Temetés



Hű…de Unheimlich itt döcögni a kocsi után - mondaná Etelka néni, ha nem halt volna meg.
Legszívesebben szar ügyet mondott volna, de a saját temetésén mégsem illik ilyet mondani.

Az ember felveszi a legjobb cipőjét ami ki sincs taposva, úgy szorít, hogy izzad a pofám a fájdalomtól.
Kezdem irigyelni az elhunytat, csak fekszik ott a dobozában, és nem fáj semmije. Ahogy Etelka nénit ismertem, most valahol a fejünk felett lebeg, és fetreng a gyönyörtől, látva elgyötört vánszorgásainkat.
Magyarán szólva szarik az egészre, mert már semmi köze az álszent előadáshoz, már valahol a felhők között repked, és élvezi, hogy békén hagyják.
Még az első sorban vonuló gyászolók igyekeznek fájdalmas pofát vágni, mert ugye mit szólnának az őket figyelők, ha nevetgélve tárgyalnák, ki és mit visz haza a hagyatékból, mielőtt kijön a hivatalos értékbecslő.
Persze így is erről beszélnek, csak lehajtott fejjel, és merev képpel.
Aki nőnek fátylas kalapja is van, - lányom annak idején fátylatot mondott - annak nem kell vigyázni az arckifejezésére.
Élvezi is a dolgot.

Ez a rohadt hepehupás út!…
Az ember a bokáját kitöri mire a gödörhöz ér.
Ahogy elnézem a velem gyaloglókat, hát másnak is átkozottul fájhat a virgácsa, mert őszinte arcukon a fájdalom, és ez nem a temetés következménye.
Az ember, igazán a saját temetésén tud megrendülni, de ha sikerül is, a menet ezt nem képes észrevenni.

A franc gondolta volna, hogy ilyen messze van a sírhely.
Az Isten tudja mióta botladozom itt a stiglickertben, de egy életnek tűnik.
Hallom, a hátam mögött poroszkálók, egy süteményreceptet beszélnek meg.
Meghökkentő a gyásznak ez a mély változata, de igazuk van.
Az elhunytnak fingmindegy, nekik meg nem.
Ők még élnek, és ahogy elnézem nehézkesen guruló, fekete ruhás figuráikat, hát dupla gödör fog nekik kelleni.

Végre megérkeztünk a helyszínre.
A koporsót, a lyuk fölé helyezték a sírásók,  két szál deszkára.
Az Atya valami gépies szöveggel búcsúztatta Etelkát, aztán intett a két lapátosnak, akik serényen munkához láttak, némi borravaló reményében.
A megjelentek mélyeket sóhajtoztak, erősen dörzsölték könnytelen szemeiket, a nők, jól szétkenve arcukon a sminket.
Micsoda jóravaló, kedves teremtés volt szegény - mondta egy szikár vénasszony.
És hogy szerette a gyerekeket - mondta egy másik.
Mindig a legjobbakat szólítja magához az Úr - így egy harmadik.

Jó nagy balhé lenne, ha kiállna a hantra és elharsogná, hogy elég ebből a gusztustalan hazudozásból! ... hiszen köztudott, hogy mindenkit utált, szeretett bepálinkázni, olyankor úgy ordítozott mint egy stráfkocsis, az élelmiszerboltból is kitiltották, mert mindent ellopott, és azt beszélte be a házbelieknek, hogy azért jár három utcával messzebb kenyérért, mert ez a szar sületlen. Piszokul utálta a gyerekeket, azt károgta nagy röhögve, hogy sütve szereti őket.


Drága Etelka néni!
Ha most hallod a gondolataimat, hülyére röhögöd magad, mert nagy ívben szarsz az egészre, humorérzéked meg volt.
Most meg lerúgom a cipőnek hordott kalodámat- amit tiszteletedre húztam fel, ez volt életed utolsó kicseszése számomra, és mezítláb megyek vissza a főkapuig, mert ha nem teszem meg azonnal, még az emlékedet is utálni fogom.

A fene se gondolta, hogy temetni sokkal rohadtabb, mint meghalni.
De mondják, jó pap holtig tanul.

Ki mer ma... ki mer ma...



Ki mer ma rügyfakasztó széplelket játszani, vagy jácni, ahogy egy ripacs mondta?
A komposztált – hajdani bátrak érces, majd elvékonyodott hangjai, úgy szálltak el, mint a fing…
Érzékeny orrok követte pillanat, amit oszlatott, és oldott a végtelen ég?
Ki mer ma, mell döngetve, dühödt vérebként hörögve harsogni, a többi döbbent nyúl fülébe? 
Ki mer ma, egy szép női feneket, átszellemülten markolászni, s közben disznóságokat suttogni a lányka fülébe.
Vagy levizelni elmúlt férgek emlékét, elmondva őket mindenféle szarnak, mert csak olyat mernek,leszarozni aki nem is volt az.
Rügyszárító baromságokat locsogni, amiből nem lehet vita.
Hazudni, hogy nekem nincs véleményem, mert abból még sosem volt baj?
Ki mer ma nyilvánosan ön csodálni, holott titokban mindenki ezt teszi.
Ki mer ma, bemászni mások aurájába, és ellopni azt, ami neki a Kánaán…
Nem mellébeszélni, a szar életéért reszketve óránként változtatni híres arc. poeticáját, azt hívén neki van olyanja…
Tárt karokkal, leugrani a hegyoromról, és szállni a madarakkal, átélve a gyönyör utolsó pár pillanatát?

Mennyi kérdés, és kérdés, amikre sosem jön válasz…
Ki mer ma mártírrá avanzsálni, máglyán kucorogva, röhögve ordenáré szövegeket idézni hajdani nagyoktól, nem tartva a szűzi lelkű nézők elképedésétől.

Ó, ki mer ma, elgyávult korunkban, bármit is tenni, ami nem önmagáért szól?
Ékesszóló hamisan, ami nem feltűnő, mert a megszokás nagyúr!
Mint egy mesebeli disznó, a semmiben túr, és hiszi, hogy ő fontos…
Pedig csak lompos, és semmit érő rakás hús, csak gyáva szemétsége dús, hát nézzetek rá proletárok!
Ilyenek vagytok, vagy lesztek, csak adtok és vesztek, lelkeket, igazságokat, csupa fogyó cikk, de mindig van másik.

A Gangesz meg csordogál iszapos, fertőző, koszos vizével, benne hullák meg szemét. A valaha lét roncsaival, óva int a ténytől, mely ide vezet…
De ha szellentesz, moss kezet, mert a higiéné nagyon fontos. Nehogy légy beteg és lompos, netán büdös, ha nincs közelbe senki, nem tudod másra kenni…
Nagyon kínos, kész blama.
Bömbölhetsz, hogy mama!!!
De nem jön, már elment régen, valahol fent van az égben, te meg itt a bajban, egyedül…

Ki mer ma bátran élni? Nem mindig vacogva félni, ha nincs mitől, hát kitalál valamit.
Ki mer ma verset írni- sírni, ríni, szórni csókot, átkot.
Inkább zabálni fánkot, csülkös bablevest, úgyis jő az est, és elhalkul a dal.
Nem lehet senki örök fiatal.

Tudod mi ez?- Róza…
Ez egy verselő próza!

Találkozások



     Az emlékek kertjében nemcsak szép emlékek élnek. Minden ott lélegzik, ami ebben a világban számodra fellelhető és téged érint. A számtalan keskeny-murvás sétány rapszodikusan jelenik meg és tűnik el a dús növényzet burjánzó tömegében. Hatalmas a csend, vastagon ül a kert minden zugában, érezni rajta: örök. A sűrű ve­getáció már a járó utak szélétől indul, kizárva a fényt, őrzi saját éjszakáját.

     Ebben az áttekinthetetlen masszában bolyonganak az emlékek. Mintegy álomban, lassan és időtlenül lebegnek a tüskés gyökérzet sűrű halmaza felett, ködszerűen gomolyogva levéltől ágig. Örök támolygásuk megállíthatatlan, alvó ébrenlétük végtelen tengerében szenderegve élnek.
Ha felidézel bármit a múltból, az emlék felgyorsul, kilép az útra, megszakítva szedált táncát. Emlékeid képpé formálódnak, te végignézheted gondolataidat, mint egy filmet. 

     Ezek nehéz percek, más visszagondolni és látni is. A feléledt emlék megvisel, nem kérdez és nem válaszol. Már a változtathatatlanból int feléd, képtelen vagy bármire – csak nézel, és szívedbe mar. Változtál és változol, ma már másként tennéd, amit tettél, de nincs bocsánat – ami volt, elmúlt.
Talpad alatt nem csikorognak a kövek. Nehéz szívvel kanyarogsz a végtelenbe tűnő sétányon, érzed, minden téged figyel. Nincs bátorságod a bozót szövevényébe nézni, igyekszel nem gondolni semmire. Nem sikerül.

     Te gondolsz, az emlék eléd lép, és kezdődik az előadás.
A rosszak fájdalmasak, a szépek úgyszintén fájnak, mert elmúltak. A jelenben sétál veled a múló és elmúlt idő, egész létezésed folyamata egyszerre van veled, mert mindegyik te vagy, nem tudsz semmit a feledésbe taszítani. Olyan, mintha együtt andalogna a nappal meg az éjszaka, a reggel és az este. Ez a képtelenségek és víziók útja, végigkavarogsz rajta, mint a szél, mert menni kell, nincs bocsánat.
Újra és újra végigélsz mindent, ami volt, gázolsz a rengeteg előtted, veled és benned ködlő emlék tengerében, olyan sérüléke­nyen és magányosan, mint egy kivert kutya.

     Ez a nyomasztó út maga a rettenet, nincs segítség, mindenkinek egyedül kell végigjárni a kert girbegurba útjait. Csak te tudsz belépni, mert rajtad kívül senki nem tudja, hol a bejárat.
Mentegetőzéseidet, vélt és valós védekezéseidet viheted magaddal, hátha szóhoz engednek jutni, bár még nem volt rá példa.

     Te tudsz magadban rendet tenni, ha sikerül, megbékélsz, maradéktalan sikerre ne számíts.
Háborgásaidat végigcipeled hosszú utadon, megszűnnek, ha meglátod a kert kijáratát és kilépsz rajta.
Hogy mikor tűnik fel a kijárati kapu – azt nem tudja senki.

Az ablakban


 
Igen. Kiszállt a taxiból a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után. Előredőlve állt, hosszú, piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.
Igen. Az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan lát­tam és megjegyeztem.
Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait. Későre járt, az utcán senki nem volt rajta kívül. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.
Nem volt benne sofőr.
Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.
Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára idétlenül és bután – mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár, – táncolni kezdett. Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült. Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygáskeltő.
Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem. Képtelen tánclépései koppantak a köve­zeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban nem volt semmi emberi.
Elért a járda szegélykövéig, megtorpant, – és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, és ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa. Már csak vállai voltak, meg lehajtott feje a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt. Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek a tócsa olajos felszínén. Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.
Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.
Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de azóta minden éjjel felébreszt valami és ki kell néznem az ablakon. 

Az idegen



Tanulj meg vakon tapogatózni! – mondta a vénember a fiatalnak. A szakirodalom csak alaphelyzeti megoldásokat javasol, az igazi élet eseteiről valójában fogalma nincs. Virtuális példákat tár­gyal az élet bonyodalmainak feloldására.
Mert soha nem úgy zajlanak az események, ahogy a nagy számok törvénye alapján elvárhatók. Erre ne is számíts. Sőt! Az azonos ügyek sem egyformák, minden séma rossz, ha mégis használható, akkor is minden alkalommal korrigált formában. Két azonos probléma nem fordul elő, illetve nem fényképszerűen ugyan­úgy.
Csak vedd alapul a meghalás tényét. Mindenki elmegy egy­szer, de a végállapotig ki-ki máshogy jut el. Két pontosan ugyan­olyan meghalás nincs. Jól is néznénk ki!  Egy marhavágóhídon inkább elképzelhető, de ott sem igaz. Mint ahogy két egyforma ember sincs. A rengeteg hasonló tulajdonságuk ellenére is eltérnek egymástól.
Sokszor még az ember fogalmától is eltérnek. Sokan csak annak tűnnek.
Vagy menet közben ráérzel a hogyan tovább következő fázisára, vagy elbuksz. Ösztönöd fontosabb a tudatodnál. A tudatos gon­dolkodás tanult, eleve benne rejlik a tévedés lehetősége. Az ösztön sokkal megbízhatóbb, mert nem ember hozta létre. Ami mögött te vagy, az megkérdőjelezhető.
A vénember gondolataiba süppedve ült székén, mozdulatlan-sovány teste természetellenesen hatott a beszűrődő alkonyi fényben. A deszkapadon égő mécses alig világította meg a rongyosra lapozott könyvet, ami kinyitva a padon feküdt. Csontos-koszos kezét feje fölé emelve szólt:  – Szerinted most mire mutatok rá? – kérdezte. A fiatal megilletődve hallgatott.
– Hát a mindenre, ami azonos a semmivel. A semmire mutatok, amiben élsz és amibe beleképzeled a mindent. A semmi az adott végtelen, ami általad – a gondolataid által – benépesíthető. Ha nem élsz a lehetőséggel, te leszel kevesebb, a testi léted csak látható alapja annak, hogy lehetsz, ha akarsz. Ha tudsz. Hogy lehessen egy mikrovilágod amiben élsz. A semmiben nincs hogy. Neked kell lépned. Ne riasszon, ha rosszul léptél, az is te vagy. A sötétben tapogatózol, és ennek megvannak a veszélyei.
Meg van szerencse is, ne számíts rá, ha jön, örülni fogsz neki. Neked kell tenned, hogy jöhessen. Mindenért meg kell küzdeni, csak a rizikóért nem. A vakon tapogatózás művészetéhez figyelni kell a belső hangokat. Itt a tudatod segíti ösztöneidet, hogy meghalld őket. Olyanok, mint a mammon szobrok éneke. Figyelj oda. Csak a tested múlandó, a lélek örök. Ha jobban tetszik, az éned. Az árny, ami megfoghatatlan, ami a semmiben is érvényes. Erre gondolj, mert a többi csak látszólag fontos – szólt a vénség, és alakja feloldódott a mécs gyenge fényében.
A fiatal megsemmisülten ült a ládán, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Még füleiben csengett az öreg hangja. – Legalább mondta volna meg, mit tegyek – suttogta maga elé. Különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, de érezte, valami elkezdődött benne, ami lüktet, él és növekszik. Ami biztonságot lehel elárvult énjébe.
Belső szemei előtt lassan kibontakozott a sziget, az ő szigete, amiben feltámad egyszemélyes világa, ami erőt ad és életet.
Átélte a teremtődés misztériumát, az önmegvalósulás vará­zsát, úgy tűnt lebeg, lelkében felzúgott a győzedelmi ének.
Megrendülten figyelte növekvő, formálódó szigetét, ahogy a semmiben lebeg, hálával gondolva az idegenre, akiről sosem tudta meg, ki volt.