A HAJNALTÜNDÉR

Megette a fene az egészet – dohogott a hajnaltündér, és olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.

Mióta világ a világ, minden éjszaka végén jövök én, meg a hajnal. Mindig ugyan úgy, és ugyan az. Olyan átkozottul unom, hogy el sem tudom mondani.

Mert ez a monotónia, akit ez szórakoztat, az egy primitív fráter. Annak nincsenek gondolatai, vágyai, fájdalmai és örömei. Az, csak egy üres tok.

Már mondtam is az éjszakának, hogy maradjon egyszer veszteg, ne múljon el, és én sem kell, hogy jöjjek. Remekül szórakoznánk a megdöbbent világ láttán, az embereken.

Micsoda fejetlen kapkodás lenne! Sokan, a végítéletről ordítoznának, megbánva bűneiket, amik hirtelen eszükbe is jutna, mert csak a másokét szokták fejbe tartani, a hajdanvolt szüzek, immár kivénhedt seregei, boldog bizakodással vizslatnák a sötét eget, várva az angyalt, aki megmenti őket ettől a büntetéstől, mert az önmegtartóztatás, szerintük hatalmas erény, amiért jár, az égi jutalom.

Mindenki magába roskadna, gyorsan kibékülnének haragosaikkal, mellüket döngetvén, hogy ők, micsoda szelíd, megbocsátó, jó emberek.

Zúgnának, énekelnének a harangok, a térdükre hullt, megtisztult lelkű emberek tömegei felett, elfelejtvén disznóságaikat, csak arra figyelve, hogy megússzák valahogy az egész szörnyűséget.
És én, ezeknek hozom minden éjszakát követően a hajnalt, a tiszta napfényt, az első madártrillákat. A friss reggeli szellőt, ami meglebegteti a fák lombjait, és elhitetem velük, hogy na, majd ma sikerül, amíg éltek, minden lehetséges, meg mindennek az ellenkezője is, de az csak a szomszédra érvényes.

Elhitetem velük minden reggel, hogy nagyszerű, ezen az agyongyötört földgolyón élni.

Én mondom, megette a fene az egészet, de csinálom, mert ugyan, mi mást tehetnék?

Most, hogy sikerült kimérgelődni magam, indulok, megérintek üvegpálcámmal mindent, ami ettől széppé teszi az ébredő hajnalt.

 A TÖRPE

A nádas szélén üldögélt, levette zöld papucsait, és bütykös lábait belógatta a poshadt vízbe. Kis köröket rajzolt velük, és figyelte a pánikba zuhant csiborok keszekusza táncát.

Hogy ki törpe, és ki óriás, ez nézőpont kérdése. Egy csibornak én, például, egy irgalmatlan méretű valami vagyok, nekem meg ő, végtelenül apró. Én, egy pillantással átlátom őt, teljes valójában, ő, engem csak részleteimben érzékel, szerinte, mindenhatóságom megkérdőjelezhetetlen.

Nem is szólva arról, hogy a törpe, az agyától valaki, nem a teste nagyságától. A tavi óriás például, akit jól ismerek, annyi esze sincs, mint egy csibornak. De fenemód büszke, hogy milyen hatalmas.

Persze megértem, hogy mindenki csak arra lehet büszke, amije van. Ha semmije sincs, akkor arra. Bár aki ilyen fafej, az el sem jut odáig, hogy önvizsgálatot tartson. Ez a sors kegye, mert ha engedné rájönni, hogy mekkora barom, beleőrülne szegény. Hogy én egy törpe vagyok, ez szubjektív megközelítése a ténynek, hogy nem vagyok óriás.

De a testünk mérete, csupán egy állapot, és nem érdem.

Végtelen elégedettséggel lelkében, hanyadtdőlt, és elaludt

„VÉRED KIONTOTT HARMATÁVAL, IRGALMAZZ NÉKÜNK JÉZUS HERCEG”

A vakítóan erős napfényben ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.

Csillogó tekintetek, a meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.

 A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit, hamis gőzei.

A veszettül hullámzó öntudat méretei, túlment minden elképzelhetőn.

Nincs degeneráltabb élőlény az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.

A hatalmas tér aszfaltozott végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a köddé vált mosolyok és remények már sehol.

A csalódás, és kiábrándulás szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek vélhető.

Mert a tévhitekért, a megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell. Kegyetlenül sokat.

Aztán el lehet felejteni, és kezdeni elölről.

Ezek az újak, nem látják, a milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.

Mert tudja – így a harkály, az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton,

egy egyre halványuló képpé, amin végigcsoszog az új generáció.

Idióta tévhitek, baklövések, megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…

Miért nem változtatnak rajta? – kérdezi a megdöbbent poszáta.

Ki tehetné? Ez fajtajelleg, nincs mit csinálni, meg minek is.

Én, bármi van, találok férget a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.

És elégedetten elrepült, otthagyva az elképedt poszátát.

Kérek egy csokor orgonát.

Csak Sztálin orgonával szolgálhatok – válaszol az eladó.

De az túl hangos, rossz szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.

De Uram! Az igaz, hogy nem hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem kell.

Évekig tart, nem hervad, nem teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya miatt, ellopni sem olyan könnyű.

Ezek meggondolandó érvek – szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim árnyékában, a kertem zöld gyepén.

Nagyszerű döntés Uram, még ma kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod rendelkezésére áll.

Köszönjük a vásárlást.

A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén, már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.

NEM VERS, CSAK EGY VERSELŐ PRÓZA… TUDOD? - RÓZA

A horizontnál elenyésző, méla, unott gazban,

Hunyorogva botladozom a térdig érő bajban.

Mindenütt bogár, egy tücsök zenél, nap éget, sehol fedél.

Sehol egy ember járta csapás, nincs felfrissülés, ez egy büntetés.

Mellkasomban forog tompa kés, izzadó arcomban, gonosz legyek marnak.

Így vonszol előre a lomha lét, agyamban sok szikkadt gondolat, elpusztult vágyak száraz lombjai.

Le kéne ülnöm, de nem tudok felállni, segítségért nincs hova.

Az ég játéka, romos halandókkal, rosszakkal, meg jókkal, csak halottal nem tud mit kezdeni.

Kiáltani?

Nincs kinek. csak a semmi figyel, ő kívülálló, nem szól senkinek.

Így megy ez, a semmiben totyogva, néha becsap egy délibáb.

De aztán megint a semmi, furcsa egy poshadó világ.

Egy titkos féreg rág, hallom fogának halk zenéjét, ahogy lelkemben oltja éhét.

Már alig látom mosolyod fényét, hangod távoli, érintésed hideg, nem mondom el mindenkinek.

Úgy teszek, mintha lennél, átölelnél, csókokat lehelnél, borotválatlan arcomon, nem marad utána semmi nyom.

Mint minden más, ez is elmúlt, csak emléke maradt, meg a dermesztő hideg.

Nem kívánom senkinek.

A csatornában, sulyom, és békanyál, partján napoznak kövér varangyok,

Nem angyalok, azok az égben, aranyló lében fürdenek, napoznak az égi fényben.

Azt sem tudják, hogy még vagyok.