Holdfényben

Bianka meleg nyári éjszakákon, mikor telihold ragyogta be a tájat, felébredt. Minden nehézség nélkül felszivárgott a nedves-agyagos földből a felszínre, a helyzetváltoztatásnak ez a szokatlan módja egyáltalán nem okozott neki problémát. Ugyanúgy érezte testét, mint hajdanán, azzal a különbséggel, hogy nemcsak végtagjaira volt utalva, szándékait gondolataival is vezérelmi tudta. Ha például a sétányra gondolt, már ott is termett.

Már megszokta, hogy átfúj rajta a szél, hogy nem látja senki, azt tehet, amit akar. Eleinte nagyon megijedt, aztán élvezni kezdte, de mára mindez már egészen megszokottá, természetessé vált.

Soha nem találkozott senkivel, aki esti sétáinál partnere lehetne. Nem értette, hogy is lehet ez, de nem rágódott rajta. Remekül érezte magát egyedül, így az embernek senkivel nem kell megosztania gondolatait. Ez csak buta szokás, ha bárki kipróbálná egyszer, rájönne az ízére. Az ember saját magával bármit meg tud beszélni, minek asszisztencia? Meghallgatnak, kifaggatnak, aztán kibeszélnek. Ha rendesen odafigyelek magamra, nem is marad időm másokra.

– Így van ez… – dúdolta Bianka, kényelmes léptekkel bóklászva a gyöngykavicsos járóúton.

Leült egy közeli padra, hangos nevetésre fakadt, mikor ölére nézett, és tökéletesen látta maga alatt a pad faléceit.

– Ezt sosem fogom megszokni – szólt nevetgélve, – ez annyira képtelen, hogy még ma sem hiszek a szememnek. Érzem a testemet, használom, mint régen, – és átlátok rajta. Őrület. Az, hogy sem enni, sem inni nem szoktam, ez azért nem tűnik fel, mert soha nem vagyok éhes, mégis, ha egy-egy valamikori kedvenc ételemre gondolok, érzem az ízét. Ez elég a boldogsághoz.

Ráérősen végignézett a házakon, elképzelte a benne alvókat kusza álmaikkal, ha akarta, láthatta is az álmokat. Szinte mindig ugyanazok voltak, hamar megunta, mostanában már nem szórakoztatták őt.

– Tulajdonképpen egy rossz szavam sem lehet. Tökéletesen szabad vagyok. Nincsenek teljesíthetetlen vágyaim. Nincs előttem akadály, oda megyek, azt látom, amit akarok. Gondjaim is eltűntek, ha visszagondolok rájuk, nem is értem, miért néztem őket gondoknak. Különös, hogy az ember milyen piszlicsári dolgokkal tudja idegesíteni magát. Jelentéktelen ügyekre azt mondja, fontos, képtelen rangsorolni, ha teszi, - rosszul.  Fontoskodik, mert tudat alatt retteg, hogy felesleges. Minden tettével létének fontosságát akarja igazolni, lám-lám, ha nem volnék, most mi lenne! Hogy mi? Hát semmi. Minden probléma attól válik azzá, hogy foglalkoznak vele. Attól él. Pedig – ma már tisztán látom – valójában most élek, és nem akkor éltem, amikor azt hittem.

Bianka révedezve nézett el a holdfénytől kékesfehér bokrok felett.

– Az ember mindig valamiről azt hiszi… Aztán ha rájön, hogy tévedett, összeomlik, a sorstól kezdve mindenkit hibáztat kudarcáért, csak magát nem. Ki mondta neki, hogy higgye, amit hitt? Ezt a kérdést nem meri magának feltenni, mert elkerülhetetlenül tisztázódnék, ki volt itt a hülye.

– Nagyszerű ez a csillagfényes éjszaka. – sóhajtotta elégedetten.

Kényelmesen hátradőlt a padon, élvezte a nyár békés, simogató melegét.