Levél a kedvesnek

Most késő éjszaka van, itt ülök az íróasztalomnál, és írom neked ezt a levelet.
Hogy vagy e valójában, vagy csak bennem, a fantáziámban létezel, ez számomra mindegy.

 
Ha igazán vagy, nem nekem teszed, én csak hallgatom bennem szóló hangodat, írásaidból csorgó lelked suttogását, elandalít, éber álomba ringat. Megeleveníti képzeletemet, vágyaimnak semmi köze a valósághoz.

Most itt ülök az íróasztalomnál, és írom neked a levelet. Csendes szótlanul figyeled kezemben a tollat, a számtalan írásjel hangtalan csordogál a fehér papíron, Te csak figyelsz, kezed a vállamon, és elképzelem, hogy átölellek, megszűnik körülöttem a világ.

Nem szólsz, kedvesen pihensz ölelésemben, és vagyok, vagyunk. Nem értesz félre semmit, amit írok vagy teszek, vagy tenni szeretnék.
Mesélek neked csodálatos történeteket, Te csendben hallgatod, egész lényemet betöltően vagy, tán öröktől és örökké leszel, amíg én vagyok.

Nem vagy türelmetlen, nem veszekszel, szemeid ragyogása utolsó percemig elkísér.
Az éjszaka tapintatos csendje átölel, és én írom neked a levelet.

Mindenről írok, ami megírhatatlan, mert a múló időben minden változik, elmozdul, megdermed, vagy széthullik, az utánunk jövők csak felismerhetetlen, földbetiport romokat látnak, érdektelen töredékét egy múltnak, ami már senkit nem érdekel.
Csak a perc varázsa az ami létezik, a csoda, ami felemel a sárból, és boldoggá tesz.
Az akaratlanul is összetartozás szimfóniája ez, a nagy kék víz birodalma, ahová meghalni és feltámadni járnak a mesék, a virtuális valóság eliziumi völgye, aminek nagysága, a te belső milyenséged méreteitől függ.

Ahol minden valóságnak tűnik, ami megélhető, és ami megélhetetlen.
Virtuális valód beragyogja szobám éjszakáját, távol tartva lelkem rémeit, megpróbálva megállítani a pillanatot, az időt, had legyen a perc örök.