1.
Olyan, mint a verkli. Csak hallod és hallják, és szól, és mindig ugyanaz, és monoton egyhangúan papol és verklizik, te meg megzápulva hallgatod, és már nem gondolsz semmire.
Ami nem is nagy baj, mert ha gondolsz, mindig belerokkansz, és a rosseb akar belerokkanni. Előre kell nézni, még a lábad alá se nézz, legfeljebb elbotlasz valakiben, – nagy dolog, majd felállsz. Még mindig te jártál jobban, mert nem ő botlott beléd. Hogy idővel tele vagy mindenféle hegekkel, zúzódásokkal és dudorokkal, hát Istenem… Nem lehet az ember körtefácska, meg különben is a viharedzett megjelenés régi gladiátor-vonás. Nem riadalmat, hanem inkább biztonságérzetet kelt másokban, mert látszik rajtad, nem vagy egy nyámnyila, szar alak, aki szemmel láthatóan sok vihart túlélt. Ha mellé sodródsz valakinek, az reméli, hogy jelenléted őt is megóvja. Aztán vagy igen, vagy nem. Nincs az a zseni, aki ezt előre meg tudná mondani.
A fene se tudja, kinek mi van megírva, de jó is, hogy nem tudja senki, ha tudná, az egész létezésben nem lenne semmi izgalom. Igaz, így meg csak az van, és ebbe bele lehet őrülni. Mert nem lehet nem őrülni, ez egy olyan játék, hogy egyenesen elváratik. Ebben a létünkben minden elváratik, és ha meg tudsz felelni, akkor sincs semmi. Lehetsz egy sérülésekkel teli elhasználódott szánalom, aki már csak bógnizgat egy kampósbottal a rohanó lábak között, minden erejével koncentrál, hogy el ne essen, mert rátaposnak, nincs idő szarakodni, mindenki siet.
Hogy miként fogsz megint lábra állni, ha netán elbuksz, tudja a bánat, nagyon kevés esélyed van a sikerre, mert esélyegyenlőség van, és ha elterülsz, az a sorsod, mint minden elterültnek. Igyekszel eldarálni egy utolsó imát lelki üdvöd érdekében, ha nem lépnek közben a szádra, még be is tudod fejezni.
Így múlik el a világ dicsősége, a rohadt verkli már hallássérülést okozott, de ez sem baj, mert ki a fene akar bármit is hallani, itt behozhatatlan a siketek előnye.
Végső fokon ne keseredj el, mert nagy baj nincsen, legfeljebb kellemetlenségről motyoghatunk, de ez sem biztos, mert mivel neked kellemesben sosem volt részed, nem tudsz összehasonlítani. Ha van eszed, csak beszélsz összevissza, tücsköt-bogarat, lényeg az, ne hagyd abba, mert nem biztos, hogy valaha is újra tudod kezdeni.
Minden kezdést a vég követ, mert aminek eleje van, annak vége is van, eleve nem lett volna szabad elkezdeni, és akkor akadt volna más, amibe bele tudsz őrülni, mert a játékhoz hozzá tartozik a megőrülés. Mindenképpen te leszel a kis Ophélia, ha akarod Ofélia, csak Bianka nem lehetsz, mert ő nem őrült meg. Virágfüzérrel fejeden háton úszhatsz a tóban, mint egy elhízott benga csibor, sajnáltathatod magad saját Hamleteddel, aki kezeit tördelve rohangászik a sáros tóparton, és azt kiabálja, hajjaj te kurva élet, ez a szerencsétlen úgy feldobta a papucsát, hogy ihaj. Meg lehetsz elégedve ott a vízben, mert nem hiába éltél, van aki meggyászol.
Ez nem egy monstre igény, hisz tényleg kikészültél, nincs az a csoda, ami fel tud támasztani. Tehát megérdemled a hajjajozást, mint tényleges távozásod hallható földi hangjait.
Emlékeidben még sokáig fogod hallani azt a rohadt verklit, mert szenvtelen ricsaja nehezen felejthető. Aztán átveszi a dallamot a szférák zenéje, ami sokkal kellemesebb, de az is mindig ugyanaz. Jóságos lelkek fognak körülrepdesni, bárgyú jóindulattal segítenek a próbálkozásaidban, mert eleinte igen bénán kalimpálsz szárnyaiddal. De ne aggódj, senki nem fog rajtad röhögni, mert ott nem szokás. Te meg hálás leszel az egészért, mindaddig, míg ez az infantilis jóság az idegeidre nem megy.
Mert ész nélküli jóság az ilyen. Ha nincs büntetés, a jóságot sem lehet mihez mérni, ezért elveszíti minden értelmét. Olyanná válik, mint egy ló nélküli huszár, csak röhögni lehet rajta. A büntetésen bezzeg nem röhög senki, egy nagy pofon után még senkinek sem sikerült. De kétségtelenül van visszatartó ereje, míg a jóságnak nincs.
Ezért nem jók a bölcsek, mert átérzik ezt a paradox igazságot, és előbb rúgnak seggbe valakit, mint megsimogatnák. Ezt én mondom a Vincent, akinek mindkettőben volt már része.
Bár azt kell mondjam, okosabb seggberúgással kezdeni, mert abból nem lesz hosszú kapcsolat, ami óhatatlanul terhessé válik idővel. Éppen elég, ha az ember saját magával ápol hosszantartó viszonyt, az is éppen elég fárasztó tud lenni, és még nyakon sem tudom vágni magamat, mert hogy nézne az ki. Pedig néha úgy leköpném magam, de nekem kéne letörölnöm, arról nem is szólva, nem tudnám olyan komolyan venni a dolgot, mint elvárható.
Hiába, az ember önmagával szemben elnéző, és ezért tehetetlen. Magamat nem sikerül megfegyelmeznem, másoktól meg nem tűröm, rögvest nagyon goromba és ellenszenves leszek, amit utólag rettentően rühelleni fogok. Be kell ismernem, sem a világgal, sem benne magammal nem tudok mit kezdeni. Gyanítom, azért, mert nincs is mit. Aki mást mond, az csak rémületében karattyol összevissza, jószerivel nem is tudja, miket beszél. Hiába, a gyávaság és félelem nagy úr. Ezért inkább vagyogatok, létezgetek, tévedéseimben következetes vagyok, mert sosem tévedek kicsit. Csak ne unnám ennyire ezt a kurva verklit, szenvtelen monotóniájával, ezt a részvétlen huhogást, ami megőrjít.
Szelaví… mondaná erre egy hindu fonetikus francia akcentussal , de nem mondja, mert nem ismeri a szót.
Ha egyáltalán maradt mit remélnem, azzal sem tudok mit kezdeni, mert már olyan vagyok, mint egy mérgezett egér, csak futkosok és átkozódom, sokszor azt sem tudom, kinek.
Hiába minden, ez így működik, és engem senki nem kérdezett a témával kapcsolatban. Nem sokat nyomok a latban, és ez nem baj, a probléma az, hogy tudom. Amit meg tud az ember, az már régen rossz, akkor már nem lehet nem tudomásul venni.
Hát így van ez, – mondta Vincent, és majdnem leköpött a szőnyegre.
2.
Az ember végső fokon szinte helyben járva éli le egész életét. Lakik, ahol lakik, mindig ugyanazon az útvonalon megy be dolgozni, és ugyanúgy tér haza. A megszokott üzletekben vásárolja a hasonló árfekvésű cikkeket, a megszokott útvonalakat járja be, ha kutyát sétáltat, ugyanazokkal az arcokkal találkozik, a kirakatok kínálatát csukott szemmel is fel tudja idézni. Valójában egy talán kilométeres körben történik vele minden, ha távolabb kénytelen menni, igyekszik haza, a megszokott életterébe. – mondta Vincent.
Ha meggondolom, így is nagyvonalú voltam, mert igazán otthon a fotelemben vagyok. Ott igenis lehet intenzíven létezni, a fantáziának nincs szüksége testre.
Még udvarolni is maximum a szomszéd házban érdemes, helyi programok után a hazakísérés nem probléma. Meg az ott töltött, éjszakába csúszó órák után élmény a hazatérés. Semmi hercehurca, taxi, meg egyéb.
Persze, a fantázia szárnyal, a helyben élés olyan snassz, semmi esetre sem elfogadható. Olyan pitiánernek hat.
Egy fellázadás következményeként kitört elutazási láz aztán beteszi a kaput.
Minden és mindenki idegen. Először izgalmas, majd egyre inkább elbizonytalanít. Érzed, egy idegen senki vagy, akire nem kíváncsi senki. Rád, akit mindenki ismer, szeret, vagy utál, de számon tart. Szép lassan elbizonytalanodsz, jelentéktelenségedben összemész, az az érzés fojtogat, mindjárt rád lép egy odavalósi helyben élő, mert észre sem veszi, hogy ott vagy.
Egyre többet gondolsz haza, hiányozni kezdenek a megszokott utcák és arcok. A szobád, a kávésbögréd, a szomszéd, aki állandóan zörög valamivel. Összecsomagolsz, és lázas izgalommal várod, hogy végre otthon légy.
Aztán megérkezel, megint magabiztossá leszel és felszabadult, alig várod, hogy reggel legyen, és kimehess az utcára, ahol fű-fa üdvözöl, megkérdezik, hol voltál, és milyen volt. Agyonhazudozhatod magad, működhet a fantáziád, hallgatóságod lelkesen részt vesz az előadásodban, és tudja, jó ha a fele igaz annak, amit mesélsz.. Mert a valóságot nem mondhatod el, odalenne a nagy utazó nimbusza, mert nagystílű akarsz lenni, mert tudod, hogy nem vagy az. Akik hallgatnak, azok sem azok, ezért megértéssel viseltetnek nagyzolásod iránt.
Újra kezded a helyben élést, ami a következő lázadásodig tart. Tovább szánhatod a hangyákat, akik azt hiszik, az a pár fűcsomó a világ, szorgoskodnak és pihennek, és észrevétlenül eltelik a nap. Először a napok, aztán az egész élet.
A hangyának szerencséjére nincs fantáziája, ami megláttatja vele a valóságot, és esetleg megmérgezi mindennapjait. Mert a fantázia ölni tud, hamis valóságokat vetít lázas agyadba.
Ha nem tudod, hogy akár lehetnének szárnyaid is, és kitárulkozhatna neked a világ, akkor remekül éreznéd magad a porban, mint egyetlen elképzelhető ideális helyen.
Jobb elégedett hangyának lenni, tájékozatlanságodban azt tekinteni mindenségnek, amit látsz, és kiélvezni a lehetőségeid adta kellemes perceket.
Mert mindenki helyben élő, csak van, aki tud róla, és van, aki nem.
3.
Na még szép, hogy mondom – mondta Vincent, megbotolva a fotel lábába, elhajítva a vizesüveget. Nehézkesen felkecmergett a szőnyeg elázott mintázatáról, és meglepődve tapasztalta, mennyivel intenzívebbek a színek vizesen, mint szárazon.
Na azért ezután sem fogom szőnyeget szándékosan locsolni – dohogta.
Bizony, az ember könnyen megbotolhat bármiben, és mire feleszmél, már a földön találja magát. Az egyetlen, ami ebben a helyzetben megnyugtató, hogy lejjebb esni már nem lehet. Egy pillanat alatt kikerülsz a mások látóteréből, végre biztonságérzeted támad, amit azért nem kell lebecsülni. Az ominózus állapot gerjeszt egy s más kellemességet is. Lejjebb kerülni biztosan nem tudsz. Nem kell megharcolni státusodért, mert senki nem óhajt elterülni helyetted.
A viszonylag kevés kárörvendő mellett többen fognak szánni, mint gondolod. Az emberek alapjában véve jók, főleg ha nem áll érdekükben versenyezni. Téged meg garantáltan nem fog irigyelni senki. Hát ha meggondolom, ez igen jó állapot. Jó, hogy nem gondol rá senki, mert többen feküdnének, mint állnának. Az meg hogy nézne ki.
Aztán ha megütötted magad, hát tanulj meg elesni. Annak is megvan a maga technikája, az ötödik elesés már artista szinten profira sikerül. Még csodálókra is számíthatsz hosszú távon.
Ha meg már fekszel, nyújtózhatsz is egyet, nem kell a felállást elkapkodni. Nagyon tanulságos feküdni, majd meglátod. Egy más perspektívából látod a világot, igen tanulságos.
Alulnézetből minden más. Nem beszélve a csinos női járókelőkről. Bár ez olyasmi lehet, mint a nudista strand, a pár szép nő látványáért el kell viselned a megereszkedett, vén uszályok rémképeit, azt a gátlástalan kitárulkozást, ami nehéz álmaidban feltétlenül kísérni fog életed végéig. Hát ennek ez az ára. De mindenek ellenére megéri.
Sajnos, csak közepes és rossz helyzetek adódnak az életben. Így a közepeseket át kell minősíteni jónak, az egész nem több, mint egy tollvonás, és minden rendben van. Ez ilyen egyszerű. Nem kell semmiből nagyobb ügyet csinálni, mint amekkora. Már pedig nagy ügyek nincsenek, csak azért érezzük nagynak őket, mert velünk esnek meg.
Mert két dolog lehetséges. Ha elbuksz, vagy fel tudsz állni, vagy nem. Ha felállsz, nincs miről beszélni, ha meg nem sikerül, akkor azért nincs.
Olyan ember meg nem létezik, aki nem nézte meg közelről a kavicsokat. Aki ezt mondja magáról, az hazudik. Aki meg nem tudott felállni, azzal úgysem találkozol. Elbukni nem szégyen, legfeljebb kellemetlen, amivel nem dicsekszik senki, ha megesett vele. Ez is valahol érthető.
Egy valaha is elesettel nem szívesen kooperál senki.
Ha egy kutya egyszer harapott, többé nem szabad neki háttal állni. Ezt én mondom, a Vincent, aki már harapott, és meg is harapták.
Szóval, ha hasra esel, ne éld meg katasztrófának, mert nem az. Kászálódj talpra, töröld meg sáros orcádat, figyelj oda, nehogy valaki elgáncsoljon felállás közben, és menj tovább. Végső fokon nem történt semmi olyan, ami nem történhet meg emberrel. Ami esetenként elkerülhetetlen, azzal nem kell foglalkozni. Úgysem tudsz rajta változtatni.
Az eséstechnikádat fejleszd. Ez az egyetlen, ami fontos, a többi nem tőled függ. Csak fel a fejjel, de figyelj, hova lépsz.
Mondta Vincent.
4.
Ha időnként belefáradsz ebbe a nagybetűs életbe, és a francba kívánsz mindenkit, aki él és mozog, és minden erőddel megpróbálod elviselni saját magad, lépned kell önös érdeked miatt.
Túl sok embert ismersz, rendszerint mindenki akar tőled valamit, és jótékonysági orgiáid szorgalmasan fojtogatni kezdenek, már önmagad elől is bujkálsz, lépned kell – mondta Vin¬cent, és papucsával célba vette az ablaküvegen rohangászó legyet.
Terjeszd el magadról, hogy padlóra kerültél, és minden jel szerint ebből már nem lesz felállás. Álhíred eredménye katartikus lesz. A rengeteg barát és jóakaró, a szimpatizánsok serege úgy tűnik el, mint Kossuth a ködben.
Bajban ismerszik meg a díszes társaság, és ennek megismered kőkemény igazát. Olyan egyedül maradsz órákon belül, mint a zordon hegycsúcs, még bogarak sem másznak rád. Átölel a csend és feledés. Na nem kapsz ettől idegösszeroppanást, számítottál az eredményre.
Végre maradsz magadnak, elmerenghetsz, mint egy kőszáli sas, szabadon szárnyalhatsz abban a létedben, amiben akarsz. Levetkőzve nézheted a TV-műsorokat, nem tör rád senki, nem alkalmazkodsz senkihez, és nem kell viselkedni, ami egy rohadt marcipánmáz, alatta egy halom ragaccsal. Baromi szabadságodban akár leköphetnél a szőnyegre, csak nem teszed. Amit rizikó nélkül megtehet az ember, azt nem is érdemes elkövetni.
Ápolgathatod az eltűnt barátok avas emlékeit, és adhatsz a Szent Antalnak egy százast, amiért kegyesen megvilágosította elmédet. Mert mindent megér a szellem szabadsága, erről ne feledkezz meg soha – mondta Vincent.
Majd ha megunod a nagy magányt, és társaságra vágyol ismét, hát elhíreszteled, hogy mégsem álltál fejre, és megint jönnek barátok, ismét kezdődik minden elölről, mert ez egy végtelenített tangó, amiből csak kiszédülni lehet.
Ezek az élet ócska ügyei, nincs hogy változtatni rajta, na meg nem is kell. A képmutatás monotóniáját meg lehet szokni, pláne ha ismered is a dolgok sztereotip következményeit, még kínos meglepetések sem érhetnek, ami biztonságérzetet is ad.
Minden újnak van egy rizikója, mi a fenének vállalj valamit, ami esetleg nehézségeket okozhat. Az ember harminc éves koráig szerez barátokat – ha nem elég okos – utána csak ismerősöket, akiket elég távol tart magától, mert nem igényel többet, meg nincs kedve csalódni. Ha nem tudsz a magad barátja lenni, megette a fene. Magadnak minden póz nélkül kiadhatod magad, nem kell szűrni a dolgokat, és ha te röhögöd ki tenmagad, az inkább mókás, mint sértő.
Marad az érdekbarátság, ami korrekt és áttekinthető, mert mindkét fél leplezetlenül akar valamit a másiktól, és mindenki jól jár, de legalább is nem fizet rá. Egy ilyen kapcsolatból igenis lehet egy egészséges baráti viszony, lehet egymást használni, de sosem kihasználni.
Ez egy tisztességes kapcsolat fontos alapkövetelménye.
Mondta Vincent.
5.
Mindenképpen meg kell írnom, amit akarok, mert látnom kell, mi az, amiből lehet valami. De ahhoz is írnom kell, hogy lássam, mi az, amiből nem lett semmi.
Na persze, én is tudom, hogy írni nem muszáj, mert semmi nem muszáj a meghaláson kívül, de az ember mégis mindenféle muszájokat talál ki önnön fontossága bizonyítékául.
Mert elhülyülni sem muszáj, ha már a muszájoknál tartok, és mégis sokan megteszik, aztán vezetgetik őket a park árnyat adó fái alatt, és butaságokat gügyögnek nekik, mondván, egészen mindegy, úgy sem ért semmit. Megszűnnek a kínos kötelezettségek, csak van az ember, mint egy hernyó. Mindenki elnéző és kedves, azt csinálsz, amit akarsz.
Azért nagyon lehangoló, hogy el kell hülyülnie az embernek ahhoz, hogy emberségesen álljanak hozzá. A világ amúgy is furcsán működik, de legalábbis saját logikája szerint.
Vagy nagyon jót kell írni, – mindegy, mit, – vagy átkozottul rosszat. Az utóbbit legalább olyan nehéz produkálni, mint a nagyon jót. Mert ezekre még akad vevő, ami köztük van, – a sem igazán jó, sem igazán rossz – az a halál. Halálokat írni nem nehéz. Azzal senkit nem érintesz, vagy sértesz. Az a hóttmindegy írás, amitől nem lesznek soha konfliktusaid.
A jóra is rá lehet mondani, hogy hóttmindegy szöveg, attól függ, mennyire utál, aki olvassa, de talán egyszer kisül, hogy a nyilatkozó hülye és gonosz. Mert az emberi féltékenység és irigység mélységei a mai napig is felderítetlenek. – mondta Vincent.
Ezekkel a baromarcúakkal tele a világ. Ugyanakkor hazudoznak egy szép új lét álmáról, ahol a jóság, megértés és szeretet dominál. Ezek aztán jó nagy szarba kerülnének, ha netán bekövetkezne. Fogvicsorgatva, de kénytelenek lennének kóbor ebeket etetni, beteg verebeket ápolni, mert abban a világban mást nem is lehetne.
De ha maradunk a realitásoknál, hát kit érdekel, hogy Gusztika nem ölte meg a nagyanyját? Ki az a félkegyelmű, akit lázba hoz ez az amúgy remek hír? Ez a földkerekség legunalmasabb híre. Bezzeg az ellenkezője… Azon már lehet rágódni, szörnyülködni, és ijedezni. Ez már egy Wurlitzerdíjas hír, de legalább is megérdemel egy térdszalagot. Nevelni kell az ifjú nemzedéket, a hír hallatán hátha még többeknek is eszébe jut egy csapásra híresnek lenni.
Igaz, a szép új világ álmába ez nem illik bele, de hol van az a szép új világ? Sokak szerencséjére sehol. A meglévőben pedig ez az, ami kell. – mondta Vincent, és lemondóan legyintett.
Nem érdemes szóvá tenni semmit. Itt soha senki nem figyel oda. Ha meg mégis, az ziher, hogy félreérti.
Léteznek az álmok, és ami van, a valóság. Lehet egyik, és élhet a másik, de együtt soha, mert ezt az egyidejű létezést nem lehetne elviselni.
Mondta Vincent.
6.
Hogy mennyi mindent csinálhatna az ember életében… De nem teszi.
Azért nem, mert lehetőségei a lehetségeshez képest igen szűkek, ezen belül maradnak a számára is érvényes elérhetőségek, persze rengeteg kompromisszummal díszítve. Ezeknek egy részét nem teszi, mert vagy nem érzi illőnek, vagy gátlásai és félelmei bénítják meg az elkövetésben.
Aztán amit tenni is mer, az a lehetőségek alja. Az a zacc, vagy mondjuk seprő, amiből a „karcost” lehet főzni, mely gatyaszaggatót jobb helyeken kínálni sem illik. Kaviárról álmodva eszi az avas szalonnát, és próbálja magával elhitetni, hogy minden rendben – mondta Vincent.
Hát amúgy minden rendben is van, de csak éppen hogy, mert lehetnének a dolgok irgalmatlanul is rendben, de nincsenek, mert a tízféle erősségi fok létrájának legalsó fokán kapaszkodik, és hitegeti magát.
Persze ő is tudja, hogy pofátlanul hazudik magának, mert nincs kedve forradalmat csinálni, sem fellógatni magát a WC-ben. Így hát marad az önbecsapás fantáziálással felpuhított valósága, ami ugyanúgy elszáll, mint egy sikeres élet, és a halálban állítólag egyformák vagyunk. (Bár sosem hallottam, hogy valaki is visszajött odaátról, hogy alátámassza ennek a hiedelemnek az igazát.)
Mindenkit csak átverünk, saját magunkat is, mert minden jobb az összedőlésnél, ami nagyot puffan és éktelen port csinál. A túlélők meg csak krákognak és köpködik ki szájukból a nyáltól iszappá lett port, dörzsölgetik taknyos zsebkendőikkel könnyező szemeiket, csóválják poros fejüket, hogy mit nem csinált ez a marha.
Egy élet rövid ahhoz, hogy megszokjuk csalódásainkat és tévedéseink következményeit. Menet közben döbbenünk rá, nem is azt akartuk csinálni, amit csinálunk. Nem azt a nőt vettük el, akit kellett volna, nem ott lakunk ahol szeretnénk, nem úgy nézünk ki, ahogy kéne.
Persze most általában beszélek, nem magamról. Magamról csak magammal szoktam értekezni, ami csak rám tartozik. Nem esem abba a hibába, mint egyesek, hogy őszintén kiteregetem szennyesemet, mondván, ez így hiteles és tisztességes.
Aztán kiröhögtetem magam, holott tudom, a röhögők is jártak az általam elmesélt harmadosztályú pokolban, csak úgy tesznek, mintha…
Ha őszinte lennék, akkor hülye lennék, holott ezek patkányok, angóra nyulaknak álcázva. Szó sem lehet őszinteségről. Nem estem a fejemre. „Hallgatni arany”, mondták a régiek, és ebben biztosan igazuk is volt.
Aztán akárhogy erőlködsz, avas szalonnád sosem lesz libamáj, és a poloska nem változik királylánnyá. Ezt jobb, ha egy életre megjegyzed magadnak – mondta Vincent.
Te csak etesd a galambokat, aztán zabáld meg őket, mert te állatszerető, jószívű ember vagy, és ez a lényeg. Más, téged motiváló lényeget sajnos nem tudok mondani, de a semminél ez is lényegesen több.
Pedig olyan szép és nemes cselekedetek is léteznek, de sajnos csak az irodalomban, főképpen a mesékben. Hogy mennyire építő hatású, azt nem tudom, de összehasonlítási alapnak jó. Tetteid milyenségét lemérheted az olvasottakkal, összehasonlítgathatsz, ha vannak acél idegeid, mert durva meglepetéseknek teszed ki magad. Könnyen kisülhet, hogy a boszorkány is nemesebb élőlény nálad és a varjús mesében te maximum a sajt lehetnél.
Ha van eszed, nem teszed ki magad ekkora megrázkódtatásnak, legyen elég a magad senkiségének gyanúja, és ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad egy megalapozott önkritika, mert nem fogsz tudni élni.
Így is csinálod, amit csinálsz, és bármit teszel, akkor is lehetne mást csinálni helyette. Nem érdemes foglalkoznod ezzel. Jobb, ha maradsz a seggeden, és bár a szalonna avas – de van, és ez az élet élhetőségének alapja – mondta Vincent.
7.
Ne nézz körül a konyhámban, mert ennek a rendetlenségnek még a látványa is lehangoló. De ez a lakás egyetlen helyisége, amibe ha belépsz, azonnal dolgozni kell valamit. Akkor meg azonnal megjelenik a rumli, áttekinthetetlenné válik az edények, tányérok, és egyéb kellékek halmaza, amely ha rosszul nyúlsz hozzá, őrült csörömpöléssel le is dől. Ezért mosogatok ritkán, mert formálisan sokkolni tud ennek a fülsértő zajnak a konkrét lehetősége. Ezért, ha valaki váratlanul meglátogat, hát egyszerűen becsukom a konyhaajtót.
Több nőismerősöm ajánlkozott már egy rendbehozatali akcióra, de nem dőlök be. Attól tartok ugyanis, hogy ha befejezik a takarítást, itt felejtik magukat.
Persze, a rendetlenség nem tartozik az erények közé, de néma állandósága még mindig elviselhetőbb, mint a kínos rend fenyegető szigora. Meg egy laza, a maga módján barátságos rumli puhább terepe gondolati csapongásaimnak, nem zavarnak bele szigorú szabályok, az ember igazándiból befelé él, és nem kifelé.
Nem is tudnék mit kezdeni egy kifelével, miután én befelé vagyok. A kifelé a valódi világomnak, az igazán meglévő énemnek csupán terepe, amihez nincs is különösebb közöm. Én akárhol vagyok, sosem lehetek azonos a környezettel.
Az emberek közül sokan kifelé vannak, nekik annyival könnyebb, hogy nincs belsejük, csak belső szerveik, amik automatikus, vegetatív működésükben nem igényelnek semmiféle agyi részvételt. Ez fiziológiailag természetes is. Persze, hogy nekik is vannak gondolataik, de azok szigorúan csak a látható világra koncentrálódnak. Hogy melyik típus a szerencsésebb, azt nem tudnám megmondani, de gyanítom, a kifelék járnak jobban.
Na nem mintha egyedül üdvözítőként hinném az agyműködés fontosságát, hiszen sosem voltam a másik parton, nem tudom, mi az igazság. Csak gondolom, rohadt dolog lehet másoknak élni, folyton igyekezni megfelelni, holott a „Megfelelő”- mibenléte szubjektív tévelygés.
Mellé lőni objektíve is lehet, nem kunszt. Én mindkét irányban rendelkezem tehetséggel. Ebben olyan következetes vagyok, hogy évek óta nem győzök elképedni saját magamon. Egyetlen vigaszom, ehhez is kell tehetség, a passzivitás is tevékenység, ha kipróbálod, meg leszel lepve, mennyi energiát és önfegyelmet igényel.
Bár – mikor rendszeresen belebotlok észvesztő baromságokba, – vért izzadva tudom csak befogni a számat, ez nekem mindig nehezemre esett, de anonimitásom megőrzése érdekében meghozom ezt az áldozatot.
A hallgatás könnyen félreérthető, egyetértésnek könyvelik el, ezért úgy oldom meg a helyzetet, hogy ártatlan-bambán vigyorogva azt nyilatkozom, nem tudom, mit is mondjak, én ezzel nem foglalkozom. Így nem sértem meg a hülyéjét, és kitérek az állásfoglalás elől. Meg a győzködés elől is, mert érezni rajtam, hogy ennek az ökörnek beszélni sem érdemes. Így aztán rengeteg világmegváltót késztetek távozásra.
Én úgy gondolom, a dolgok akkor elviselhetők, ha a néha istentelenül hosszúnak, néha meg rövidnek érzett életedet megkísérled végiglebegni. „Még nem értünk el a hídig” – felkiáltással elhárítod ügyeidet, aztán már csak arra kell figyelned, hogy soha ne érj el a hídig.
Nagyon nehéz okosnak lenni ebben a káoszban, az ember csak próbálkozik, ügyeskedik, és időnként úgy nekimegy a falnak, hogy csattan az egész környék. Ezért lehet az, hogy sok öreg fickó feje tele van horpadással. – mondta Vincent. – Akinek túl erős a belső világa az bennrekedhet, és az egy borzasztó nagy baj, mert hogy lehet úgy élni? Én még nem láttam ilyet, de mások mesélték, én csak megemlítettem minden kommentár nélkül.
Már régen szeretnék venni egy mikroszkópot, az megmutatja, hányféle világ van egyidejűleg jelen, melyeknek talán a tetején élünk.
A napokban megnéztem egy kullancsot, mely élőlényben sok van, ami emberi. A nyeles nagyítómmal tanulmányoztam. Hát ez a dög elég riasztó szerkezet. Legalábbis eltántorított mikroszkópszerzési vágyamtól, mert még nagyító alatt is visszataszító, hát még milyen lehet erősebb lencse alatt!
Ezek a szabad szemmel látható bogárfélék, és azok, amiket nem is látunk, olyan riasztó formájú ölőgépek, hogy ehhez képest egy párduc vagy oroszlán nem is ellenfél. Ezek a bogarak igazi racionális gyilkolók, óriási szerencsénk, hogy csak akkorák, amekkorák.
Még belegondolni is rémes, csak bátran örvendezzünk, hogy nekünk csak egymással kell megküzdenünk, meg pár vadállattal, ami ezek után szót sem érdemel. – mondta Vincent, és könyökével könnyedén leverte a fotel melletti kisasztalon álló virágvázát.
8.
Ja, az a híres mézesmadzag !
Mindig közelről kell megnézni, mert szerencsés esetben nincs rajta semmi. Csak messziről néz ki úgy. Aki ajánlja, ezért szereti messziről megmutatni.
Ne bízz meg soha senkiben, a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés. Még magadnak se higgy el semmit elsőre. Véletlenül becsaphatod magad, és még haragudnod sem lesz kire. Az egészben ez a legborzasztóbb. Mert tévedésed következményeit egyszer csak kihevered, de hülyeséged rossz emléke végigkísér.
Mindig próbálj a sorok között olvasni, mert ott lapul a lényeg. Amit leírnak, az egy neked szánt kábítás, kizárólag figyelemelterelési szándékkal, – mondta Vincent.
Könnyen beleharaphatsz a szappanba, hidd el, átkozottul rossz íze van. Nem véletlen, hogy nem cukrászdában árulják. Ha beléharapsz, ráadásul még a grimaszaidat és öklendezéseidet is vissza kell tartanod, mert ha ebben az állapotodban még ki is röhögnek, azt nem fogod tudni elviselni.
Töprengő arccal elnyomta cigarettáját kávéscsészéje tányérkájában. Nagyot sóhajtva hátradőlt, tekintete valahol a múltban kalandozott. Újaival szórakozottan zongorázott foteljének karfáin.
Már jócskán besötétedett, de nem kapcsolta fel a világítást. A lassan terpeszkedő homály előcsalta emlékezetéből a már elfelejtettnek hitt epizódokat a régi nyarakból. A fogyó fényben előnytelenül markánsak lettek arcvonásai, egy öregember látványát nyújtva, egyben hitelt adva a feltételezésnek, hogy tényleg lehetnek tapasztalatai, múltba nyúló emlékei.
Hajjaj… annyira nem könnyű emberek között élni, hogy azt is mondhatnám, rohadt nehéz. De nincs más lehetőséged, tengeri uborkák és menyétek között nem lennél érvényes, mert egyik sem a te fajtád, nem tudnál soha egy uborka fejével gondolkodni. Te lennél közöttük a „gyüttment”, és lenne is benne valami.
Ha már vesződnöd kell, jobb ha a saját fajtádban teszed, legalább nem mondhatják rád, hogy „gyüttment”.
Hajjaj ! „Nagy az Isten állatkertje”, és minden szereplője a másikat tartja nagy állatnak. Pedig a maga módján mindenki az, csak önvédelemből nem hajlandók elhinni, mert ez akkora lelki megrázkódtatást okozna, hogy életképtelenné válnának. Tele lenne az utca tudathasadásos pasassal, ki huhogna, ki ugatna, és tiszta állatkertet varázsolnának ide az édenbe. – mondta Vincent.
Lényeg, hogy mindig magadból, a magad helyzetéből indulj ki, és oda is érkezz. Nem kell aggódnod, hogy önzőnek fognak tartani, ne is törődj vele, mindenki ezt csinálja. Az egyetlen valós érdek az önérdek. Sajnáljuk az éhezőket, de attól még jókat zabálunk, inkább vállalunk az epegörcstől az elpocakosodásig mindent, de az éhezőkön segítsen más.
Amit te meg tudsz szerezni magadnak, az a biztos. Ami mástól is függ, arra gyakran vetheted is a keresztet. Mert a fenét sem érdekelsz, úgy vannak veled, mint te másokkal, csak azt nem akarod észrevenni. Te sem vagy jobb a „Deákné vásznánál”, ha már ilyen népi mondásos napom van. A vászon is, erős is, csak nem éppen fehér.
De ne lovagoljunk apró részleteken, a lényeg a vászon, és nem a színe. Egy színvak talán még fehérnek is fogja látni. Ha megtörténne, hagyd rá, legyen egy jó napja.
Bizony, drága testvérem, csak azért nem mondom, hogy fura egy társadalomban élünk, mert nincs másik, és így összehasonlítani sem tudunk, ez egy egymenüs étterem, eszed, nem eszed, nem kapsz mást. – mondta Vincent.
Most biztosan azt gondolod, mennyi marhaságot összehord ez a Vincent, pedig nincs igazad, mert marha dolgokról csak marhán lehet beszélni. A kenetteljes, agyonideologizált tirádáktól rosszul vagyok, ebben a tálalásban lehet igazán hazudozni, amire egyikünknek sincs szüksége.
Ennél már a víz alatti éneklés is tartalmasabb, de az egy női munka – mint a cigányvicc poénja, csinálja a kurva anyád.
Szóval maradjunk abban, hogy nincs mit csinálni, ami van, az van, örülj, hogy lyuk van a seggeden, és ne fantáziálj. Élj, ahogy tudsz, ha nem megy, még mindig kisétálhatsz. Csak tudod, nem a kisétálással van a gond, hanem azzal, hogy nem tudod előre, hova szállsz ki. Ez azért probléma, mert visszaszállni nincs lehetőséged. Aztán ott ülsz a semmiben, és fogalmad sincs, mitévő légy.
Ez fenemód hülye lépés lenne, hát ne is gondolj kiszállásra. Inkább tipegjél ebben, amiben vagy, ezt legalább ismered, és tudod, hogy nem várhatsz semmit, de azt meg is kapod.
A mézesmadzag meg maradjon szép álom, mert álmok nélkül nem lehet élni.
Bátran elhiheted nekem, a Vincentnek, aki már sok éve ezt teszi.
9.
Én már órák óta megyek, csupa sár a cipőm. Többször le akartam törölni egy lapulevéllel, de aztán lebeszéltem magam, mert ha tovább megyek, – és megyek is, – akkor egy perc alatt megint besározódik, és igyekezetem értelmét veszítené.
Amúgy a lapulevél nagyon praktikus növényi levél, mert többféle módon és alkalommal is felhasználható.
Így aztán sárosan megyek, ahova megyek, a szembejövő legfeljebb azt hiszi, csavargó vagyok. De ha azt hiszi, én vagyok a Rottenbiller, akkor sincs semmi, legfeljebb annyi, hogy köszön. Hát ne köszönjön, idáig sem tette, és mégis megvagyok.
Mert hogy mitől van meg az ember, és miért van az, hogy egyszerre csak nincs, a frász tudja. Nem is foglalkozom ezzel az apró kérdéssel, mert úgysem fogok rájönni soha. Ahogyan feltűnt, hogy vagyok, azt is észre fogom venni, ha már nem vagyok. – mondta Vincent.
Ezek nem sarkalatos ügyek, nem kell túldimenzionálni, mert tőlünk úgysem függ semmi. Ez azért megnyugtató, mert így nincs is rajtunk felelősség.
A halált azért fogjuk fel annak, aminek, mert borzongani akarunk. Ha kisülne a valóság, hogy halál, mint olyan, nincs is, és amit annak hiszünk, az csupán az egyik létünkből a másikba, a következőbe való átzsilipelés formája, – mert valahogy ezt a műveletet is el kell nevezni, – hát vége lenne a borzongani tudásnak, és itt állnánk nélküle, ami csak zavart és bizonytalanságot keltene. Egy ősrégi lehetőség múlna el, amit sokan közülünk őszintén sajnálnának, arról nem is szólva, hogy keresni kéne valamit helyette. Aztán kutatgatás közben jönnénk rá, mennyire nehéz valami épkézláb rémületet találni.
Bár elég rémisztő volt a Sanyi temetése, mert egy speciális púpos koporsófedelet kellett csinálni, hogy pocakja ellenére le lehessen zárni a ládát. Úgy nézett ki, mint egy ágyúcső nélküli harckocsi tornya, csak a lánctalpak hiányoztak alóla. Egyesek még távoztuk után is képesek meglepetést okozni.
Én meg már órák óta megyek, és csak úgy tudom végtelenített szándékomat biztosítani, hogy nem tűztem ki magam elé úti célt. Így megérkezni sincs hova, nem kell aggódnom, hogy elkésem, és az a veszély sem fenyeget, hogy korán érkezem.
Vagy így érdemes elindulni, vagy sehogy.
Ha mindezt andalogva tenném, azt hinnék, sétálok. De ez kizárt, mert utálok sétálni. A séta a tanácstalanság monoton művelete, egy csőd, ami látszik. Ezt nem vállalom, én sietve, öntudatosan megyek, néha még az órámat is megnézem, had lássák, hogy komoly a dolog.
Az, hogy régen nem jár a szerkezet, ezt a szemlélő nem tudhatja. Így aztán rendkívül fontosnak és határozottnak tűnök, megőrizve szándékom anonimitását, ami nincs is. Mert minek az nekem? Az anonimitás elmagányosít, én meg kizárólag az egyedüllétemre tartok igényt.
A kettő nem ugyanaz.
Egy magányos farkasnak elszivárogtak a lehetőségei, sem elfogadni, sem elutasítani nincs mit. Egyszerűen le van írva, valójában nem is létezik. Ez a halálnak az a fázisa, ami elviselhetetlen. Él is meg nem is, tehát egy olyan már nem lévő alakról van szó, aki nincs, csak látszik. Egy szánalmas délibáb, akire vagy ránéznek, vagy nem, de semmi esetre sem veszik komolyan. Na nem mintha számítana, hogyan veszik az embert, de mégis olyan ledegradáló a tény.
A tényekkel meg nincs mit tenni, mint elviselni őket, amennyiben sikerül. Ha nem jön össze, hát az beláthatatlan méretekben kínos tud lenni.
Akkor van az, hogy átkozottul siet az ember, és igyekszik nem megérkezni. Ha precízen tartja az irányt, egyszer visszaérkezik oda, ahonnan elindult, mert a föld gömbölyű, és az első megtett lépés találkozni fog az utolsóval.
És akkor történnie kell valaminek, valami fantasztikus és káprázatos dolognak, mert egy döbbenetesen nagy teljesítményről lévén szó, zengeni kezd a lélek összes harangja, angyalok kórusa dübörög és tölti be az univerzum végtelen tereit, virágeső hull a magasból, felemelkedve e hitvány mocsárból egyre távolodik a föld, egyre kisebbnek tűnik minden, már csak a meleg szél fúj, és örvénylik a virágzuhatag. Elcsitulnak a lélek hullámai, és minden olyan szép és mesébe illő, hogy azt el sem lehet mondani.
De egyelőre csak megyek, sáros cipőm minden lépésnél cuppan, mikor felemelem, és még rengeteg lépés lehet előttem, amire rá sem merek gondolni, mert abban a pillanatban le fogok ülni, és nincs tovább.
Nem lesz harangzúgás és virágeső, csak a hideg halál szelének vijjogása, legfeljebb száraz krizantémok hullanak, meg a kisebb elkövetett hibáim, amik kíméletlenül koppannak védtelen fejemen. A búcsúdal akadozó hangjait sodorja felém a viharos szél, mert ami volt, az megismételhetetlen, és ezen a megbánás sem változtat.
Ez a sors igazságtalansága, mert azért ejtettem hibákat, mert senki nem szólt, hogy azok, és ha ki is nyitják szemeimet az elkövetett hibák, most már nincs visszaút. Csak bűn és bűnhődés létezik, a megbocsátás csak üres duma.
De egyelőre megyek, és gondolni sem merek megállásra. Északi felem már csupa moha, lassan korhadt fatörzzsé torzulok, de megyek.
Tán most az egyszer csoda történik, csak erősen kell benne hinni.
Én hiszek.
10.
Morózus hangulatban, hátán összefogott kézzel sétált fel s alá szobájában, szájában elmaradhatatlan cigarettájával. Kalapban volt, az imént érkezett haza, és fején felejtette. Jártában szórakozottan kinézett a tárt ablakon, de szemein látszott, nincs is a szobában.
Mélyet sóhajtott, majd rekedtes hangon megszólalt: másoknak is van nehéz napjuk, de engem az enyém érint, tehát nem érdekel a más baja. Másokat sem érdekel az enyém, és ez így van jól, mert semmi közük hozzá.
Ha rossz napom van, hát aztán. Nem röhögheti végig az egész életét senki. Aki teszi, az elmebajos. Hát ezt rám biztosan nem lehet mondani. Többet kell köpnöm, mint nevetgélnem, és még így is az az érzésem, rengeteget röhögök.
Lehet, hogy el fogok hülyülni, ez nagyon nem is izgat, izgassa azt, akinek ezt majd el kell viselnie. Nem tudom, hogy fogom észrevenni, ha eljött az ideje, mert állítólag egy hülye nem veszi észre, hogy az. Aki meg igen, az normális.
Tehát vannak normális hülyék és hülye hülyék. Lehet választani, melyik szeretne lenni az ember, mert dönteni muszáj, ha nem most, akkor később. Egész életemben döntenem kell, és senkit nem zavar, hogy nem tudom, mi az, és valójában hogy tegyem.
A melléfogásokból kéne okulnom, úgymond levonnom a konzekvenciákat, de a következő balsikerkor rájövök, rosszul vontam le. Megint levonok, és megint rosszul. Így múlik az idő, és végül a hibahalmokban fuldokolva, feltehetően hibásan távozom.
Így tűnik el a világ dicsősége, ezen belül az enyém biztosan.
Ez valahol egy nyomasztó társasjáték, mert kötelező játszani, és a következményeket elviselni. – mondta Vincent.
Kikönyökölt az ablakpárkányra, személytelenül bámulta az alatta lüktető életet, az autók és gyalogosok szűnni nem akaró áradatát. Gépiesen verte le cigarettahamuját, amit felkapott a szellő, és elsodort.
Lám-lám – motyogta, – ha a dohány repülni akar, előbb el kell égnie. Jelen földhözragadtságom gátol a szabad szárnyalásban, akár a dohányt.
Milyen elégedetten nyüzsög és fontoskodik az alattam gomolygó sok fafej. Fel sem pillantanak az ég végtelenére, nehogy érezzék földhözragadtságuk katasztrófáját. Biztosan nekik van igazuk, mert miért ne tegyék boldogan azt, amit muszáj csinálniuk.
De én már elkövettem a hibát, és felnéztem az égre, amit nem lehet elfelejteni. Ha már megtörtént, benépesíthetném angyalokkal és pompázatos égi lényekkel az egész égboltot, kitalálhatnám, hogy közöm van hozzájuk, és még több közöm is lesz majd, ez vigaszt és reményt, erőt adna a továbbiakhoz, meg még rengeteg satöbbi. Én nézek is felfelé, majd kitöröm a nyakamat, de felhőkön kívül nem látok az égvilágon semmit.
Csak egy nehézségi erő sakktáblára ragasztotta bábuja vagyok, mondjuk egy futó, ha őszinte akarok lenni, akkor egy paraszt. Egy agrárproletár, akinek – franciául szólva küss.
Küss, alkoss gyarapíts, a haza fényre derül…
Hát akkor kussolok. Legszívesebben persze ordítoznék, de kussolok. Nem vagyok egy spártai alkat. Na meg fogalmam sincs, kinek ordítozzak. Csak úgy durr bele a vakfrancba, semmi értelme. Még nevetségessé is tenném magam.
Elképzelem magamat, ahogy éjjel pizsamában ülök az ablakban, vagy kimegyek egy rétre, és vonyítok.
Félek, ez már a vég lenne. Az meg előbb-utóbb úgyis jön magától. Minek siettessem. Úgy el fogok szállni, mint egy katonaló fingja. Na akkor mi van? Hát semmi. Akármit mesterkedem, nincs semmi. Ez az egyetlen, amiért nem kell tennem valamit.
Nagy isteni adomány az alázat, kár, hogy bennem nincsen. Mondanom sem kell, ez nem az én hibám, csak velem vitetik el a balhét. Mert sosem az bűnhődik, aki hibázik. De nem hibáztatok senkit, ahhoz én nem vagyok elég bátor. Én csak egy rozoga halandó vagyok, semmi több. Ez is elég nagy púp a hátamon.
Mindennek megvan a maga előnye. A pokol sem lehet kellemetlen télen. Persze a nyár, az más. Nyáron a mennyekben, télen a purgatóriumban.
Nem is rossz. Csak tudnám hol lehet elintézni.
Amitől tartok, mindkét hely korrupt lehet, nekem meg mint kóbor léleknek csak egy lelki üdvöm maradt. Nem tudok, nincs miből kétfelé fizetni. Tehát megint csak a kudarc.
Hogy mi a fenétől vagyok ilyen rossz passzban ma, nem tudom. De hogy abban vagyok, azt érzem. Az egész folyamatból ez érint engem egyedül. Ilyenkor még rosszabbul viselem az embereket, bár most, hogy leköpködöm őket innen az ablakomból, kicsit meg vagyok könnyebbülve.
Úgy segítsen mindenki magán, ahogy tud. A kis segítség is segítség. Sok kicsi sokra megy. Majd még ki kell találnom mást is.
Fog ez menni öregfiú.
Csak a csüggedést nem szabad feladni. „Innen szép veszteni” – mondta a bölcs, és vesztett. Nem hagyta magát csak úgy egyszerűen eltiporni, mint egy csótány. De nem ám! A renitensekkel a sorsnak vesződnie kell. Hát ha már ő győz, legalább izzadjon bele.
Rohadjon meg Weiss Gizi – csatakiáltással, belevetem magam a semmibe. Had hallja minden, hogy nem vagyok egy beszari alak.
Na ez tetszik, kicsit jobban is vagyok.
Amúgy sem kell mindent mellre szívni, bár eszem nincs, hova szívhatnám máshova, hiszen a tüdőm ott van benne.
Hajjaj! Mennyi mindent kell elviselnie egy halandónak a körülményektől, meg másoktól. Ez az állandó elviselés olyan megszokottá vált az idők folyamán, ha elmúlna e kényszer, hát nagy bajt okozna. De biztosan akadna más, amibe sikerülne belerokkanni. Az ember találékony, ebben az egyben nem kell félteni. A magasabbrendűsége semmiféle ocsmányságban nem fogja gátolni. Ezért kezeskedem.
Hű, de szarul vagyok ma este. Nem tudom, miért tört rám ez a haldokló veréb hangulat, de nem igazán szórakoztat. Vagy inkább palimadár vagyok, az mindig nekirepül a falnak, és nem érti, mitől lapos a feje. Gondolom, ezért palimadár.
Bár szabadon röpködni csodálatos érzés lehet, persze nem mindegy, hogy milyen előzmény következtében repülök Mert teszem azt, ha akkorát rúgnak a hátsómba, hogy elszállok, sem a repülés iránya, sem a sebessége nem függ tőlem. A becsapódás helyszíne sem, mert normális landolásról szó sem lehet. Biztosan állíthatom, nem ezt hívják nászrepülésnek.
De ne fantáziáljunk összevissza, maradjunk a földön, ez is sokszor baromi nehéz. Ha nem figyelünk oda, a számtalan teher okozta túlsúly meg a nehézségi erő együttesen belenyom a földbe. Terhes és felettébb kellemetlen végjáték, nem kívánom magamnak, meg másoknak sem, bár kissé hazudós vagyok. De Istenem. Vannak hibáim és fogyatékaim, sosem tagadtam, legfeljebb nem beszéltem róla.
Az ember ne adja ki magát, kétszemközt meg nem téma, mert tudok róla. Ahhoz meg nem elég kellemes téma, hogy ennek ellenére feszegessem.
A fenébe is, már megint magammal locsogok, holott még délelőtt úgy döntöttem, nem érdemes magammal szóba állnom.
(Érdekes, hogy szóba ülni sosem volt szokás.)
Nálunk, a megalvasztott tejet aludttejnek hívják, a lengyelek meg ült tejnek mondják. Pedig értelemszerűen, amíg ül, addig nem alszik. Az ülve alvás kétes értékű kényszerállapot. Az eredmény feltehetően hasmenést okoz. „Sekély e kéj”- hogy idézzek, mert miért ne tenném, hiszen azért vannak mások is, hogy ne nekem kelljen mindent kitalálnom.
Hogy ez a zavart és dúltnak mondható estém hogy jött össze, erre kíváncsi lennék.
Ez egy skizofrén állapot, az ember sem nem hülye, sem nem normális. Csak alakilag embernek látszó, következetlen képzavar, aki lépten-nyomon kötekszik és dugájába dől, gyakran egyszerre. Ebben van némi praktikum, mert amit egyszerre is lehet, miért tenné bárki is külön-külön.
Ha összevonósdi felfogásban élsz, ugyanannyi idő alatt kétszer annyit tudsz végezni. Te is csak nyolcvan évet élsz, (hogy optimista legyek) mint a normális tempójúak, csakhogy te százharmincnak fogsz kinézni. Gratulálok, te egy nagy marha vagy. Hogy ebben mi neked a jó, erre nem csak én, de te sem fogsz rájönni soha.
Atyavilág! Hogy nem vettem észre, hogy kalapban vagyok! Lassan izzik a fejem, és én arra gyanakodtam, influenzás vagyok. Még jó, hogy nem jött senki, joggal hihetné azt, hogy meghibbantam. Én még a hálósapkát sem bírnám, idegesítene alvás közben, ha egyáltalán el tudnék tőle aludni. Még szerencse, hogy hálócipő nincs.
Ha a hálósipkában aludni szokás, akkor mi az a hibás megjelölés, hogy elhálja valaki a nászéjszakáját. Értsem úgy, átalussza ?
Micsoda skandalum! Ha másnap reggel a vőlegény, illetve az újdonsült férj bőrtelen ábrázattal jelenik meg a reggelinél, akkor ő szószerint értett valamit, mert lesült a pofájáról a bőr. Micsoda kínos helyzet!
Rengeteg dolog nagy félreértések eredménye. A félreértés nagyon veszedelmes valóság, elképesztő dolgokat, következményeket szülhet. Ha békeidőben esik meg, hát nem nagy a vész, de ha például háborúban, hát tízezrek eshetnek áldozatul.
Persze, a tévedőt nem szokás felelősségre vonni, mert „tévedni emberi dolog, maga állat” felkiáltással ad akta kerül az ügy. Igazuk is van, ezek az ezrek úgysem éltek volna örökké, így meg megúszták az öregség keserveit. Ha így közelítek, nemhogy hiba, de egyenesen humánus tett volt a tévedés.
Na persze, nem mindegy, ki téved. Mert amit szabad Jupiternek… Ez a civilizált társadalom egyik ismérve.
Van több is, de nem akarok erre koncentrálni, mert kétségbe fogok esni. Akkor én leszek az esztelen, kit anya szült meztelen…
De félre a marháskodással. Ez méltatlan egy ilyen unalmas és kilátástalan délutánhoz. A kilátás szó, – esetünkben, – csak a fejünkből való kitekintés tényét rögzíti. Mondhatni perspektíváit illetően lehangoló, az átlagosnál jóval nagyobb optimizmus szükségeltetik elviseléséhez, aztán valakinek vagy van, vagy nincs. Az utóbbinak bűzlő kudarcszaga van. Aki így jár, azt személyesen azért nem terheli, mert saját szaga nem zavar senkit. Ez nagy szerencse, lehet mondani.
Egy kezdővel megeshet, hogy mások szagát véli sajátjának, és belerokkan Ez velem már nem történhet meg, legfeljebb az, hogy sajátomról azt hirdetem, a másé. Ha lebuknék, arra hivatkoznék, hogy tévedni emberi dolog, nem érdemes ennek nagy feneket keríteni.
Hiába. Az igazság az, hogy ami elnézés maradt még bennem, azt saját részemre tartogatom. Hitem szerint, ezek bocsánatos kis önzések, ennyi mindenkinek járna, nekem jár is. Hiszen sem angyal nem vagyok, de még egy kövérkés puttó sem, mi a frásznak biciklizzek, mikor senki nem teszi rajtam kívül. Még engem néznének hülyének, az édesanyjuk helyett.
Nem kaptam én Doberdónál légnyomást!
Mint a „Szilánkos Laci” az Ördögárok úton, akiről azt mondta a neje, nem szabad felidegesíteni, mert szilánk van a koponyájában, és állatian dühbe tud gurulni.
Az igazat megvallva, láttam én már szilánk nélkül is ilyesmit. De hogy a szilánkost a szilánkja késztette nősülésre, ezt akkor is szentül hiszem, ha rajtam kívül senki.
Igen. Az élet produkál hajmeresztő dolgokat. Igen, ezt én mondom a Vincent, aki ismerte az arát.
Már én is majdnem megnősültem egy párszor, de látván nős ismerőseimet, az utolsó pillanatban kitört rajtam a frász, és elmenekültem. Igaz, így egyedül vagyok, de megtanultam magammal szót érteni, és vita nélkül bármeddig eltársalgok magammal. Vagyok olyan jó társaság, mintha vendégeket hívnék. Arról nem is szólva, hogy ha valóban vendégeket hívnék, ezreket kellene kiadnom, és még meg is kritizálnának, hogy ez meg az elég szar volt, meg nem is volt elég. Így aztán lemondok erről a szédítő élményről, és vagyok magamnak ingyen.
Ha belegondolok, régi ismerőseim hullnak, mint a legyek. Ha valamelyikkel összefutok, szinte nem hiszek a szememnek, hogy ez még él? Gondolom, ő is így lehet velem, mert némelyik elég furcsa pofát vág, amikor meglát.
Ilyen az élet, mondaná egy művelt francia, de gőze nincs, mit beszél. Csak beszél, hogy ne legyen csend. Más nemzetiségűben is láttam ilyet. Úgy érzem, mindenki egy éktelenül nagy marha, én is, csak másként.
Ugye, hogy mégis számít a másság, egy ökörség, hogy egyformák vagyunk, ez csak rossz politikai szlogen, semmi más.
Jön egy kan szüfrazsett, ilyeneket ordítozik, mindig akad annyi szerencsétlen, aki eltartja a nagy harcost. Ezek remek állások, csak vastag bőr kell hozzá, mert hülyék vannak.
Mert ha teszem azt, nyit egy tyúkszemvágó- és pedikűr szalont, egész nap a mások patái felett görnyed, kinézi a szemeit, és mindent elvisz az adó. Régi motorosok, nem is ismernek meg senkit arcról, csak ha leveszi a cipőjét, és megmutatja a lábát.
Lábról ismerszik meg az ember – mondta egyszer egy pedikűrös guru, és ebben lehet is valami. Ha más nem, hát egy láb. Lábunkkal tudunk haladni tetszőleges irányba, és mégsem mondhatom, a láb a kerék őse. Bár a Prokop nénit látván a görbe lábain gurulni, megkérdőjeleződik bennem, amit mondtam.
Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Különben sem vagyok egy fürkészős fajta, ezzel nem azt akarom mondani, hogy sosem leselkedtem. Milyen tapintatos kifejezés is ez! Valójában egy kíváncsi kacsa, egy rohadt kukkoló, egy Jágó, akiről szó van.
Hajlamosak vagyunk általában elfinomkodni a kínos és ízetlen dolgainkat. Ha például egy részeg strici végigokádja a járdát, azt illik mondani, szegény ember rosszul van. Mindenki látja, hogy ez már régen nem ember, de illik úgy tenni, mintha az lenne. Ha valaki egy rohadt csaló tolvaj, azt mondjuk, élelmes egy fickó.
Hogy miért tesszük ezt egymással? Hát mert jól nevelt úri népség vagyunk, és még a szart is fécesznek mondjuk, akik reálban jártak, azok ürüléknek. Összességében a stíluson van a hangsúly, és nem a lényegen. A lényeg unalmas.
ABER MAMUSKA NICHT VERGESSEN. – mondaná egy művelt hollandus. Nem sok van belőlük, a huszároknál is több a lószar, mint a ló. Ez már így van megalkotva, és megszokva.
Hogy hányan voltak az igaznak vélt igazság bajnokai! Mind eltűntek az időben, és a kutya sem emlékszik rájuk, és minden maradt a régiben. Hát joggal kérdezhetném tőlük: Megérte?
De nem kérdezem, mert büntetésből megvonták tőlük a válaszadás lehetőségét. A sok aranykoszorús segg.
Nocsak. Úgy szállt le az éjszaka, hogy észre sem vettem. Már égnek az utcai fények, halkult a hisztériás forgalom dübörgése, és a kurvák is megjelentek a kocsma körüli járdákon.
A mi megszokott és bensőséges életünk díszlete. A hadszíntér, amiben születünk és meghalunk. A trágya, ami óv, és melegen tart.
Innen az ablakból felülnézetből is érzem a realitás melegét. Van benne valami megható és családiasan kedves. Jó, hogy élek, és itt lehetek. Ide tartozom.
Na végre megnyugodtam, érzem, a holnapi napból mégis lesz valami.
Most már megyek és lefekszem, úgy érzem, el fogok tudni aludni…
Mondta Vincent.
11.
Tudod, akkor van baj, ha valaki elveszíti a kedvét. Mert egy felháborodott méltatlankodóban, aki úgy éli meg hétköznapi kudarcait, hogy „de a jóistenit neki!”, abban van spiritusz, azzal még lehet újra kezdeni, még a sikerre is van esély.
Egy kedvetlen emberrel viszont nincs mit kezdeni. Az elkedvetlenedés nem a harcigényt, de a beletörődést generálja, a vesztett ügy fontosságában vetett hite múlik el. Ha meg valaki nem érzi fontosnak azt, amiről azt hitte, fontos, akkor megette az ügyet a fene – mondta Vincent, és papucsával célba vett egy falon mászó legyet.
Vannak szép számmal szakértőnek kikiáltott, rendszerint önjelöltek, akik majd megmondják neked, hova állj. Te meg látatlanban elfogadod az önmagukról kiállított minősítést, és oda állsz, ahova mondják. Aztán a szakértő mondjuk nyilatkozik, hogy ne egyél sárgarépát, mert elszíneződik tőle a hátad. Te szolgai alázattal kiirtod a répáidon túl még azokat is, akik répát esznek, mire ugyanaz nyilatkozik, sárgarépát kell enni, mert attól lehet jól fütyülni.
Mire észhez térsz, rájössz, hogy mást sem csinálsz, mint ugrálsz egyik helyről a másikra, mint egy veréb, és azzal vigasztalod magad, hogy az is csak egy madár. Teljes elbizonytalanodásodban próbálod menteni magad előtt magadat, nem merve bevallani a tényt, miszerint te egy szánni való, szemellenzős hülye vagy, ezek meg ügyeskedő stricik, akik a te bambaságodból jól élnek, és még ők néznek le téged, aki tényleg hülye vagy. Csak restelkedsz és ugrálsz, mentegetőzöl és megideologizálsz, legalább te is csinálj már valamit.
Megpróbálsz csukott szemekkel élni, nem akarod látni magadat ebben a tragikomédiában, persze időnként jól nekimész a falnak, és azzal nyugtatod magad, nincs vész, csak akkor ér baleset, ha megmozdulok.
Igenis lehet mozdulatlanul is élni, egy korall sem mozog, mégis megvan. Néha az áramlat sodor felé valami ehetőt, aztán majd csak elmúlik az idő, és többé nincs probléma. Belátó leszel, és hiszed, hogy nem lehet mindenki döglégy, meg ahhoz gyomor kell, ami tisztességes korallnak sosem volt.
De nincs is időd gondolkodni, mert állandóan más és más parancsoknak, ötleteknek kell megfelelned, és oda kell figyelned a hangzavarra, hogy ki tudd hámozni belőle a neked szóló igét, és hogy időben változtass a hiteden.
Aztán ha rácsesztél, nincs kinek szemre hányni, a szakértő is állítólag ember, annyit téved, amennyit csak bír. Hogy a melléfogásának eredménye rajtad csapódik le? Hát kin máson? Csak nem gondoltad, hogy tévedni és bűnhődni is ugyanannak a dolga? Hol van akkor a korrekt tehermegosztás. Mindent egy ember csináljon, te meg csak nézed? Nem lehetsz ennyire igazságtalan! Vedd tudomásul, te sajtkukacnak születtél, de nem lévén sajt, egy körtében furkálod a lyukakat, és rajtad röhög az egész rovarvilág.
Ettől idővel elkedvetlenedsz, már nem hiszed az ígért sajt eljövetelét, csak kedvetlenül furkálod azt a rohadt körtédet, közben pacalról álmodsz, és minden lyukad ferdére sikeredik.
Mire ráeszmélsz, hogy a siker titka az, hogy még az se legyen igaz, amit kérdezel, addigra neked befellegzett. Már egy elbutult kukac vagy, aki azt sem tudja, hova igyekszik, csak fúr, mint egy fúrógép, gondolatok nélkül és egészen feleslegesen.
Nem marad más hátra, légy büszke kukac voltodra, és ha kételkedni kezdesz józan eszed meglétére, nyúlj bele a kettőhúszba, az majd alaposan felráz.
Mert energiaigényes a falnak ugrás, meg a következmények elviselése, időnként fel kell töltődni energiával. – mondta Vincent.
Ez a feltöltődés olyan, mint a kábítószer, idővel egyre több kell belőle, van, aki már olyannyira leépült, hogy a magasfeszültséghez nyúl, és akkor van a történet vége.
Aztán az ügyeletes zsenik egymást is igyekeznek kinyírni, persze te fizeted a csata költségeit, mert semmi nincs ingyen, ugye, őnekik meg elég a harc. Hogy még pénzükbe is kerüljön, hát erről szó sem lehet. De lásd be, nem is lenne igazságos, mert egy korrekt társadalomban nem lehet mindent egy személyre ráterhelni.
Te vagy a fing ebben a nagy éjszakában, mert borban az igazság, borban az erő, igaz kannás borra telik csupán, de messzebbről ez nem látszik, csak erőltetett jókedved döreje hallik ki az ivóból. A lőrédtől egykettőre elhülyülsz, összezsugorodik a májad meg az agyad, így mulat a magyar, mondják az ablakon beleskelődő külhoniak, és titokban örülnek, hogy ők nem magyarok.
Te meg emelt fővel, büszkén fürdesz az elismerő pillantások tüzében, mert ha nagy marha is vagy, de vagy valaki, aki elveted a korall szindrómát, és úgy ugrálsz, meg balhézol, mint egy gumimalac.
Hiába. Ronda állat az ember – mondod, és magadat kifelejted a megkritizáltak közül, ami bizonyos fokig érthető is, mert te már lassan nem is vagy az.
Hogy akkor mi vagy? Hát ki a frász tudja. Valami hőbörgő, csalódott gonosz emlős, aki még az állat nevet sem érdemli ki igazán. Mert egy állat mindig olyan, amilyen, nem köpönyegforgató, és nem szórakozásból öl.
Ha az ember nem öl, azt gyávaságból, és nem meggyőződésből teszi.
Elkedvetlenedésedet néha csak a csalódottság váltja fel, holott te harcos hitre és meggyőződésekre ácsingózol, mert azt hiszed, az egy rózsaszín marcipán fenék, amit nem fognak folyton rúgni. Beleharapni meg nem tudsz, mert nem elég hozzá a fogad. Ennyi marcipántól egyébként is istentelenül égne a gyomrod, a rendszeres szódabikarbóna evés meg állítólag vesekövet okoz.
Jobban jársz, ha elkedvetlenedve maradsz, részben már megszoktad, másrészt a szakértők is elfogadták, hogy nem vagy alkalmas semmire. Ők is tudják, elkedvetlenedett népekkel nem lehet mit kezdeni, de nincs más, ezekkel kénytelenek úgy csinálni, mintha használhatók lennének. – mondta Vincent.
Hidd el, jobb gyáva élőnek lenni, mint hősi halottnak, bár a gyávasággal nincs mit dicsekedni, de segít túlélni a folyton változó helyzeteket, ami nem kis dolog. Nem kell mindig elégedetlenkedni, egy társadalomban rengeteg jelentéktelen kis szar kell, ebből áll össze a tömeg, ezek élén a szakértők, akik vezetni hivatottak erre-arra, aztán valahova akkor is eljutunk, ha nem is akartunk.
Siker esetén, – ami persze a véletlen műve, – a siker a szakértők érdeme, ha gödörben kötünk ki, akkor a sok kis szar a hibás. Persze, megmagyarázzák, hogy azért történt a baj, mert kedvetlenül nem lehet menni, mert nem néz senki a lába elé, a gödör meg biztos, hogy ott van. A műanyag guruk meg sajnáltatják magukat, mert ilyen lehetetlen csürhére pazarolták tehetségüket.
A legjobb lenne, ha jönne Jónás nagy hala, és lenyelné az egész kompániát, bár nagy lenne számára a bélcsavarodás veszélye, de valamit valamiért, ilyen haleledelt sehol nem talál.
Akkor megint tiszta és átlátszó lenne a nagy víz, eltűnne a rengeteg ebihal és vérengző szitakötőlárva, újra a teremtés idillikus állapotába kerülne minden, csak az angyalok fanfárjainak hangját hordozná a szél, és nem lennének férgek, akik ezt az állapotot tönkreteszik.
Mondta Vincent.
12.
Az emberi furcsaságokon vagy dühöngeni, vagy röhögni kell.
Vegyük csak a kozmetikai ipart. Persze, hogy mindenki szeretne jól kinézni, legalább önmagához képest, és ezért minden marhaságot latolgatás nélkül elfogad, amiről azt mondják, a cél érdekében szüksége van rá.
Nincs az a képtelenség, amit ne lehetne eladni. Ha például bennfentes körökből kiszivárog, hogy ha fiziológiás oldattal keni valaki a haját, az a hajhagymákon keresztül felszívódva megszünteti az impotenciát, akkor lefogadom, embertömegek fognak oldatot kenni a fejükre, kifelé meg letagadják, mert egy kissé snassz.
Az a néhány hiszékeny, aki úgy ítéli meg a kúra után, hogy használt neki, biztosan nem szervi okból volt tehetetlen.
Mint ahogy egyetlen elaggott hölgynek sem tűnik fel, hogy a ránctalanító krémeket, azok pozitív eredményeit ragyogó húszévesek arcán mutatják be, ahol természetesen nincs szükség arra, hogy előzőleg a kráternyi ráncokat kigitteljék. – mondta Vincent.
Kopasz polgártársaink mindenféle rettenetesen bűzlő kencéket kennek a hajdani loknik helyére, és vadul hiszik, hogy majd most ők lesznek a Rajna tündére, tán még énekelni is megpróbálnak.
Aztán minden marad a régiben. Aki kopasz volt, az az is marad, aki ráncos volt, az ráncos is marad. Közös vonásuk, hogy alaposan megfizették az álomígéret árát.
A hiszékenység örök emberi gyengeség, mindenki mindent elhisz, amiről úgy gondolja, neki jó. Ha pofára esik, akkor sem dől össze, mert azonnal keres valami más kínálatot, amiben megint hinni tud.
A cégek bőségesen ontják csodaszereiket, csak győzzön az ember fizetni. Így aztán egy életen át kenjük magunkat mindenféle vacakkal, közben halkan megöregszünk, és nem értjük, hogyan is történhetett.
Egyre több a feszesre húzott fantomarcú nő, olyan álló mellekkel, mint a fagyott kutya lába, és egyiknek sem tűnik fel, hogy szőke zuhatagja alatt kimerevült arccal olyan, mint egy halott hajas baba. Mert az idő vasfoga – ahogy mondani szokás – megteszi hatását, és nem egy fiatal pompás nő látszatát keltik, hanem egy szánalmas idő rágta roncsét, aki képtelen lélekben is megöregedni.
Ezért sántít a közmondás, miszerint a „Fiatalság – bolondság”, mert az öregség is az, csak még lehangoló is ráadásul.
Ez a vesszőfutás még a halállal sem ér véget, mert jön ismét a kozmetika, és a nagymamából hermafrodita kisfiút varázsolnak, és fordítva, ha ezt igényli a hozzátartozó. Az ünnepélyes búcsúztatón, az ünnepelt úgy fekszik a nyitott koporsójában, hogy még a gyerekkori barátai sem ismerik fel.
Aztán megjelenik a kültéri kozmetika, a sírkőfaragó, aki puccos emléket állít a tetthelyre, jelezvén, itt nem akárki nyugszik.
Nem is értem valójában, miért értetlenkednek mások, amikor azt mondom, itt mindenki hülye.
Mondta Vincent.
13.
Mindenki jön a nagy kultúráltságával, idézgetik jól-rosszul Shakespeare szavait, Hamleten lovagolnak, ugyanakkor mennyivel ésszerűbb lenne, ha Hamlet Ophélia vízben úszó tetemét oda-vissza átugrálná, és melléfeküdve együttérzésből belefulladna a tóba.
Aztán jönne apja szelleme, aki bosszúból fia idétlen haláláért agyonijesztgetné a várbélieket, főleg azt a céda feleségét, aki nem átall a cselszövő gyilkoshoz hozzámenni, értékelve bitorlott koronáját.
Ezek a nők! Egy koronáért eltekintenek minden zavaró tényezőtől, még a sátán kutyája is fehér angóranyúlnak látszik szemükben, ha korona van a fején. Bezzeg Dózsa tüzes koronája furcsa módon nem vonzott senkit, pedig igen különös fejdísznek volt mondható.
Bár a kaviár és a tökfőzelék ugyanarra a sorsra jut, nem érdemes nagy ügyet csinálni belőle. Ha a tavon úszkáló libát hattyúnak nézem, nem a zabálás jut eszembe, hanem fennkölt érzéseim támadnak, mint Mozart muzsikáját hallva, vagy Poe verseit olvasva. Igaz, ezek a költemények feltehetően erős alkoholmámorban születtek, de jók, és ez a lényeg. Mindenképpen többet érnek, mint a tökrészeg Józsi bácsi, akinek harminc éve nem jut eszébe semmi.
Persze, ha valakinek nincs esze, akkor nem számottevő ez a teljesítmény, ellenkezője meg szóba sem jöhet.
Az írásban az a nagyszerű, hogy vagy eszedbe jut valami, vagy sem, mindenképpen le lehet írni. Ez felettébb megnyugtató, mert valójában közömbös, mit írsz, úgyis mindig akad valaki, aki szerint nagyon rossz. Így biztosan nincs üresjárat, nem kell semmimet összetépni, amit minden alkalommal gyerekgyilkosságként élek meg, ami igazán rossz érzés.
Ha valaki a libában csak libát lát, a hattyúban meg hattyút, az menthetetlen, azzal nincs mit kezdeni.
Az ember, mint sokszorosan összetett kultúrlény, sosem okozott nekem csalódást. Ezt a szép eredményt úgy értem el, hogy nem vártam el semmit embertársaimtól, és ha véletlenül valami mégis sikerült nekik, hát kellemesen meglepődtem.
Várni bárkitől bármit lehet, elvárni semmit. Ha meg tudod oldani, hogy kellő távolból nézd őket, még jól is szórakozhatsz, mikor mohóságában egyik-másik úgy tömi magát, hogy fuldoklani kezd, lila lesz, és rúgkapál rémületében, meg bevizel és miegymás. Ha ezt élve megússza, megesküszik rá, hogy felhagy mohóságával, aztán rövid idő múlva ismét fuldoklására leszel figyelmes.
Ó anyám! Nagy az Isten akváriuma, furcsa halak úszkálnak benne. A beledobált lisztkukacok egyenesen elborzadnak tőlük. De hiába, mindig kell lenni olyannak, aki eszik, és olyannak is, akit megesznek.
Mint ahogy örök igazság, hogy akit megesznek, az mérhetetlenül igazságtalannak ítéli meg a demokráciát.
Hát inkább igyekezzél enni, legfeljebb kihányod, de élsz, és ez már valami.
Mondta Vincent.
Eleinte hosszú ideig dühöngtem az emberi kicsinyességen, a beszűkült agyak önimádó kataklizmáin, de ma már- szerencsére- előbb kell vigyorognom rajtuk, minthogy mérgelődni kezdenék. Hiába, a korral nem csak a ráncok jönnek, hanem némi ész is…
Ha valaki élete folyamán nem viszi semmire, lekezelik, kihasználják, lenézik, és az elkövetőnek ez azért fontos, mert megélheti hamis valakiságát, felfedve értelmi hiányosságait, a tényt, hogy öncsodálatától nem marad ideje belegondolni önnön siralmas helyzetébe.
Mert miről is van szó – mondta Vincent, kényelmesen végignyújtózva rozoga kerevetjén,- hát legalább a cipőmet levehettem volna- suttogta fejében a lelkiismerete, de nem volt kedve mozdulni sem
Arról van szó, hogy valaki elvégez valamit, és akkor ő az, - ami.
Aztán ha kellő mértékben gátlástalan, ravasz és önző, még viszi is valamire.
Főnök lesz, elhiszi, hogy ő a kivételezett, a nagy polihisztor, aki mindenhez jobban ért, lenéz, és öncsodál, proccol és kényeskedik, csak teniszezni, meg golfozni jár, mert az való egy kivételezettnek.
Beleéli magát, hogy ő a pótolhatatlan- mondta Vincent.
Rágyújtott, és hátán fekve nézte hogy sorjáznak csücsörített ajkáról a kéklő füstkarikák.
Vastagon, önmagukban forogva távolodtak arcától a plafon felé, egyre lazábban szétterülve, alaktalan ködként feloldódva a szoba szellőzetlen légterében.
Hát valahogy így tűnik el a semmiben az okos meg a hülye is, mert egyfelé visz mindenkit a létének puszta ténye.
Hullanak a régi okoskodók, születnek az újak, egynek sem jut eszébe, hogy pont a fajtájából van tízszer annyi- mint kell.
Mert egy vezérigazgató is csak elöregszik, útban lesz, és jön a másik vezérjelölt, őt meg úgy lépik át, mint járdán a kutyaszart, mert nincs pótolhatóbb, mint egy vezérigazgató.
Az igazgatandó ügy, ja az hatodrangú, megy az igazgatás nélkül is a maga útján, nem az önjelölt zsenik megléte miatt.
Mert ami akar, az menni is szokott, ami meg nem, az legfeljebb azt a hamis látszatot tudja kelteni, hogy megy, pedig dehogy.
Rendszerint ez sem baj, mert a dolgok egy része sóhivatal, de valaminek lenni kell.
Van az egész dologban valami szánalmas, gyerekes és kisszerű.
Emberek.
Ha racionálisan mérlegelek, még beszélni sem érdemes róluk.
Fogyóeszközök, semmi más.
És bőségesen pótolhatók.
Egy öreg tanár ismerősöm mesélte, hogy hadifogságban volt, kihajtották őket az esőben egy térre, és válogatni kezdtek.
Lépjenek ki a szabók.
Kiléptek.
A pékek.
Kiléptek.
A cukrászok, suszterek, és így ment ez végig.
Maradtak a tanárok, ügyvédek, mindenféle francos nagykutyák.
Ezeknek hátra arc, és mentek árkot ásni.
Hát- összegezvén az elhangzottakat: Egy ilyen- olyan nagyfiút, a halála után egy héttel felejtenek el, egy utcaseprőt meg halála előtt egy héttel.
Amúgy kiterítve meg egészen egyformák…
Mondta Vincent.
Gondolatai egyre lomhábban csordogáltak elméjében.
Hiába- motyogta- nincs szebb dolog, mint elnyújtózni, elernyedni, és élvezni a csendet, meg a békés magányt.
Mély álmát, még az arcán idétlenkedő légy sem tudta megzavarni.
Vasárnap lévén, Vincent jóllakottan, és elégedetten sétált hazafelé a sarki vendéglőből, ahol ebédelt.
Hétvégeken sosem főzött, hát ennyit már engedhessek meg magamnak- szokta mondani.
Hétvégeken sosem főzött, hát ennyit már engedhessek meg magamnak- szokta mondani.
Egy férfimagazin volt nála, a sarkon találta, valaki siettében elejthette, majd otthon fogja észrevenni a katasztrófát.
Csak futólag lapozott bele, majd otthon- ha lefekszem délutáni szieszta címmel, átlapozom- morogta magának.
Csak futólag lapozott bele, majd otthon- ha lefekszem délutáni szieszta címmel, átlapozom- morogta magának.
Kényelmesen elhelyezkedett kifeküdt heverőjén, betakarózott öreg- kockás plédjével, és kézbevette a talált képeslapot. Már az ötödik oldalnál rádöbbent, hogy borzasztó furcsák, és logikátlanok a férfiak.
Sok nő, így bealkonyodás előtti ifjú óráiban ráeszmélt, hogy a nap által ritkán ért bájait- ha fotóztatja, hát meg tud belőle élni.
Marha nagy felfedezés, pózol is rendesen a fotós előtt, aztán férfimagazinok fényes oldalaira kerül.
Ezeket a lapokat aztán megveszik- gondolom borsos áron holmi férfiak, adrenalin felhőkbe burkolózva, párás szemekkel elfantáziálnak a látottak előtt.
Marha nagy felfedezés, pózol is rendesen a fotós előtt, aztán férfimagazinok fényes oldalaira kerül.
Ezeket a lapokat aztán megveszik- gondolom borsos áron holmi férfiak, adrenalin felhőkbe burkolózva, párás szemekkel elfantáziálnak a látottak előtt.
Összezagyválják beszűkült agyukban az álmokat és a rideg valóságot, gondolataik olajozottan szlalomoznak a szilikon mellek, a felvarrt ráncok, és a művészien kiretusált combok között, és olyan lelki mámorba zuhannak, mint annak idején, mikor karácsonykor, a másik szobából csilingelt az angyal, és fényesen szikráztak a fenyőfa csillagszórói.
Pedig szó sincs meglepetés fotókról.
Minden nőnek a mellkasán meredezik a két keble, hátul- a dereka alatt kezdődik a feneke, aztán következnek a térdkalácsig tartó combok, lábszár, boka, lábfej.
Hosszú, csábosan hullámzó hajzuhatag, vagy éppen tüske frizura, arckarakternek megfelelően, agyonsminkelve, alul- felül kivilágítva, mint ünnepkor a Parlament…
Minden nőnek a mellkasán meredezik a két keble, hátul- a dereka alatt kezdődik a feneke, aztán következnek a térdkalácsig tartó combok, lábszár, boka, lábfej.
Hosszú, csábosan hullámzó hajzuhatag, vagy éppen tüske frizura, arckarakternek megfelelően, agyonsminkelve, alul- felül kivilágítva, mint ünnepkor a Parlament…
A bámészkodó pasi meg Kingkongá változik lélekben, hatalmas izmaival, és egyéb tagjai kíséretében minden nőt ölbekap, körülhordozza vad tekintetét az őt rémülten bámuló, irigykedő férficsordán, és vérfagyasztó üvöltéssel elvágtat az elalélt zsákmányával…
Ti FÉRFIAK, ti Wels ebek…
Annyi eszetek van, mint egy döglött lónak.
Hát mi az, az anatómiai, költői, és egyéb csoda, amiről nem tudtatok, és a felismerés ilyen elementális erővel hatott rátok?
Ti FÉRFIAK, ti Wels ebek…
Annyi eszetek van, mint egy döglött lónak.
Hát mi az, az anatómiai, költői, és egyéb csoda, amiről nem tudtatok, és a felismerés ilyen elementális erővel hatott rátok?
Erről a vicc jut eszembe, a Malvinka első bálos, és szünetben a gátlásos csaj, a folyosó ablakmélyedésébe húzódott, ahol idős férfiak próbálják szórakoztatni, de Malvinka meg sem rezdül.
Egy dagadt, kopasz öregúr, annyira erőlködik, hogy elpukkantja magát.
Malvinka eszelősen elkezd röhögni.
A rákvörös öregúr megszólal: Malvinka- Malvinka.
De könnyű magát szórakoztatni!
Egy dagadt, kopasz öregúr, annyira erőlködik, hogy elpukkantja magát.
Malvinka eszelősen elkezd röhögni.
A rákvörös öregúr megszólal: Malvinka- Malvinka.
De könnyű magát szórakoztatni!
Hát így vagyok az akt fotókkal is.
Mindenki tudja pontosan mit fog látni, de úgy csinál, mint aki sosem hallott, látott ilyesmit.
Hát nem tiszta hülyék?
Mondta Vincent.
Így ebéd után, elbutulva, álmosan és elnehezedve szeretek az ablak elé állított kényelmes fotelemben időzni, füstfelhőkbe burkolózni, és elnézni az alattam rohangászó életet.
Szeretem böngészni a cigarettásdobozom díszeként harsogó, gyászkeretes feliratokat: A dohányzás halált okozhat, tönkreteszi a spermákat, tüdőrák, korai ráncosodás, a dohányfüst passzív dohányzásra kényszeríti a környezetet – és még rengeteg fenyegetés.
Mert mi vagy követelünk, vagy elvárunk, vagy fenyegetünk. Így néz ki nálunk a rend anatómiája.
Szeretem böngészni a cigarettásdobozom díszeként harsogó, gyászkeretes feliratokat: A dohányzás halált okozhat, tönkreteszi a spermákat, tüdőrák, korai ráncosodás, a dohányfüst passzív dohányzásra kényszeríti a környezetet – és még rengeteg fenyegetés.
Mert mi vagy követelünk, vagy elvárunk, vagy fenyegetünk. Így néz ki nálunk a rend anatómiája.
Az alkohol-ügy, az például egészen más. Az akkora üzlet, hogy akár halomban állhatnak a cirrhosisban és delirium tremensben felfordult volt emberek, az sem baj. Az utánpótlás – mind állampolgárban, mind alkoholistában – könnyű és olcsó. Igaz, passzív alkoholizmus nincs, bár a részeges egy életre megnyomorítja közvetlen környezetét, akik rettegnek és nélkülöznek, de az magánügy, nem illik terhelni vele senkit. Nem is teszik.
De ha nem iszol, és nem is dohányzol, sem aktív sem passzív módon, akkor sem az örök élet vár, hanem a számtalan más halálok, amiket felsorolni is képtelenség.
Mert minden lehet halálok. Mondhatnák a halálok.
Mert mindig az a közellenség, amit annak kiáltunk ki. A rengeteg megzabált vegyszer, a kipufogógázok, sugárzások és háborúk, a gátlástalan önzés, az egymásra taposás mind mellékes, csak ne dohányozz, és ez a lényeg.
Én a témát érintő operettdalokat, és egyéb nótákat is betiltanám. Aki például azt a dalt írta, hogy: „Kis cigarett, valódi finom…” hát posztumusz kivégeztetném. Ez egy nemzetáruló, egy bubópestis, egy terrorista, egy rohadék. Ez a véleményem.
Mert minden lehet halálok. Mondhatnák a halálok.
Mert mindig az a közellenség, amit annak kiáltunk ki. A rengeteg megzabált vegyszer, a kipufogógázok, sugárzások és háborúk, a gátlástalan önzés, az egymásra taposás mind mellékes, csak ne dohányozz, és ez a lényeg.
Én a témát érintő operettdalokat, és egyéb nótákat is betiltanám. Aki például azt a dalt írta, hogy: „Kis cigarett, valódi finom…” hát posztumusz kivégeztetném. Ez egy nemzetáruló, egy bubópestis, egy terrorista, egy rohadék. Ez a véleményem.
Bár – ha belegondolok – valakik bizonyára jó pénzeket vesznek fel a hülye szlogenekért, amit a dobozokra nyomtatnak! Ezek az egysíkú, szánalmas zsengék! Ezekben egy költő veszett el, de végleg.
Holott nem a dohányzás okoz halált, hanem az élet. Ezt bárki igazolhatja, aki már elhunyt.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok mocorogtak Vincent fejében, amik riasztóan lekonyultak, na nem a dohányfüsttől, hanem a túlzabáltság méreteitől, ami szintén lehet halálok.
Holott nem a dohányzás okoz halált, hanem az élet. Ezt bárki igazolhatja, aki már elhunyt.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok mocorogtak Vincent fejében, amik riasztóan lekonyultak, na nem a dohányfüsttől, hanem a túlzabáltság méreteitől, ami szintén lehet halálok.
De akik ezeket a hülye szlogeneket jó pénzért megalkotják, és a dobozokra nyomják, pontosan tudják, nem érnek vele semmit. Ettől nem fog senki leszokni a dohányzásról.
Na nem baj. Lényeg a megélhetés.
Ők ebből élnek, a dohánygyárak az eladások hasznából, a trafikok a viszonteladásból, gyógyszergyárak és orvosok a megbetegedettekből, a temetkezési vállalkozások az elhunyt dohányosok elhantolásából. És ne feledjem: az állam a dohánytermékek után beszedett busás adóbevételből.
Na nem baj. Lényeg a megélhetés.
Ők ebből élnek, a dohánygyárak az eladások hasznából, a trafikok a viszonteladásból, gyógyszergyárak és orvosok a megbetegedettekből, a temetkezési vállalkozások az elhunyt dohányosok elhantolásából. És ne feledjem: az állam a dohánytermékek után beszedett busás adóbevételből.
Hát mi ez, ha nem nagyszerű. Ez egy gyönyörűen felépített ördögi kör, olajozottan működik, és nem kell mindent megzavarni, csak azért, mert gurul. Ennél jóval fontosabb megoldatlan gondok is csőstől vannak, és közel sincs ekkora össztársadalmi hasznuk.
Nem kéne inkább azokkal foglalkoznunk? – mondta Vincent.
Úgy mellesleg, felmérőtől hallottam, hogy tizennyolcezer megkérdezettből egyetlen dohányos nem akadt, aki allergiás.
Ez persze el lesz kussolva, mivel ellentétes a kampány eltökélt szándékával.
Ha ha ha !
Nem kéne inkább azokkal foglalkoznunk? – mondta Vincent.
Úgy mellesleg, felmérőtől hallottam, hogy tizennyolcezer megkérdezettből egyetlen dohányos nem akadt, aki allergiás.
Ez persze el lesz kussolva, mivel ellentétes a kampány eltökélt szándékával.
Ha ha ha !
Ezt szokta mondani a dagadt és vén vicenéni, mikor belémbotlik a lépcsőházban, ahol a hideg kövön ülve pihenek. Mindig megbámulom, mikor rosszallóan fejét csóválva, a tokája az ellenkező irányba lendül.
Jah, a vén zsírosbödön, ha ő lakna a negyediken, és nem működne a lift, hát ő nem csak üldögélne a lépcsőn, hanem itt feküdne a pihenőn, mint egy medvebőr a kandalló előtt.
Tudom, hogy ez képtelenség, de egyre magasabbnak tűnnek az emeletek, pár éve sokkal gyorsabban felértem, és nem is kellett leülnöm pihenni.
Hát igen. Ez a rohadt idő láthatatlanul, és észrevétlenül, de állandóan mögöttem jár, és élvezi, hogy lassan a klozetdeszkáról is alig fogok tudni felállni
Így estefelé, már torkig vagyok az emberekkel, de előfordul, hogy már reggel is.
Mindenki másképp hülye.
Mire valahogy- nagy kompromisszumok árán sikerül felvennem a ritmust, úgy kileszek, hogy lógó nyelvem miatt, messziről úgy nézhetek ki, mint aki piros nyakkendőben van.
Vincent a piperkőc- gondolják, más nyitott inggallérral tevegel, ez meg így cicomázza magát.
De ezzel már úgy vagyok, hogy le vannak szarva, hisznek amit akarnak, nem változtat semmin.
Amúgy semmi nem tud változtatni semmin.
Jobb, ha az ember a semmit elkönyveli valaminek, nem olyan riasztó akkor az igazság, mert mégis van folyamatosan valami.
És ez a létezés lényege, hogy mindig történjenek dolgok.
Nem is lehet panaszom, mert mindig van esemény, ha nem is nagy.
De mi a nagy esemény? Hát ami engem ér. Na persze ha mást ér valami, akkor felületesen részvevő vagyok, vigyázva, hogy hatásos és mély legyen látszólag, de ez egy színház, mert közben arra gondolok, hogy milyen mázlim van, hogy nem velem történt.
Amúgy azért nem szégyenlem ezt a viselkedésemet, mert mások is így vannak ezzel, de szemét módon, nem merik bevallani.
Én legalább beismerem, ha nem is vagyok rá büszke.
A büszkélkedés, egy gyerekes bohóckodás, felnőttnél alacsony röptű idiotizmusról van szó.
Az ember – mint élőlény, tól-ig érvényes.
Körülbelül mindegyikünk ugyan arra képes.
Ha mégsem csinálja mindegyik ugyan azt meg, az azért van, mert nem is akarja.
Vegyünk példának engem.
Most itt ülök a lépcsőn, már derékig áthűlve a hideg kőtől, mert pihenni akarok és direkt leültem.
Ha akarnék, felállnék és felfutnék a negyedikre, csak nem akarok.
Egy büszke futóbajnok is csak ezt, és ugyan úgy tudná tenni, mint én, csak gyorsabban.
Ha dobbantásból fel tudna ugrani a tárgyalt negyedikre, hát az már igen…
Arra lehetne büszke, de képtelen rá a szegény.
Hozhatnék fel még ezer példát, de minek. Én értem miről van szó, és ez elég.
Mert miért én legyek egyedül a hazában, aki nem önző.
„Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?”
Helyettem önzeni képtelenség.
Meg ha más tenné helyettem, mit csinálnék én?
De valahogy csak elvagyok, megtanultam, hogy egyidejűleg gondoljak valamit, és mást mondjak.
Van aki diplomáciának nevezi, én csak egyszerűen sumákolásnak.
Ez egy művészet, a hétköznapok, a fennmaradni tudás művészete, amiről csak akkor lenne érdemes beszélni, ha nem lenne hatásos.
Ha összeszedem magam, és felcsörlőzök a lakásomba ezzel a két bazi szatyrommal, leveszem a cipőmet, és belerogyok a fotelomba.
Elengedem magam, gondolatban lefolyok a karfákon, szétterülök a szőnyegen, körülvesz a nyugalom, az ismerős bútorok, és vége itthon vagyok.
Ezért érdemes élni…
Mondta Vincent…
Na végre sikerült felkutyagolnom a negyedikre, valami gonosz varázslat áldozata lehetek, mert szilárdan hiszem, hogy minden alkalommal több és több a lépcső.
Vagy csupán arról van szó, hogy a szekér ugyan az, csak a ló minden évvel öregebb?
Hol van már a tavalyi hó- hogy Börnszös legyek, már még viccből sem mondhatom, hogy korai még a konty nekem, reálisabb, ha a John Anderson szívemet motyogom poshadt magányomban itt a jól kitaposott fotelomban ülve.
Mostanában el- elszendergek, főleg így evés után, és felcsattanó horkantásaimra riadok fel, ami- gondolom- a folyamatos horkolásaimban egy valamiféle szünetjel.
Úgy érzem, hogy a szünetjelek, már születésünk pillanatában megszólalnak bennünk, csak még olyan vékony cincogások, hogy nem hallja senki.
Aztán az idő múlásával felerősödnek, először neked tűnik fel, aztán már mások is kezdik hallani.
Akkor jönnek a vigaszdumák, hogy ugyan öregem, ne hülyéskedj, remekül tartod magad, szeretnék én annak idején így kinézni.
Na, ez köztünk szólva nem egy nagy igény, ő sem gondolja komolyan.
Aztán múlnak a napok, ráncaidból szőtt lantod húrjai falsan zümmögnek, tompuló hallásod mit sem vesz észre.
Ez a sors könyörületes voltát igazoló tény.
A dal egyre erősödik, te egyre halványulsz, és a nóta végén üres a foteled.
Hű- az anyja Istenit, hogy- hogy fel tudom dobni magam itt heverészve!
Még jó, hogy zárva az ablak, mert a feldobódott psichém, ha véletlenül nem a fotelba esne vissza, hanem mondjuk, kizuhanna az ablakon, azért négy emelet, még egy optimistának sem semmi.
Inkább maradok- én- a nagy igric, és valami szirupos kuplét pengetek a továbbiakban, ilyesmit, hogy lesz maga jusztis az enyém…maga tehén, maga tehén- ahogy srác koromban énekeltük.
Ezek a magasröptű kultúrzizzenések, legalább nem rongálnak belül, felidéznek rég kihűlt időket, infantilis vágyakat, hagymázas- célnak vélt fontosságokat.
Azok a szép, boldog idők…
Mikor az ember még hitt a tündérmesékben, volt még a napnak melege, a lányok kacagása, és mosolya képes volt bearanyozni a semmit.
A nagy pofáraesések és kiábrándulások józanító pillanatai, a férfivá érés nehéz évei, mikor ráeszmélsz, hogy nem a világ közepe vagy, de még a széle sem…
Lassan csak megtanulod a hosszú élet titkát, megtanulsz kompromisszumokat kötni, lemondani, veszteni, és sorolhatnám, de minek.
A végén ott a kész mű, a sors ragyogó alkotása, egy fotelben heverő idióta, aki csak gurulgat lefelé, mint kutyaszar a dombról, és azt hiszi, hogy él…
Nagy kedvem lenne röhögni az egészen, ha nem rólam lenne szó.
De minden szentnek magafelé hajlik a lába, – mondják- de akkor tudnék e tárgyban érdemi állást foglalni, ha szent lennék, de még erre várnom kell.
Mindig és mindenre várni kell, és gyakran hiába. Az ember elvárogat egész életén át, már a végén azt sem tudja pontosan, hogy mire, csak úgy rutinból elfantáziálgat, aztán ha megszólal a gong, lemegy a színpadról.
Hát rohadt egy darab, nem tudom, ki írhatta, de a baj az, hogy végig kell játszani.
Aztán pucolás a paradicsomba, ahol énekelgetve, retket meg hóvirágot fogok szedni a réten, és minden szép lesz meg felemelő, meg kóser.
Mondta Vincent.
Én a büdös életben sem zongoráltam, de ismertem zongoristát, aki a könnyekig meg volt rendülve saját játékától.
Ha fellépett, mindig vitette a saját hangszerét, meg volt győződve arról, hogy kezei csak akkor produkálják a maximumot, ha a privát zongoráján játszhat.
Ha fellépett, mindig vitette a saját hangszerét, meg volt győződve arról, hogy kezei csak akkor produkálják a maximumot, ha a privát zongoráján játszhat.
Cipelték is utána rendesen azt a többmázsás darabot, titokban reméltem, hogy egyszer leejtik, és akkor megnézhetem a zseni keresztrefeszülését, de nem ejtették le, ez idáig.
Mert ugye van, aki cipeli a zongorát, és van, aki játszik rajta.
Körülbelül így oszlik meg minden cselekedet ezen a világon.
Mert ugye van, aki cipeli a zongorát, és van, aki játszik rajta.
Körülbelül így oszlik meg minden cselekedet ezen a világon.
Sem a zongorista, sem a hangszercipelő, nem létezhet egymás nélkül, és mégis a zongorista lenézi a trógerolót.
Miért? Mert a cígölő nem tud a hangszeren játszani, és a mester szemében ez végzetesen behatárolja a másik értékét, ami hite szerint egy szimpla értéktelenség. Mert szerinte a trógerolás az semmi. Hogy ő meg sem tudná mozdítani hangszerét, és a szállítók nélkül csak egy bénakacsa, ez nem jut eszébe, mert a művészet égbevesző bércein, nem sok minden jut az ember eszébe…
Miért? Mert a cígölő nem tud a hangszeren játszani, és a mester szemében ez végzetesen behatárolja a másik értékét, ami hite szerint egy szimpla értéktelenség. Mert szerinte a trógerolás az semmi. Hogy ő meg sem tudná mozdítani hangszerét, és a szállítók nélkül csak egy bénakacsa, ez nem jut eszébe, mert a művészet égbevesző bércein, nem sok minden jut az ember eszébe…
Ettől a tudattól nagyobbnak érzi magát, holott- ha őszinte akarok lenni- fontos a zongorajáték, de ahogy a nevében is benne van, csak egy játék, ami nélkül parádésan le lehet élni egy hosszú életet, ami siker esetén is rövid.
Eklatáns bizonyítéka magasröptű észrevételemnek, egy süket ember nem maradna élve, ha nem lenne igazam.
Eklatáns bizonyítéka magasröptű észrevételemnek, egy süket ember nem maradna élve, ha nem lenne igazam.
Na meg a zongorista, ha mondjuk, kap egy izületi gyulladást, hiszen ő is csak ember, és összeakadnak a billentyűkön az újai, fuccs a nagy zongorázásnak, viszont cipelőbe sem mehet át, részben presztizsokokból, na meg ép újakkal sem bírta.
Ha a cipelőt éri ez a baj, attól még cselekvőképes, hiszen gurtni is van a világon.
Ha a cipelőt éri ez a baj, attól még cselekvőképes, hiszen gurtni is van a világon.
Napersze én is tudom, hogy sokkal többen tudnak cipelni, mint zongorázni, és amiből sok van, az nem érdekes.
Mielőtt felháborodnál nyájas olvasó, én is tisztában vagyok a dolgok értékével, és tudom, hogy a szállítást, és a játékot nem lehet összehasonlítgatni.
Mielőtt felháborodnál nyájas olvasó, én is tisztában vagyok a dolgok értékével, és tudom, hogy a szállítást, és a játékot nem lehet összehasonlítgatni.
Csak két dologra akartam felhívni a figyelmet:
Van, aki megtanul zongorázni, és van, aki nem. Aki nem, az nem értéktelenebb, csak mást tud, mint a másik, az a másik, aki az ő munkája hiányában munkaképtelen.
És miután a tény, hogy mindenki halandó, ez a lenézősdi primitív és értelmetlen, az egymásrautaltság tény, nem tudhat mindenki mindent.
Van, aki megtanul zongorázni, és van, aki nem. Aki nem, az nem értéktelenebb, csak mást tud, mint a másik, az a másik, aki az ő munkája hiányában munkaképtelen.
És miután a tény, hogy mindenki halandó, ez a lenézősdi primitív és értelmetlen, az egymásrautaltság tény, nem tudhat mindenki mindent.
Szaffo „Búzakalásza”, annak érettsége onnan ismerszik fel, hogy alázatosan mélyre hajtja a fejét, Míg zölden szálegyenesen állt.
Ismertem nagy tiszteletnek örvendő híres, öreg sebészprofesszort, akit szinte lehetetlen volt megelőzni a köszönésben.
Ismertem nagy tiszteletnek örvendő híres, öreg sebészprofesszort, akit szinte lehetetlen volt megelőzni a köszönésben.
Aki igazán bölcs, az már képes felmérni, hogy mennyi mindent nem tud.
Mert ugye van, aki cipeli a zongorát, és van, aki játszik rajta…
Mondta Vincent.
Mert ugye van, aki cipeli a zongorát, és van, aki játszik rajta…
Mondta Vincent.
Hogy miért 12? Mert ha azt mondom, hogy 39, akkor is akad olvasó, aki megkérdezi, miért 39?
Erre csak azt tudom válaszolni, mint amit nekem oly sokszor válaszoltak, hogy mert.
Ez magyar fordításban annyit jelent, hogy kuss, semmi közöd hozzá, mit törődsz vele, satöbbi.
Ezek persze a finom fordítások, mert számtalan variációja van az adott válasznak, tartalmi súlyát illetően.
Van, akinek elég válasz egy felvont szemöldök, de ismertem olyan halandót, akit seggbe kellett rúgni válaszként, hogy érezze kérdésének tolakodó súlyát.
Érdekes, hogy hülye kérdéseket rendszerint el szokás nézni, de ha olyat kérdezel, ami érdemben utal a kijelentést tevő ökör voltára, azt azonnal személyeskedő gorombaságnak vesznek.
Mondta Vincent.
Ez a vén heverőm, valamit tud. Ha rátehénkedem, mindig beindulnak a gondolataim, lehet, hogy az előttem fekvők elmélkedései beleivódtak az afrikba, amit a súlyom okozta nyomás, kiprésel.
Ezek aztán nyúlós emlékekként rámtapadnak, betüremkednek a füleimen át az agyamba, és életre kelnek.
„Legfőbb érték az ember”- szólt egy hang az afrikból, valahonnan a távoli múltból, mert mostanság, ezek a szentimentális felböffenések nem divatosak. Ennél őszintébb időket élünk, értéke egy tehénnek van, de embernek…
Mi értéke lehetne egy embernek. Csinálni nem kerül pénzbe, felnő, akár az árokparton is, aztán csak a gond van vele.
Eladni nincs kinek, na meg tilos, etetni kell, véleménye van, és igényei.
Önbecsülése, önérzete, hasonló kellemetlen tulajdonságai, ravasz, számító, ellenséges.
Bezzeg egy tehénnek…lelegeli, ami elé kerül, tejet ad, meglehet szükség esetén enni, nincs véleménye, komfortigénye, gondolok itt a szilaj marhatartásra, és bármikor el lehet adni.
Hát, ezek után, hogy lehet legfőbb érték az ember?
Ez egy baromság, olyan találta ki, aki túl akarta értékeltetni magát a társadalom szemében, és egyben meg akarta értetni mindenkivel, hogy bizony, egyenlőség az van, de egyenértékűség nincs, azért van neki ilyen sok.
A „Kaparj kurta, neked is lesz” bölcs mondás úgy módosul a gyakorlatban, hogy kaparj kurta, majd olyat kapsz, hogy telecsinálod mindkét cipődet. Mert kaparászni egyenesen tilos. Az általában kaparásra gondolok. Mert vannak profi kapargálók, nekik van erre jogosítványuk. Teszik is.
A többi „legfőbb érték” meg nézheti. Naná, hogy csendben, nem lehet a kaparót zavarni. Jól néznénk ki, ha lehetne kurvaanyádozni, meg kutyaszarral dobálni, a szorgos kapircolót. Ilyen, egy demokráciában, általában nem fordulhat elő. Ha netán egy külhoni újságíró meghallaná és meg is írná, hát meglenne rólunk a nemzetközi vélemény. Micsoda égbekiáltó blama!
De nem is zsörtölődöm. Itt fekszem a heverőmön, megint cipőben, folyton elfelejtem levenni. Nem vagyok éhes, sem szomjas, nincsenek lelkem nyomorító elérhetetlen vágyaim, csak egy rohadt légy bosszant, de majdcsak agyoncsapom.
Mit akarhatok még? Mondta Vincent.
Aztán jogom van elaludni, azt álmodhatok, amit akarok, a gondolatok az enyéim, ha meg felébredek egyszer, vigasztal a tudat, hogy megint el fogok aludni.
Ezt addig csinálom, míg egyszer nem ébredek fel.
Elképzelem, hogy előbb- utóbb majd rámtörik a szomszédaim az ajtót, mondván régen nem láttuk ezt a Vincentet, benyomulnak a szobába, én meg ott fekszem az ágyon, mint egy kiterített disznóbőr.
Hajjaj! Lesz nagy sivalkodás, rohangászás, A Gizi mama is befurakszik, hogy megnézzen, és el tudjon ájulni. Imád elájulni a vén sárkány, aztán hetekig van mit mesélnie az élelmiszerboltban. Részletesen elmeséli miként rogyott le a padlóra, és hogy vágta bele az asztal élébe a jobb könyökét.
Gézapapa meg harsogva meséli, mennyi halottat látott a háborúban, ő már hozzá van szokva.
Ennyi ütődött „legfőbb érték”, talán egyetlen házban sincs, a miénken kívül.
Pénze senkinek nincs, de valahol szeretjük egymást, összetartozunk, és hisszük, hogy majd holnap, ha meg mégsem, akkor majd egy másik életben mi is kaparunk ki gesztenyét.
A sors kegye, hogy a reményt veszítjük el utoljára, - mondta Vincent és elnyomta az álom.
Erre csak azt tudom válaszolni, mint amit nekem oly sokszor válaszoltak, hogy mert.
Ez magyar fordításban annyit jelent, hogy kuss, semmi közöd hozzá, mit törődsz vele, satöbbi.
Ezek persze a finom fordítások, mert számtalan variációja van az adott válasznak, tartalmi súlyát illetően.
Van, akinek elég válasz egy felvont szemöldök, de ismertem olyan halandót, akit seggbe kellett rúgni válaszként, hogy érezze kérdésének tolakodó súlyát.
Érdekes, hogy hülye kérdéseket rendszerint el szokás nézni, de ha olyat kérdezel, ami érdemben utal a kijelentést tevő ökör voltára, azt azonnal személyeskedő gorombaságnak vesznek.
Mondta Vincent.
Ez a vén heverőm, valamit tud. Ha rátehénkedem, mindig beindulnak a gondolataim, lehet, hogy az előttem fekvők elmélkedései beleivódtak az afrikba, amit a súlyom okozta nyomás, kiprésel.
Ezek aztán nyúlós emlékekként rámtapadnak, betüremkednek a füleimen át az agyamba, és életre kelnek.
„Legfőbb érték az ember”- szólt egy hang az afrikból, valahonnan a távoli múltból, mert mostanság, ezek a szentimentális felböffenések nem divatosak. Ennél őszintébb időket élünk, értéke egy tehénnek van, de embernek…
Mi értéke lehetne egy embernek. Csinálni nem kerül pénzbe, felnő, akár az árokparton is, aztán csak a gond van vele.
Eladni nincs kinek, na meg tilos, etetni kell, véleménye van, és igényei.
Önbecsülése, önérzete, hasonló kellemetlen tulajdonságai, ravasz, számító, ellenséges.
Bezzeg egy tehénnek…lelegeli, ami elé kerül, tejet ad, meglehet szükség esetén enni, nincs véleménye, komfortigénye, gondolok itt a szilaj marhatartásra, és bármikor el lehet adni.
Hát, ezek után, hogy lehet legfőbb érték az ember?
Ez egy baromság, olyan találta ki, aki túl akarta értékeltetni magát a társadalom szemében, és egyben meg akarta értetni mindenkivel, hogy bizony, egyenlőség az van, de egyenértékűség nincs, azért van neki ilyen sok.
A „Kaparj kurta, neked is lesz” bölcs mondás úgy módosul a gyakorlatban, hogy kaparj kurta, majd olyat kapsz, hogy telecsinálod mindkét cipődet. Mert kaparászni egyenesen tilos. Az általában kaparásra gondolok. Mert vannak profi kapargálók, nekik van erre jogosítványuk. Teszik is.
A többi „legfőbb érték” meg nézheti. Naná, hogy csendben, nem lehet a kaparót zavarni. Jól néznénk ki, ha lehetne kurvaanyádozni, meg kutyaszarral dobálni, a szorgos kapircolót. Ilyen, egy demokráciában, általában nem fordulhat elő. Ha netán egy külhoni újságíró meghallaná és meg is írná, hát meglenne rólunk a nemzetközi vélemény. Micsoda égbekiáltó blama!
De nem is zsörtölődöm. Itt fekszem a heverőmön, megint cipőben, folyton elfelejtem levenni. Nem vagyok éhes, sem szomjas, nincsenek lelkem nyomorító elérhetetlen vágyaim, csak egy rohadt légy bosszant, de majdcsak agyoncsapom.
Mit akarhatok még? Mondta Vincent.
Aztán jogom van elaludni, azt álmodhatok, amit akarok, a gondolatok az enyéim, ha meg felébredek egyszer, vigasztal a tudat, hogy megint el fogok aludni.
Ezt addig csinálom, míg egyszer nem ébredek fel.
Elképzelem, hogy előbb- utóbb majd rámtörik a szomszédaim az ajtót, mondván régen nem láttuk ezt a Vincentet, benyomulnak a szobába, én meg ott fekszem az ágyon, mint egy kiterített disznóbőr.
Hajjaj! Lesz nagy sivalkodás, rohangászás, A Gizi mama is befurakszik, hogy megnézzen, és el tudjon ájulni. Imád elájulni a vén sárkány, aztán hetekig van mit mesélnie az élelmiszerboltban. Részletesen elmeséli miként rogyott le a padlóra, és hogy vágta bele az asztal élébe a jobb könyökét.
Gézapapa meg harsogva meséli, mennyi halottat látott a háborúban, ő már hozzá van szokva.
Ennyi ütődött „legfőbb érték”, talán egyetlen házban sincs, a miénken kívül.
Pénze senkinek nincs, de valahol szeretjük egymást, összetartozunk, és hisszük, hogy majd holnap, ha meg mégsem, akkor majd egy másik életben mi is kaparunk ki gesztenyét.
A sors kegye, hogy a reményt veszítjük el utoljára, - mondta Vincent és elnyomta az álom.
Na végre sikerült hazakeverednem- sóhajtotta Vincent, aktatáskáját a lábtörlőre ejtve, próbált- szemüveg nélkül- beletalálni kulcsával a zárba. Ötödszörre sikerült is, ami alapjábanvéve nagy szerencse, mert a hatodik sikertelen próbálkozás után, olyan átkokat szokott kiabálni, hogy ziher, a pokolra kerül.
Táskáját és kabátját lehajítva a kis komódra, beszédelgett a szobába, és ledőlt a kanapéra.
Táskáját és kabátját lehajítva a kis komódra, beszédelgett a szobába, és ledőlt a kanapéra.
Na, végre. Egész nap erre a pillanatra vártam- zsörtölődött, ez a rengeteg népség, szinte agyontapossa az embert a buszon. Olyan sokan vagyunk, hogy a végén embergyűlölő leszek.
Baromi sokan lézengünk, sok az öreg, az orvostudománynak köszönhetően. Aztán a Nyugdíjintézet meg haldoklik, alig tud fizetni, amit még nem költöttek másra, az semmire sem elég.
Bezzeg, ha én intézném a dolgokat, én például meghirdetném, hogy aki hajlandó önszántából elhunyni, annak az állam fizeti a temetését, így megkímélve a családot egy bazi nagy kiadástól.
Az ˝Önszántát˝ igazolni kéne a hatóság felé, mert az agyoncsapott dédnagypapa gyilkossági ügy, nem jár az ingyen temetés.
A belosztályon, meg placebóval kéne gyógyítani, és aki megmarad, az egyértelmű, hogy svindler.
Az ˝Önszántát˝ igazolni kéne a hatóság felé, mert az agyoncsapott dédnagypapa gyilkossági ügy, nem jár az ingyen temetés.
A belosztályon, meg placebóval kéne gyógyítani, és aki megmarad, az egyértelmű, hogy svindler.
Férfiaknak, a nyilvános házakba nyugdíjas bérletet adnék, mivel magas korban, ez a fajta tevékenység irreverzibilis következményekkel járhat.
Lehetne pénzdíjas futóversenyeket rendezni, ott is lenne eredmény.
Vagy például, cigaretta és alkohol árengedményeket hoznék divatba, hatvan év felettieknek…
Humánus okokból, a nem egyértelmű történések esetében, ha bebizonyosodik a hozzátartozók ártatlansága, engedélyeznék forint alapú banki kölcsönt, egy olcsó temetési módra. Az elhunytat mélyhűtetném, és belevernék a földbe, mint egy karót.
Ez a helykihasználás szempontjából sem közömbös, sokkal többen tudnának pihenni négyzetméterenként.
Lehetne pénzdíjas futóversenyeket rendezni, ott is lenne eredmény.
Vagy például, cigaretta és alkohol árengedményeket hoznék divatba, hatvan év felettieknek…
Humánus okokból, a nem egyértelmű történések esetében, ha bebizonyosodik a hozzátartozók ártatlansága, engedélyeznék forint alapú banki kölcsönt, egy olcsó temetési módra. Az elhunytat mélyhűtetném, és belevernék a földbe, mint egy karót.
Ez a helykihasználás szempontjából sem közömbös, sokkal többen tudnának pihenni négyzetméterenként.
A természetellenes és snassz kolombáriumokra nem adnék kedvezményt. Nagyon hangulattalan ez a toronyházas, lakótelepet idéző megoldás, mindenki egymás hátán- hegyén, szűk kis odúk, jó drágán. Az ember ott ácsorog egy csomó fiók előtt, és próbálja elképzelni a Gizi nénit, a hatodik szinten, egy lyuknyi dobozban.
Képtelen baromság, kizár minden kegyeleti érzést.
Képtelen baromság, kizár minden kegyeleti érzést.
A látogató felidézi Gizella néni emlékét, sonkáit, és hatalmas valagát, kebleit, amiket melltartóként leselejtített reptéri szélzsákba kellett gyömöszölni.
A szerencsétlen látogató, a kis virágcsokrát a szájába gyűri, lila képpel próbálja visszafojtani a röhögést, aztán az oxigén hiány miatt elájul, és elviszi a mentő. Mondta Vincent.
A napokban cseverésztem egy szentimentális vén banyával, aki idült mosolyt lebegtetve ódon vonásain, ködös tekintetével a távolba meredve mondta: Tudja kedves Vincent, én egy tengerparti füves domboldalban szeretnék feküdni, abban a biblikus nyugalmú békében, előttem csak a tenger, ahogy fodrain megvillan a napsugár…
Majdnem megkérdeztem tőle, hogy miként oldja meg, hogy mindezt lássa. De nem szóltam semmit, így ez lett az aznapi jótéteményem.
Majdnem megkérdeztem tőle, hogy miként oldja meg, hogy mindezt lássa. De nem szóltam semmit, így ez lett az aznapi jótéteményem.
Sokan, és gyakran keverik össze ennek a végjátéknak a sorrendiségét.
Itt nem az a dolog lényege, hogy hol fekszik az ember, hanem az, hogy meghal.
Ezen viszont nem tudunk változtatni- gondolta Vincent, és elnyomta az álom.
Itt nem az a dolog lényege, hogy hol fekszik az ember, hanem az, hogy meghal.
Ezen viszont nem tudunk változtatni- gondolta Vincent, és elnyomta az álom.
Tulajdonképpen szeretek itt a negyediken lakni. Mondta Vincent.
Ide már mérsékelten kúsznak fel az utcai zajok, a szúnyogok és legyek elvétve jutnak idáig, már az alsóbb emeleteken megzabálják az ott lakókat. Az utca szennyének miazmás gőzei is, valahol elakadnak a másodikon.
Ide már mérsékelten kúsznak fel az utcai zajok, a szúnyogok és legyek elvétve jutnak idáig, már az alsóbb emeleteken megzabálják az ott lakókat. Az utca szennyének miazmás gőzei is, valahol elakadnak a másodikon.
Az esti szelek is zavartalanul besurrannak a tárt ablakaimon, hőségtől megviselt testemen végigsiklanak, még jó, hogy gatyában vagyok csak. Ezt a mennyei érzést, gyakran felidézem napközben, mikor rámragad az ingem.
Mert nyáron úgy tudok szenvedni, mint egy kutya. Télen is, mikor a fűtésszámlát hozzák. Ha jól meghúzom magam, akkor hó végén elérem a nullát, ami nálam a győzelem. Elsején meg kezdem elölről, ez a végtelenített pokol, nem is sejtem, mások hogy csinálják.
Haha… Ők meg ezt kérdezik rólam. Ez a kérdezősködők országa, kérdezni mindig lehet, de sosincs válasz.
Ha egyszer valami csoda folytán lenne, hát mindenkinek felakadna a szeme a rémülettől. A szokatlan helyzetek idegességet, egyeseknél rémületet is okoznak, mert ami eltér a megszokottól az pánikot vált ki.
Mert nyáron úgy tudok szenvedni, mint egy kutya. Télen is, mikor a fűtésszámlát hozzák. Ha jól meghúzom magam, akkor hó végén elérem a nullát, ami nálam a győzelem. Elsején meg kezdem elölről, ez a végtelenített pokol, nem is sejtem, mások hogy csinálják.
Haha… Ők meg ezt kérdezik rólam. Ez a kérdezősködők országa, kérdezni mindig lehet, de sosincs válasz.
Ha egyszer valami csoda folytán lenne, hát mindenkinek felakadna a szeme a rémülettől. A szokatlan helyzetek idegességet, egyeseknél rémületet is okoznak, mert ami eltér a megszokottól az pánikot vált ki.
De nem kell pesszimistának lenni, mindig van lejjebb, a baj, ha valakinek levágja a fejét a villamos és még átkozódni sem tud, mert nincs mivel.
Az égiek meg elhallgatják és jókat derülnek rajta, mondván, na öcsi most olyan rövid lettél, mint iskolás korodban, elég lesz egy gyerekkoporsó, örülhetnek a megkönnyebbült hozzátartozóid.
Itt majd az örök fényesség fényeskedik megrövidült alakodon és jól fogod érezni magad, nincs agyad, hogy bármi eszedbe juthasson és ez az igazi paradicsom, a tökéletes béke.
Itt üldögélhetsz egy felhőn és ha leköpködni nem is, de lepisilni tudsz.
Remek szórakozás, majd meglátod.
Az égiek meg elhallgatják és jókat derülnek rajta, mondván, na öcsi most olyan rövid lettél, mint iskolás korodban, elég lesz egy gyerekkoporsó, örülhetnek a megkönnyebbült hozzátartozóid.
Itt majd az örök fényesség fényeskedik megrövidült alakodon és jól fogod érezni magad, nincs agyad, hogy bármi eszedbe juthasson és ez az igazi paradicsom, a tökéletes béke.
Itt üldögélhetsz egy felhőn és ha leköpködni nem is, de lepisilni tudsz.
Remek szórakozás, majd meglátod.
A fejetlenség amúgysem szokatlan nálunk. Ezt az az egyszerű tény okozza, hogy hemzsegnek a szakértők. Sziporkáznak, űberelik egymást és a végén a mű, mondjuk egy híd, középen majdnem találkozik, az a három méter mínusz nem nagy dolog, az nehezíti kissé a témát, hogy az egyik szint feljebb is került két méterrel.
Utólag megideologizálják, hogy ez azért ilyen, hogy a különböző méretű hajók is elférjenek alatta, már csak a gyalogos forgalmat kell majd megoldani, de az egy másik szakértői csoport feladata.
Utólag megideologizálják, hogy ez azért ilyen, hogy a különböző méretű hajók is elférjenek alatta, már csak a gyalogos forgalmat kell majd megoldani, de az egy másik szakértői csoport feladata.
Nagyon szeretek ezen a vénséges kanapémon heverészni. Felmenőim fenekei már egész gödröt feküdtek ki benne hajdanán, az enyémet csak bele kell igazgatni, és máris a béke vizein hajózom.
Ez egy felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró gödör, egyszeri és megismételhetetlen. Ha úgy tetszik egy ujjlenyomat, az Isten tudja hány elődöm távoli üzenete, ami, ha rágondolok, valahol meghat.
Büszke nép vagyunk, azok is voltunk és évszázadok óta nem tanulunk belőle semmit. Azért ezt kevesek tudnák utánunk csinálni.
Ahogy a vice mondta a Flucingerről, hogy a kosz tartja össze, meg a hülyeség. Minket a gyűlölködés, irigység és öncsodálat. Azért ez nem semmi!
De egyben egységesek vagyunk. Mindenkit utálunk.
De egyben egységesek vagyunk. Mindenkit utálunk.
A napokban hallottam, hogy Pakisztán, 173 millió… aztán eszembe villant, hogy mi 10 millióan vagyunk és állandóan ugrálunk, fenyegetőzünk, ijesztgetjük a világot is, ha kell. Úgy látszik minél kisebb valami, annál kötekedőbb, öntudatosabb. Hát mi, a második háborúban, még Amerikának is hadat üzentünk.
Lehetett is akkora röhögés, hogy azt hitték távoli országokban, hogy földrengés van.
Lehetett is akkora röhögés, hogy azt hitték távoli országokban, hogy földrengés van.
De a lényeg az, hogy soha és semmiből nem tanulunk.
Mint Gyula az ötödiken. Részegen jár haza, már négyszer hasraesett, összetörte a pofáját, de változatlanul nem jár liften, mert az vénasszonyoknak való…
Hiába. A Daninak van igaza. ˝Mindenki másképp hülye˝.
Mint Gyula az ötödiken. Részegen jár haza, már négyszer hasraesett, összetörte a pofáját, de változatlanul nem jár liften, mert az vénasszonyoknak való…
Hiába. A Daninak van igaza. ˝Mindenki másképp hülye˝.
Jaj. Olyan kellemes itt tehénkedni a fekhelyemen, már egészen megszoktam, hogy elfelejtem levenni a cipőmet. Eleinte még volt lelkiismeret furdalásom, de hálsten szinte elmúlt. Rossz érzés furdalással feküdni.
˝Majd alszom én, ha végetér e kín˝- Énekli Fülöp, mert hiszi, hogy az álomtalan alvás, az igazi pihenés.
Hát, a fene tudja, én hallottam már, hogy mindenki álmodik, csak van, aki nem emlékszik rá. Namármostan. Ha jókat álmodik, akkor pechje van. Ha rosszat, akkor bingó.
Mert ha példul álmodik a nyomor, nekinyomva képét a cukrászda kirakatüvegének, a krémes meg visszabámul azzal a sárga halszemével, és vége a történetnek, ebből soha nem lehet végkifejlet.
Ha meg valami csoda folytán, az álmokat meg lehetne előre rendelni, akkor sokan az ágyban élnék le az életüket.
Hát, a fene tudja, én hallottam már, hogy mindenki álmodik, csak van, aki nem emlékszik rá. Namármostan. Ha jókat álmodik, akkor pechje van. Ha rosszat, akkor bingó.
Mert ha példul álmodik a nyomor, nekinyomva képét a cukrászda kirakatüvegének, a krémes meg visszabámul azzal a sárga halszemével, és vége a történetnek, ebből soha nem lehet végkifejlet.
Ha meg valami csoda folytán, az álmokat meg lehetne előre rendelni, akkor sokan az ágyban élnék le az életüket.
Nem is vagyok meggyőződve arról, hogy annyira érdemes mindig ébren lenni. A frász tudja ki hogy van vele, de ha velem történik valami, az sosem jó. Már ott tartok, hogy akkor vagyok boldog, ha nem történik semmi. Bár, a semmiből csak semmi lesz, de még mindig jobb, mint egy rossz valami. Jobb egyedül, mint kifogni egy lófejű, nagyseggű nőt, görbe lábakkal.
Ezek a gyógyszergyárak is akkora marhaságokat tudnak gyógyszerneveket adni, hogy ihaj. Na, ez elég nyakatekertre sikerült, de értem, és ez a lényeg… például flucinár, torvalipin, és más hasonló idétlenségek, hogy kellően hipnotizálhassák a beteget, hogy hűha, most láthatod, hogy nem akármilyen lószart etetünk veled, ha ettől nem leszel megint húsz éves, hát akkor mész a nagy Manituhoz, hiszen akármit is teszel, az lesz a nóta vége.
Addig is bátran és meggyőződéssel élvezd a mellékhatásokat, például, szedsz a térdedre valamit, az továbbra is nem akar hajlani, viszont megvakultál.
Nagy történet, nem fogsz röhögni.
Addig is bátran és meggyőződéssel élvezd a mellékhatásokat, például, szedsz a térdedre valamit, az továbbra is nem akar hajlani, viszont megvakultál.
Nagy történet, nem fogsz röhögni.
Még évekkel ezelőtt láttam egy dokumentum filmrészletet ami folyton visszajön. Egy hosszú tömegsír látszott, kétoldalt katonák puskákkal. A gödör elejétől vagy ötven méterre állnak ruhátlan emberek, elől egy fiatal nő, szégyenében takargatva magát mindkét kezével. A felvevőgép közelibe vette az arcát, beléégett emlékezetembe a kép, a halálfélelem és rettenet képe, azóta hiszem, hogy a szem, mindent ki tud fejezni.
A katonák derültek a szégyenlős látványon, a nő lassan elindult a gödör felé, amiben már jócskán feküdtek halott emberek. Mikor odaért, úgy lőtték bele a tömegsírba, mint egy nyulat.
Zárókép: immár békésen fekszik az asszony a többi halotton, kisimult arccal, és szégyen nélkül. Valakinek a féltett gyereke, vagy anyja volt.
De az a tekintet, végig fogja kísérni egész életemet.
A katonák derültek a szégyenlős látványon, a nő lassan elindult a gödör felé, amiben már jócskán feküdtek halott emberek. Mikor odaért, úgy lőtték bele a tömegsírba, mint egy nyulat.
Zárókép: immár békésen fekszik az asszony a többi halotton, kisimult arccal, és szégyen nélkül. Valakinek a féltett gyereke, vagy anyja volt.
De az a tekintet, végig fogja kísérni egész életemet.
Na ezek, és hasonló variációi segítik az embert a végjátékban, mert ezt az elállatiasodott világot érdemes itt hagyni.
Hogy majd felelniük kell ott fent tetteikért? Hát, vagy igen, vagy nem, nem tudja azt senki, de ezek a sötét dolgok erősítik bennem azt a tudatot, hogy emberrel nem érdemes szóbaállni.
Talán az egyik oka annak, hogy remekül el tudok beszélgetni magammal, nem érhet meglepetés, hiszen egy véleményen vagyunk, ha hiányérzetem támadna egyszer, akkor beugrik például szegény Józsi emléke, aki a Mérleg utca sarkán lett annak idején rosszul, meg is halt ott a járdán. Jóindulatú járókelők becipelték egy kapualjba, közben eltűnt nyakából a kis aranylánc a medállal.
Ezért mondom én azt, hogy minden helyzetben van valami jó, én például óránként összeeshetnék bárhol, rólam nincs mit lelopni.
Lassan leszáll az éjszaka, mindent ápol és eltakar, hogy akiben még maradt spiritusz, el tudjon képzelni egy Huxley- i szép új világot.
Ahol az emberek- emberek, és nem annak tűnő állatok, bár nem illik egy állatot így megsértenem.
Lassan leszáll az éjszaka, mindent ápol és eltakar, hogy akiben még maradt spiritusz, el tudjon képzelni egy Huxley- i szép új világot.
Ahol az emberek- emberek, és nem annak tűnő állatok, bár nem illik egy állatot így megsértenem.
A sötétség eltakarja a tömegsírokat, a fájdalmakat, viszont a szépet is, azt bele kell a feketeségbe képzelni.
Mondta Vincent.
Mondta Vincent.
Nagyon fontos, hogy az embernek legyen egy lakása. A világban egy hely, amiben csak Ő érvényes, csak olyasmiket rak magaköré, amiket látni akar és ha becsukja az ajtaját, kirekeszt mindent, amit nem akar még látni sem.
Mondta Vincent.
Akkor végre egyedül lehet és csak magát kell elviselnie, ami időnként állati nehéz.
Mondta Vincent.
Akkor végre egyedül lehet és csak magát kell elviselnie, ami időnként állati nehéz.
Shaw szerint, csodálatos az ember, elég neki két év, hogy megtanuljon beszélni, de legalább hatvan év kell, hogy hallgatni is…
A hallgatni tudás a hosszú élet egyetlen reménye, hagyni kell másokat okoskodni, akkor szeretni fognak, csak figyelni kell, hogy a zseni kudarc esetén ne kenje rád a következményeket.
A hallgatni tudás a hosszú élet egyetlen reménye, hagyni kell másokat okoskodni, akkor szeretni fognak, csak figyelni kell, hogy a zseni kudarc esetén ne kenje rád a következményeket.
Az egész élet egy akadályverseny és mire belejössz, már vége is.
Rohansz a pályán, ha akarsz, ha nem, jönnek veled szembe az oszlopok, vizesárok, tüzes karikák, kihegyezett karók. Mást sem teszel, mint kerülgeted őket, és be vagy csinálva.
A mézesmadzagnak álcázott akármiken nem is méz van…
Mert mindenki élni akar, lehetőleg jól, az sem baj, ha sötét szándékok szerint megy a játék a mások rovására. A lelkiismeret furdalás nagy luxus, érdemes mielőbb leszokni róla. Másoknak ártani, nézőpont kérdése, de aki saját magának árt, az hülye. Mert ugye a szegény ember lop, a gazdag meg kleptomániás… Az, hogy a szegény azért lopkod, mert nincs neki, a kleptós meg passzióból, az mindegy -a megítélés szintjén, és mégis a szegényt csukják le. Hogy miért? Mert tettét nem védi le orvosi diagnózis, na meg nincsenek összeköttetései, és rendnek lenni kell.
A baj akkor lenne, ha mindenkit kleptomániásnak nyilvánítanának, őrülten menne a lopás, és nem lehetne lecsukni senkit. Mindenkinek ellopnák például a pénztárcáját, mert senki nem a sajátját figyelné, hanem a másikét.
Aztán a gyengébb idegzetűek begerjednének előbb, utóbb kést rántanának, és kitörne a „Hosszú kések éjszakája”, Felidézve a Röhmék emlékét.
Mondta Vincent.
Mert mindenki élni akar, lehetőleg jól, az sem baj, ha sötét szándékok szerint megy a játék a mások rovására. A lelkiismeret furdalás nagy luxus, érdemes mielőbb leszokni róla. Másoknak ártani, nézőpont kérdése, de aki saját magának árt, az hülye. Mert ugye a szegény ember lop, a gazdag meg kleptomániás… Az, hogy a szegény azért lopkod, mert nincs neki, a kleptós meg passzióból, az mindegy -a megítélés szintjén, és mégis a szegényt csukják le. Hogy miért? Mert tettét nem védi le orvosi diagnózis, na meg nincsenek összeköttetései, és rendnek lenni kell.
A baj akkor lenne, ha mindenkit kleptomániásnak nyilvánítanának, őrülten menne a lopás, és nem lehetne lecsukni senkit. Mindenkinek ellopnák például a pénztárcáját, mert senki nem a sajátját figyelné, hanem a másikét.
Aztán a gyengébb idegzetűek begerjednének előbb, utóbb kést rántanának, és kitörne a „Hosszú kések éjszakája”, Felidézve a Röhmék emlékét.
Mondta Vincent.
Én csak hasalnék az ablakomban, díszpárnával a karjaim alatt, hogy minél kényelmesebb legyen, mert nem lehet úgy jól figyelni az eseményeket, hogy közben folyton arra gondolok, hogy milyen rohadtul nyom ez a deszka.
Naszóval figyelném az utcán zajló élethalál harcot, a kleptomániás küzdők csatakiáltásai kavarnák a port, villognának a pengék, és felidéznék a „Rózsák háborúját” kicsiben, de kis ország lévén, ez is elég nagynak számítana.
Meg kell valljam, veszettül élvezném a dolgot, le le ordítoznék nekik,
Hogy: rövid a kardod nyanya, told meg egy lépéssel, meg ilyesmi.
Mire leszállna a mindent láthatatlanná tevő éjszaka, az elcsendesedett küzdőtéren, csak a halál falábának koppanásait lehetne hallani, ha ő is kleptomániás, hát nyugodtan átnézheti az elesettek zsebeit, ki a fene merne ráförmedni.
Mondta Vincent.
Naszóval figyelném az utcán zajló élethalál harcot, a kleptomániás küzdők csatakiáltásai kavarnák a port, villognának a pengék, és felidéznék a „Rózsák háborúját” kicsiben, de kis ország lévén, ez is elég nagynak számítana.
Meg kell valljam, veszettül élvezném a dolgot, le le ordítoznék nekik,
Hogy: rövid a kardod nyanya, told meg egy lépéssel, meg ilyesmi.
Mire leszállna a mindent láthatatlanná tevő éjszaka, az elcsendesedett küzdőtéren, csak a halál falábának koppanásait lehetne hallani, ha ő is kleptomániás, hát nyugodtan átnézheti az elesettek zsebeit, ki a fene merne ráförmedni.
Mondta Vincent.
A rossznyelvek szerint, mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva…
De fejlődnitudásunk ékes bizonyítéka, hogy mostanság azt is viszik, ami le van betonozva. Mert nem vagyunk egy teszetosza, beszari népség. Ha a cuccnak nincs is lába, nekünk van, probléma egyse…
A Vilmácska is egy nagy beszerző, el is kapták az élelmiszerboltban.
A melltartójában volt egy csomó túrórúdi. Na ezen nem csodálkoztam, akkora melltartója van, mint egy zsák. Ha nem veszik észre időben, hát bepakolja a fél üzletet.
De fejlődnitudásunk ékes bizonyítéka, hogy mostanság azt is viszik, ami le van betonozva. Mert nem vagyunk egy teszetosza, beszari népség. Ha a cuccnak nincs is lába, nekünk van, probléma egyse…
A Vilmácska is egy nagy beszerző, el is kapták az élelmiszerboltban.
A melltartójában volt egy csomó túrórúdi. Na ezen nem csodálkoztam, akkora melltartója van, mint egy zsák. Ha nem veszik észre időben, hát bepakolja a fél üzletet.
Mondják a házbeliek, hogy még neki állt feljebb, üvöltözött és csapkodott, előadta a nagyjelenetét, hogy ő súlyos szívbeteg, meg ilyesmi.
A végén megúszta, mert keresetlen szavak kíséretében kihajították az ajtón. De a két halkonzervet nem találták meg nála. Mégsem ment hiába…
Szemesnek áll a világ, vaknak csak a fütyülője- mondják, hát Vilmácska látása penge éles. Lehet mondani…
A végén megúszta, mert keresetlen szavak kíséretében kihajították az ajtón. De a két halkonzervet nem találták meg nála. Mégsem ment hiába…
Szemesnek áll a világ, vaknak csak a fütyülője- mondják, hát Vilmácska látása penge éles. Lehet mondani…
Szoktam nézni az ablakból a csöveseket, ahogy az úttesten furikáznak, és árulják az újságjukat. Sok kocsi csak kiad pénzt, és nem is akar újságot. Kitartó figyelésem eredményeként, megbizonyosodtam arról, hogy kétszáznál kevesebbet nem adnak.
Láttam, hogy mikor elunta, odament a kerítés lábazaton üldögélő kollégához, aki mellesleg vigyázott a csomagjaikra, és kipakolta a kabátzsebét. Hát akkora marék kétszázas volt nála, hogy ihaj.
Lett is cigi, kannásbor, meg franciasaláta, a hülye szomszédom a mellettünk lévő házból, meg kihordja a vacsoramaradékot egy műanyag akármibe, és lerakja a kerítés kőpárkányára, persze nálunk.
Ezek meg bedobálják a kertünkbe, mert akármit meg nem esznek, én meg szedhetem össze.
Az ilyen jótét lelkektől megyek a falnak. Tiszta hülye ez a marha.
Na meg a hajléktalankám bolond lenne dolgozni. Bár lehet, hogy én vagyok bolond. Ezt még végig kell gondolnom.
Láttam, hogy mikor elunta, odament a kerítés lábazaton üldögélő kollégához, aki mellesleg vigyázott a csomagjaikra, és kipakolta a kabátzsebét. Hát akkora marék kétszázas volt nála, hogy ihaj.
Lett is cigi, kannásbor, meg franciasaláta, a hülye szomszédom a mellettünk lévő házból, meg kihordja a vacsoramaradékot egy műanyag akármibe, és lerakja a kerítés kőpárkányára, persze nálunk.
Ezek meg bedobálják a kertünkbe, mert akármit meg nem esznek, én meg szedhetem össze.
Az ilyen jótét lelkektől megyek a falnak. Tiszta hülye ez a marha.
Na meg a hajléktalankám bolond lenne dolgozni. Bár lehet, hogy én vagyok bolond. Ezt még végig kell gondolnom.
Kezd erősen sötétedni. Még jó, hogy reggel nem volt időm beágyazni.
Ki kéne vinni a hamutartót, de asszem reggelre marad.
Mondta Vincent.
Ki kéne vinni a hamutartót, de asszem reggelre marad.
Mondta Vincent.
Hogy mekkorát tud változni egy ember, ha változnak az életkörülményei. A hirtelen jött jómód, akármilyen nagy vagy kicsi, összezavarják a kedvezményezettet, nem tudja lereagálni a történteket, mert Ő az, aki amúgy idáig is volt. Aztán, hogy mekkora hülye eredendően, annak mértékében idióta- Mondta Vincent.
Ezekről a vicc jut eszembe, hogy feljön tanyáról egy lány Pestre dolgozni, és szabadságra hazalátogat az özvegy anyjához, aki éppen kapálgat. Ő, tűsarkú cipőben, jól kifestve pipiskedik, a mama odaszól neki, kisjányom hozzad ide a gráblit- mondja.
A lány visszakiabál: Idesanyám, nem tudom mi az a grábli.
Addig mecseszkedik ott a csűr mellett, amíg rálép a gereblye hegyére, ami nem a fal felé fordítva volt letéve
Az a nyomástól elbillen, és jól fejenvágja a nyele.
A dáma felordít: Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt gráblit!
Erre a mama visszakiabál neki: Na, hogy eszedbejutott, hogy mi az a grábli!
Hát ez az. Ez olyasmi, mikor a tahót a párt kinevezte igazgatónak, az rögvest elvált, „Kinőtte” a feleségét.
Vagy mikor a susztert államtitkárnak kinevezték, és a neje a vicével a kapu előtt trécselt, és asszonta a vicének: Ha nem lenne ez a rohadt rendszer, most méltóságos asszony lehetnék.
Hát igen. Milyen igaz.
Ha ő belül nem tud felkapaszkodni a szerencséje szintjére, csak lövi a bakikat, lépten nyomon lebuktatja saját magát, szenved és retteg mint egy kutya, hiszen fogalma sincs, hogy abban a neki vadidegen rétegben mi a módi.
Úgy issza a pezsgőt egy fogadáson, hogy mereven kinyújtja a poharat fogó kezének kisujját, mer halványan emlékszik valamire, hogy ez így elegáns. De a nyomorult legalább jól emlékezne!- mondta Vincent.
Persze ezekre az emberekre leselkednek a tájékozott hiénák, próbálják tanítgatni, de nem hagyja, mert „Ő tudja”, mert gátlásos, és rátarti, „ A paraszt gőg…” szokták mondani.
És mikor az Olimposzon is megunják, na meg a következő szerencsésnek kell a státus, akkor kiteszik az utcára, mehet vissza gráblizni, és élete végéig egy megkeseredett ember marad, mert ha egyszer evett már kaviárt pezsgővel, többé nem ízlik neki a puliszka, holott azelőtt szerette.
Mert ha el is végzett egy egyetemet- mondjuk, ahova felvételi nélkül került be, az csupán egy bizonyos szakmában, egy magas végzettséget ad, mást nem pótol. De az ott tanultakat sem tudja jól alkalmazni, mert összességében nem látja át az éppen adódó helyzetet, mert háttere a rozsdás grábli, amivel ugye csak gereblyézni lehet.
Van, aki tönkremegy, mert nem emelik ki, és van aki azért megy tönkre, mert kiemelték.
A „Suszter maradj a kaptafánál” mondás igazsága a bölcsesség teteje.
Ha olyasmit vállalsz, ami nem Te vagy, annak Te leszel az ára – mondta Vincent.
Vincent 66.
Hogy mi képtelenségeket, időnként baromságokat tud létre erőltetni az ember! Lázasan kutat igazságokat, szépséget, jóságot, és meg van sértve, ha nem találja őket sehol.
Mert mindig objektív akar lenni, de csak szubjektív lehet, ráadásul olyasmiket keres, amikről fogalma sincs, hogy nézhetnek ki.
Ezek után, ha meg is találná, nem venné észre.
De csak megy előre, hajszolják a téveszméi, mindenbe belekotor, amitől még nagyobb lesz a káosz.
Értékrendeket, faktumokat gyárt, amit ráerőszakol másokra, ha nem sikerült, arról a szeme alatt éktelenkedő lila monokli árulkodik.
Bebeszél magának fűt fát, mert tyúkszaros életét valahogy el kell viselnie, kisebbségi rohamait kezelendő, azzal foglalkozik, hogy kiknél különb. Persze titokban tudja, hogy senkinél, sőt, esetenként még a nevét sem érdemli meg, legfeljebb a nyilvántartás végett, mondjuk 22/ 8. Kiikszelik a nagy könyvben, és soha senki nem fogja megkérdezni, hogy ugyan ki a fene volt ez a 22/8.
Hát ki volt? Kb.80 kiló hús, gerinc nélkül, némi csonttal, helyenként szőrrel borítva.
Gusztustalan emléke egy hajdani végigbotladozott életnek, amin csak a halál könyörült meg.
Lehet, a túloldalon is van SZ.- csoport, a szaroké, ott dobja le a láthatatlan kéz, mert ebben a csoportban, az érkezőket nem szokás letenni. Magányról szó sincs, heverésznek ott rengetegen, fontoskodó pofával vizslatva az újonnan érkezőket, nyakon öntik egy vödör csillagporral, nehogy elbízza magát.
Elfantáziálgat a férge, hogy mit fog mondani, ha majd az Úr elé idézik, de arra várhat fényéveket, mert ebből a csoportból nem szokás az Úr elé kerülni.
Végigfontoskodott pitiáner élet, ha meghal, onnan tudják meg a szomszédok, hogy nem ömlik ki szokás szerint a lecsóbűz a folyosóra, az állandóan odaégetett hagyma, maró illatával.
Aztán egy lelakott bárányfelhőn üldögélve írhat, mondjuk… verseket,
ilyen vidámakat:
Azt mondtad nekem, hogy szép az élet.
Fény, dal, bársony kezek, ölelések,
Aztán mégse.
Aztán mégse.
Azt hazudtad, szép az élet.
Lángolás, szférák zenéje,
Ezt ígérted.
Aztán mégse.
Most itt az ősz, jön a tél is.
Csak a néma csend.
Hol az élet?
Megígérted.
Aztán mégse,
Aztán mégse.
Aztán akár fel is olvashatja a többieknek, a fele süket, a másik fele hülye.
Mert igaz a „Holtak Könyve,”. Ami lent van, az van fent is, és fordítva.
Szólt a semmi ordítva.
Mondta Vincent.
Mert mindig objektív akar lenni, de csak szubjektív lehet, ráadásul olyasmiket keres, amikről fogalma sincs, hogy nézhetnek ki.
Ezek után, ha meg is találná, nem venné észre.
De csak megy előre, hajszolják a téveszméi, mindenbe belekotor, amitől még nagyobb lesz a káosz.
Értékrendeket, faktumokat gyárt, amit ráerőszakol másokra, ha nem sikerült, arról a szeme alatt éktelenkedő lila monokli árulkodik.
Bebeszél magának fűt fát, mert tyúkszaros életét valahogy el kell viselnie, kisebbségi rohamait kezelendő, azzal foglalkozik, hogy kiknél különb. Persze titokban tudja, hogy senkinél, sőt, esetenként még a nevét sem érdemli meg, legfeljebb a nyilvántartás végett, mondjuk 22/ 8. Kiikszelik a nagy könyvben, és soha senki nem fogja megkérdezni, hogy ugyan ki a fene volt ez a 22/8.
Hát ki volt? Kb.
Gusztustalan emléke egy hajdani végigbotladozott életnek, amin csak a halál könyörült meg.
Lehet, a túloldalon is van SZ.- csoport, a szaroké, ott dobja le a láthatatlan kéz, mert ebben a csoportban, az érkezőket nem szokás letenni. Magányról szó sincs, heverésznek ott rengetegen, fontoskodó pofával vizslatva az újonnan érkezőket, nyakon öntik egy vödör csillagporral, nehogy elbízza magát.
Elfantáziálgat a férge, hogy mit fog mondani, ha majd az Úr elé idézik, de arra várhat fényéveket, mert ebből a csoportból nem szokás az Úr elé kerülni.
Végigfontoskodott pitiáner élet, ha meghal, onnan tudják meg a szomszédok, hogy nem ömlik ki szokás szerint a lecsóbűz a folyosóra, az állandóan odaégetett hagyma, maró illatával.
Aztán egy lelakott bárányfelhőn üldögélve írhat, mondjuk… verseket,
ilyen vidámakat:
Azt mondtad nekem, hogy szép az élet.
Fény, dal, bársony kezek, ölelések,
Aztán mégse.
Aztán mégse.
Azt hazudtad, szép az élet.
Lángolás, szférák zenéje,
Ezt ígérted.
Aztán mégse.
Most itt az ősz, jön a tél is.
Csak a néma csend.
Hol az élet?
Megígérted.
Aztán mégse,
Aztán mégse.
Aztán akár fel is olvashatja a többieknek, a fele süket, a másik fele hülye.
Mert igaz a „Holtak Könyve,”. Ami lent van, az van fent is, és fordítva.
Szólt a semmi ordítva.
Mondta Vincent.
Vincent 79.
Mikor elromlik a lift, mint most, és a második emeleten már elfogy a levegőm, hát ordítani tudnék, ha nem kéne hozzá levegő,
Így aztán nincs más lehetőségem, mint a táskámat ledobva, úgy omlok le a jéghideg lépcsőfokra, mint egy spártai hős, akit hátbaszúrtak.Aztán egy darabig elfuldokolgatok, nézegetem a vörös karikákat a szemem előtt, amik idővel halványulni kezdenek, majd újra látom a lépcsőházat, ami egy öröm, mert azt jelenti, megúsztam.
Valahogy felcihelődök, és folytatom a lépcsőmászást, csak a két lábam, két érzéketlen bot.
Ez a táskám is- úgy tűnik,- tele van kővel, még jó, hogy az ember karja nem nyúlik, már a földön húznám a harci retikülömet.
A zárba is alig találok bele, úgy remeg a kezem. Ilyenkor- ha nincs a közelemben senki- nagyot káromkodom, és akkor egyből beletalálok a zárba.
A szomszédom, a Koltainé, a múltkor kipenderült a konyhaajtaján, és rámcsicsergett azzal a kappan hangjával.
Egyetlen Vincentem, hogy maga milyen csúnyákat tud kiabálni itt a pihenőn- röfögte.
Jakérem, nahát, hogy úgymond hát- válaszoltam lihegve, és beestem az előszobámba. Elképzeltem, hogy most ott áll bénultan az ajtajában, üveges tekintete a szemben lévő koszos falat nézi, és próbálja értelmezni a válaszomat.
Ha valami statisztikai rendszerbe kéne foglalni az embereket, hát vannak a pöffeszkedő, mindenhez jobban értő kiválóságok, akik semmivel sem jobbak az Sz. csoportbeliektől.
Aztán jönnek, akik mégcsak nem is okoskodnak, csak kinyilatkoztatnak, és személyes sértésnek könyvelik el, ha azonnal nem hajtják végre gondolataikat,
A következő kategória, akik végre is hajtják ezeket a baromságokat.
Aztán az erőszakkal túlélni akarók, ebből rohadt sok van, elég, ha valaki rosszindulatú, gyáva, és buta.
A sor vége a Koltainé, aki minden negatívummal rendelkezik, van széklete és étvágya, altató nélkül alszik, mert képileg konstatálja az őt körülvevő életet, de érteni, már nem ért semmit. Olyan mint egy elhízott nyúl, csak nem annyira szőrös.
Hát, így néz ki durván a tabella, mérsékelten szeretett honfitársaim.
Mostmár kezd az idegeimre menni ez a rohadt zöldpotrohú légy, nem is tudom, hányadszor repül rá az arcomra. Biztos, a tárt ablakomon keresztül jött be az utcáról, ott valami lószaron, vagy köpésen lakmározott, most meg a pofámon ugrál, nincs lelki erőm felkelni a légycsapóért. Megpróbálom a takaróm csücskét az arcomra húzni, hátha nem döglök meg a melegtől, aztán egyszer csak kirepül a dög, és végre nyugtom lesz.
Bár az embernek biztos nyugalma, az üveghengerben garantált, ami kikerül a krematóriumból.
Volt már ilyesmi a kezemben, elképesztő súlya van. A Pisti hamvai voltak, a neje nyomta a kezembe a Haller piacnál, mert ki akarta fújni az orrát.
Mondjuk nem lepett meg nagyon a súly, mert szegény Pisti, életében is nehéz ember volt. Ha a lelke is ilyen nehéz, hát nem tudom, hogy tudták felvontatni az örök fényességbe.
Lehet, hogy az angyalok nem bírták, és elküldték a francba, hogy vesződjön veled az úthenger, ellebegsz majd szépen itt a félúton feltámadásig, legalább a többiekhez képest, hamarabb visszaérsz a földre.
Mindenben lehet valami előnyös…
De nagyon elálmosodtam, még utolsó erőmmel rákoncentrálok a Veresé menyének kerek fenekére, hátha szépet álmodom tőle- gondolta Vincent, és mély álomba merült.
Így aztán nincs más lehetőségem, mint a táskámat ledobva, úgy omlok le a jéghideg lépcsőfokra, mint egy spártai hős, akit hátbaszúrtak.Aztán egy darabig elfuldokolgatok, nézegetem a vörös karikákat a szemem előtt, amik idővel halványulni kezdenek, majd újra látom a lépcsőházat, ami egy öröm, mert azt jelenti, megúsztam.
Valahogy felcihelődök, és folytatom a lépcsőmászást, csak a két lábam, két érzéketlen bot.
Ez a táskám is- úgy tűnik,- tele van kővel, még jó, hogy az ember karja nem nyúlik, már a földön húznám a harci retikülömet.
A zárba is alig találok bele, úgy remeg a kezem. Ilyenkor- ha nincs a közelemben senki- nagyot káromkodom, és akkor egyből beletalálok a zárba.
A szomszédom, a Koltainé, a múltkor kipenderült a konyhaajtaján, és rámcsicsergett azzal a kappan hangjával.
Egyetlen Vincentem, hogy maga milyen csúnyákat tud kiabálni itt a pihenőn- röfögte.
Jakérem, nahát, hogy úgymond hát- válaszoltam lihegve, és beestem az előszobámba. Elképzeltem, hogy most ott áll bénultan az ajtajában, üveges tekintete a szemben lévő koszos falat nézi, és próbálja értelmezni a válaszomat.
Ha valami statisztikai rendszerbe kéne foglalni az embereket, hát vannak a pöffeszkedő, mindenhez jobban értő kiválóságok, akik semmivel sem jobbak az Sz. csoportbeliektől.
Aztán jönnek, akik mégcsak nem is okoskodnak, csak kinyilatkoztatnak, és személyes sértésnek könyvelik el, ha azonnal nem hajtják végre gondolataikat,
A következő kategória, akik végre is hajtják ezeket a baromságokat.
Aztán az erőszakkal túlélni akarók, ebből rohadt sok van, elég, ha valaki rosszindulatú, gyáva, és buta.
A sor vége a Koltainé, aki minden negatívummal rendelkezik, van széklete és étvágya, altató nélkül alszik, mert képileg konstatálja az őt körülvevő életet, de érteni, már nem ért semmit. Olyan mint egy elhízott nyúl, csak nem annyira szőrös.
Hát, így néz ki durván a tabella, mérsékelten szeretett honfitársaim.
Mostmár kezd az idegeimre menni ez a rohadt zöldpotrohú légy, nem is tudom, hányadszor repül rá az arcomra. Biztos, a tárt ablakomon keresztül jött be az utcáról, ott valami lószaron, vagy köpésen lakmározott, most meg a pofámon ugrál, nincs lelki erőm felkelni a légycsapóért. Megpróbálom a takaróm csücskét az arcomra húzni, hátha nem döglök meg a melegtől, aztán egyszer csak kirepül a dög, és végre nyugtom lesz.
Bár az embernek biztos nyugalma, az üveghengerben garantált, ami kikerül a krematóriumból.
Volt már ilyesmi a kezemben, elképesztő súlya van. A Pisti hamvai voltak, a neje nyomta a kezembe a Haller piacnál, mert ki akarta fújni az orrát.
Mondjuk nem lepett meg nagyon a súly, mert szegény Pisti, életében is nehéz ember volt. Ha a lelke is ilyen nehéz, hát nem tudom, hogy tudták felvontatni az örök fényességbe.
Lehet, hogy az angyalok nem bírták, és elküldték a francba, hogy vesződjön veled az úthenger, ellebegsz majd szépen itt a félúton feltámadásig, legalább a többiekhez képest, hamarabb visszaérsz a földre.
Mindenben lehet valami előnyös…
De nagyon elálmosodtam, még utolsó erőmmel rákoncentrálok a Veresé menyének kerek fenekére, hátha szépet álmodom tőle- gondolta Vincent, és mély álomba merült.
VINCENT KORA DÉLUTÁN
Nem értem. Egyszerűen elképeszt az emberi idétlenség hullámverése.
A légy jó mindhalálig, a mondj igazat, és hasonló mesébe illő butaságai.
Mert legyünk őszinték, ha valaki igazat mond, beverik a fejét, még a közmondás szavai szerint is.
Mondta Vincent.
Mert hogy hazudhatok, ha nem tudom mi az, hogy igazság?
Ez a fogalom, annyiszor van definiálva, ahányan csak vagyunk.
Hogy legyen valaki jó, ha nem ismeri a rossz fogalmát, a rosszét, ami csak filozófiai magasságokban közelíthető meg.
Mert ez szint alatt, csak rendetlenkedésről lehet szó. Gyerekes, bosszantó, primitív rendetlenkedésről.
Légy erkölcsös. Jó. De ki az erkölcstelen? Mondjuk egy nő, aki szereti ha átölelik, és gyakran meg is engedi, ha van rá jelentkező?
Azért erkölcstelen, mert úgy gondolja, hogy rendelkezik saját testével?
Ja, hogy netán pénzt, vagy előnyöket fogad el viszonzásképpen a vendégétől? Egyes egyedek, egyes esetekben? Hát valamiből neki is élni kell! Mindenki természetesnek találja, hogy él valamiféle tevékenységéből. Na, és mitől erkölcsös rosszul élni, például lépcsőházak felmosásából?
Vagy jól élni, másokat átverve, kiforgatva még a gatyájukból is?
Legyél jó mindhalálig? Ahhoz ez az élet kétségbeejtően hosszú, hogy végig asszisztáld folyamatos mellőzésedet, átverésedet és kifosztásodat. Ezt vigyorogva elviselni mazochizmus kérdése, de ha nem szeretsz kifejezetten szenvedni, akkor felejtsd el a jóság mindhalálig primitív és mesébe illő történetét.
Nem vagy te sem királylány, sem tűzokádó sárkány, csak egy szánalmas idióta, aki vakon végigtapogatózza az életét, és hülye elméleteket gyárt, önnön megnyugtatására.
Mondta Vincent.
Na hidd el, a te őszinteséged, jóságod, tisztességed, rajtad kívül senkit nem érdekel, senki nem fog ezért téged csodálni, mert ez csupán elvi vigaszt tud adni, elszart életedért. Másokat is csak saját nagyszerűségük érdekel, akárcsak téged.
Aztán esténként kiállsz a gangra, csapkodsz a karjaiddal, hátha fennkölt jóságodért viszonzásul felemelkedhetsz, és boldogan lebeghetsz a bűnös város felett, akik nem is tudják mi a bűn.
Helyedben én egy porrongyot markolnék a kezembe, mert ha valaki meglátna netán, azt hinné, takarítok. Ha már hülye vagy, legalább ne lássák.
Hogy mi erkölcsös, igaz, és mi nem, ezt emberek találták ki, ami eleve csak hibás lehet.
Ha van egy maroknyi eszed, nagy ívben leszarod az egészet, mész a magad igazsága után, mert mit veszíthetsz?
Ahhoz, hogy tévedj, nem kellenek a többiek.
Mondta Vincent.
HULLÁMVERÉS
Van hullámhegy és hullámvölgy, a kettő között meg valójában a semmiben rejtőzködő remény.
A vért izzadó hit, hogy egyszer véget ér ez az öldöklő hullámverés, elcsendesedik ez az irdatlan víztömeg és megint csillogni fog, finoman fodrozódó felszínén a napfény.
Fel felugrálnak a kis halak, pikkelyeik villannak mit az ezüst, a sirályok nagy örömére. Mert ami a madárnak az élet, a halnak a halál. Valamit valamiért, mindennek ára van, az életben maradásnak is, durva és racionális, a líra ölni tud, a gyakorlatban helye nincs.
Minden ismeretlen és magyarázhatatlan dolgot, az Úrnak tulajdonítanak, mert választ akarnak kapni mindenre ami körülvesz. Így aztán minden rém egyszerűvé válik. Mert ha kisül az igazság, és kijelentjük, hogy erről vagy arról fogalmunk sincs, az csak bizonytalanságot okoz, egy átkozott émelygést, ami kapkodásba torkollik.
Mondta Vincent.
Mert ha meg is érted a hullámokat, attól még ne állj nekik háttal, mert akkorát lök rajtad, hogy fejjel fúródsz a löszfalba. Ha szerencsés vagy, arra jön egy atyafi, aki kirángat lábaidnál fogva.
A hullámvölgy a leg biztosabb ilyen szempontból. Ott nincs rizikó, igaz, más sincs. Ott heverészhetsz a sikertelen békanyál és sulyom között, meg a „sikerülhetett volna” nosztalgikus iszapjában, és vársz, bele sem mersz gondolni hogy mire.
Jó kis légvárat építesz, ki be ténferegsz üres termeiben, amit benépesítesz miazmás vágyaiddal.
A hatalmas hullámok meg jönnek mennek, nem is látják szánalmas vergődésedet, mert a fenét sem érdekli a vesztes, a győztes meg azt csinál amit akar.
Mondta Vincent.
Csak ült a homokon, a sós szél borzolta kiritkult ősz haját, a hajdani fekete fürtjeit, sovány karjaival átölelte felhúzott térdeit, és merően nézte a vizet.
Várta, hogy érkezzen az alkonyat, mert akkor látni véli a habzó hullámtarajon felbukkanó, és lesikló sellőket. akikkel lélekben összekapaszkodva együtt siklanak a víz dühödt testében, és az valami felemelő és biztonságos.
Érzi hideg pikkelyes testüket, vállaik kemény bőrét, arcába csapódó vizes hajzuhatagaikat.
Elbűvölte az erő, az a győzhetetlen valóság, ahogy a habokon suhanó testük uralkodott a kegyetlen világon,
amit a víz mutatott.
Minden dübörgött és vonaglott, elsöpört, és elpusztított, amit csak ért.
Látszólag ült a homokon, egész lelke, minden gondolata és vágya a habok között vágtatott.
Ez, talán évek óta, minden alkonyatkor megismétlődött. Napközben sem gondolt másra, csak a hullámokra, a rajta lovagló sellőkre.
Egy szerdai napon történt, szokatlanul nagy vihar tört rá a szigetre. Már korábban kint volt szokott helyén, mert a fekete viharfelhők, alkonyati sötétséget hoztak.
Szokatlanul sok sellőt látott a kavargó örvényben, és úgy érezte, őt figyelik.
Teste hűlni kezdett, lábai eggyé válva, pikkelyes tömeggé alakultak, hatalmas halfarokban végződve.
Első rémületében fel akart ugrani ültéből, de elesett.
Elkezdett a víz felé kúszni, karjaival markolva a vizes fövenyt.
A sellők kiúszva a partig, kezeiket nyújtották felé, és máris a habok között találta magát.
Ordítania kellett az örömtől.
Sokan vették körül, kézen fogták, és úsztak vele befelé.
Szédült a boldogságtól.
Ha valaki nagyon akar valamit és kitartó, előbb utóbb bármi sikerülhet. Hiszen a lehetetlen fogalma csak emberi kitaláció.
Mondta Vincent.
ÉSZLELÉSEK, KONKLÚZIÓK, MIEGYMÁS
Hát jobb ha odafigyel az ember.
Bár ez sem igaz, mert minél többet veszel észre a mádból, annál rohadtabbul fogod érezni magad.
A végén goromba leszel és depressziós, ami sem neked, sem a környezetednek nem jó. Sőt. Megkockáztatom, hogy kifejezetten hátrányos, mondhatnám rossz.
Micsoda egy gyagyás vén szar ez a pasas- mondják fejcsóválva a hátad mögött, amiben a fejcsóva a legnagyobb hazugság, mert nemhogy nem sajnálnak, de egyenesen elégedettséget generál sorvadt lelkükben.
Bizonyságot látva a történtekből, miszerint ő baromira normális, azért veszi észre azonnal, hogy mindenki hülye.
Ennyi hülye között élnem… sóhajtja ziháló és agyondohányzott tüdejével, és azonnal vérző stigmáit látja belső szemeivel, amikből lassan csordogálni kezdenek az agyongyötört egójának levei.
Apropó. Hallottam, hogy a prosectúrán, ha erős dohányost boncolnak, szinte serceg a szike tüdeje feltárásakor, olyan kátránytól megkeményedett a tüdőszövete. Na meg gondolom, ezek az agyonhasznált kések sem érnek sokat.
Hát undorító egy szakma ez a boncolás, mondhatnám minden boncolgatás egy szemét munka. Ha valakinek a lelkét boncolgatod, és netán nem csak elismerő diagnózist produkálsz, hát megnézheted magad mit fogsz kapni. Leszel te gonosz, tehetségtelen, öntelt fontoskodó, aki egy Jászai díjas segg, és irigységében vagdalkozó elcseszett képződmény.
Mindenki utálja ha belevizsgálódnak.
Mondta Vincent.
Szerencsés, aki magaköré képes eregetni azt a világot, amiben ő, az emberi életkor végéig remekül eldagonyázik. Ki sem lát a saját képtelenségeiből, hiszi, hogy tökéletes és pótolhatatlan, nem avatkozik más dolgába, és mindenki akkora bunkó, amekkora csak akar.
Hiszen a bölcs is padlózik egyszer, meg a fafejű is. Akkor meg hova tépje magát?
Ha meg agyi erei végleg elmeszesednek, élhet tovább akár mint vízinövény is, aztán mindenki mond amit akar.
Nem kell a dolgoknak akkora feneket csinálni, akkora van nekik amekkora, tőled nem lesz kisebb.
Másokat tanítani, felhívni a figyelmet érdemes dolgokra, mert nemcsak a pálinka, meg az olcsó női hölgyek a világ, van olyan, hogy Huxley, Kepler, Apollinaire, Montezuma, meg Mozart, és Réz Lola, lehet, hogy nem minden nevet írok helyesen, de nem nyelvtanórán vagyok.
Aztán ha mégis sikerül kifaragni az áldozatot, lesz belőle egy rémült és elégedetlen, felbőszült torzó, mert mindenfélét meglát ezentúl, amit jobb volt nem is látni.
Valójában egy egészséges alanynak elég annyi látáslehetőség, hogy ne menjen neki egy fának.
Ha felismeri a feleségét, gyerekét meg a kutyáját, az valójában elég is.
Na meg tudja elolvasni a kikézbesített ügyvédi felszólításokat, a női aktfotókat bemutató lapokat, lélekben felvonyítva, hogy Úr Isten, hogy kikkel tudok én élni, átsuhan emlékein őnagysága dupla melltartóban, mert talaj menti fagyokat jelzett a rádió.
Igazság szerint, csak a szél zúgása hallik, azé a szélé, ami elsodorja az éveket meg az álmokat, a valóság hangjai ezek, a való igazé, amit az Istennek sem akarunk meghallani.
Most lerúgom a cipőimet, végighajítom magam a vetetlen ágyamon- még szerencse hogy nem ágyaztam be- és nézem a TV emelkedett műsorát, vég nélküli reklámaival.
Igyekszem visszafejlődni hogy élvezhessem esetleg a műsort, idővel már gügyögni is fogok, csak be ne pisiljek.
Mondta Vincent.
A DOLGOK LÉNYEGE
Az ember csak úgy totyorászik az utcán, bámulja a kirakatokat, nézegeti a nőket.
Persze sunyin és alattomos technikákat bevetve, hogy lehetőleg ne vegyék észre. Aztán belelép a számos gödrök és hasadékok egyikébe, mert a járdák kész tankcsapdák, és máris megvan a baj.
Eltöri a combnyakát, betöri a fejét, ha peches akkor mindkettőt.
Ott- a koszban hasalva döbben rá, hogy alulnézetből mennyire másként néz ki a világ. Fura tény, hogy egy lótetű, egy életen át így lát, ebből a perspektívából mindent, de a sors kegye, sosem látott másként, és így nincs összehasonlítási alapja.
Mert akárhonnan nézi az ember a tényt, az mindig ugyan az, csak nem mindig sikerül ugyan azt bebeszélnie magának.
A dolgok lényege, mondhatnám alfája és omegája az, hogy mit tud bebeszélni magának az ember. Egy ovális valami is látszhat kereknek, csak erősen és sokáig kell nézni, na meg akarni is kell kereknek látni.
Semmi pánik, mindig sikerül is.
Na persze ettől nem fog változni semmi, de mentálisan megtámogat. Hogy nem igaz amit lát, persze, hogy tudja. De nem érdekli, mert ez a Status Quvó, amit ugye nem illik firtatni. Na meg erre építette az elméletét, ami egyből összedőlne, ha az alapokat piszkálná.
Úgy haladni a járdán, hogy nem néz semerre, annak mi értelme? Az egy bányalói státus, minden információszerzést ellehetetlenít, olyan száraz és unalmas élete lesz, hogy elfásultságában még majd a halál sem dobja fel.
Mondta Vincent.
Bár az sem nagy durranás, ha valaki az Oktogonon, a villamos sínekre rajzol utólag magának egy gyerekszobát, színes zsírkrétával, hogy ne mossa le az eső…
A gyerekszoba piros, az ebédlő kék, a WC fehér, meg a fürdőszoba is.
Aztán kitesz egy pár figyelmeztető táblát, hogy csak tízzel szabad menni, mert lakott terület…
Mikor beül a WC- be egy újsággal nem érti, hogy mi ez a tömeg körülötte és min röhögnek.
A tömegnek nincs fantáziája, nem érzi át a fontosságát ha valaki utólag megteremti magának azt, ami annak idején hiányzott neki, és ez boldoggá teszi meg elégedetté.
Na persze nincs értelme magyarázni, ezek nem értenek meg semmit.
Min is csodálkozunk, ezeknek koncentrálható látáshossza kb. 4 cm.
De hogy Lorelej- a Rajna tündére, mikor a víz partján egy sziklán ült, és hajmosás után fésülve hosszú haját- énekelve, sütkérezett a napon, azon persze nem röhögött ez a sok senki, csak a gyerekszoba ténye érintette meg üres agyukat.
Marhára megvan a véleményem róluk. Fogadjunk, hogy egynek sem volt gyerekszobája, mert a lépcsők alatti kukatartó hely, nem volt gyerekszobának mondható. Bár mondják, ha a meghitt gyermekszobában akartak játszani, akkor kitolták a kukákat, hogy legyen hely.
A vice mikor észrevette, Ápisz bikává avanzsált, és kivont seprűnyéllel rontott nekik, veszettül üvöltözve, hogy félelmetes legyen.
„Hogy az a mensevik anyád nyuvasztana meg, te rohadt kis tolvaj, csináljátok itt nekem a fesztivált, én meg csak dolgozom utánatok mint egy állat, és sosincs vége.!”
Lila arccal, hadonászva támadott, úgy rázva tekintélyes farát, mint egy katonaló, ha meghallja a kürt harsogását.
Ha egyszer ilyenkor megcsapja a gutman, négy hullaszállító sem fogja tudni kivinni.
Hosszú vizsgálódásaimat követően bátran kijelenthetem, hogy egyedül élni, nagyon sivár, tömegben meg lehetetlen.
Mondta Vincent.
VINCENT 01.
Hát persze igazatok van, legalábbis azt hiszitek, és a hit a fontos, a többi szöveg. Mert vagy úgy van, vagy nincs úgy, a fene se tudja, mert minden utólag sül ki.
De az sem probléma, mert minden megideologizálható, és meg is teszitek.
Aztán lihegve, nekivörösödött arccal, ordítozva bizonygatjátok a marhaságaitokat, majd beleuntok, és kitaláltok egy másik igazságot.
Van belőlük elég, bő a választék. Na meg mindegy mi a véleményetek, a dolgok mennek a maguk útján, tesznek rá a tévhiteteitekre.
Aztán elpukkantok, mint egy kiszúrt luftballon, egy diszkrét, és félreérthető pukkanás, és mentek a francba, felemelő hiteitekkel együtt.
És ki az a hülye, aki egy percig is gondol arra, hogy az a szánalmas kis gumidarab,- ott lent a porban- óvszer, vagy lufi volt hajdanán.
Mondta Vincent.
Itt mindenki átkozottul okos, tele tudományos fokozatokkal, aztán például, a beteg elmegy az orvoshoz, és nem hiányzik a bal lába, amit nagyszerűen tudnának diagnosztizálni, csak rosszul érzi magát, hát gőzük nincs, mi lehet a baja.
Csak udvariasságból, humanitárius könyörületből nem mondják, hogy ne gazoljon be jóember, úgysem élne örökké, és mindenki, valamibe belehal.
Aztán a biztosított hazavonszolja magát, megírja a végrendeletét, három sor, mert valójában nincs semmije.
Megágyaz, lefekszik, becsukja a szemeit, és meghal.
Semmivel nem nehezebb, mint születni, csak az utóbbit sajnálja az ember.
Mondta Vincent.
Fura, az emberi lélek reakciója. A Holicsnénak elhunyt az öreg kutyája, egy meglehetősen elkényeztetett dagadt dakszli. Akkora ordítást, sikoltozást rendezett, hogy Mátyás bácsinak a másodikon, oldódott a székrekedése.
Összeszaladt az egész ház, Holicsné úgy rogyott össze a tárt konyhaajtajában, mint egy lelőtt elefánt. Két vénasszony rohant a vizes rongyokkal, idegességükben úgy nyomták a hárpia arcába, hogy majd megfulladt.
Bezzeg mikor a részeges ura ugrott egy hátast, még a látszat kedvéért sem ordítozott.
Mikor jöttek érte a tepsivel, csak úgy rezgett a tokája az elégedettségtől.
Nem tehet róla szegény, a kutyáját szerette.
Mondta Vincent.
Remek szórakozás, itt hasalok a tárt ablakomban, nagyanyai örökségemen, a díszpárnán. Milyen átfogóan érzékelhető- ebből a magasságból az a közeg, amiben biológiai értelemben létezem. Ahhoz hogy éljek, nem vagyok elég jómódú, mondhatni a templom egeréhez jóval közelebb vagyok a skálán.
Innen úgy szemlélhetem a világot, mint terráriumban nyüzsgő bogarak százait, a sok, fontoskodó, összevissza rohangászó akármiket, akik azt hiszik, hogy most ők élnek.
Úgy érzem ilyenkor magamat, mint az Úristen, heverek egy felhőn, és alattam a világ. Felettébb jó, és felszabadult érzés.
Úgy léteznem egy társadalomban, hogy benne vagyok, és ugyanakkor nem, hát ez remek. Sosem tudnék egy csendes mellékutcában lakni, leszek én még eleget csendben, ami remélem nem a közeljövőben lesz.
Ilyen magasról nézve, a félelmetesen csörömpölő villamosok, csak játékdobozkák, az emberek tetvek, na, van köztük hangya is, és az egész látvány inkább nevetséges, mint komoly.
Három emelettel lejjebb, ez a látvány már mondhatni tűnhet komolynak, de okosabb magasról értékelni a panorámát.
A szemközti ház ereszének rejteke, tele van fecskefészkekkel. Valami hasonló- nyüzsgő társadalom, csak nincs villamos.
Ezek a fecskék is, vad sivítozásban, látszólag ok nélkül gomolyognak az úttesteken kavargó emberek feje felett.
Világon világ, és még sok helyet sem igényel.
Sok a hasonlóság, ez is bizonyítja, hogy csak egy sors van.
Ők is születnek, vannak, és elmúlnak. Nekik is jön időnként a vércse, hangtalanul lecsap, és sosem téved.
Hiába, gyanítom, hogy egyfajta élet van, csak más és más formában, hogy ne legyen unalmas a világ.
Hát, ami azt illeti, annyira jól sikerült, hogy néha nagyon kellemesen érintene, ha időnként unalmasabb lenne.
Mondta Vincent.
Tegnap, takarítás közben jutott eszembe valami, amire még sosem gondoltam.
Nekem is, mint ezek szerint mindenkinek, van egy „Műsora”. tol - ig., mindig egy bizonyos tárgykörben jár az agya, ugyan azok a gondolatok matatnak a fejében, ugyan azokkal a szóhasználatokkal.
Volt festő ismerősöm, aki vagy negyven éve festette a maga virágcsendéleteit, alig volt különbség két kép között, és mindig elkeltek a munkái.
Ő, ebben a nekem szűk, neki óriási tárgykörben mozgott, eszébe sem jutott mást próbálni, néha- ha eltért a szokott témától, hát…gyenguska lett a mű.
Az én gondolataim is- a maguk módján helyben járnak, mindig ugyan azokat a témákat botladozzák körül, ami csak azért mindegy, mert ha színesen csapongok, akkor sincs semmi. Lehet, sokaknak unalmas, mondják, ez a mély röptű szklerotikus figura, már közel van ahhoz, hogy a kapu előtt álló gesztenyefának csókólomot köszönjön…
Hát lehet, az ember saját magát, nagy elnézéssel szokta megítélni, de még mindig jobb, mintha egy nőt nézek gesztenyefának.
Meg a témáknál való leragadásnak oka lehet az is, hogy az ember igazán nem érti őket, és kényszeresen próbálja megérteni. Persze ez egy butaság, felesleges erőpocsékolás, mert ha csoda folytán meg is értené, akkor sincs máshogy.
Mert kenhet az ember magára illatos olajokat, vagy akár birkaszart, akkor is csak az, aki. Azért tippelek az előzőre, mert nem büdös, nem zavarnak ki a házból.
Mondta Vincent.
Ha valaki szebb, okosabb, szerencsésebb, mint más, hát annak bizony súlyos ára van. Körülvesznek a seggnyalók, tele hátsó szándékkal, ugyanakkor tele rosszindulattal, mert önmagukkal hasonlítanak össze, és az eredmény siralmas.
Körülzsong a kölcsönkérők hada, hemzsegni kezdenek a beléd szerelmes nők, hullámzanak körülötted a barátok tömegei.
Eleinte élvezed, aztán oszlani kezdenek a lila ködjeid, és menekülésre veszed a dolgot.
Túlérzékenységi szlogeneket beszélsz be magadnak, hogy téged magadért, és ne a pénzedért szeressenek, meg gyártod az efféle marhaságokat, elfelejtvén a valóságot, hogy ugyan mit szeressenek rajtad? Mit tudsz te, amit egy vas nélkül is érdemes akarni?
Ó, nagy Manitu. Az ember egész életén át, valami nagyot és mást akar csinálni mint mások. Valami akármit, amitől többnek és másnak hiheti magát, ami erőt ad létezni tudásához. Aztán mindent összezagyvál, a sok bebeszélt és kidolgozatlan elméletei és szándékai képtelen helyben futásra készteti.
Lekeveri a valóság képeit álmainak kusza alakjaival, akik lobogva mindig más és más alakban villóznak, mint a lidércek.
Mire magához tér, egy vén szarként áll a tükre előtt, és nem akarja belátni, hogy ez a rakás marhatáp, ez mind ő.
Bezony, aztán várhatja a feltámadást, amikoris az új lehetőségeit megint elcseszi, mert erre van beprogramozva, mert egy mákdarálóból sosem lehet kintorna.
Nnnna…mára ennyi.
Mégis csak röhej, hogy a lumbágóm miatt, csak guggolva tudom felvenni a konyhakőről a leejtett fakanalat…
És ha ilyenkor főz az ember, az fix, hogy lépten- nyomon leejt valamit.
Ilyenkor valami baromi ocsmány dolgot szeretnék ordítani, de tegnap este megfogadtam, hogy leszokom ezekről a szavaimról, mert nem engem zavar, de úgy meg lehet szokni, hogy társaságban is kicsúsznak a számon, és észre sem veszem.
Ez olyan, mint egy régi házasság. Sok év múltán, az ember- ha megsimogatja hitvese fenekét, olyan mintha a sajátjával tenné. Ez egy őrület…
Mondta Vincent.
Itt könyökölök a tárt ablakban, nézem ezt a sok embert, folyton változó szereplői egy végtelenített képnek. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy olyan vagyok, mint egy hirdető oszlop. Csak állok az időben, emberek megérintenek, és eltűnnek, újak jönnek és mennek, én meg egyedül ácsorgok, a magam belső magányával, szinte időm sincs jobban megjegyezni másokat.
Akik tényleg közel kerültek hozzám ácsorgásom folyamán, akiket családtagoknak szokás nevezni, lassan emlékké válnak, és egyre csak nő a csend, amit körülvesznek a sokasodó emlékek.
Arcok, hangok, történetek, csak növelik a lelkemet markoló semmit, a magány, a kiürültség csendjét, ami elbizonytalanít, amitől kő nehéz lesz a szívem. Így megyek ki lassan az időben, emlékké válok én is, ha ugyan lesz valaki, aki emlékezni fog rám.
Egy ős öreg fa, megszokta ezt az érzést, de én nem élek addig, hogy ez velem is megtörténhessen. Az egyik ember fiatalon elködlik, megúszva mindent, ami a megöregedéssel jár. Jakérem, ez a hosszú élet ára, semmit nem adnak ingyen.
Most már erősen szürkül, jó lesz, ha bekapok valamit, aztán lefekszem az öreg sezlonra. súlyommal kipréselem belőle a mások rég elálmodott álmaik emlékeit, már máskor is sikerült, és tovább álmodom őket.
így ők is éjszakánként feltámadnak, és engem is befogadva élnek tovább.
Mondta Vincent.
Nnna… végre sikerült hazaérnem. Ez a baromi forgalom, összenyomnak a villamoson, figyelnem kell a táskámra, és összességében elviselnem ezt a sok rohadt embert.
Ez, így, egyszerre sok, egy végiggürizett nap után. Sokszor az tartja bennem a lelket, hogy ha hazaérek, lerúgom a cipőmet, bezárom az ajtót, befekszem a fotelembe, és rágyújtok…
Mondta Vincent.
Vannak sztereotip eseménysorok, amik minden életre jellemzően kötelezők.
Egy öt ujjas kesztyűhöz tudnám hasonlítani azt a mindenkire kötelezően meglévő küzdőteret, ami van.
Az ember középre születik, a tenyér részre, cseperedget, majd elindul - tele elképzelésekkel -, az egyik mondjuk a kisujj felé. Végigrohan, aztán jön a megtorpanás, mert zsákutca.
Visszakullog középre, ahonnan indult.
Ismét nekirugaszkodik, megint felturbózott elképzelésekkel, berohan a másik zsákutcába, és megint vissza. Majd harmadszor is eljátssza a reményt, és negyedszer is. Az ötödik kudarcnál rájön, hogy csak zsákutcák veszik körül, a kesztyűnek csak öt úja van…
Közben elszálltak az évek, barázdákkal díszített képét, értetlenül nézi kiábrándultsága könnyeinek tükrében, hallgatva fáradt szívének halkuló dobbanásait.
Mert az élet szépségét, fontosságát és értelmét, kinek-kinek be kell hogy beszélje saját magának, az ön etető berendezése ha elromlik, akkor van vége a dalnak.
Rádöbben, hogy az egész élete egy valójában mindegy állapot, ami rajta kívül nem érdekel senkit. Ahogy feltűnt, és senki nem vette észre, ugyanolyan következményekkel tűnik el.
Ő, a tökmindegy tényének manuálisan érzékelhető ténye, és a tényekkel nincs mit tenni.
Szar ügy egy megvilágosodás, minden szürkévé válik, és csak a szél kíméletlen fütyülése marad, ami kisöpri a lélekből a dalt, és reményt.
Mondta Vincent.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta állítólag Napóleon, meg is halt Szent Ilona szigetén, egyetlen vigasza maradt, hogy jobb volt ott - ha már kellett -, mint mondjuk Bakonyszentlászlón, ami amúgy egy szép és nyugodt hely.
Ha szerencsém lesz, én majd itt a lakásomban fogom rúgni az utolsókat, itt táncolom el az alkonyi dzsigget. Közönség nélkül, legalább senki nem látja, hogy be vagyok szarva. Merthogy röhögni nem fogok, az biztos.
Meg hiszem, hogy az ember távozása a leg diszkrétebb magánügyek közé tartozik, mint például a kakálás. Azt sem szokás, tárt ajtó mellett, plénum előtt végezni.
Bár hallottam - a gyulai téglavárban mesélték -, miután csodálkoztam az illemhely előtti nagy tér meglétén, hogy mikor a király székelt, az udvartartás ott ácsorgott, hogy őfelségét szórakoztassa. Persze WC ajtó nem is volt. Ezért a nagy hely.
Hát, a franc se tudja, de én - az uralkodó -, igen rosszul viseltem volna, a drukkerek hadát…
Mondta Vincent.
De gondolom, minden szokás és megszokás dolga, ha valaki olyan helyre születik, hogy mondjuk nyers kagylókat, és mindenféle rémes tengeri herkentyűket esznek nyersen, hát nem talál benne semmi rendellenest.
Nekem marhára undorító, egy ismerősömet Amerikában, az ott élő rokonok, elvitték egy étterembe, ahol egy csomót várni kellett, hogy legyen asztal. Egy speciális hely volt, egy kuriózum, ahol nyers haldarabokat szolgáltak fel, jégkockás körítésben.
Szegény Laci- már meghalt- majd kihányta a belét az utálattól, de legyűrte a kaját, nem akarta megbántani a rokonokat.
Hát ezért nem szeretem, ha erőszakkal jót akarnak velem tenni, nagyon könnyen a visszájára sülhet el.
Na, a sült és főtt rovarokról nem is szólva, amit agyon kell fűszerezni, aztán hajrá! had recsegjen-ropogjon fogaim alatt a sok tücsök és poloska láb, a kitinpáncélok és összesült szárnyak, a csápos fejek fene se tudja mekkora tömege.
Bár az is igaz, hogy nem mindegy mennyire van kiéhezve az ember. Mert el tudom képzelni, hogy kerülhet olyan állapotba, amikor már nem nézi, mit rak a szájába.
A rohadt életbe, hogy honnan bukkant fel ez az ízléstelen téma, de jó lesz abbahagyni, mert vizuális fajta lévén, még a végén rosszul leszek.
Az is igaz, hogy van olyan nő ismerősöm, akinek a főztje... hát akkor inkább sült szöcske. De szerintem nem nő, aki nem tud, vagy nagyon rosszul tud főzni.
Vannak dolgok, ami a nőséghez tartozik, akármilyen modern világot is élünk.
Már ott tartok, hogy nem nézek a TV-ben híreket, mert ez a modern kultúrkor, amiben élek, egyre több, és olyan hajmeresztő bűntényeket produkál, hogy túltesz egy amerókai horroron.
Ha meg valami blődikét nézek, az meg bosszant.
Ezért vagy olvasgatok, vagy a falat nézem, ami a maga módján megnyugtató is tud lenni.
Mondta Vincent.
Furák az emberek, persze rám is vonatkozik, mitől lennék más, mint a többiek. Zömmel mindenkinek van valami hobbija, valami vágyszerű émelygése, amit vadul hajszol, meg lévén győződve arról, hogy azt amit csinál, neki minden áron tenni kell.
Az emberi faj elbűvölő jellemzője az ész és a bátorság.
Van aki csak úgy érti meg a neki elmondott téma fontosságát, ha előzőleg legalább kétszer seggbe rúgják.
Aztán ha akad egy hülye, aki nekiáll megoldani az akut ügyet, hát számítson rá, hogy legalább húsz ember fog neki szak érteni, mert ha már csinálja valaki, amit kell, azonnal mindenki érteni fog hozzá.
Mert amit más csinál, az nudli, ő meg nem csinál semmit, mert abból nem lehet baj.
Van itt tüdő…
A bátorság is előre programozható állapot. Ha jó és segítőkész vagyok, egyre elbizakodottabb, és pofátlanabb lesz a kiválasztott. Viszont ha kinézi belőlem, hogy adott esetben visszatámadok, hát mindjárt nem akar verekedni.
Ez a mérhetetlen mennyiségű Dugovics Tífusz, aki még a várfal tövében sem merne birokra kelni a törökkel.
Mindenki arra koncentrál egész nap, hogy akadjon valaki, akit le lehet nézni.
Gondolom nem létező nagyságát rendszeresen bizonygatnia kell maga előtt, mert gyanított jelentéktelenségéről szeretné elterelni a figyelmét.
Hát, rohadt egy érzés lehet, ha valakit egy szúnyoglárva is seggbe tud rúgni.
Na persze, ha valaki békésen és fegyelmezetten képes önnön jelentéktelenségét elfogadni és viselni… az már a bölcsesség előszobája.
Még szerencse, hogy ez a kis előszoba is nagynak számít, nem kell senkinek tartania attól, hogy ritkán pucolt cipőit letapossák.
Ha a túlvilágnak két bejárata van, Fényesek és Szürkék felirattal, esküszöm, hogy a fényeseknél lenne tumultus.
Hiába, a szerénység, a legnagyobb erények közé tartozik.
Mondta Vincent.
VINCENT 02.
Nnna… végre sikerült hazaérnem. Ez a baromi forgalom, összenyomnak a villamoson, figyelnem kell a táskámra, és összességében elviselnem ezt a sok rohadt embert.
Ez, így, egyszerre sok, egy végiggürizett nap után. Sokszor az tartja bennem a lelket, hogy ha hazaérek, lerúgom a cipőmet, bezárom az ajtót, befekszem a fotelembe, és rágyújtok…
Mondta Vincent.
Vannak sztereotip eseménysorok, amik minden életre jellemzően kötelezők.
Egy öt ujjas kesztyűhöz tudnám hasonlítani azt a mindenkire kötelezően meglévő küzdőteret, ami van.
Az ember középre születik, a tenyér részre, cseperedget, majd elindul - tele elképzelésekkel -, az egyik mondjuk a kisujj felé. Végigrohan, aztán jön a megtorpanás, mert zsákutca.
Visszakullog középre, ahonnan indult.
Ismét nekirugaszkodik, megint felturbózott elképzelésekkel, berohan a másik zsákutcába, és megint vissza. Majd harmadszor is eljátssza a reményt, és negyedszer is. Az ötödik kudarcnál rájön, hogy csak zsákutcák veszik körül, a kesztyűnek csak öt úja van…
Közben elszálltak az évek, barázdákkal díszített képét, értetlenül nézi kiábrándultsága könnyeinek tükrében, hallgatva fáradt szívének halkuló dobbanásait.
Mert az élet szépségét, fontosságát és értelmét, kinek-kinek be kell hogy beszélje saját magának, az ön etető berendezése ha elromlik, akkor van vége a dalnak.
Rádöbben, hogy az egész élete egy valójában mindegy állapot, ami rajta kívül nem érdekel senkit. Ahogy feltűnt, és senki nem vette észre, ugyanolyan következményekkel tűnik el.
Ő, a tökmindegy tényének manuálisan érzékelhető ténye, és a tényekkel nincs mit tenni.
Szar ügy egy megvilágosodás, minden szürkévé válik, és csak a szél kíméletlen fütyülése marad, ami kisöpri a lélekből a dalt, és reményt.
Mondta Vincent.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta állítólag Napóleon, meg is halt Szent Ilona szigetén, egyetlen vigasza maradt, hogy jobb volt ott - ha már kellett -, mint mondjuk Bakonyszentlászlón, ami amúgy egy szép és nyugodt hely.
Ha szerencsém lesz, én majd itt a lakásomban fogom rúgni az utolsókat, itt táncolom el az alkonyi dzsigget. Közönség nélkül, legalább senki nem látja, hogy be vagyok szarva. Merthogy röhögni nem fogok, az biztos.
Meg hiszem, hogy az ember távozása a leg diszkrétebb magánügyek közé tartozik, mint például a kakálás. Azt sem szokás, tárt ajtó mellett, plénum előtt végezni.
Bár hallottam - a gyulai téglavárban mesélték -, miután csodálkoztam az illemhely előtti nagy tér meglétén, hogy mikor a király székelt, az udvartartás ott ácsorgott, hogy őfelségét szórakoztassa. Persze WC ajtó nem is volt. Ezért a nagy hely.
Hát, a franc se tudja, de én - az uralkodó -, igen rosszul viseltem volna, a drukkerek hadát…
Mondta Vincent.
De gondolom, minden szokás és megszokás dolga, ha valaki olyan helyre születik, hogy mondjuk nyers kagylókat, és mindenféle rémes tengeri herkentyűket esznek nyersen, hát nem talál benne semmi rendellenest.
Nekem marhára undorító, egy ismerősömet Amerikában, az ott élő rokonok, elvitték egy étterembe, ahol egy csomót várni kellett, hogy legyen asztal. Egy speciális hely volt, egy kuriózum, ahol nyers haldarabokat szolgáltak fel, jégkockás körítésben.
Szegény Laci- már meghalt- majd kihányta a belét az utálattól, de legyűrte a kaját, nem akarta megbántani a rokonokat.
Hát ezért nem szeretem, ha erőszakkal jót akarnak velem tenni, nagyon könnyen a visszájára sülhet el.
Na, a sült és főtt rovarokról nem is szólva, amit agyon kell fűszerezni, aztán hajrá! had recsegjen-ropogjon fogaim alatt a sok tücsök és poloska láb, a kitinpáncélok és összesült szárnyak, a csápos fejek fene se tudja mekkora tömege.
Bár az is igaz, hogy nem mindegy mennyire van kiéhezve az ember. Mert el tudom képzelni, hogy kerülhet olyan állapotba, amikor már nem nézi, mit rak a szájába.
A rohadt életbe, hogy honnan bukkant fel ez az ízléstelen téma, de jó lesz abbahagyni, mert vizuális fajta lévén, még a végén rosszul leszek.
Az is igaz, hogy van olyan nő ismerősöm, akinek a főztje... hát akkor inkább sült szöcske. De szerintem nem nő, aki nem tud, vagy nagyon rosszul tud főzni.
Vannak dolgok, ami a nőséghez tartozik, akármilyen modern világot is élünk.
Már ott tartok, hogy nem nézek a TV-ben híreket, mert ez a modern kultúrkor, amiben élek, egyre több, és olyan hajmeresztő bűntényeket produkál, hogy túltesz egy amerókai horroron.
Ha meg valami blődikét nézek, az meg bosszant.
Ezért vagy olvasgatok, vagy a falat nézem, ami a maga módján megnyugtató is tud lenni.
Mondta Vincent.
Furák az emberek, persze rám is vonatkozik, mitől lennék más, mint a többiek. Zömmel mindenkinek van valami hobbija, valami vágyszerű émelygése, amit vadul hajszol, meg lévén győződve arról, hogy azt amit csinál, neki minden áron tenni kell.
Az emberi faj elbűvölő jellemzője az ész és a bátorság.
Van aki csak úgy érti meg a neki elmondott téma fontosságát, ha előzőleg legalább kétszer seggbe rúgják.
Aztán ha akad egy hülye, aki nekiáll megoldani az akut ügyet, hát számítson rá, hogy legalább húsz ember fog neki szak érteni, mert ha már csinálja valaki, amit kell, azonnal mindenki érteni fog hozzá.
Mert amit más csinál, az nudli, ő meg nem csinál semmit, mert abból nem lehet baj.
Van itt tüdő…
A bátorság is előre programozható állapot. Ha jó és segítőkész vagyok, egyre elbizakodottabb, és pofátlanabb lesz a kiválasztott. Viszont ha kinézi belőlem, hogy adott esetben visszatámadok, hát mindjárt nem akar verekedni.
Ez a mérhetetlen mennyiségű Dugovics Tífusz, aki még a várfal tövében sem merne birokra kelni a törökkel.
Mindenki arra koncentrál egész nap, hogy akadjon valaki, akit le lehet nézni.
Gondolom nem létező nagyságát rendszeresen bizonygatnia kell maga előtt, mert gyanított jelentéktelenségéről szeretné elterelni a figyelmét.
Hát, rohadt egy érzés lehet, ha valakit egy szúnyoglárva is seggbe tud rúgni.
Na persze, ha valaki békésen és fegyelmezetten képes önnön jelentéktelenségét elfogadni és viselni… az már a bölcsesség előszobája.
Még szerencse, hogy ez a kis előszoba is nagynak számít, nem kell senkinek tartania attól, hogy ritkán pucolt cipőit letapossák.
Ha a túlvilágnak két bejárata van, Fényesek és Szürkék felirattal, esküszöm, hogy a fényeseknél lenne tumultus.
Hiába, a szerénység, a legnagyobb erények közé tartozik.
Mondta Vincent.
Bejegyzések
