményed, ellenvélemény sincs. Érzékszerveid kiválóan működnek, nem okoznak a folyton közbekiabáló gondolatok rossz órákat és éveket.
Biblikus csend ődöng benned, nincs depresszió, értelem keresés, meg számtalan kudarc.
Elfogadóvá lettél, ami szép, azt tényként fogadod el, a csúnyát úgyszintén, a szagokat és hangokat csak bőröd felületén érzékeled, azt is futólag.
A hajnali harmat óvatosan belep, mikor kinn felejted magad az éjszakában, rád csodálkozik a ködöt oszlató hajnali napsugár.
Te, meg hunyorogva fekszel a hátadon, zsibbadt lábaidat tornásztatva kalimpálsz karjaiddal, azt is lomhán és sután.

Mindegy hol felejted magad, ha bent, ha kint, nem lop el senki. Ki a fenének kell egy üres agyú bábú. Az csak egy makett, egy kirakati baba, amire ráhúz időnként a kirakat rendező valami hacukát, te meg egy beállított pózban ácsorogsz a bégum sokszáz milliója közepette, vigyorogsz, és bemutatod azt, ami rajtad lóg.
Lehetsz mikulás, arkangyal, akár mészégető, neked tök mindegy. Vagy, lélegzel, van bélműködésed és ez elég.
De mit is akarhatnál még?
Netán egy kanárit? Na ne hülyéskedj, azzal rengeteg gond van, inkább akarjál egy füstgomolyt. Az, garantálom, kevés embernek van. Különleges fickóként fognak nyilvántartani, ha mész az utcán, a járó-kelők azt fogják egymásnak mondani, hogy nézd, itt jön a füstgomolyos ember, akinek nincs kanárija.
Hát, ez szerintem nagyszerű.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Végtelenül könnyeddé válsz, mint a fuvallat, akár tárt karokkal szökdécselhetsz, mint egy vidám kakadu, arcodat a nap felé fordítva, nagyszerű tánclépésekkel nekimehetsz egy fának, de nem is érzed a becsapódás keserveit.

Nem ér diszkrimináció, liberális emberként tartanak nyilván, nincs értelme rád állni, rád ülni sem, nem vagy elég stabil.
Te magad vagy a jóindulat, mert a rosszindulathoz már ész kell, ami a gondolatok sűrű, összefonódott tömege, a semmi összefonódása csak semmit szül.
Heverészel a strandon, elnézegeted a hölgyek ágaskodó cicijeit, formás kerek popójukat, és szentül hiszed, hogy csak azért van ez, hogy tudjanak min ülni.
Hát ez nagy igazság, de a továbbgondoláshoz nem alkalmas egy kiürített agy.

Hiába, a gondolatoknak még az emléke is tud zavart okozni, meggátolhatja a nagy feloldódást, a lelki békét, persze csak rövid időre, a képzavarok belerondíthatnak az idilli semmibe, ami durva dolog.
Nem is öregszel, a gondolatok okozta traumák okozzák a test és lélek elhasználódását, neked szerencsédre nincsenek gondolataid, ami első lépés a halhatatlanság egekbe érő vágyálma felé.

Csak ácsorogsz, és idült mosolyodat hinted a fák és bokrok közé, időnként lépegetsz kicsit, nehogy gyökeret eresszél.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat…

Voltunk mint ti...

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI, POR ÉS HAMU”

Hát igen…

Csináljuk a baromságainkat, hetente átideologizáljuk, hogy ne kelljen beismernünk tévedéseinket, aztán ha nem tudjuk másokra kenni a hibát, marad a lelkiismeret furdalás, ha van lelkiismeret…

Az meg vagy van, vagy nincs.

Vagy kötelezővé teszünk valamit, vagy tiltunk, de hogy mint lehetőséget ajánljunk, és az állampolgár dönthessen, hogy neki van e arra szüksége, vagy netán nincs, az nem fordulhat elő.

Aztán szegfűket dugunk a puskák csövébe, a díszlépésektől visszhangzik a világ, a szeges talpú bakancsok szikrát vetnek a macskaköveken, és az euforikus tömeg fetreng, integet, és megüdvözül a gyönyörűségtől.

„Malvinka Malvinka, de könnyű magát szórakoztatni”- jut eszembe erről a régi vicc poénja…

Aztán elindul a gőzhenger, kivetkőzünk magunkból, ki ki kiélheti magát ocsmány vágyaiban, hősnek kiáltunk ki távolról sem hősöket, akiket a győztes egész más névvel fog illetni…

Majd jön a nagy és látványos megbánás, aminek egy része eleve hamis, érdekes, hogy az igazi megbánók sosem vettek részt az elkövetésben. Belőlük lesznek a következő áldozatok.

Mert ez egy ilyen társasjáték, mióta a világ a világ, folyton megismétlődik, megunhatatlan, és garantálja az eltespedés lehetetlenségét..

A föld meg csak forog, az ősz- rozsdás lombszőnyege eltakarja az elmúlt tavasz ocsmányságait, na meg amúgy sem lehet visszamenőleg változtatni semmin, meg minek, hiszen egykettőre itt a következő tavasz, új lehetőségekkel, kit érdekel már az, ami elmúlt.

„Törölni, és lépni”- mondja Strindberg a Toronyőrben, hiszen a kapacitásunk véges, idő múltán, már nem bírnánk elviselni a múltat cipelve, elkövetni a jövőt.

De itt lép be a sors kegye, egy öreg embernek megkönnyíti a távozás mentális nehézségeit, mert úgy torkig lesz a világ dolgaival, hogy szinte szívesen távozik, remélve, hogy nem ugyan abba érkezik.

Mert a Holtak könyve fenyegető célozgatásai nem zárják ki ennek lehetőségét.

Csak állok, mint Pier Bezuhov a tomboló tüzérségi ütegek között, nézvén a torkolattüzek füstfelhőiben eleső katonákat, érzékelve a holt lelkek csatatér felett gomolygó felhőit, és próbálom megérteni, a felfoghatatlant.

Csak ácsorgok a szürke hétköznapok ócska történései között, a közöny, irigység, féltékenység és gyűlölet, hullámzó mocsarában, elnézvén, hogy a butaság és gonoszság hogy teszi életképtelenné a kulturált, értelmes törekvéseket.

Ezeket, és még az ide sem írt dolgokat mindenki tudja, de nem mozdul.

Bólogatva helyesel, azt is halkan, nehogy valakinek feltűnjön.

Ha a nyílt utcán megtámadnak és kirabolnak, úgy mennek el melletted, mint aki nem is látja. Nem rá tartozik, olyan snassz konfrontálódni, de ha ő az áldozat, bőszülten ostorozza a mások közönyét.

Jellemhiba? Gyávaság? Szánalmas és visszataszító, ez a féregkategória, amitől hemzseg a világ.

Aki döglött bikát döfköd, az nem torreádor. Az csak egy idióta hentes.

Hogy mi lesz így a világból?...Hát semmi. De így is működik, és ez a lényeg.

Csak ne keveredne fel tőle a gyomrom…