Rongyos angyalok

Magához tért. A rivalda éles fényei arcába döftek, nem látott semmit, csak a tűrhetetlen fényt. Tanácstalanul körülnézett, majd a földre, amit fűrészpor borított, látta kopott fekete cipőinek elcsámpásodott körvonalait.

– Legalább annyit tudok, hogy állok. – Végigsimított borostás arcán, tíz ujjal végigtúrt hosszú hajában, majd mindkét kezét zavarodottan zsebre vágta.

Újra meresztgetni kezdte szemeit. – Most már ideje lenne ezt az erős fényt megszoknom, legalább annyira, hogy tájékozódni tudjak – gondolta, egyre idegesebbé, feszültebbé vált.

– Változatlanul nem látok az égvilágon semmit, ez a védtelen érzés rettenetesen kellemetlen, bármi történhet velem, nem fogom időben észrevenni. De egyáltalán hogy kerülök ide, mi ez a hely, és mi ez a végtelen csend?

Csak állt ott, földbegyökeredzett lábakkal, nem is mert volna elindulni, nem látta, hova lépjen. Órák telhettek el, nem bírt ennyit állni, törökülésbe ereszkedett. Ebben a testhelyzetben sokkal jobban érezte magát.

Távoli zenét hallott, ami egyre közeledett felé. Dobok, kürtök, cintányérok csattogtak, formálisan körülölelte, elsodorta a zene. Érezte, egy erő talpra emeli, lábai groteszk táncba kezdenek, karjai szétcsapódnak, idétlen tánclépésekkel megindul szökdécselve a fűrészporban. Nem látott senkit, nem tudta, ki rángatja, és miért, csak a zene ordított fülsiketítő erővel.

Az ugrándozásával felkavart fűrészpor csípte szemeit, ráragadt izzadt bőrére, bele ment nyitott szájába, úgy kiszárította, nyelni sem tudott. Csak a dühöngő muzsika, a felvert por és az égetően erős fények vették körül. Torz mozdulataival csak táncolt körbe-körbe, kimerülten, zsibbadt idegekkel, akarat nélküli bábként. A zene folyamatosan dübörgött, mindig ugyanaz, már ellenkezni sem próbált, tudta, minden hiábavaló.

Lassan szétszakadozott rajta a ruha, kabátjának maradványa derékszíjába akadva vonszolódott utána, mint egy szánalmas uszály, észre sem vette, mikor vesztek el ócska cipői. Nem volt benne félelem, egyetlen támpontja sem volt, mitől is kellene félnie.

A zaj és a kimerítő rángatózás kezdte felőrölni izmait és idegeit. Végtagjai érzéketlenekké váltak, a vastagon rátapadt fapor elmosta arcának vonásait, egy bábúhoz kezdett hasonlítani. A szemeiből csorgó könnyek sem látszottak, a por alatt folytak, csak állán csöppentek le ziháló mellkasára.

Az egész testét belepő vastag por zöld színűre váltott, és marni kezdte bőrét. Nem érzett fájdalmat, csak azt, hogy fogy. Figurája egyre vékonyabb lett, már nem is emlékeztetett emberre.

A zene halkulni kezdett, a fények tompított világítássá csendesültek. A vastagon terjengő por leülepedett, halk fuvallat vonult végig a porondon.

A vastag csendben és félhomályban lelassult a tánc, a bábú a manézs közepén megállt. Záporként omlott le róla a por, miközben a földre rogyott.

Kialudtak a fények, a csend visszavette örök birodalmát, elégedetten, hangtalanul sétálgatva az üres széksorok között. 

Kedves ÉN

A te életedben is vannak visszatérő gondolatok, más is így lehet ezzel, csak nem gondolja végig. Nagyon jól teszi, mert csak ideges és elbizonytalanodott lenne tőle, de egy centivel sem okosabb. Mert mitől lennél feldobott, hiszen egyetlen felvetésedre sem jön válasz, és folyton kérdezni, csak úgy értelmetlenül, aztán csak a csend, hát akit ez kielégít, az tiszta hülye.

Itt van a született hülyeség behozhatatlan előnye, ami jóllakottságot szül, és életkedvet. Az említett állapot biztosít egy megelégedett, lebegő életet, az egész egy rózsaszín habcsók, ami – lásd be – jobb, mint a csukamájolaj, ami a valóság itala.

Ezért van az, hogy visszatérően feszegetek egy témát, amit nem kellene tennem, ha valaki végre válaszolna. De nem válaszol, mert szarik az én problémámra, ami nem éppen szép dolog. Így marad az ismétlődő kérdezgetés, és már engem is idegesít, de akkor is kérdeznem kell. Én folyton kérdezek, ő soha nem válaszol. Érdekes játék, kár hogy megszokhatatlan.

Nincs más hátra, megint rágd le az ismerős csontot.

A már kihűlt múlt eseményei és történései folyton visszaköszönnek a jelenben, keverednek a ma ügyeivel, és közösen meghatározzák a remélt holnap lehetséges eseményeit, történhetőségeit. A folyton változó jelenben, amit csak az örök és megváltoztatatlan múlt megkövült igazságai fékeznek. E fékhatás nélkül a jelen egy arcnélküli lávafolyam, mely mindent elhamvaszt, és majd egyszer talán kihűlt, megkövesedett testén hajlandó lesz megkapaszkodni valami élet, valami gyom.

És akkor lesz a jövő, az a jövő,  – még akkor is, ha nem szokás mondatot éssel kezdeni –, amire nem vagyok kíváncsi, mert én már akkor nem leszek sehol, és rám nem lehet semmiféle hatással.

De valahol minden ismétlődik, reprodukálja önmagát, tehát számomra a már nem létező jövő is valahol olyan lesz, mint a múlt, vagy a jelenlegi jelen, ami a múlt és most keveréke. Így, ha közvetve is, de tudom, mit nem fogok megélni.

Mert a távoli jövőben is nappal lesz világos, és éjszaka sötét, és felülről lefelé fog esni az eső, mindenünnen fog fújni a szél, és minden születik és meghal, mert valójában nincs új a nap alatt, mert egy örök körforgásról van szó, legfeljebb kis színváltozások képzelhetők el, mondjuk kékebb az ég, és valami pirosas lesz, ami zöldes volt hajdanán. De ezek a piszlicsári dolgok nem változtatnak a lényegen, azon a lényegen, amit ma sem értünk.

 Mert a dolgok nélkülem folynak, nehézkesen gördülnek a már eldöntött előre felé, és ennek ugyanúgy nem lesz jelentősége, mintha az eldöntött visszafelé irányában gördülnének. A történések folyásiránya közömbös annyiban, hogy nem változtathat tartalmi lényegén. Mert egyszer valaki meg fogja határozni a lényeget, ami lehet, abban rejlik, hogy nincs neki, csak úgy történik, és halandónak nincs köze hozzá.

Ha érteném is, mi miért van úgy, ahogy van, akkor mi lenne? Semmi, mert ez egy automatikusan működő rendszer, amit vagy mozgat valami, vagy csak tehetetlensége folytán mozog. A volt és van egyidejű élő jelenlétét csak figyelni lehet, olyan messziről, amennyire lehetséges, de még egy olyan távolságon belül, ahonnan jól látni, mi történik.

A nehézségi erő nem engedi, hogy fölé röppenj az eseményeknek, és tisztán átlásd az egészet, mert félő, hogy beleordítoznál a dolgokba, amikhez nem értesz, és csak zavart keltenél otromba és neveletlen jelenléteddel. Aztán a keltődő káosz következményeit neked kellene elviselned, és az egész mindenség zengene panaszaidtól. Esetleg rossz irányba torzítanád a kialakulófélben lévő jövőt, ami alakulásában képlékeny, és könnyen sérül.

Aztán a te hibádból eltorzult jövőt az abban élőknek kellene elviselniük, elátkozva téged haló poraidban, mert a múlt akkor is jelen lesz az akkori mostban, és mindenki tudni fog hajdani ocsmány magatartásodról.

Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, sem a múltban, sem a jelenben, és távoli jövőben nem jelentesz semmit. Nyeld le ezt a békát, mert ha nem akarod, majd valaki segít lenyelni, és akkor megtanulod, hol lakik az Úristen. Mert nem az a baj, hogy vagy, a baj az, hogy jóval több van belőled, mint kéne, és ez okozza az állandó zavart.

Félő, ha ez így megy tovább, valaki megunja ott a felhők felett, és megint lesz egy brutális özönvíz, csak Noé nélkül, és még a megúszás halvány lehetősége is elúszik.

A már kihűlt múlt élő jelenléte keveredik a ma eseményeivel, és közösen összerakják a remélt jövőt, amihez semmi közöd.

Te hidd, hogy élsz a mában, magadban cipelve a régi idők tévedéseit, hibáit, és véletlen sikereit.

Hidd el, ez untig elég.

De bonyolult...

Egy meggátolhatatlan történést - ha szemlélőként élsz meg- nem marad más lehetőséged, mint tudomásul venni. Pusztán az esemény szenvedő alanya vagy-mint szemtanú. De e tény, nem jelenti azt, hogy el is fogadod Mert tudomásul venni, és elfogadni, merőben két dolog. Ha megérted és azt követően veszed tudomásul, azt el tudod viselni. De ha megérted és úgy nem tudod elviselni, akkor baj van, mert nem tudod tudomásul venni. Elfogadni mindig nehéz, mert az emberi logika és igazságérzet határozottan jelen van ítéletedben Az események gyors egymásutániságában fogódzókat keresel, mert át kéne látni a dolgokat. Jó lenne megérteni mi történik és miért, el kéne fogadni az elfogadhatatlant, mert el kell viselni, és elfogadás nélkül nem fog menni. Az élet dolgait megérteni meg ritkán lehet. A tudomásulvétel az egyetlen lehetőség ami marad. Tudomásul venni és elviselni valamit amit nem is értesz, ez elfogadhatatlan.

Vagy összenyom a történtek súlya, vagy fellázadsz, ami egy ördögi kör, nem lehet eredményesen fellázadni, ha nem tudod mi ellen, és ki ellen teszed. Nem tudod a dolgot elviselni, pedig el kell, mert mit akarsz te megérteni, hiszen nem te hozod a döntést. Neked csak elfogadni van lehetőséged, ha tetszik, ha nem. Hogy mit tudsz tudomásul venni és mit nem, ez nem érdekel senkit. Akár mennyit gondolkodsz, ha valamit elsőre nem értesz, azt később sem fogod. Kényszeríted magad egy elfogadásra, amit a végén nem tudsz elviselni. Ezt a tényt meg nem akarod majd tudomásul venni, de életösztönöd hajszol a megérteni akarás felé. Hajszol, mert nem akarja, hogy elsodródj. De ettől még nem fogod tudni elfogadni a számodra elfogadhatatlant. Nem veszed észre, hogy már egy sors dobálta tárgy lettél, vadul ragaszkodva a megérteni akarás skizofrén, irreális délibábjához.
 

Tehetetlenségedben egyik faltól a másikig csapódsz, már össze-vissza törted magad a megérteni akarás hisztériás vágyától, és egyre inkább nem értesz semmit, és egyre kevésbé tudod elviselni. Már csak tehetetlenséged ténye amit tudomásul vehetsz, amit viszont nem tudsz elfogadni. Olyan állapotba keverted magad, amit már tényleg nem lehet megérteni, ettől a felismeréstől tényleg megvadulsz, és ellene fordulsz mindennek, mert nem tudod hol az ellen. Aztán jön az igazi őrület, mert mi más is jöhetne, aki nem tud tudomásul venni, az így jár. A dolgokat nincs hogy megérteni, ezért elfogadni sem lehet őket, és ezek ismeretében nem tudsz semmit elviselni. Akkor már szerencsésebb a helyzeted, mert csak egy dolgot kell tudomásul venned, még pedig azt, hogy összedőltél, őrült vagy, és neked ez a végállomás. Lesz a rácsos ágyban egy gumiegered, azt elfogadod és tudomásul veszed, megérted és elviseled, sőt, tanítod hápogni.
Ha mindezt a kanosszát meg akarod úszni, tanulj meg elfogadni.

Mozgólépcső

Piros kalapomat húzzátok mélyen szemembe, utálom, ha a lá­to­gatók belebámulnak a pofámba. Hosszú fehér ingem takarja lábfejemet, adjátok rám síbakancsomat. Ki sem akarok látszani ebből a szemérmetlen színjátékból.

Ezek amúgy sem miattam vannak itt. Egymást ellenőrizni jöttek, ki van itt, és ki nem. Lesz beszédtéma legalább egy hétre. Ál­gyászukban túllicitálják egymást, és tippelgetnek, ki lesz a következő. Hát nem én, abban biztosak lehetnek. Szűkül a kör gyerekek!

Kalapom virágdíszeit igazgassátok el, ne nézzek úgy ki, mint egy megkergetett marabu. Nem sok humorérzékem maradt így a végén, ne kívánjátok, hogy dühbe guruljak.

Innen az ereszcsatornáról nézve furcsa látvány vagytok, még szerencse, hogy nem érzek semmit, mert ennyi ideig mozdulatlanul feküdni a hátamon… már a csillagokat látnám. Igaz, titeket látni sem nagy durranás. Ki tudtam volna hagyni, de ez nem tőlem függött. Elviselem.

Kár, hogy nem figyeltem, ki hozta azt a ronda műanyag ko­szorút. Ez a silány szar tönkrevágja az egész ravatalt. Ez az első te­me­tésem, illett volna odafigyelni a minőségre. Ahányszor csak eszembe fog jutni a jövőben, az ziher, hogy ez a vacak fog beugrani először. Még elviselném, ha direkt csinálta volna, de szerintem egy ízléshiányos bugris van a tett mögött, ami halálos hiányosság – hogy legyen neki nehéz a föld!

Örültök ugye, hogy nem ti vagytok a ládában… Ne aggódjatok, nem fogjátok megúszni. Idővel mind itt fogtok heverészni közszemlén, hosszú távon ide fogok járni röhögni.

Nézd a vén boszorkányt, be akar lesni a kalapkarimám alá. Mindjárt meglökik és rám fog esni! Úristen – ezt nem tehetitek velem! Beleliheg a képembe a büdös szájával, ez még a halálnál is rosszabb. Most már el tudom képzelni, mit érezhet egész nap egy múzeumi múmia. Jó lenne, ha visszabújhatnék egy pillanatra, és bele tudnék huhogni a kíváncsi püffedt képébe Akkorát ugrana, mint egy zerge, összetaposva a mögötte állókat. Hatalmas lenne a botrány, magához térte után elmesélné, mi történt, még a diliházban kötne ki. Még a gondolattól is ráz a röhögés. Már csak ezért érdemes volt kijönnöm. Hátha még kiszállhatnék, udvariasan felkínálva fekvőhelyemet a lábaimnál álló hölgynek: „Parancsoljon asszo­nyom, biztos elfáradt a hosszú állástól.“ – Úgy kiürülne a ravatalozó, a Zalán futása egy nudli lenne ahhoz képest. Eldobnának kaszát-kapát, olyan sikítozás lenne, hogy még az Alföldön is hallanák. Még talán a bulvárlapok is írnának róla, „Ez volt aztán a tökös temetés” címmel. Ott díszelegne fényképem piros kalappal arcomon, karimáján a virágokkal… Sok nő fájdalmasan sóhajtana: „Milyen kár, hogy életében nem ismerhettem!”

Hát bizony, hölgyeim, időben kellett volna kapcsolni. Most már eső után köpönyeg. Éhes disznó makkal álmodik, nem zörög a haraszt – satöbbi.

Még tudnék jó pár közmondást, de mennem kell. Nem érek rá feltámadásig itt locsogni.

Lenn a folyónál

Mostan itten ülök a folyóparton egy nagy kövön. Egészen közel a vízhez. Cipőim, már zsombékos, sással és más növényekkel együtt, kicsit a vízbe érnek. Szúnyogok rajzanak fejem körül, rászállnak kezeimre is. Meg az arcomra. A hajamban is próbálkoznak, de belegabalyodnak a hajszálaimba, remélem ott döglenek meg.

Kicsit süt a nap, a sűrűsödő apró felhők el-eltakarják rövid időre. Enyhe szél is fúj, lomhán hintáztatja a nádat. Egy vékony bottal ütögetem a vizet, minden ütésemre spriccel egyet, jelezvén a találatot. Egy ilyen kis vesszővel nem nehéz egy ekkora vizet eltalálni. Nekem is mindig sikerül. Ha dúdolgatok egy dalt, és ennek ütemét dobolom a vízen, akkor értelme lesz a tevékenységemnek. Ha ütöm az ütemet, kiteljesedik énekem. A liliomok között ülő két béka nagyon figyel. Nem is gondoltam, hogy ezek az állatok muzikálisak.

Így ülve, a folyó igen szélesnek és nagynak tűnik. Lehet, hogy amit kicsinek lát az ember, az nem is kicsi, csak a perspektívád szöge rossz. A folyó nem vesz tudomást semmiről. Sem arról, hogy itt ülök, sem az ütögetésről. Nem néz az sem jobbra, sem balra, csak megy előre mint az ökör. Igaza van, ha megállna, vagy csak lassítana, árvíz lenne. Sem a halak, sem a piócák nem szoktak körülnézni. Az egyik túl alacsony hozzá, a másik meg a víz alatt él. A pióca, lehet hogy nem érdektelenségből, nem közönyből nem néz körül - mondjuk egy bokorra felmászva. Neki meggyőződése, hogy mindent lát, azt hiszi, ami körülötte van, az, az egész világ.

Lehet, hogy igaza van, mert a világ egy darabkája százmilliószor egymáshoz téve is csak a világ, és ha a lónak csak két mellső lábát látod, akkor is tudod mit nézel, mert tudod milyen a ló. Ha a lábat amit nézel megszorzod mondjuk ezerrel, akkor tudod, hogy ménes. Így ülve, át sem látok a túlsó partra. Ha egy tengerparton ülnék, ott sem látnék át. Tehát ugyan ezért az élményért, még el is kéne utaznom. Nagy marhaság lenne részemről.

A nagyság fogalma amúgy is szubjektív. A maximalizmus ölni is képes. Nem kell ész nélkül igényelni semmit, az mindig megbosszulja magát. Kicsinek és szerénynek, belátónak kell maradni, hogy élve maradhass. Aki sokat akar, az előbb-utóbb kiábrándul, és úgy viszont nem tud élni. Egy százlábú sem megy százszor gyorsabban, és eléldegél… Sem ő, sem a kétlábúak nem tudnak kirohanni a világból. Sem a sebesség, sem az akarat nem számít. Csoda sem. Nem örök a csoda sem. A semek teszik semlegessé az embert.

Hogy milyen hideg ez a kő amin ülök… Állhatnék rajta, de az meg kényelmetlen. Mindig van egy de, vagy ha. Ha felállok, nem fázom, de fárasztó. Ez átvitt értelemben vonatkozhat a vízre is, gondolom egy tó képes elülni magát. Ha meg folyik, akkor belefárad. Lassan egészen átázik a cipőm. Ez a zsombékos nem az életterem. A sásnak meg élettere. Nem vagyunk egyformák. Amit ő tud, azt én nem. Ő a kövön ülve pusztulna el. Nem is nőtt rá a kövekre. A sás nem bolond. Még egy növénynek is megvan a magához való esze. Ha valaminek sok esze van, nem tud élni. A butaság Isten adománya.

Én is eléggé buta vagyok, azért élek nyugodt lélekkel. Helyén van a lelki békém. A pszichém, ahogy a jobbak mondanák. Itt a parton, minden mindenhez tartozik. Csak én, az ember nem való vagyok ide. Státusom legfeljebb zavaró tényező. Felrúgva a minden egyensúlyát, átalakítunk, megszüntetünk, megbánjuk, és nem tudunk visszacsinálni semmit. Kártékony jelenlétünkre nincs hihető mentség. Épp előttem ugrott fel a vízből egy hal. Biztos, egy szitakötőt akart megfogni. Vízipókok futkároznak a nyugodt vízfelszínen. Leheletkönnyű élet. Kellemes lehet. Nincs szüksége csónakra, ha át akar kelni a vízen. Ennyivel már biztos több nálam.,Kissé lehangol, hogy nálam milyen könnyű többnek lenni. A másság jelenthet többséget is.

Itt ülök, és hallgatom a verebek zsivaját, az élő természet temérdek hangjait, és kívülálló-betolakodóként érzékelem, hogy élek. Nem gondolok senkire, még magamra sem, csak vagyok. Én, és a folyó, mi és a világ.

Lelki béke

– Ma végre visszanyertem a lelki békémet.

– Mit? A lelki békáját?

– Miféle békáról beszél, maga süket. Én békét mondtam, nem békát. Hogy lehet egy komoly bejelentésből ilyen idétlen és gyerekes viccet csinálni? Békája legfeljebb magának lehet, és szerencséje van, hogy visszanyertem lelki békémet, mert így nem jövök ki a sodromból.

– Mi a fene! Magának nem csak békája van, de még sodra is? A végén még kisül, hogy maga egy folyó, sodrással és apró tarajos hullámokkal, amiben ringatózik a lelki békája, micsoda idillikus kép, magában egy költő veszett el, de végleg. Úgy látszik, magából a klimax egy szentimentális öreg kappant varázsolt. Meg kell vallanom, inkább fájdalmasan lehangoló, mint nagyszerű.

– Nem tudja feldúlni a lelki békémet, maga visszamaradott szánalmas barom! Magával nem érdemes szóba állni, mert egy hároméves értelmi fogyatékos gyerek szintjén időzik, és legszívesebben úgy orrba vágnám, hogy feltekeredne erre a gázlámpára. Pedig úgy első látásra nem is tűnik hülyének, na de mikor megszólal, eloszlat minden kétséget!

– Jól van nyugodtkám. Azért vegyen néha levegőt, mert megfullad itt nekem, és amilyen ronda élve, hát el tudom képzelni milyen lehet megfulladva. Igenis nagyon komolyan veszem, hogy maga egy folyó, kis hullámaiban ringatja a lelki nyugalma rózsaszín békáját, és biztosan zenét is hall, talán a szférák zenéjét, amitől majd szárnyai is nőnek, és fellibben a légbe, mint egy légből kapott pillangó, de inkább finglangónak gondolom. De nincs mit restelkednie, az ilyen háborús gyerekek, mint kegyed, szoktak különös dolgokat érezni.

– Ismételten figyelmeztetem, hogy lelki békém érezhetően kikapcsol, és úgy seggbe rúgom magát, hogy beletörik a cipőorrom a nagy, löttyedt valagába! Nem értékelem a maga elmegyógyintézeti humorát, maga vicceljen a jó édes mamájával, azzal a génhibás tramplival, aki a világra hozta. Maga egy menthetetlen ősállat, egy tulok, aki még azt sem érdemli, hogy lelökjék egy szikláról. Lefogadom, most is az ideggyógyászati szakrendelésen kellene ülnie, de helyette itt viccelget nekem, maga nyolcvan kiló szánalom.

– Nyolcvanhat és fél, ha szabad kérnem. De mondhat, amit akar, én szeretem magát, és abszolúte elnéző vagyok.

– Maga engem csak ne szeressen! Ki látott még ilyet! Egy ilyen hülye ne szeressen, mert az életkedvem is elvész. Még szerencse, hogy nem hallotta senki ezt a megnyilatkozását, megnyílt volna alattam a föld. Még hogy maga engem szeret... Ez felér egy becsületsértéssel. Ne merje ezt többé mondani!

– Jó, jó, kis gárdahadnagyom. Látom nem sokat ért a lelki békája, a hullámok meg nem is ringatják szegényt, inkább rázzák. Nem szeretném, ha baleset történne, jobb, ha most békán hagyom. Ne hadonásszon az orrom előtt, olyan vörös a képe, mint egy cékla. Még megüti a guta, és már céloztam rá, nem szeretném, ha rémálmaimba beépülne. Na minden jót öreg harcos, élveztem a beszélgetést. 

Life is Life

Csak állsz a metró peronján, özönlenek az emberek körülötted. Csupa egyszemélyes világ tele reményekkel, hittel, bánattal, önbizalommal. Mindenki tülekszik, siet, mert úgy hiszi fontos. Tömött szatyrok, aktatáskák, öregek, gyerekek.

Dübörög az élet.

Te meg a sodrásban állsz tökéletes magadba zártan, és figyelsz. Nem azért mert bárki is érdekel, sosem láttad őket meg nem is vagy senkire kíváncsi.

Csak rohanó tárgyak, semmi más.

Nézed- mint vetített képet, teljes tudatában annak, hogy két világ találkozásának vagy tanúja amit a tiédből látsz- folyton változik de lényegében mindig ugyanaz…

Virtuális élmény, semmi más. Nincs közöd hozzá, nem is akarod, hogy legyen. Aztán jön a szerelvény maga előtt tolva alagútnyi légoszlopot, szétzilálja hajadat, testednek nyomja kabátodat.

A kinyíló ajtókon ömlenek ki az utazók, majd ugyan ez befelé, ajtók záródnak, felzúg a motor és minden eltűnik a sötétben. Maradt az ugyanaz, más arcnélküli arcokkal, más csomagokkal. A vége nincs hullámzásban folyton érkeznek a kocsik. Ha behunynád szemedet, akkor is tudnád mi van körülötted.

Magányodban dúdolni kezdesz, nem hallod a zajban hangodat. Mindenki és minden egy villanás, senkit és semmit nincs idő megnézni, mindössze az örökös kapkodó és kétségbeesett száguldásra emlékszel. Ott állsz mint magányos sziget, ahogy benned nem marad meg senki, úgy bennük sem. Ha elmész, senki nem fog emlékezni arra, hogy ott voltál.

A hangosbemondó érthetetlen hangzavara szétfolyik és elenyészik a rohanó lábak erdejében, te sem érted mit mondott, meg nem is érdekel.

Másokat sem.

Éppen elég elviselni hogy önmaguk iránt tanúsított érdeklődésük ellenére még önmagukat sem értik. Ideje sem marad másokat megérteni. Meg minek, attól nekik nem lesz könnyebb a világ Talán igazuk van. Ezen még nem gondolkodtam.

Legyen elég, hogy lát az ember, minek bármit is érteni. Ha érted, akkor is azt kell csinálni amit lehet.

Hajléktalanok ülnek a műanyag üléseken. Senki nem ül melléjük. Büdösek és betegek. Ők aztán nem sietnek sehova. A semmiben ülnek és előrenéznek. Van aki alszik.

Ezek is életek, ugyanakkor, ugyanott, a rohanó fontosokkal egy időben. Nem jelent semmit az egyidejűség. Ők az álomtalan alvók és álmodó ébren lévők. Múlatják az időt, a céltalan reménytelenség bódító énekét hallgatva. A nincs hova, és nincs tovább-tudatának is meglehet a varázsa. Nyugalmat teremt, nincs szorongás a holnapért. A nagy béke napjai-évei lehetnek ezek. Kárpótlás egy végigdrukkolt életért. Már látható a zsákutca vége - szinte kiszámítható - hány lépés a teljes csend.

Költői időszaka az életnek. Nem is látják őket a rohanók. Meg nem is akarják. Megértem.

Mindenkinek joga van azt látni ami neki kellemes. Ez nem az a látványkategória.

Jegyellenőrök tűnnek fel a mozgólépcsőn. Utálják őket. Senki nem akarja betartani a szabályt. Pedig ha róluk van szó, ha őket akarják becsapni, felháborodva ordítoznak szabályokra hivatkozva. Nagyon nem mindegy melyik oldalról néz az ember. Az igazságérzet vagy bugyog, vagy nyomtalanul eltűnik.

Vigyázni kell a tülekedésben, ha elesel úgy maradsz. Senkinek nem érdeke, hogy felsegítsen. Meg nem is ér rá. De ez a földön is így működik, nem kell ehhez a metróba lejönni. Az egész város az arcnélküli önzés diadala. Ami közös, az a ˝Mindegy vagy˝ törvénye. Csupa magányos ember élni próbálása.

Csak állsz a Metró peronján.

Körülötted csupa egyszemélyes világ, tele reményekkel.

Levél a kedvesnek

Most késő éjszaka van, itt ülök az íróasztalomnál, és írom neked ezt a levelet.
Hogy vagy e valójában, vagy csak bennem, a fantáziámban létezel, ez számomra mindegy.

 
Ha igazán vagy, nem nekem teszed, én csak hallgatom bennem szóló hangodat, írásaidból csorgó lelked suttogását, elandalít, éber álomba ringat. Megeleveníti képzeletemet, vágyaimnak semmi köze a valósághoz.

Most itt ülök az íróasztalomnál, és írom neked a levelet. Csendes szótlanul figyeled kezemben a tollat, a számtalan írásjel hangtalan csordogál a fehér papíron, Te csak figyelsz, kezed a vállamon, és elképzelem, hogy átölellek, megszűnik körülöttem a világ.

Nem szólsz, kedvesen pihensz ölelésemben, és vagyok, vagyunk. Nem értesz félre semmit, amit írok vagy teszek, vagy tenni szeretnék.
Mesélek neked csodálatos történeteket, Te csendben hallgatod, egész lényemet betöltően vagy, tán öröktől és örökké leszel, amíg én vagyok.

Nem vagy türelmetlen, nem veszekszel, szemeid ragyogása utolsó percemig elkísér.
Az éjszaka tapintatos csendje átölel, és én írom neked a levelet.

Mindenről írok, ami megírhatatlan, mert a múló időben minden változik, elmozdul, megdermed, vagy széthullik, az utánunk jövők csak felismerhetetlen, földbetiport romokat látnak, érdektelen töredékét egy múltnak, ami már senkit nem érdekel.
Csak a perc varázsa az ami létezik, a csoda, ami felemel a sárból, és boldoggá tesz.
Az akaratlanul is összetartozás szimfóniája ez, a nagy kék víz birodalma, ahová meghalni és feltámadni járnak a mesék, a virtuális valóság eliziumi völgye, aminek nagysága, a te belső milyenséged méreteitől függ.

Ahol minden valóságnak tűnik, ami megélhető, és ami megélhetetlen.
Virtuális valód beragyogja szobám éjszakáját, távol tartva lelkem rémeit, megpróbálva megállítani a pillanatot, az időt, had legyen a perc örök.

A Semmi csókja...

Az nem más, mint egy fuvallat. Egy nyomorult elismerés a semmitől, ami nyomtalanul válik felejthető emlékké. Ha ez az egyetlen emléked van, akkor vigyázz rá, mert nem maradhatsz emlékek nélkül. Nem fogsz tudni élve maradni. Olyan leszel, mint egy üres pálinkásüveg, ami még halványan őrzi a pálinka illatát, de már száraz és üres. Meg aztán a semmi is valami, lehet nem sok, de nem is semmi. Csak azt tudod megbecsülni amid van. Hogy helyette mikre vágysz, az nem érdekel senkit.

Aztán egy igazi csókkal mire mész? Csak folyamatos problémát okoz, vagy ezért vagy azért, a semmi csókja a maga sterilitásában nem okoz semmit. Nem keltődnek benned lelkes érzések, dalok, napfény, nem zavar meg a mindennapok unalmas tengéseiben. Ha kevesled, gondolj azokra akiknek még ez sincs. Mert minden csókot ki kell érdemelni. A semmi csókja is egy elismerés, beismeri használhatatlanságod tényét, egy díszoklevél, ami kategóriába sorol. Ne elégedetlenkedj, csapattag lettél tőle, és ez nagyon fontos, mert tartozni kell valahova, a magányos farkasok ideje lejárt.

Ettől legalább az arcod nem lett nyálas, vörös foltot sem hagy száraz ajka, mert nem mohó, élvhajhász csókról van szó, csak egy érdemi elismerésről. Bár gyanítom, hogy a semmi csak senkit csókol. Ez nem valami hízelgő, nem inspirál semmire, de be kell érned azzal, ami van. Vigasztaljon a tudat, hogy egy ilyen csók is jobb egy nagy pofonnál. Mert mint minden, ez is nézőpont kérdése. Kell tudni kellemesen megélni, és minden rendben lesz. Fogd fel lírai értelemben, hiszen minden csók csók, nem feltétlenül kell kategorizálni, lényeg az, hogy kaptál, a fene sem fogja firtatni, hogy milyet. A társadalom két részre osztható. Egyik felét megcsókolták, a másikfelét nem.

Ez eleve meghatározó, ebben nem lehet belekötni, mert a tény, az tény. Téged is ugyan úgy fognak irigyelni a csóktalanok, mint azt, akinek vad-szerelmes csókban volt része. Minden csókra igaz, ha elcsattan akkor sincs semmi. Hogy átmenetileg sikerül mindenfélét bebeszélned magadnak, az egy dolog, bátran tedd ha igényled, de butaság, mert úgyis magadhoz térsz és szégyenkezni fogsz balgaságodért. Álmokat kergetni lehet, de csak annak ajánlom, aki megtanult felébredni is, különben hatalmas lesz a kiábrándulást kísérő rengés, amit aztán ki kell bírni. Minden esetben a semmiben fogsz ébredni, amit könnyebben átvészelsz, ha a semmiben csak a semmi csókjának emléke kísért. Csak óvatosan tartsd oda a pofád, mert a legjobb ha semmiféle csókot nem kapsz, nem borítja fel semmi megszokott nyugalmadat, amiben parttalanul tudsz képzelegni, olyan csókokat jelenítesz meg, amilyeneket akarsz.

Hidd el nem veszítesz semmit, az özönlő pillanatok egyikéről van csupán szó, mire végiggondolod, már messze nem aktuális az egész marhaság. Így kivéded annak a lehetőségét is, hogy a nagy csókolózás természetes következményeképpen nagy verekedésbe keveredj. Ábrándozni szabad, hiszen a semmiben rengeteg a hely, de ne tartsd oda az arcod senkinek, az a biztos.

Ha igazi-szeretetteljes csókra vágysz, akkor magadat kell megcsókolnod. Hogy ez fizikai lehetetlenség? Nekem is annak tűnik, bár ha nem is próbálkozol, akkor még csoda sem történhet. Ha van benned igazságérzet, megadod a csodának is az esélyt.

A Te szolgád

Az ablak előtt ült hintaszékében, lábain a vénséges kockás takaróval. Fáradt tekintete rezdületlenül figyelte a napfényben úszó tájat. Az ablakkeret úgy vágta ki a láthatót, mint ráma a képet. Kétoldalt nyárfák, alatta a jól ismert szederbokrok, távolabb a csőszkunyhó düledező maradványai, ma már csak a ránőtt repkénytömeget kellett tartania. Előtte húzódott a földút, ami olyan hirtelen bukkant fel a bozótosból, amilyen váratlanul el is tűnt a gesztenyefa lombjai mögött. Verebek nyüzsögtek a porban, harsány csivitelésükkel lépten-nyomon megtörve a biblikus csendet.

Ült hintaszékében, a kockás takaróval. Nézte, az ablak üvegén fontoskodó legyet, lábait összedörzsölve toporgott, forgott, valamit talált, mert szorgalmasan nyomkodta fejét az üvegre. Mögötte emlékei benépesítették a tájat, hangtalanul vetítette némafilmjeit, amit csak ő láthatott, mert benne volt a vetítőgép. Emlékei végtelen szalagja forgott és ontotta magából azt ami eltűnt, ami már megérinthetetlen, amire rajta kívül már nem emlékszik senki. Nézett előre, és hallgatta a lelke mélyén zümmögő dalocskát, mindig ugyan azt, a címére már nem emlékezett. Rengeteg éve várt, türelmesen és nem lázadozva, ha lehunyta szemeit, ugyan úgy látta a tájat, ami beleégett emlékezetébe a legapróbb részletekig. Ő már a kép részévé vált az idők folyamán, annyira hozzá tartozott, talán már el sem tudott volna menni. Nem bánta, hiszen mindenkinek kell tartozni valahova- valamihez.
A nap sütött, minden élvezte életbenntartó erejét, nélküle sötét és hideg lenne a világ. Benne sötét volt, és hideg. Rá nem sütött az éltető erő csak egy mécs pislákolt, fénye, gyengeségében felemésztette kevés melegét. Megszokta, talán nem is bírta volna elviselni a mást. Így volt érvényes, nem is próbálta elképzelni másként.

Az ablak előtt ült hintaszékében, lábain a vénséges-kockás takaróval. Kint feltámadt a szellő, a virágok hajladoztak, a lombok rezgése életre kelteni látszott a mozdulatlan élőket. A mozgó élet lekeveredett a mozdulatlannal, tökéletes egészet alkotva, mert zene sincs csak fortissimóból.
De lehet, hogy a csendes ringatózást az elmúlt és leendő életek tánca teszi, minden él a maga módján és szabályai szerint. Minden örök, és ezen belül állandóan változó, a mozdulatlanság csupán látszólagos. Az örök elmúlás egyszerre létezik az örök feltámadással, az állandó változás a mozdulatlan élet. A leheletkönnyű vibráció a dolgok létező lelkének hangja, azé a megközelíthetetlen csodáé, amit soha senki nem fog megérteni.
De a történéseket nem megérteni, hanem megélni kell, hogy érthetné meg a mindent a semmi. A világ, az élet tárgyaiként szemlélhető, a kellékeknek sosincs tevőleges közük a darabhoz, a téma, a statisztériától független. Az örök állandóság érinthetetlen, mert a maga tökéletességében követhetetlen. Ez, az eseménydús eseménytelenség felőrli az időt, az meg mindent ami él. Nem az a baj, hogy kicsi, az a baj, hogy nagyon az, és ekkorának nincs hogy beleszólnia. Csak nézhet ki az ablakon, élvezheti, hogy a látottakhoz semmi köze. Kárpótlásul felelőssége sincs. A misztifikált, túlértékelt létezéstudat merő önvédelem. De mi ellen. Az elmúlás ellen? Eleve bukásra ítélt reménykedés. Az egésznek legfeljebb múlandóságában van az értelme. Elviselni, a remény segít. A ˝Csalfa-vak remény˝.

Az ablak előtt ült hintaszékében… Kiürült lelkében csak verebek csiripeltek, a kockás takaró melegében jól érezte magát. Az ablakkeretben állt az állandóság képe, mindaz, amihez köze lehetett. De ez csak a látszat, mert nélküle ment minden, ő nézhette. Kirekesztett nézőként, csendben, mert nincs sem joga, sem lehetősége megzavarni azt, ami tökéletes.
Az ablak előtt ült a hintaszékében…

Máriusz a Szöcske

Máriusz törpe volt. Gyereknek fel sem tűnt igazán, bár karjai és lábai valahogy nem úgy álltak, mint a többi gyereknek. Élénk volt, mozgékony és jó kedélyű. Ahogy egyre idősebb lett, úgy vált nyilvánvalóvá törpesége. Nem rázta meg a felismerés, csak úgy nem értette az egészet, ahogy van. Mint mondta, dühítő, hogy mindig beleverem az orromat mások seggébe. Lassan kolompot kell hordjak a nyakamba, nehogy rám lépjenek - méltatlankodott félig tréfásan, de hangjából kiérződött a fájdalom. A ˝Szöcske˝ becenevet a többiektől kapta, mert fura és nehézkes járása, eleve kizárt mindent ami ugrással kapcsolatba hozható.
 

Eleinte nagyon bántotta a név, aztán megszokta. Jó természete révén, mindenki szerette. Szülei igyekeztek mindent elkövetni, hogy megkíméljék termete miatt állandóan fenyegető atrocitásoktól. Ez vagy sikerült, vagy nem. Máriusz elérte a kamaszkort, és az érkező szerelmet már szülei sem tudták kivédeni. Az első gúnyos visszautasítás földhözvágta. Tudta ő, hogy törpe, de őszinte érzéseit ez a tudat nem volt képes elnyomni. A lányok vihorásztak rajta, ugratták, és kíméletlenül szórakoztak a lángoló érzelmei között hánykolódó kis emberrel. Máriusz bezárkózott, kívülállóként kezdte figyelni az embereket. Ösztönösen magaköré építette saját világát, ahova nem engedett be senkit. Belátta, magyarázkodásnak, holmi ideológiáknak semmi foganatja, mert méretei akkor sem lesznek nagyobbak, és a problémát termete okozza. Megpróbált nem törődni vele, de hogy lehet egy magas társadalomban ezzel nem törődni? Egy púp esetében, mondhatjuk- lendületes, merész ívű hátgerince van az illetőnek, vagy erősebb lordózissal bír, blikkfangos vonalvezetésű a háta, mondhatunk bármit, fogalmazhatunk ahogy akarunk, az attól még púpos marad. Hát így volt az ő törpeségével is. Képes volt a tényeket annyira tudomásul venni, hogy dühbegurult mikor egyesek tapintatból kis embernek titulálták. Én, nem vagyok kis ember, én egy törpe vagyok-jegyezte meg ilyenkor éles, ellentmondást nem tűrő kappan hangján. Bölcsen átalakította gondolkodását. Én mindig a másokhoz hasonlítottam magam, holott nekem magamhoz kell hasonlítanom. Meg kell figyelnem, mik azok, amiket én tudok, és ők nem- mondta a ˝Szöcske.˝ Ha mindenki magas, abban nincs ráció, mert rengeteg van belőlük Csak az lehet érdekes, amiből kevés van. Ezért én lehetek az, velük ellentétben- szólt, fokozatosan visszanyerve lelki egyensúlyát. Egy csésze például nem nagy, legfeljebb számukra kicsi. Rossz lehet szegényeknek, egy életen át kicsi csészéből teázni. Számtalan apróságot megideologizált, kezdett természetes módon látni, és értékelni. Már ritkán jutott eszébe, hogy ő egy törpe, és akkor sem ejtette kétségbe, inkább mosolygott rajta. Arról van szó, hogy ugyanabban és ugyanakkor élek mint a többi, csak más perspektívából látom ugyanazt. A helyes nézőmagasság, meg relatív- mondta, egy ló nézésekor én is csak egy lovat látok. Nincs mit misztifikálni. Az évek múlásával, szinte már élvezte is törpeségét. Mindig akadt valaki, aki felrakta a villamos lépcsőin, és le is emelte. Az üzletekben előreengedték, nézd milyen aranyos és ügyes ez a kis fickó- hallotta a háta mögött állók megjegyzéseit. Ellenségei nem voltak, senkinek nem jutott eszébe, egy törpével rivalizálni. Állam az államban érezte magát. Tulajdonképpen hálát adhatok a sorsnak, hogy így sikerültem-mondta, tőlem nem vár senki semmit. Mikor behívtak katonának, nagy derültséget okoztam megjelenésemmel, még azért sem szóltak, hogy elkéstem. Rám néztek, és kedvesen mondták- távozhatom. Sosem felejtem el a többi behívottak irigykedő pillantásait…

Szinte élvezem a nagybetűs életet. Minden élet lehet nagybetűs, tőled függ, mekkora betükkel írod, -dúdolta a ˝Szöcske˝, derűs lélekkel mászva fel a gőzfürdő három lépcsőjén.

Minden megeshet,

 földön és egen...

Hát igen. Mikor szegény Dongó Gizit egy járdára felrohanó személykocsi szarrá darálta, még élt mikor beszéltem vele. Sokkos állapotban volt, aztán össze lett szedve, de a Klinikán sem tudtak rajta segíteni. Gizi, az utolsó percéig kisgyerekként gagyogott, nem volt szegény normális, úgy tudta, hogy ő egy kislány.

Pedig benne volt a korban. Na, mondhatnám, miféle kor? Az egy kitaláció, van egy múló szerkezete az embernek, mondhatnám valódi énjének koporsója, és ha abból szabadul, akkor él igazán. Gyors lesz mint a gondolat, száguldozhat, ordítva énekelhet, úgysem hallja senki. Micsoda mámoros pillanatok lehetnek!

Persze nem jellemző a távozásnak ez a nyomasztó formája, vannak igen békés és kenetteljes eltűnések is, de abban nincs semmi említésre méltó, az nem hír, hogy Guszti bácsi életének nyolcvanhatodik évében, csendesen jobblétre szenderült…

Na und- mondaná egy művelt pápua, mit tart fel ez a vén hülye ezekkel a híreivel?

Plagizálná mondjuk Goethét, akinek utolsó megnyilvánulása „több fényt” volt. De ha maradandót akart volna Gusztáv alkotni, akkor mondjuk kiálthatta volna, hogy húzzatok el a francba.

Garantáltan beszéltek volna róla széles egy utcában, hogy milyen frappáns volt a vén bolond, ez aztán nem lehetett beszarva, hogy ezek a végszavak jutottak eszébe.

Azt hiszem végszavazni nem lehet könnyű dolog, mert a végén az ember csak be van csinálva, ami nem csoda, most fordul először elő vele, hogy elcsattog. El tudom képzelni, hogy zavarában azt kiáltja, hogy ne felejtsétek el meghámozni a sütőtököt. Ezen persze nincs mit röhögni, egy ilyen feszült pillanatban bakizhat bárki. Én mondom Bendegúz, ezek az élet rohadt percei, még szerencse, hogy nem tart sokáig.

Aztán landolsz a pokolban, csupa ismerős arc vigyorog rád, hirtelen az a benyomásod, hogy meg sem haltál.

Amin nincs mit sápítozni, ez egy végtelenített folyamat, majd megint megszületsz és visszasírod a poklot.

És ez így megy az idők végezetéig, már unod az egészet mint a nyavalyát, de nem tehetsz ellene semmit, mert ez a rend, és kész.

Mert meghalni könnyű Bendegúz, élni nehéz.

Létrenyíló ablak

Az ablak előtt ült mozdulatlanul, a kanyargós hegyi utat figyelte. Már sok éve nem jött rajta senki.

Nem tudta igazán mit vagy kit vár pontosan, de érezte- várnia kell.

Időnként mindenfélét ráképzelt az útra - jöttek mentek rajta agyszüleményei-amikről ő sem hitte, hogy valódiak.

A pókhálós-koszos ablaküveg alig engedett be fényt, de gyakorlott szem kilátott rajta. Sok éve várakozott, neki igazán volt gyakorlata. Ha ültében elbóbiskolt, belső ablakából figyelt tovább. Masszív virtuális világban teljes intenzitással tudott létezni- sosem volt magányos-mindig tömeg, események, és történések forgatagában élt.

Mindegy volt neki teste mit csinál, gyanítom azért ült karosszékében, mert valahol tartani kellett vézna figuráját. Ha meg már ott tartotta az ablaknál, ki is nézett.

Sosem beszélt hangosan-igaz, nem is volt kihez. Képes volt egészen befelé élni, egyszemélyes világából nem hiányzott senki.

Egy kora nyári csendes este az út felett narancsszínűre fakult az ég, halk zene csendült, és százezer számra kezdett hullani az égből valamiféle tollpihe.

A felélénkülő esti szellő őrült kavargásba hozta a látványt. Az örvényből előtűntek szárnyas elefántok, hajók-duzzadó vitorlákkal, vágtató lovasok kivont kardjaikkal, hárfák és fuvolák, vadászkürtökön lovagló, fekete- szőrős angyalok.

Előtűnt a kavalkádból egy rendkívül hosszú ujjú kézfej vezényelve a forgatagot, karmesteri pálcája egy zölden fluoreszkáló nyelv.

Hatalmas villámok hasították az eget, néha eltalálva egyik-másik szereplőt aki fémes csattanással elpárolgott.

Valami sátáni erő szórakozott a tehetetlen résztvevőkkel, jól mulathatott, mert minden találatát hatalmas dörgő kacaj kísért.

A színjátékot nézve, virágba borult lelke énekelt.

Egész valóját betöltötte a káprázat, ugyanakkor boldog volt, hogy csak nézője az eseményeknek, nem eshet bántódása.

Most értette meg igazán Buddha bölcsességét, miszerint a világ eseményeit figyelemmel kell kísérni, de mindig csak a szemlélődés szintjén.

Sosem beleavatkozni az események menetébe, a szereptévesztés jutalma a halál. Az ablak előtt ült mozdulatlanul.

Tudta, a domb mögött az út egy következő ablakhoz vezet, de azon kinézni csak az tud, aki odaért.

A Kutya

Az emberszemű nagy fekete kutya minden délután megjelent a főtéren. Ráérős nyugalommal elsétált a szökőkúthoz, sokáig nézte a víz játékos fodrozódását, ivott, majd elsétált a sarki, lebontásra váró ódon épülethez, és eltűnt a félig nyitott fakapu mögött. Ez szombat kivételével minden nap megismétlődött. A járókelők megbámulták fényes, fekete szőrét, megtermett izmos alakját, megdöbbentő emberszemét, de szólítani vagy megérinteni nem merte senki. Tanakodtak ki lehet a gazdája, de még csak elképzelésük sem volt.

Egyik éjszaka - a nagy meleg miatt - nem tudtam aludni, a tárt ablakban könyökölve néztem a kihalt főteret. Minden mozdulatlan volt, csak a kút vizének monoton csobogása zavarta meg az álmosító csendet, mikor a lakatlan ház felől megjelent a kutya.
Kényelmesen elsétált a vízig, majd hirtelen felém fordult. Megérezhette a sötét ablakban könyöklő jelenlétemet. Mereven állt, felszegett fejjel, tekintete vörös fényben világított. Meglehetősen rossz érzés kerített hatalmába, nem tudtam félrefordulni sem, olyan kemény és parancsoló volt a szeme. Aztán újra a víz felé nézett, hosszú lábaival belépett a medencébe. Alakja vastag, kékesen derengő füstté oldódott fel, mely szétterült az egész vízfelszínen. Lassan rózsaszínűvé vált a víz, habzott és vonaglott. A kút medencéje összeszűkült, vízsugara oszloppá merevedett, majd eltűnt a víz, a látvány vesztőhellyé formálódott.
A nagy fekete kutya helyett oszlophoz kötözött fiatal nő látszott, előredőlt felsőteste csapzottan lógott láncain, hosszú haja eltakarta arcát, fürtjei érintették az alatta felhalmozott rengeteg faágat.
Feketeruhás alakok szorgoskodtak a farakás körül, mintha egy csuhás alak is beszélt volna hozzá, nehéz feszületet emelve feje fölé. A főtér tele volt különös öltözékű emberekkel láthatóan nagy izgalommal várva az elkövetkezendőket.
A farakás körül tüsténkedők meggyújtották a halmot. Vastag füst borította be a nő alakját, majd a felcsapódó lángnyelvek átölelték. A tömeg üvöltött és ugrált, a gyönyörűségtől eltorzult- tátott szájaikból nem hallottam hangot.
A vízió borzalma kővé dermesztett.
Hogy ezt követően mi történt, nem igazán tudom. Villódzó fények, szagok és kusza hangok sodrásában kapaszkodtam az ablakpárkányba, tompa ütések és nyikorgó hangok kavalkádjában. Érthetetlen szövegeket ordító hangok siketítő zajában szédülve fogtam be égő szemeim.
Éreztem, az artikulátlan- hadaró hangorkán ki akar taszítani az ablakon, könyörtelen szívóerő kettéhasítja előttem a mát, feltárva a pokol összes bugyrait. Valahonnan talán angyalok egyre erősödő kórushangjai töltötték be sodródó énemet, harsogva, küzdve a tátongó elmúlás lázálmokba burkolt valóságába, egekig emelve tehetetlen énemet. Beszorítva a múlt jelenbe fulladt katarzisába minden folyt és rengett, semmibe taposva mindazt, amiben hittem, ami volt. Létem valószínűtlenné váló hideg lángjai fojtogatóan szorították ki belőlem a lelket, páni félelmem keveredett önnön jelentéktelenségem tiszta tudatával.
Végső kétségbeesésemben erőt véve magamon kinyitottam szemeimet, - simogató meleg nyári éjszaka vett körül.

A tér közepén békésen csobogott a szökőkút, a nagy fekete kutya a medence szélén állva engem nézett. Kimerülten kapaszkodva néztem vissza rá. Emberszemei békésen fénylettek, tele fájdalommal. Aztán megfordult és elindult a régi ház felé.
Másnap délután a tér egyik padján üldögéltem, mikor szokása szerint megjelent. A víznél megállva, fejét kissé elfordítva rám emelte emberszemét.
Éreztem, felismert.

Sikátor

A szűk sikátorban büdös volt, sötét, és kosz. Megsüppedt macskakövei egyenetlenül verték vissza a pislákoló lámpák fényét, olajos – nedves felületeik játékosan csillantak meg, szórakoztatva a szendergő-roskatag, alacsony, egymásnak dőlő házakat.

A vizes falak tövében felgyülemlett bútormaradványok, rongyok, és mindenféle szemét utca hosszan ellepett minden zugot, patkányoknak, egereknek békés otthont biztosítva. A sötét kapualjak, fekete szájakként tátongtak az éjszakában, várva a kései hazatérőket, akik tántorogva, bukdácsolva igyekeztek utolsó erejük bevetésével vackaikra térni.

Éjfél után minden álomba szenderült, csak a nyomor és kilátástalanság sétálgatott a mocskos köveken, fel-fellépve a szeméthalmok hegyeire, játékosan egyensúlyozva bicegett, hosszú köpenyének alját végighúzva a ragadós mocsokban. Groteszk tartásáról, kalimpáló karjairól látszott, remekül szórakozik.
A biblikus csendben, csak a nehéz álmok alkoholgőzös tömegei gomolyogtak ki a törött üvegű ablakokból, végigfolyva a málló vakolatú házfalakon, eltűnve a szeméthalmok rágcsálók lakta tömegében.

A nagy csendben nem mozdult semmi, csak elsorvadt álmok, remények csontvázai tántorogtak, vagy heverésztek a macskaköveken. Hallgatták a ˝Nincs tovább˝ nekik szánt gúnyos énekét, csak denevérek táncoltak a dalra, mert nekik minden mindegy, őket semmivel sem lehet elkedvetleníteni. Nekik közömbös hol lógnak fejjel lefelé, a rothadozó-lepusztult házak tökéletesen megfelelnek választékos igényeiknek.
Kövér-öreg patkány üldögélt egy vizes kartonpapír alatt, csak feje állt ki, vágyakozó tekintetével követve a denevérek cikázó mozgását, már vagy ezerszer elképzelte- elkap egyet, és végre agyoneszi magát. Tudta, ez álom marad, de hát ő miért ne álmodhatna beteljesíthetetlen álmokat, ehhez nem csak embereknek van joga.
Egyetlen színtelen életét mindenki kiszínezheti ahogy csak tudja, mert el kell a létet viselni, ami időnként rémisztően nehéz.
Senki ne gondolja, hogy patkánynak lenni olyan könnyű, semminek nem könnyű lenni. A ˝Vagyok˝ ténye eleve kilátástalan és fájdalmas, itt a mocsokban, minden óráért éhesen megharcolva vegetálni, és még undorodnak is tőlem… hát mit mondjak, baromi megalázó.
Eleve igazságtalan, hogy még egy rohadt denevért fogni is elérhetetlen vágy, pedig ez igazán nem egy utópisztikus igény, ennél sokkal emelkedettebb vágyai is akadnak élőlényeknek, bár azok sem teljesülnek
Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, nem ér az egész semmit, nem azért lakom itt a szemétben, mert ez nekem jó. Ez, az emberek marhasága.

Csak figyelte a repkedőket, fáradt vágyainak könnycseppjei végiggurultak megőszült - szőrös arcán, és nem volt képes megérteni, hogy minek él.
Egy jókora svábbogár csörtetett el mellette, azt azonnal bekebelezte. Hát ez nem volt egy denevér, de a semminél valamivel több -morogta bajsza alatt, és mély sóhajjal eldöcögött.
Pillanatok alatt benyelte a szemétrengeteg.

A felhők sosem zöldek

       Ezt mondani sem kell. Nem vagyok elmebeteg, hogy ilyeneket gondoljak. Tudom, hogy a felhők mindig fehérek, kecsesek és kedvesek. Most  persze nem a vihar felhőkről beszélek. Azokból láttam eleget, de én azúrkék égen úszó fehér bárányfelhőket akarok látni, akik kedvesen és bíztatón integetnek nekem. Igen, csak nekem.

Ezek tudnák oldani feszültségeimet, elégedetlenségemet, és mély sértődöttségemet. Mert végtelenül meg vagyok bántódva. Igen. A lelkem mélyéig. A rohadt életbe…

Hogy miért? Ezt nehéz lenne megfogalmaznom. Valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.

Hogy szeretném? Hát pontosan ezt sem tudnám megmondani. Nem így, az biztos. Nincs baj, de úgy összességében ez egy csőd. Tömören szólva, nem ezt akarom, és nem így. Mindenki hülye, és értetlen.

Hogy miként akarom azt a mást, és az mi legyen? Hát nem is tudom. Nem ez, az biztos.

Persze, értem én a kérdést, és tudom, hogy amit mondtam, nem válasz, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni. Mindent ki akarok próbálni, és a végén eldönteni, mit akarok. Próba nélkül honnan tudnám, megfelel-e nekem azaz akármi, vagy sem. De nincs lehetőség a próbálgatásra. Idő és pénzigényes sport. Nem engedhetem meg magamnak.

Ha óvatosan és gyanakvón állok a dolgokhoz, elrontom, amit nem lett volna szabad. Ha meg nem vagyok gyanakvó, akkor csalódom, amit nagyon nehezen viselek el.

Az emberek nem használják, hanem kihasználják egymást. Ez nagyon lehangol, és túlzottan óvatossá tesz. Így meg mire hazakeveredem, nem marad más, mint a magányom, amiről vagy sikerül elterelnem a figyelmemet, vagy marad a dugába dőlés. A zenehallgatás, az olvasás. De ez harminc év múlva program, nem az én koromban.

Ennek ismeretében, meg csak szól a zene, én meg csak sírok. Ezt legalább nem irigyli el tőlem senki. Az idő meg halad, semmi perc alatt megöregszem, és úgy cipelem magamat a hátamon, hogy majd beledöglöm.

Hát, akit ez a lehetőség csábít, az nem normális.

Azért furcsa, hogy ekkora nyüzsgésben, ennyi ember között olyan magányos tudok lenni, mint egy kavics az óceán fenekén. Ücsörgök a vizes sötétségben, és napsütötte rétekről álmodozom, a fövenyen fekszem, és napozik rajtam egy katicabogár. Hajnalban belep a harmat, lecsókolja rólam a szellő.

Atya-gatya… ebből megint bőgés lesz. Talán hoz egy kis megkönnyebbülést.

Különös, hogy az ember mekkora intenzitással tudja gyászolni saját magát. Ez talán érthető is, hisz ki a fenét érdekli a másik. Vagy gyászolod magad, vagy senki nem teszi meg neked ezt a szívességet. Sok érzéketlen barom.

Pedig esküszöm, látni rajtam messziről, hogy mélyponton vagyok. Csendesen csordogálnak egyhangú napjaim, mély megbántottságomban tehetetlenül hánykolódom, és ez a nagybetűs élet. Ez, a nagybetűs röhej. Csak ne lenne ezen olyan nehéz röhögni!

Jól bevágott nekem ez a teremtés. Mikor munkám végeztével hazakeveredem, végigszenvedem azt a rengeteg gátlástalan-önző útitársat, lökdösnek, rám lihegnek és letaposnak, csak úgy hullámzik körülöttem a tonnányi lüktető hús, gyakran szaga után ítélve legalábbis állott. Egy hajdan karóba húzott rémlátomás sem érezhette magát gyalázatosabban. Mire lakásomig jutok, már nem is én, csak egy feldúlt, megbántott élőlény nyitja a zárat, és ront be rejtekére.

Végre átölel a béke, távolodni kezdenek tőlem a nap nyomasztó emlékei, helyükre szivárog a magány. Meggyújtom gyertyáimat, sejtelmes, meleg fényükben feldereng megviselt lelkem gőzölő maradványa. Leülök, bekapcsolom a zenét, és megkezdem mindennapi szorongásaimat. Mint elkárhozott száguldozom szobám gyertyafényes valóságában, persze csak lélekben, és úgy fájok, hogy alig tudom elviselni. Csukott ablakszárnyaimon lassan és tapintatosan beszivárog az éjszaka, rám telepszik hideg racionalitásával, elfáraszt, összenyom. Fizikai lerongyolódásom álomra hajt, elnyomja bánataimat, és végre feloldozást nyerek.

Még tudom, hogy fekszem, tompul, zsibbad elalvó agyam, már súlytalanul szállok a hatalmas semmiben, görcsösségem fellazul, belezuhanok abba a halálba, amiből a reggel meg hozza a feltámadást. A reggelét, aminek szele felém sodorja a remény távoli énekét, mert megint egy új nap új lehetőségekkel, mert mindig jön a hátha csábító illata, ami erőt és életkedvet ad.

Egyszer majd sikerül, mert sikerülnie kell, mert nem vagyok sem csúnya, sem buta, csak még nem ért ide a szerencsém. Igaz, hogy nem jön lóhalálában – de tudom, jön, és akkor majd mindenért kárpótol, ami ma alig elviselhető. Majd dübörög a dal, hatalmas fénnyel égnek a gyertyáim, és magam leszek a feltámadás.

Nem kell többé kutatnom a miérteket, kit érdekelnek már a részletek.

Boldog leszek és felszabadult.

Majd meglátjátok.