Golgota

                                                                     

A dombra vitt fel a szűk sikátor hepehupás köves útja. Majd bokáit törte a rögökön.

Patakokban folyt róla a víz, háta, majd beszakadt. Egyre nehezebbnek tűnt a zsákja, úgy érezte, belenőtt a hátába, talán le sem tudná tenni. Nem is merte megkockáztatni, tudta, ha megteszi, többé nem emeli fel.

Lábait már régen nem érezte, automatikusan rakosgatta őket előre, mint két fadarabot. Dülöngélt, rogyadozott, de ment. Bal lapockáját annyira nyomta a súly, hogy majd elájult a fájdalomtól.

Már nem reménykedett semmiben. Gondolatai elapadtak, mint kívülálló látta magát súlyos terhe alatt mászni a köveken, még részvétet sem érzett maga iránt. Nem emlékezett rá, mióta megy, arra is alig, hová tart, számára mindennek elveszett a jelentősége.

Azt sem tudta már, honnan jön. Ha megpróbált visszaemlékezni, vastag ködök ereszkedtek agyára, már régen felhagyott emlékeinek kutatásával. Csak az derengett homályosan, hogy fel kell mennie a hegyre, és ott majd megpihenhet. Hogy miért kell felmennie, és mi van kőnehéz zsákjában, már nem is érdekelte.

Észrevette, nem hall hangokat. Olyan némaságban haladt, amilyet még sosem élt át.

Aztán a színek kezdtek megfakulni, minden szürkévé vált, képlékeny lett, egymásba folyt.

Szemeit az ösvény kövezetére szegezte, de nem volt tekintete. Úgy meredt előre, mintha két halott kődarab ülne szem­üregeiben – nem is pislogott. A csendes haldoklás megadó békéje áradt egész lényéből, sorvadó lelke némán tűrte elmúlásának valóságát. Rátelepedett a tökéletes magány simogatóan jeges sóhaja, érezte a hatalmas üresség és kilátástalanság puha ölelését, ami csendes tapintattal ringatni kezdte.

…Aztán elfogytak az út kövei, felváltotta a hangafű és bogáncs.

– Most talán felértem. – gondolta kimerülten, és megállt.

Újra hallotta a madarak énekét, visszazöldültek a fák, pompás színekben ragyogtak a virágok. Lágy fuvallat ölelte át számtalan sebből vérző testét, a rettenetes zsák könnyedén a fűre csúszott meggyötört hátáról.

Tüdeje megtelt illatozó, friss levegővel, majd lassan emelkedni kezdett a kéken ragyogó ég felé.

Gondolom, senki sem látta, az emberek sosem néznek fel az égre.