Micsoda életek... micsoda halálok

Hijjjjj- hogy micsoda dolgok történnek az emberrel, ha hosszan élve marad!

Már megint lehamuztam az ölembe, pedig vigyáztam!
Most jön a „Majd felszedem” elhatározás, aztán elfelejtem, és akkor jut megint eszembe, amikor széttaposom.

Micsoda életek és micsoda halálok vannak!
Ha az ember megöregszik, képtelen dolgok történnek vele.
Például alattam, lakik Dobó Katica, mi neveztük el annak, mert időnként olyan zuhogás és csörömpölés hallik fel a konyhájából, hogy tisztán látom lelki szemeimmel, rázuhant a konyhakredenc.
Mert öreg, kicsit süket és rosszul lát.
Legalább nem látja, hogy miket művel. Szerencse a szerencsétlenségben…
Mert az ember sok baromságot elkövet egy életen át, de ha nem látja, az egy kegy a sorstól.
Mindig az a baj, ha az ember lát.
Én is látlak benneteket, ha tudnátok, hogy néztek ki itt ácsorogva, hát ordítva bőgnétek.
Képtelenek vagytok nyugodtan állni, toporásztok, valamit csinálnotok kell a kezeitekkel, mert az egész életetek arra megy rá, hogy leplezzétek az állandó bizonytalankodásotokat.
A gyengébb idegzetűeknél aztán jön a depresszió, a hipertónia, majd a pszichológiai gyógyítás, amivel nem megy semmire, de pénzébe kerül.
Mert a hülyeségnek is van ára, alanyi jogon csak a hózápor jár.
Aztán, ha jól rácseszel, akkor panaszkodsz, már minden ismerősöd kerül, mert nekik is van elég bajuk, nincs szükségük a tiédre…

Még jó, hogy nem éltek örökké, mert úgy járnátok, mint az Ócsai, aki ellenőrzést kapott, és a műhelyében körülnéző ellenőr azt mondta neki: Mi van Ócsaikám.
Nem fejlődünk? Nem fejlődünk?
És ez a hülye még el is meséli…
Alig bírtam ki röhögés nélkül.
Hát úgylátszik van, aki teljesen kifejlődve születik, csak azért kell pelenkázni, mert direkt becsinál, le ne bukjon.
A kifejlettségnek is vannak fokozatai, kinek mi.
Van, aki ha nem fújja függönybe az orrát az már valami, és létezik olyan is, aki a nyolcadik nyelvet tanulja meg, és elégedetlen.
Hogy melyik boldogabb, hát nem biztos, hogy a nyelvész.
A boldogság és elégedettség egy más dolog.
Döntően fontos, hogy ki és mit vár.
Persze egy óriási kompromisszummal megvan a kapott eredmény, de a kis eredmény is siker, nem kell mindig marha nagyot akarni.
Az eszelős erőlködésnek közismert a vége.
Egyedül a halált nem szokás várni, ott nincs olyan, hogy nem jön.
Az megjelenik kaszájával hadonászva, és ziher, hogy eltalál.
Vannak nagyon ravasz és szerencsés indivídumok, akiknek a szomszédját találja el, de másodszorra sosem téved.
Kalácsról álmodoztok, és eléritek a kenyérhéját, aztán aki be tudja magyarázni magának, hogy kalács van a szájában, az szerencsés.

A szerencse méretei, az önámítani tudás függvénye. Na persze, a dolognak vannak határai, úgy lenyelni egy piócát, hogy marhapörkölt érzeted legyen, hát az nehezen elképzelhető.
Az okos ember mindig azt akarja, amit akarhat, és folyamatos sikerélményben van része.
A szánalmaskám meg előre megtervezi az életét, ami természetesen nem úgy fog sikerülni.
De miért is hiszitek azt, hogy van beleszólásotok a dolgokba.
Ki beszélte nektek be ezt a képtelenséget?
Na persze van mozgásteretek, eldönthetitek, hol mentek át az úttesten,
ha mázlisták vagytok, nem lát meg rendőr, meg nem üt el benneteket a villamos.

Ha hallgattok az okos szóra, elmentek tüdőszűrésre, az ingyenes és jó program.
Beálltok abba a kriptába, mellkasotokat nekinyomják a képernyőnek, had ragadjon rátok a bacilus az előző vendégtől, az állkapcsotokat beakasszák egy tartóba, és úgy álltok ott, mint egy döglött hal.
Idejekorán megtudjátok, ha baj van, megmérgezitek a hátralévő perceiteket is.

Láttam falfirkákat, hogy „Birka nép”, meg ”Cigánymentes övezet”.
Imádtok suttyomban renitenskedni, de nyíltan, arról szó sem lehet.
Semmiről nem lehet szó, aminek rizikója akkora, mint egy borsó.
A hős honfivér, aki ezeket a feliratokat csinálta, biztos vénasszonynak álcázva, éjszaka festette fel mondanivalóját.
Mert mondanivalója neki is van, ő is egy ember, na meg a kutyának is lenne mit mondania, ha tudna beszélni.
Tartok tőle, hogy amit rólatok szólna, azt nem tennétek ki az ablakba.

Hát én mondom, nem könnyű veletek, de ha azt mondanám dögnehéz, az sem lenne túlzás.
A túlzás is olyan állapothatározó, ami egyéni teherbíráson alapszik.
Egy piásnak egy vödör sör sem túlzás, egy abszcinensnek egy üveg is az.
Szent meggyőződésetek, ha folyton moralizáltok, akkor ti lehettek a társadalom elitje, bár belátom, a moralizálni tudás produkál egy masszív rendet, ha ez nincs, nem tudnátok, mikor hágjátok át, és mit.
Nem lehet szabálytalankodni a szabályok ismerete nélkül.
Mint ahogy csak jól nevelt ember lehet neveletlen, akit mi annak nevezünk általában, az nem neveletlen, azt nem is nevelték.

Pedig ha hiszitek-, ha nem, ezen az iszapgolyón egészen kellemesen lehetne létezni.
És nem a klímaváltozás, a cunamik és a napkitörések az akadály, hanem Ti.
Mindent megtesztek, hogy megkeserítsétek egymás tyúkszaros életét, nem véve észre, hogy ettől a tiétek is a francba megy.

Hallani, hogy a hülyeség ellen nincs orvosság, ne aggódjatok, nem fog változni semmi.
Továbbra is bátran garázdálkodhattok, de csak a magatok, és nem az Úr dicsőségére.

Monológ 55

Eleinte szombaton akartam elutazni, aztán szonbaton, de a végén pontosítottam hétvégére…
Hogy miként lett szerda a szándékból, tudja a fene. Na, mondanom sem kell, szerdán sem indultam el világmegváltó utamra.
Gondoltam, végső fokon, minden nap ugyan olyan, reggel, délbe, este, csak mi neveztük el őket, hogy kellő zavart tudjunk okozni magunknak, mert megkülönböztetünk napokat, holott egyformák.
Példának okáért, augusztus hatodikán, ugyan úgy szakad rólad a víz a napon, mint ötödikén tette.
Ezekből az önkényszerítésekből van rengeteg. Mondjuk egész évben, kívánsz mákosbeiglit, de nem eszel, mert Karácsonykor szokás, és nem májusban, csütörtökön.
Aztán eljövel az ünnep, mindenki, mindenütt mákosbeiglivel tukmál, már az orrodon jön ki, arról nem is szólva, hogy te még májusban, csütörtökön kívántad, nem most.
De hisszük, a szokások, a dolgok monoton ismétlődése biztonságérzetet ad. Ha mondod bú, arra bát kell mondani. Ezt a bút mondó is tudja, számít is rá.
Ha azt válaszolod, hogy keréktárcsa, akkor az rendesen kiakad, nem tud mit mondani, csak néz, mint borjú az új kapura, és elakad az eszmecsere. Hogy ő, egy értelmetlen hülyeséget mondott neked, ez ezek után fel sem tűnik neki.
Ezek a konvencionális sztereotípiák, elbutítanak, mert mindenre van kész válasz, nem kell gondolkodni semmin.
Itt van mindjárt a köszönés: Gyereknek, szia, felnőttnek, ha jól ismered, szintén szia, szervusz, hello, üdvözöllek, stb.
Idegennek: Jónapot, üdvözlöm, tiszteletem, nőnek- kezicsókolom.
Még van számtalan variáció, nem érdemes leírnom, mindenki tudja.
Hát min kell itt gondolkodni?
Ez, egy elgépiesedett társadalom, nincs szükség agyra, csak éldegélünk, bánkódunk meg örvendezünk, aztán valahogy eltelik az idő.
Mindennek megvannak a szabályai, aki ezektől eltér, az renitens, okoskodó, vagy egyszerűen hülye.
Senki nem mer, és nem tud valami színt vinni a hétköznapjaiba, mert gyáva, és kreatív agytekervényei fejletlenek. Nem is meri vállalni önmagát. Ha teszi, belép a ki mit fog szólni réme, és máris odavan maradék bátorsága.
Csak próbálnék úgy végigmenni az utcán, hogy azt énekelem, hogy: Pikk- pukk málnakrém, más is marha nem csak én…
Azonnal döbbent arcok vennének körül, és elszállítanának a diliházba, ahol visszanavigálnának a való élet szürke hullámai közé.

Eleinte szombaton akartam elutazni, aztán szonbaton, de a végén pontosítottam hétvégére.
Csak azért vagyok még itthon, mert tisztáznom kéne, hogy a hétvége vajh szombat, vagy netán vasárnap?

Születésnapomra

Meglepetésnek-nekem ...


Ha nincs is most szülinapom, attól még írhatok az alkalomra.
Mert bárki, bármikor megemlékezhet a születésnapjáról, attól az ominózus esemény valós időpontja nem sérül.
Nekrológomat majd másnak kell megírni, mert azt nem fogom tudni egyedül, megoldani.
Mire kisöpörnek a krematóriumból, hát Isten a megmondhatója, melyik porkupac a kezem.
Már azért, mert abban kéne szorongatni a pennát, amivel magamról megemlékezem.

De most, most a születésnapomról beszélek, és ez még tőlem függ, ami ritka, hogy tőlem függ valami.
De ez így van jól, kis felelősség, kis gond…
Például itt a neten, a helyesírási útmutató lépten-, nyomon zöld színnel aláhúz szavakat, amit le se köptem idáig.
Nem is értek vele mindig egyet.

Most, szülinapi megemlékezésem felajánlásaként, ha jön a zöld aláhúzás, ész nélkül rakom a vesszőket, mégha nyilvánvalóan hülyeséget is ajánl.

Ha meg Goethe utolsó elhörgött szavait veszem alapul, „mehr licht”, -
több fényt, és fényáradat zuhog be stilárisan gyenge énem ablakán, hát majd napszemüvegben fogok itt a gép előtt gubbasztani, aztán valamikor csak megszokom.

Egy ilyen becses és évenként egyszer előforduló alkalom, valamiféle retrospektív szándékot sugall, amit elhessegetek magamból, mert annyi fájdalmas és rossz emlékem is előtolakszik, hogy nem akarom ocsmány jelenlétüket elviselni.
A kedves emlékek mindig halkak, a rosszak meg erőszakosak.

Persze tudom, hogy sem írásban, sem szóban nem lehet olyat produkálni, amivel mindenki egyetért, bár a tökéletlenség a homo sapiens jellemzője, de ki az a marha, aki szívesen gondol saját púpjára.
Azt mindig más teszi meg helyette.

A jó írás is,- minden szubjektivitása ellenére-, meg a rossz írás is valahol egy tiszteletreméltó embert takar.
Mert ugye.
Perspektívája a tettnek nagyon elvi, csak rezsije van, nincs igazándiból hogyan továbbja
Bár tíz jó író lenne ebben az országban- sóhajtana fel erre egy ismerősöm, de hatezer van!
Még mindig sokkal tisztességesebb, mint egész nap a kocsmában hőbörögni, és elcseszni az utolsó fillért is.
(Már megint jönnek a zöld figyelmeztető aláhúzások, de…)
Na ezt is aláhúzta…Próbaszó,- „Segg”.
Valami baj van, mert azt nem húzta alá, csak a „Próbaszót”.
Hogy miért!
Javasolhatott volna tomport, popót, ülőgumót, vagy akár valagat, ami egyben méret-meghatározó szó is.

Mert aki Úr- ír, az még fejleszthető is, aztán az „Ismétlés a tudás anyja”, menet közben is ragadnak rá pozitív dolgok.
Lényeg az, hogy szeresse csinálni, mozgassa meg az agyát, és ha gondolatai idővel másokban gondolatokat képes generálni, akkor győzelem.
A túlzott tühtigitás, csak iskolai dolgozat szintjére degradál, na meg ne felejtsük el a Matissei igazságot, miszerint „A pontosság nem az igazság”.

Hogy mi igaz, mi jó, és mi nem, ezt eldönteni érdemben lehetetlen.
Egy állásfoglalás alkalmával, senki nem tudja magát a saját ízlésétől függetleníteni.
Túl sok szubjektív dolog van a világon, mind mögött egy ember.
Akire rálépni ócska tett.

„Emeljetek fel.
Látni, élni,
Itt lenn a porban nem tudok beszélni”.

Hát akkor ne beszéljen az a rohadt!
Úgyis annyian beszélnek, mindenféle ökörséget és egyszerre, hogy ember legyen a talpán, akiben előbb- utóbb nem keltődnek gyilkos szándékok!
Azt hiszik, hogy aki él, annak beszélni kell.
Ki mondta ezt a képtelen baromságot?

A temetők csendje, a tenger csendje, a fegyverszünet kesernyés lőporfüstös nyugalmában is megszólalhat egy tücsök.

Egy élet legyalogolt százezernyi kilométere elkoptat lábat és cipőt,
testet és lelket.
Hát ne legyen lelke, nekem elég a teste is…mondanám, ha egy földhözragadt hamburger lennék…
De a kettő az egy!
Kettétépni lehet, de csak egyszer.
Ha sikerül, marad egy marionett, a maga esetlen bábuságában szögletes mozdulataival maga az élet, a groteszk.
Hát hajrá!
Csináljunk egymásból bábukat!
Nem lesz többé ilyen unalmas és megszokott az utca látványa.
Ülni fogunk az erkélyeken, és jókat röhögünk az elénk tolakodó képen!
Osztég egyszer vége az erkélyességnek, és mész a francba…
És én is…
Mert a szemét is megy, meg a jó is, aki azt hitte magáról, hogy Ő jó…

A trafikos Évi, mikor távozom az üzletéből, mondom neki, na pussz.
Ő válaszol, „majd jön…”
Igen, jövök- mondom én.
Mindig elhangzik ez a párbeszéd, ameddig jövök.

De most a leendő születésnapomra írom ezt magamnak, hogy legyek lepve. Talán sikerült…

Jó kérdésss

Hát ez egy jó kérdés. Figyelje meg, jó kérdésekből mindig sokkal több van, mint jó válaszokból. Valószínű azért, mert nincsenek is jó válaszok. Mert azt hisszük jó válasznak, ami a remélt vágyainknak leginkább megfelel.
Tíz körömmel tudunk reményeinkbe kapaszkodni, képesek vagyunk egy hihetetlen szamárságba is hinni, ha azt jelzi, hogy vágyaink sikere jutnak.
Egy haldokló, ha azt mondja neki a látogatója, hogy egész jól nézel ki a tegnapi milyenségedhez képest, a szerencsétlen elhiszi, mert el akarja hinni.
Az életösztön nagyúr. Ha visszakérdezne, hogy Pistikém, nem vagy te egy kicsit hülye? Hát hogy mondhatsz nekem ekkora baromságot, mikor most ment el tőlem a pap, aki feladta az utolsó kenetet.
Hát ez lehetne egy jó kérdés, de ez sosem hangzik el, mert illetlen lenne, és úriember, az utolsó perceiben sem akarja a hazudós látogatóját megbántani.
Hogy szükség van egyáltalán kérdezni? Jó kérdés. Attól is függ, mi a téma. Ha engem érint, akkor igen. Ha nem, akkor egy- két formális kérdés is elég, mindegy mi a válasz, hiszen nem érint, csak udvariasságból kérdeztem, nehogy részvétlennek tartsanak.
A kérdéseket feltevő számára, a kérdezősködés ismereteinek bővítését is jelenti, csak rá kell érezni, hogy hol van az érdeklődés határa.
Ha túlérdeklődik, könnyen egy marha nagy pofon is lehet a vége.
Ez reális veszély, érdemes megjegyezni.
Rendszerint olyasmikről kérdeznek, amire nem is lehet hitelt érdemlően válaszolni. Akkor jönnek ezek a válaszok, hogy: Lehetséges, nincs kizárva, esetleg, talán, remélhetően, kis szerencsével ha, ha, ha, és midig az a „ha”, és ebbe mások is beleőrültek már.
A tudósok is azért habókosak, mert csupa olyat kérdeznek, amire nincs egyértelmű válasz.
Tehát, ha egy ilyen kiválóság megkérdezne engem, hogy vagy? Én válaszolnék, hogy remekül, esetleg még sokkot is kapna.
Ha az a válaszom, hogy mi köze hozzá, na az már rendben van, hiszen ehhez van szokva, Ő kérdezett, és ennek ellenére sejtelme sincs a pillanatnyi valóságról.
Na meg mindegy milyen jó egy kérdés, az ember arra válaszol, amiről akár kérdés nélkül is hajlandó beszélni.
Ha meg nem akar bizonyos dolgairól említést tenni, de nem kíván elutasítónak tűnni, akkor hazudik.
Akkor meg akármilyen jó kérdés is pusztába kiáltott szó.
Sokan a kérdezősködésből remélnek fejlődni.
Egy parasztcsalád kint van az állatkertben. A gyerek, minden ketrecnél megkérdezi: Hát ez milyen állat idesapám?
Nem tom -feleli az apa.
Idő múltán az annyuk megunja a dolgot, és ráförmed a kölyökre: Ne zavard állandóan idesapádat!
Az apjuk válasza: Had kérdezzen, így tanul a gyerek…

De a megkérdezett sincs kellemes helyzetben. A záporozó jó kérdések kereszttüzében rádöbben, hogy egyetlen jó választ sem tud adni, következésképpen Ő egy alacsonyröptű és jelentéktelen kis idióta, amiről idáig nem is tudott.
Hogy mit lehet kezdeni egy idiótával?
Hát ez egy jó kérdés…

Pánik

És akkor a földalatti feljárójában kitört a pánik.
A fene tudja mi váltotta ki, de sikerült neki. A dolog lélektana végtelenül egyszerű. Felfelé özönlik a tömeg, hiába a mozgólépcső, vannak, akik még gyalogolnak is, összevissza lökdösődve, idegesen, fújtatva csörtetnek, mint egy orrszarvú. Az egyik megbotlott, és maga alá temette az előtte állót. Az esés közben elkapta egy férfi nadrágszárát, és pillanatok alatt egy rakás, fetrengő, ordítozó embert vitt felfelé a lépcső. Lent a peronon, azonnal elterjedt a hír, hogy a lépcső begyűrt több embert, meg egy kutyát is.
Lehet, hogy ötven másodperccel előbb jutnak ki a föld alól ezek a csörtetők, aztán elégedetten megállnak pihenni. Hát ezért nem volt érdemes rohanni, maga dinnye- szólt rá egyik száguldozóra egy néni.
A dinnye elképedt, és kitört belőle a három elemi.
Mit pofázik bele a más dolgába, maga múmia. Akkor rohanok, amikor akarok. Nem kell, hogy bármitis értsen!
Te kis hülye- vihogott a néni, ott dögölj meg, ahol vagy- szólt bölcs nyugalommal, és tovább döcögött.
A dinnye bambán állt a kijáróban, és szóhoz sem tudott jutni.
Aztán egy hatalmas lökés érte hátulról, még érezte, hogy zuhan, és nagy csattanással hason landol. Elképedni sem volt ideje, mert a hátára lépett valaki, aki szintén hason kötött ki. Nehezen, de sikerült négykézlábra emelkednie, többen a kezeire tapostak, de jóformán észre sem vette, lassan kúszott a torkáig a rémület.
A kijárat kapunyílása, csak úgy hányta ki magából a sivalkodó, csapkodó emberek tömegét.
Az éppen ott ténfergők rémülten futni kezdtek, mindegy, csak innen el- felkiáltással, közben egymástól érdeklődtek, hogy mi történt.
Bomba van az aluljáróban!- sivította egy nő, egy dagadt pasas lila arccal ordítozott, hogy mentők!, rendőrség! Hol vagy Józsika!, Gizi a francba keveredtél el!, hol van a táskám ti szemét tolvajok. Az egész hangzavar, egy madárházra kezdett elékeztetni.
Kiverték a kezemből a fagylaltomat!- sivított egy hang, minek zabálsz itt lent, mikor tilos- te idióta, jött a válasz.
A nyílásból kiömlő tömeg, szanaszét folyva menekült a szélrózsa minden irányába.
A hanyatt, homlok - rohanók, egymást taposva ordítoztak, senki nem tudta mi történhetett.
A kijárat végre kiürült, tele volt az úttest, futó és elesett emberekkel.
Sem füst, sem dörrenés, csak az üres lejárati kapu, előtte egy teljesen elképedt egyenruhás alkalmazottal.
Hát ilyen pedig nincs is- motyogta döbbenten, ennyi hülyével még nem találkoztam, pedig nem ma kezdtem.
Merev derékkal, értetlen képpel visszadöcögött a fülkéjébe, ami fölé ki volt írva: Információ.