Lepketánc




Mucika, hatalmas testével, a héten már másodszor botlott meg a lépcsőn, és indult rendhagyó útjára – lefelé.
Eleinte még tudta fogni bal kezével a vaskorlátot, vadul hadonászva jobb kezében szorongatott szatyrával, aztán mikor a levegőben hasra fordult, már érezte, nem tudja tovább a korlátot markolni.
Nem is tévedett. Végigszállt vagy nyolc lépcsőfokot, karjaival csapkodva, mint egy vidám lepke.
Aztán a katartikus erejű becsapódás…
Még a vaskorlátok is beleremegtek, földszinttől, padlásig.
Az elsőn, a nyitott konyhaajtó mögött főzögető Rózsika, egy pillanatra kinézett a folyosóra, látván a reszkető, csengő- bongó vaskorlátot, odaszólt a tűzhely mellett heverésző kutyájának: Hallottad, Lidércke. Mucika megint leesett.
Az eb, fejét megemelve a gazdájára nézett, okos szemeiből Rózsika látta a választ. Mert a hasától nem látja maga alatt a lépcsőfokot – válaszolták a kutyaszemek, és nagy sóhaj kíséretében visszaejtette fejét két mellső lábára.

*


A kis macskaköves utcán, csak úgy csattogtak, szikráztak a sarkantyúk.
A tollforgók és díszruhák csillogtak, lobogtak az augusztusi délelőttön. Az aranypaszományos csákók ellenzői alatt, öntelt, átszellemült tekintetek, kipirult arcok, vad hitek és áradó meggyőződések viharzó kavalkádja összecsapott a kürtök és harsonák fülsiketítő hangjaival, csak részben elnyomva a díszlépések dörejét.
A nézők eufórikus ordítozása sem tudta elnyomni a mindent elsöpörni akaró vonulás zaját.
Hijj – milyen felemelő és megható látványa az erőnek, a hitnek! Mintha megindult volna a föld!

Ma már csendes a keskeny utca, kövein nem vetnek szikrákat a sarkantyúk, nem csattognak rajta díszlépések.
Néha végigdöcög egy szamaras kordé, a hajdani fácskákból fák lettek, amik lombjaikkal jótékonyan beárnyékolják az úttestet, a rajta kódorgó sápadt emlékekkel.
Néha erre sétál az idő, hangtalan lépteit csak a vén fák hallják.
Mert minden elmúlik, talán csak a macskakő - ami örök.

*

Vili - csak Vilimanónak szólították a ház lakói, alacsony termete miatt -, hiába berzenkedett, csak kinevették. Élt maroknyi garzonjában és valójában nem tudtak róla semmit.
Vilinek kóros mániájává vált, hogy nyaranta, ha éjszaka vihar tört ki, kisietett a tetőteraszra nézni a villámokat.
Rendszeresen figyelemmel kísérte a meteorológiai jelentéseket, nehogy lemaradjon bármiről.
Ha vihart jeleztek, már délután kikészítette összecsukható vadásszékét, zseblámpáját, viharkabátját, mit lehessen tudni…
Tréningruhába bújt, úgy feküdt végig az ágyán. Aztán várt.
Az első dörgésre úgy ugrott talpra, mint egy katonaló a kürtszóra és rohant ki a tetőteraszra.
Az izgalomtól teli várakozástól szemei villogtak, kivörösödött az arca.
Úgy bámulta a sötét égboltot széthasító villámokat, mint egy hipnotizált béka.
Egész lelke énekelt, súlytalannak érezte magát, együtt száguldott a hatalmas és kérlelhetetlen erőkkel, ő is villámmá változott vad fantáziájának kavalkádjában.

Egyik csendesnek induló, meleg éjszakán, akkora vihar tört ki, hogy még az öregek sem emlékeztek ekkorára. Gizi néni, halálra ijedten állt a zárt konyhaablakában, hálóingben mezítláb, és döbbenten figyelte a folyamatosan csapkodó villámokat, amik nappali fénybe vonták az eget.
Látta Vilimanó apró alakját, széttárt karokkal állni, égnek emelt arccal.

Még napokig keresték, de nem találták sehol. Mindenféle magyarázat látott róla napvilágot, de Vilimanó csak nem került elő.
Ahol éjszaka állt, ott is csak egy sötét égett folt volt a teraszon, ami ma is rejtély.

*

Merthogy valami meddig illat és mettől bűz, az egyéni megítélés kérdése. Na meg attól is nagyban függ, hogy kitől és honnan származik. Erre több szavunk is van, ami elhangzásakor arra enged következtetni, hogy honnan érkezik az ominózus élmény.
Ha állatról van szó, akkor dögszag. Ha emberről, akkor hullaszag. Nagy ember esetén, az enyészet nehéz illata lengi körül megrendült valónkat.
Egy szép női tetemet, a távozás fájó illata vesz körül. Egy ellenség teteme, egyszerűen csak büdös. Egy baráté, életre szóló fájó emlék, ami – legyünk őszinték – szex, vagy ebéd közben,- ha előjön szagemlékeinkből, hát nem éppen inspiráló. Akit mégis feldob, az aberrált, vagy maximum boncmester.

Az illat… az egészen más. Az valami bódult gyönyörszerű érzéseket kelt, zenéket a lélekben, rőzsedalokat, kantátákat. Wágneri dübörgéseket, mikoris jön a csónak a hőssel, aki mi vagyunk, az illat kedvezményezettjei, evezgetve a bódulat tengerében, és minden gyönyörű és megható.
Infantilis érzeteket plántál lelkünkben, míg a szag, racionalitást, és tisztánlátást eredményez.
Költői ihletettséget is biztosíthat, ami nem gyakori, például: Hol van az a bűz, ami karjaidba űz? Sok mindennek van illata, vagy szaga. A molyirtóé más, mint a disznótoros lakomának. Ez illatnak is nevezhető, bár egy vegetáriusnak bűz.
Az egész élménysort viszont tönkreteheti egy nátha, aholis csak a látvány képei idézhetik fel a szagélményt, ami édeskevés.
Mondta Konrád, és beszivárgott a spejz polcai közé.

*

Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem – sóhajt Petőfi bele a világba.
Ez szépen hangzik, felemelően tiszta emberi érzés, a lélek óhajtása…
De zökkenjünk vissza a földre. A szabadság élménye pénzfüggő, pénztelen ember csak magányos lehet.
Na, egy ilyen „Magányos” figura, milyen szerelemre gondolhat? Eleve nincs abban a lelki állapotban, hogy gondjai súlya alatt a szerelmen morfondírozzon.
Mikor valaki nyakig ül a lében, sok mindenre vágyik, csak szerelemre nem. Egyszerűen eszébe sem jut. Persze, ha normális. Ha meg nem az, akkor mindegy.
Mert a szerelem, a lélek luxusa, és ami luxus, az pénzfüggő. Ki az a hülye női hölgy, aki egy egygatyás nincstelenbe szeretne belehabarodni, és netán eltartani?
Egész nap bámulni, a sikertelenségnek ezt az élő szobrát, aki sápadt képével, még álmában is kísért?
Petőfinek ez az óhaja, nem is olyan szerény. De kellemesen érinti az olvasót, és nem gondolja végig. Hiszen a végig nem gondolása a dolgoknak, mégiscsak bocsánatos bűn, egy jogos önvédelem…
Mondta Konrád, és elszenderedett.

 *


Az opera varázsa…
A közönség izgatottan ül székében a drága jegyéért, és feszülten várja a kezdést. Elbűvölő, csodálatos dallamok, egy másik világ, aztán felharsan a Toronyária például, ami gyönyörű, csak szépséghibája az, hogy egy toronyba zárt szerencsétlen ember búcsúja az élettől, attól, amit nagyon szeretett volna folytatni.
Pihenés képpen feltűnik Szarasztró, aki letörten, fáradtan és magába roskadva énekli, hogy majd alszom én, ha véget ér e kín…
A háttérben a gyönyörű kert az erkéllyel, alant Rómeó, fent Júlia, majd megvadulva egymás szerelméért. De nem, nincs kegyelem, a lírai élmény drámává fajul.
A közönség megrendült lélekkel, felére zsugorodva lóg a székén, tisztán látva, hogy nem érdemes semmit még elkezdeni sem, mert idáig azt hitte, hogy minden út Rómába vezet, és most rádöbbent, hogy dehogy, csak a halálba vezető út az egyetlen, amin viszont kötelező haladni.
A katartikus felismerése a valóságnak elhalkítja a Rajna tündérének csábos énekét, elnémul a mit nekem te zordon Kárpátoknak vadregényes tája, csak a kilátástalanság cunamija dühöng a lélek útvesztőiben, mert elszúrt opera előadásokat érdemes csak nézni és hallgatni, az nem vág földhöz, azon csak röhögni lehet, nem tépi fel az érzelmek rejtett sebeit. Itt van a lapos zeneköltők fontossága, mert élve kell maradni, amit egy pompás operai élmény nem ösztönöz.
Mondta Konrád, fejét elrejtette felhajtott kabát gallérjába, mikor hazafelé döcögött az Operából.

 *


Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, a bennük tekergőző álmok, beteljesületlen vágyak vibráló lidérceivel, azt csak a lélek szeme látja.
Ez a szem mindent lát, mindent érzékelni képes, amit a nappal világossága eltakar. Nem értelmez, nem értékel, csak láttat.
Beszivárog az ablakok résein, betakarja az alvót, belecsorog álmainak menetébe, az álom történeteit kedve szerint irányítva, hol szép, hol meg rémes álmokat gerjeszt.
Elviszi az alvót más vizekre, ami még csak nem is emlékeztet a nappalok eseményeire, a megszokott történések szilárd talajára.
A szellem kiszolgáltatottan hánykolódik az ismeretlenben, védtelenségében szűkölve próbál megmaradni, és ez addig tart, míg megszánja valami és felébred.
Éjszaka, mikor megérkeznek a miazmás gőzök, jelentéktelenekké és értelmetlenekké válnak a nappal fontosságai, hiszen valójában minden fontos, na meg semmi sem az, beleszédítenek egy más világba, ahol a ki nem élhető vágyak megvalósulhatnak.
A nappalok problémái, fontosságai valahova a távoli vibráló horizont mögé buknak, mert minden emberi történet oda kerül, ami egy gondolat és vágytemető lehet, ahonnan többé nincs visszaút.
A visszafelé élésben amúgy sincs köszönet, elerőtlenít és megzavar a továbbot illetően.
Csak a horizont mögött van állandó nyugalom, személytelen béke. Az állandóan jövő–menő szelek hordozta altatódal szól, mindig ugyan az, ami örök álomtalan álomba szenderít.
Mondta Konrád, a tárt ablakban könyökölve, nézve a néma éjszakát.

*

Vendigo kijött az indiántemető düledező fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját. Az üde, reggeli napsütésben madarak kiáltoztak, meg egy sivalkodó női hang a távolból, ordenáré szövege elképesztette.
Hejjj. Ezek a sápadt arcú szukák – morogta berozsdásodott hangján, mert már nem is emlékezett, mikor szólalt meg utoljára - ezek a pokol fajzatai.
Oszloplábai nyomán kisárgult a fű. Ahogy elhaladt a lombkoronák mellett és vállai érintették a leveleket, ágakat, minden elszáradt.
Távolról nézve, élesen utat vágott nyomában az enyészet, csapása kanyarogva vezetett fel a hegygerincre, ahol benyelte torz alakját a sűrű erdő.
Nehéz lépteinek tompa döngését még sokáig lehetett hallani, a mély hallgatásba dermedt környéken.
Vendigó kijött az indiántemető fa kapuján, tomahaukján igazított, mert menet közben, minden lépésnél kellemetlenül verdeste bal combját…

*

„Ne csak igazad legyen, de eszed is…” – mondta nagyapám vénséges vén ügyvédje, akire még gyerekkoromból emlékszem.
Mostanában eszembe jut ennek az alacsony, vékony öregembernek ez az igazsága, akinek emberismerete az évtizedek folyamán hatalmasra sikeredett.
Az igazság - ha létezik egyáltalán -, sok összetevőből áll.
Mennyire vagyok a tárgyalt ügyben érintett, állásfoglalásom érdemi haszna milyen és mekkora. Megfelel e a külső elvárásoknak állásfoglalásom, ellenfeleimet be tudom e taposni az agyagba. Stb.
Miután nem vagyunk az igazság szónak valódi értelmével tisztában, az egész ügy nézőpont kérdésévé válik.
Bizony drága Károlyom…
Őszinte hittel és jobbító meggyőződéssel is lehet falnak vinni bármit. A jó szándék? Semmire sem garancia. A jó szándékú, ha kátyúba viszi szent ügyét, még mindig ráér bűnbakot keresni, mert csak a sikerre van programozva, akkor pedig nem ronthat el semmit.
Jól bemagolva a könyvekből tanultakat, és Jololai Ignác keresztényinek hitt dogmatizmusának szellemében, eszelősen képviseli önmaga barkácsolta elméleteit, mindenkit saját arcára akarván kényszeríteni, magaköré toborozva az alázkodó nyájat, a bizonytalanokat és karakter nélkülieket.
Öncsodálatának gőzeiben képzelt hermelinpalástját maga után vonszolva, élete katasztrófájának éli meg, hogy nem tud egyedül szülni utódokat, erre a célra, egy hölgyet kell megkérnie…
Így él, éldegél, saját maga gyártotta bűvöletében, önmagába vetett vak hitében lubickolva.
Fel sem merül benne, hogy a tanultak - kellő intelligencia hiányában- fabatkát sem érnek, a hirdetett bölcsességeihez nem tud hozzátenni érdemben semmit, mert nincs miből.
Aztán elmossa az idő, mintha sosem létezett volna.
Lehet, hogy nem is volt?


 *

Hogy mi volt, mi van, és mi lesz?
Hát ez egy elég kusza téma. A volt is folyton változó, az idő eleve elhomályosító tényező. Először csak jelentéktelennek tűnő, apró részletek kerülnek feledésbe, aztán esetleg az események sorrendje is, aztán az idő múlásával az ízlések és szemléletek változásával átértékelődik minden.
Az új események, lassan feledtetik a régieket, új generációk új múlandókat igényelnek.
Aztán legendává kékülnek a régmúlt dolgai, vagy igazak voltak, vagy kitalációk, mesék, már elfelejtett tanulságaikkal.
Hogy mi az ami ténylegesen van, ebből mit ismerünk el valóságnak és mi elhagyható káprázata a félreértett látványnak,  ez megállapodás kérdése.
Mert nem mindegy, hogy az illető mellélépett a kötélnek, vagy netán lökték, vagy üzemi balesetként áramot vezettek bele, vagy csak egyszerűen elpattant, lévén semmi nem tart örökké. Így lehet azonnal átlendülni a voltba és ott köddé válni idővel.
Ugyanakkor reális megközelítésben mégis mindegy, mert a következményen nem változtat.
És hogy mi lesz?
Ez, egy hiten és reménykedésen alapuló nem létező, ami nélkül nem élvezhető a van, mert nélküle az alagút végét jelenti, amire még gondolni sem akar senki.
Pedig mindenki tudja, hogy az alagútnak van vége, de nem igazán illik beszélni róla.
A lesz, egyben egy vígasztalódási lehetőség, akinek nem sikerül valami a mostban, annak a lesz dob egy lelki mentőövet, mondván, sebaj, majd a továbbiakban sikerül.
Aztán rendszerint nem jön be neki, de sebaj, mert idővel változtatott a sikertelen vágyán és most, az új verzió eljövetelét várja.
Így botladozunk, idétlenkedünk a mában, a volt és lesz kusza egyvelege közé szorulva.
S közben, „Az évek szállnak, mint a percek,
                 Véred kiontott harmatával,
                 Irgalmazz nékünk Jézus herceg”  ( Faludy- Villon…)


 * 


Mostanában gyakran üldögélek a Styx parti szikláin. Nézegetem éjfekete vizét, vizslatom a horizontot, ahol a víz találkozik az éggel.
Csak a néma visszautasítás árad felém a messzeségből. még Káron csónakja sem látszik sehol, bár néha, mintha evezők távoli, halk csobbanásait hallanám.
Lehet, hogy tényleg hallom, vagy csak bennem csobbannak a lapátok, lévén tudom,hogy jönni fog.
Az ember összevissza hall mindenfélét, aztán nem tudja, mi abból a valóság, és mit fantáziál össze.
Amit nem értünk, arról kikiáltjuk, hogy nem igaz. És honnan a fenéből vagyunk ilyen tájékozottak? Attól, hogy valamit nem értünk, silány fantáziánkkal nem tudjuk követni, attól az még lehet létező, és mert a vakon tapogatózásaink félelmet és bizonytalanságot okoznak, az nem ok, hogy hülye és meggondolatlan badarságokat beszéljünk.
Mert van folyó és van evezős, és mindig jön is a csónak, amibe be kell szállni, és huss, ennyi volt, megyünk tovább.
Ahogy távolodunk a megszokott parttól, úgy közelít a valaha távoli horizont, halványan kirajzolódó hegyeivel. Mert, ahogy zsugorodik a múlt, úgy bővül a lesz, mert ez egy végtelenített folyamat, ahol a stációk egymásból táplálkoznak.
Ahogy távolodunk a voltból, úgy ürülnek ki emlékeink, és megérkezvén, tiszta lappal szállunk ki a csónakból.
Mert nem lehet befogadni az újat, régi emlékeink súlyával lelkünkben.
A Stix csak hallgat. Sötét vize élettelen tömeg, Áthághatatlan határ két világ között, amiről csak fantáziálunk, amit még senkinek nem sikerült megfejteni.
Mostanában gyakran üldögélek a Stix parti szikláin. Nézegetem éjfekete vízét, vizslatom a horizontot, ahol a víz, találkozik az éggel.


 *

A teremben, még este is nagy volt a hőség. Csak a folyosóra nyitották ki az ajtót, hogy jöjjön be némi dögletes és áporodott levegő. Ablakot nem volt tanácsos kitárni, a huzat végett.
Az alulvilágított ablaktalan cső, a sűrűn sorjázó kórterem ajtókkal, monoton nyugalmat és közönyt árasztott. Üres volt, már mindenki ágyában matatott, készülve az éjszakára.
A nehéz, álomtalan álmok nyugodtan várakoztak a vaságyak között.
Az éjszaka sötét köpenyében lassan végigsétált a folyosón, be- be, nézve a kórtermek nyitott ajtaján.
Az eseménytelen és fülledt csendet, csak a hármas szobából kiszakadó, hörgéssel vegyített, nehéz légvétel tördelte össze. Ez a küzdelmes hang, a levegőért folytatott kilátástalan harcával, dögkeselyűként ülte meg a csendet.
Az ajtón belesve, egy idős férfi feküdt a hátán, látható módon nem volt magánál, már valahol félúton járhatott a két világ között.
Az ágya mellett, az ajtónak háttal egy asszony ült. Csak görnyedt testtartására emlékszem, nem láttam az arcát.
Aztán felszakadt egy nagy és hosszú hörgő sóhaj, amit olyan csend követett, ami semmihez nem fogható…
Megálltam a folyosón és az volt az érzésem, hogy elsuhan valami homályos alak mellettem. A szobából libbent ki, és karjaiban vitt valamit.
Finom szelét mintha éreztem volna arcomon.

 *


Gyere csak kedveském – mondta a pók a légynek…
Ennél szeretetreméltóbb, hívogatóbb mosolyt a légy még sosem látott.
Nahát – motyogta suttogva, pedig nekem azt mondták, hogy minden pók gonosz.
Látod, látod – így a pók. Ilyen rosszindulatú bogarak vannak és azoktól riasztanak el, akik pedig meg sem érdemlik. Így aztán könnyen elkövethetsz magad ellen egy jóvátehetetlen hibát, pont azokkal leszel gyanakvó, akikre éppen szükséged lehet.
Nagy szerencséd, hogy találkoztunk – szólt, és maga volt a szeretet.
Gyere, ugorj fel a hálómra – szólt a pók, meglátod, ebben a lágy napfényben, milyen jól lehet hintázni rajta.
És a légy, megnyugodva, a hálóba röppent...


 *


Gusztáv nagyon büszke volt. Hogy mire, hát arra, hogy ő rasszista.
Nem ért el életében semmit, nem is volt semmije, sem lakása, sem családja, ami nem csoda, hát ki az a hülye nő, aki egy ilyen senkire ácsingózik.
Ahogy öregedett, úgy lett egyre magányosabb, kiürültebb és szürkébb. Az a férfi lett belőle, akivel legalább tízszer kellett találkozni, hogy felismerjék vonások, karakterjegyek nélküli arcát.
Van ember, aki akármit is csinál, igazán nem megy ötről- hatra. Aztán belekeseredik és választ magának egy témát, ami visszataszító és otromba. Feltámaszt egy gyűlöleten alapuló klikket, hiszen mindenre van vevő.
Ismerté válik, ki kiröhögi, ki lelkesen tapsol, és végre reflektorfénybe kerül, dagonyázik, lubickol sikerében, mert ő egy őszinte orákulum és végre valaki.
Mindent elkövet, hogy ne kelljen tükörbe néznie, mert fél, hogy meglátja a valóságot, egy gátlástalan, silány barmot, aki még szánalmas is, aki mindenre büszke amit a természet csinált helyette. Arra, hogy nő a szakálla, korpás a haja, tíz ujja nőtt a két kezén.
Hogy a megrágott ételt le tudja nyelni, ami a megszokott úton távozik is.
Aztán meghal, vagy így, vagy úgy , eltemetik, mint egy döglött kutyát, még azt is elfelejtik, hol a sírja.
Hátha ez a valami, én nem biztos, hogy közéjük akarok tartozni.
Mondta Konrád, és hatalmasat sercintett, még srác korában tanulta mikéntjét a jeges kocsistól.

*

Mikor Bernadett, kertjében, a konyhaablak előtt álló tulipánfán észrevette a lepkéket, egészen elképedt. Sokan voltak, és egyre csak érkeztek az erdő felől.
Nagyok és színesek, hosszú farkuk, egy paradicsommadarat idézett. Mikor már befedték testükkel a nagy bokor összes ágát, egyenként szárnyra kaptak, és spirál alakzatban elkezdték a fát körbe repülni. Felérve a csúcsig, ugyan úgy lefelé indultak.
Az egyidejűleg fel- és lefelé mozgó spirál olyan látványos volt, hogy Bernadettet egészen elbűvölte a káprázatos látvány. Kavargó, lebegő mozgása a lepkék tömegének, az erdő felől az esti szellő sodorta muzsika hangjaival, Bernadett érezte, súlytalanná válik.

Keresték szomszédjai, el sem tudták képzelni hová tűnhetett.
De ők is észrevették a minden késő délután, az erdő felől érkező lepkefelhőt, megcsodálták a fa körüli táncukat, különösen azt a lepkét, ami sokkal nagyobb és színesebb volt a többinél.



Hajjaj, nincsen baj...



Mert időnként rendszeresen felmerül egy gyanú, bár nem ritka, hogy több is.
Egy gyanú, nem gyanú, két gyanú egy gyanú.
És ahogy egy gyanúval sem lehet semmit kezdeni, úgy kettővel sem. Ez a gyanúk sármja.
A gyanút, a gyanakvás, a kétkedés szüli, hosszú távon biztosítva a pletykát, a bensőséges pusmogást, ami fejleszti a közös vélemény kialakulásának lehetőségét, a cinkos összenézések együtt érző melegét.

Mert minden gyanús, ami él, és mozog. Újólag már az is, ami nem él, és nem mozog. Például, egy döglöttnek látszó oroszlánhoz nem közelít az ember, mert gyanús, lehet, hogy a hőségtől csak elájult, és bármikor talpra ugorhat, aztán a történetnek azonnal vége is van.
Az embernek, minden szinten és témában megvannak az igényelt gyanakvási minimumai, amit vagy így, vagy úgy, de ki kell elégíteni.
Ha úgy tűnik, minden rendben van, na, egy profi akkor kezd igazán gyanakodni.
Mert valahol biztos van gödör, csak nem vette észre.
És láss csodát, rendszerint van is.
Ha egészen ritka módon, de tényleg nem lenne gödör, hát valaki biztos ás gyorsan egyet, és puff….. Már benne is van a gyanakvó, de legalább nem érte csalódás.
A csalódás, a leg nehezebben elviselhető állapot.
Az ember, csak bénán füstölög saját romjain, nem hisz a szemének, esküdni, mert volna, hogy látta az álcázott gödröt, őt nem lehet megtéveszteni, és most ha megfeszül, akkor sem talál egyet sem. Ez a sors különös kegyetlensége, mentálisan szétzilál. Elbizonytalanodik érzékszerveinek kitűnőnek hitt ábrándjában, a legendás megérzésének igaz voltában.

Vannak szerencsére érzékeny lelkületű, és kimondottan jó emberek is, akik átérezve a csalódott gyanakvó katartikus állapotát, gyorsan ásnak a háta mögé egy gödröt, és mikor a csalódás súlyától hátratántorodik, akkor belezuhan.

Hű, de átkozottul meghat ez a jóság - szipogta a vargánya a galócának.
Nagyon fontos, hogy ne veszítse el az ember, a saját magába vetett hitét.
Ismertem egy kucsmagombát, aki a csalódástól tudathasadást kapott, mert gyanú nélkül nem tudott tovább élni.
Aztán mi lett vele - kérdezte a galóca. Na mégis mit gondolsz? – förmedt rá ingerülten a vargánya. Földhöz csapta a kucsmáját, és elindult a szakadék irányába. Elképesztően obszcén szavakat kiáltozott. Soha többé nem látta senki.
Az anyja spóráját - képett el a galóca. Én is ismertem egy rókagombát, akinek tudathasadása lett. És, - kíváncsiskodott a vargánya. Hosszirányba hasadt ketté, és a továbbiakban mindenki kiröhögte, aki csak látta.
Hát ezt a részvétlenséget, hogy sülne le a pofájukról a bőr – szipogta a vargánya. nem elég rémes, hogy átsütött közötte a hold, még ki is röhögték.
Bizony, ilyen a gomba – krákogta a galóca, igazán, csak a mások baján tudnak szórakozni.
Hát, aki a saját baján röhög, az biztos hülye – így a pöfeteg, aki nem akart ilyen alantas népséggel beszélgetni, de ezt, most nem tudta megállni.
Nálunk, óriás pöfetegeknél, ilyesmik nem fordulhatnak elő – szólt leereszkedő fenséggel. bennünk él a gyanú, és sosem tévedünk. Mi tévedhetetlenek vagyunk, minket nem kísért a gödör árnyéka, mert azonnal észrevesszük, hol bujkál.
A hirtelen támadt csendben, a galóca, és a vargánya összenéztek.
Látsz te itt valahol óriás pöfeteget? – szólalt meg a galóca.
Én? – vihogta el magát a vargánya. Én csak egy pöfetegszerű pattanást látok, aki el van bűvölve magától, még az sem tűnt fel neki, hogy évek óta egy gödörben ácsorog.
A kis pöfeteg úgy dühbegurult, hogy szó nélkül elkezdte felfújni magát.
Aztán már csak egy tompa puffanás hallatszott, és a felrobbant pöfeteg spórái, csak úgy kavarogtak a szélben.

Gondolatok a szélben



Hogy milyen lehetetlen és meg nem érdemelt sorsok tudnak adódni. Szinte csak azok.
A jóság és megértés, egy életen át gyakorolva elvezet egy méltó jutalomig, mondják, de még senki nem mesélte, hogy az miben áll. Csupa feltételezés, hit – remény helyett -, a maga irrealitásában gőzölögve, erőt ad, de csak annak, aki agyatlan és nem ismeri a saját fajtáját.
Vagy erejük abban rejlik, hogy nem hajlandók végiggondolni a hogyan továbbot? De valójában miért is tennék, attól a dolgok iránya és végkimenetele jottányit sem változik. Van, aki egész életében ócska és gonosz volt, és jólétben, párnák között távozik.
A másik, Istenfélő módon él, jótéteményei elszállításához stráfkocsi kéne, ugyanakkor nyomorgó egyszerűségben, méltatlan módon hal meg.
Ja, a próbatétel, próbálgatja valami, hogy meddig lehet vele kitolni, falnak nyomni, hajába törölni sáros cipőt…
Ezek rendszerint nem „Méltó” voltukat igazolják, hanem gyáva és élhetetlen milyenségüket, akiknek ajándék a halál, kimenekülés az öt számmal kisebb cipőből, amit életnek hittek, híve azt, hogy kárpótlásul, a másvilágon járhatnak mezítláb, golf pálya gyep színvonalú réteken, szedve gyönyörű virágokat.
Holott, egy sikeres élethez, nem kell más, mint szerencse. Ha szerencsés az illető, lehet akár hülye, gonosz, és méltatlan az ember titulusra, erről a kegytárgy árus jut eszembe, aki kiabálja, forint a Jézus, forint a Mária, aki nem vesz, ne babrálja………gyerekek, menjetek- ja, vagy ti is a nagyságos asszonnyal vagytok?
Ha valaki szerencsés és olyan, az babrálhat is.
Aki nem, abból lehet jó kereskedő, és aki még az sem, abból lesz a luzer.
Aki méltatlankodásában bebeszéli magának, hogy majd ő fog ott fent mezítláb virágot szedni és minden erejével igyekszik ebben hinni, mert remény nélkül összedől.
Hogy az égiek miért dotálnák a hülyeséget, ezt nem tudom.
Gondolom, ezt ő sem, csak nagyon bölcsen végig sem meri gondolni.
Erény, tisztesség, megértés, megbocsátás, és még sorolhatnám ezeket a mesés fogalmakat – amit a pechesek találtak ki -, ezek nem pótolják a balsikert, a tehetségtelenséget és butaságot.
Jók vagyunk, mi megsimogatjuk a brutális bűnöző fejét és rábeszéljük, hogy térjen észhez, mert csúnya dolog, amit művel. Persze falra hányt borsó, ahányszor visszaengedik a társadalomba annyiszor esik vissza, és álhumánumunk következményeként, rengeteg bajt és fájdalmat okozunk közvetve tisztességes embereknek.
Hát… a jog és az igazság két dolog, és a jognak kell érvényesülnie.
Mert civilizált társadalmakban nem szokás valakit agyoncsapni, bár rászolgált, de akkor is olyan Un heimlich…
Hát nem?
Had szedje vétlen áldozatait, legfeljebb majd ő ott nem veheti le öt számmal kisebb cipőit, és virág helyett csak csalánt szedhet kesztyű nélkül…
Kösz.
Már helyén is van az igazságérzetem…
Az ember ne keresse a bajt. Életveszélyes sportok, mérhetetlenül zord hegycsúcsok megmászása, indoklás: csak. Vagy a repülő…
Egy ejtőernyős oktató, hatszáz ugrással a háta mögött, kipróbált egy új ernyőt.
Sem a háti, sem a has ernyő nem nyílt ki.
A gépen tartózkodó kollégái végignézték zuhanását.
Zárt lábakkal, széttárt karokkal zuhant, már erősen földközelben, két tenyerével betakarta szemeit.
Ennek a kis történetnek a szépséghibája, hogy igaz.
Az a rettenet, amit ez az ember átélt egy perc alatt, három embernek is sok lenne egy egész életre.
A kereszt nélküli megváltó pózában zuhant a halálba. Hatalmas erővel talált el a történet, ellen próbálok állni a kényszernek, hogy ne képzeljem magam az ő helyébe.
Szerencsétlenségemre mindent elképzelek, és sokszor nagyon nehéz magamat elviselnem.
Ismertem egy vénasszonyt, kicsit dilis volt. Mesélte, hogy mikor meghalt az ura, kivonszolta az erkélyre, és felhívta az Önkormányzatot, hogy neki nincs erre pénze, vigyék el a tetemet, mert tőle akár feltámadásig is ott fekhet, ahol van.
Persze elszállították az öreget, én meg a hülye, két napig kapkodtam a levegőt a megdöbbenéstől.
Nehéz az emberi elméken kiigazodni…
Idáig sem sikerült, csak annyi változott, hogy ma már nem is akarom érteni,
Kafka igaza a valóság, azt mondta:
„Fiatal koromban, nem értettem, miért nem kapok választ kérdéseimre.
Ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem.”
Sokak szemében látom, hogy nem jut eszükbe soha, és semmi. Csak tudnám mi a titka. Varázslatosan kellemes lehet !

Temetés



Hű…de Unheimlich itt döcögni a kocsi után - mondaná Etelka néni, ha nem halt volna meg.
Legszívesebben szar ügyet mondott volna, de a saját temetésén mégsem illik ilyet mondani.

Az ember felveszi a legjobb cipőjét ami ki sincs taposva, úgy szorít, hogy izzad a pofám a fájdalomtól.
Kezdem irigyelni az elhunytat, csak fekszik ott a dobozában, és nem fáj semmije. Ahogy Etelka nénit ismertem, most valahol a fejünk felett lebeg, és fetreng a gyönyörtől, látva elgyötört vánszorgásainkat.
Magyarán szólva szarik az egészre, mert már semmi köze az álszent előadáshoz, már valahol a felhők között repked, és élvezi, hogy békén hagyják.
Még az első sorban vonuló gyászolók igyekeznek fájdalmas pofát vágni, mert ugye mit szólnának az őket figyelők, ha nevetgélve tárgyalnák, ki és mit visz haza a hagyatékból, mielőtt kijön a hivatalos értékbecslő.
Persze így is erről beszélnek, csak lehajtott fejjel, és merev képpel.
Aki nőnek fátylas kalapja is van, - lányom annak idején fátylatot mondott - annak nem kell vigyázni az arckifejezésére.
Élvezi is a dolgot.

Ez a rohadt hepehupás út!…
Az ember a bokáját kitöri mire a gödörhöz ér.
Ahogy elnézem a velem gyaloglókat, hát másnak is átkozottul fájhat a virgácsa, mert őszinte arcukon a fájdalom, és ez nem a temetés következménye.
Az ember, igazán a saját temetésén tud megrendülni, de ha sikerül is, a menet ezt nem képes észrevenni.

A franc gondolta volna, hogy ilyen messze van a sírhely.
Az Isten tudja mióta botladozom itt a stiglickertben, de egy életnek tűnik.
Hallom, a hátam mögött poroszkálók, egy süteményreceptet beszélnek meg.
Meghökkentő a gyásznak ez a mély változata, de igazuk van.
Az elhunytnak fingmindegy, nekik meg nem.
Ők még élnek, és ahogy elnézem nehézkesen guruló, fekete ruhás figuráikat, hát dupla gödör fog nekik kelleni.

Végre megérkeztünk a helyszínre.
A koporsót, a lyuk fölé helyezték a sírásók,  két szál deszkára.
Az Atya valami gépies szöveggel búcsúztatta Etelkát, aztán intett a két lapátosnak, akik serényen munkához láttak, némi borravaló reményében.
A megjelentek mélyeket sóhajtoztak, erősen dörzsölték könnytelen szemeiket, a nők, jól szétkenve arcukon a sminket.
Micsoda jóravaló, kedves teremtés volt szegény - mondta egy szikár vénasszony.
És hogy szerette a gyerekeket - mondta egy másik.
Mindig a legjobbakat szólítja magához az Úr - így egy harmadik.

Jó nagy balhé lenne, ha kiállna a hantra és elharsogná, hogy elég ebből a gusztustalan hazudozásból! ... hiszen köztudott, hogy mindenkit utált, szeretett bepálinkázni, olyankor úgy ordítozott mint egy stráfkocsis, az élelmiszerboltból is kitiltották, mert mindent ellopott, és azt beszélte be a házbelieknek, hogy azért jár három utcával messzebb kenyérért, mert ez a szar sületlen. Piszokul utálta a gyerekeket, azt károgta nagy röhögve, hogy sütve szereti őket.


Drága Etelka néni!
Ha most hallod a gondolataimat, hülyére röhögöd magad, mert nagy ívben szarsz az egészre, humorérzéked meg volt.
Most meg lerúgom a cipőnek hordott kalodámat- amit tiszteletedre húztam fel, ez volt életed utolsó kicseszése számomra, és mezítláb megyek vissza a főkapuig, mert ha nem teszem meg azonnal, még az emlékedet is utálni fogom.

A fene se gondolta, hogy temetni sokkal rohadtabb, mint meghalni.
De mondják, jó pap holtig tanul.

Ki mer ma... ki mer ma...



Ki mer ma rügyfakasztó széplelket játszani, vagy jácni, ahogy egy ripacs mondta?
A komposztált – hajdani bátrak érces, majd elvékonyodott hangjai, úgy szálltak el, mint a fing…
Érzékeny orrok követte pillanat, amit oszlatott, és oldott a végtelen ég?
Ki mer ma, mell döngetve, dühödt vérebként hörögve harsogni, a többi döbbent nyúl fülébe? 
Ki mer ma, egy szép női feneket, átszellemülten markolászni, s közben disznóságokat suttogni a lányka fülébe.
Vagy levizelni elmúlt férgek emlékét, elmondva őket mindenféle szarnak, mert csak olyat mernek,leszarozni aki nem is volt az.
Rügyszárító baromságokat locsogni, amiből nem lehet vita.
Hazudni, hogy nekem nincs véleményem, mert abból még sosem volt baj?
Ki mer ma nyilvánosan ön csodálni, holott titokban mindenki ezt teszi.
Ki mer ma, bemászni mások aurájába, és ellopni azt, ami neki a Kánaán…
Nem mellébeszélni, a szar életéért reszketve óránként változtatni híres arc. poeticáját, azt hívén neki van olyanja…
Tárt karokkal, leugrani a hegyoromról, és szállni a madarakkal, átélve a gyönyör utolsó pár pillanatát?

Mennyi kérdés, és kérdés, amikre sosem jön válasz…
Ki mer ma mártírrá avanzsálni, máglyán kucorogva, röhögve ordenáré szövegeket idézni hajdani nagyoktól, nem tartva a szűzi lelkű nézők elképedésétől.

Ó, ki mer ma, elgyávult korunkban, bármit is tenni, ami nem önmagáért szól?
Ékesszóló hamisan, ami nem feltűnő, mert a megszokás nagyúr!
Mint egy mesebeli disznó, a semmiben túr, és hiszi, hogy ő fontos…
Pedig csak lompos, és semmit érő rakás hús, csak gyáva szemétsége dús, hát nézzetek rá proletárok!
Ilyenek vagytok, vagy lesztek, csak adtok és vesztek, lelkeket, igazságokat, csupa fogyó cikk, de mindig van másik.

A Gangesz meg csordogál iszapos, fertőző, koszos vizével, benne hullák meg szemét. A valaha lét roncsaival, óva int a ténytől, mely ide vezet…
De ha szellentesz, moss kezet, mert a higiéné nagyon fontos. Nehogy légy beteg és lompos, netán büdös, ha nincs közelbe senki, nem tudod másra kenni…
Nagyon kínos, kész blama.
Bömbölhetsz, hogy mama!!!
De nem jön, már elment régen, valahol fent van az égben, te meg itt a bajban, egyedül…

Ki mer ma bátran élni? Nem mindig vacogva félni, ha nincs mitől, hát kitalál valamit.
Ki mer ma verset írni- sírni, ríni, szórni csókot, átkot.
Inkább zabálni fánkot, csülkös bablevest, úgyis jő az est, és elhalkul a dal.
Nem lehet senki örök fiatal.

Tudod mi ez?- Róza…
Ez egy verselő próza!

Találkozások



     Az emlékek kertjében nemcsak szép emlékek élnek. Minden ott lélegzik, ami ebben a világban számodra fellelhető és téged érint. A számtalan keskeny-murvás sétány rapszodikusan jelenik meg és tűnik el a dús növényzet burjánzó tömegében. Hatalmas a csend, vastagon ül a kert minden zugában, érezni rajta: örök. A sűrű ve­getáció már a járó utak szélétől indul, kizárva a fényt, őrzi saját éjszakáját.

     Ebben az áttekinthetetlen masszában bolyonganak az emlékek. Mintegy álomban, lassan és időtlenül lebegnek a tüskés gyökérzet sűrű halmaza felett, ködszerűen gomolyogva levéltől ágig. Örök támolygásuk megállíthatatlan, alvó ébrenlétük végtelen tengerében szenderegve élnek.
Ha felidézel bármit a múltból, az emlék felgyorsul, kilép az útra, megszakítva szedált táncát. Emlékeid képpé formálódnak, te végignézheted gondolataidat, mint egy filmet. 

     Ezek nehéz percek, más visszagondolni és látni is. A feléledt emlék megvisel, nem kérdez és nem válaszol. Már a változtathatatlanból int feléd, képtelen vagy bármire – csak nézel, és szívedbe mar. Változtál és változol, ma már másként tennéd, amit tettél, de nincs bocsánat – ami volt, elmúlt.
Talpad alatt nem csikorognak a kövek. Nehéz szívvel kanyarogsz a végtelenbe tűnő sétányon, érzed, minden téged figyel. Nincs bátorságod a bozót szövevényébe nézni, igyekszel nem gondolni semmire. Nem sikerül.

     Te gondolsz, az emlék eléd lép, és kezdődik az előadás.
A rosszak fájdalmasak, a szépek úgyszintén fájnak, mert elmúltak. A jelenben sétál veled a múló és elmúlt idő, egész létezésed folyamata egyszerre van veled, mert mindegyik te vagy, nem tudsz semmit a feledésbe taszítani. Olyan, mintha együtt andalogna a nappal meg az éjszaka, a reggel és az este. Ez a képtelenségek és víziók útja, végigkavarogsz rajta, mint a szél, mert menni kell, nincs bocsánat.
Újra és újra végigélsz mindent, ami volt, gázolsz a rengeteg előtted, veled és benned ködlő emlék tengerében, olyan sérüléke­nyen és magányosan, mint egy kivert kutya.

     Ez a nyomasztó út maga a rettenet, nincs segítség, mindenkinek egyedül kell végigjárni a kert girbegurba útjait. Csak te tudsz belépni, mert rajtad kívül senki nem tudja, hol a bejárat.
Mentegetőzéseidet, vélt és valós védekezéseidet viheted magaddal, hátha szóhoz engednek jutni, bár még nem volt rá példa.

     Te tudsz magadban rendet tenni, ha sikerül, megbékélsz, maradéktalan sikerre ne számíts.
Háborgásaidat végigcipeled hosszú utadon, megszűnnek, ha meglátod a kert kijáratát és kilépsz rajta.
Hogy mikor tűnik fel a kijárati kapu – azt nem tudja senki.

Az ablakban


 
Igen. Kiszállt a taxiból a sofőr mögötti ajtón, és be sem csapta maga után. Előredőlve állt, hosszú, piros sáljának végei a sáros kövekhez értek, ő meg csak görnyedten imbolygott piszkafa lábain, és zöld massza csorgott a szájából.
Igen. Az ablakból néztem végig az egészet, mint egy páholyból, mindent pontosan lát­tam és megjegyeztem.
Enyhe szél támadt, a himbálózó utcai lámpák tompa fényei simogatták meggörbült alakját, oldalai mellett lógó élettelen karjait. Későre járt, az utcán senki nem volt rajta kívül. A taxi ajtaja puffanva becsukódott, a kocsi lassan elindult.
Nem volt benne sofőr.
Ahogy haladt, sorra lecsúszkáltak vizes tetejéről a lámpák fényei, majd a kanyarban elnyelte az éjszaka.
Egyedül állt a félhomályban, aztán furcsa testtartásán mit sem változtatva előrelendült. Egy pillanatig azt hittem, arcra fog esni. Aztán megtorpant, felsőteste ringani látszott, valaminek hallhatatlan ritmusára idétlenül és bután – mint egy nagy rovar, vagy gázlómadár, – táncolni kezdett. Groteszk látványa teljesen egyedi élményt nyújtott, majdnem felröhögtem, de nem sikerült. Volt benne valami mélyen drámai, és viszolygáskeltő.
Igen. Mindent láttam, és mindenre emlékszem. Képtelen tánclépései koppantak a köve­zeten, mintha műlábak lennének. Ezekben a rideg koppanásokban nem volt semmi emberi.
Elért a járda szegélykövéig, megtorpant, – és fogyni kezdett. Egyre alacsonyabb lett, és ahogy lábfejtől felfelé fogyott, nőtt alatta a sötétzöld tócsa. Már csak vállai voltak, meg lehajtott feje a tekintélyes méretűvé vált nyúlós masszában, ami lomhán a csatornarács felé folyt. Aztán maradékai is beleolvadtak a masszába, és csak az éjszakai fények tükröződtek a tócsa olajos felszínén. Mire az utolsó cseppjét is elnyelte a csatornarács, minden olyanná vált, mint érkezése előtt.
Igen. Ott könyököltem a nyitott ablakban, és mindent láttam.
Nem tudom ki volt, vagy mi lehetett, de azóta minden éjjel felébreszt valami és ki kell néznem az ablakon. 

Az idegen



Tanulj meg vakon tapogatózni! – mondta a vénember a fiatalnak. A szakirodalom csak alaphelyzeti megoldásokat javasol, az igazi élet eseteiről valójában fogalma nincs. Virtuális példákat tár­gyal az élet bonyodalmainak feloldására.
Mert soha nem úgy zajlanak az események, ahogy a nagy számok törvénye alapján elvárhatók. Erre ne is számíts. Sőt! Az azonos ügyek sem egyformák, minden séma rossz, ha mégis használható, akkor is minden alkalommal korrigált formában. Két azonos probléma nem fordul elő, illetve nem fényképszerűen ugyan­úgy.
Csak vedd alapul a meghalás tényét. Mindenki elmegy egy­szer, de a végállapotig ki-ki máshogy jut el. Két pontosan ugyan­olyan meghalás nincs. Jól is néznénk ki!  Egy marhavágóhídon inkább elképzelhető, de ott sem igaz. Mint ahogy két egyforma ember sincs. A rengeteg hasonló tulajdonságuk ellenére is eltérnek egymástól.
Sokszor még az ember fogalmától is eltérnek. Sokan csak annak tűnnek.
Vagy menet közben ráérzel a hogyan tovább következő fázisára, vagy elbuksz. Ösztönöd fontosabb a tudatodnál. A tudatos gon­dolkodás tanult, eleve benne rejlik a tévedés lehetősége. Az ösztön sokkal megbízhatóbb, mert nem ember hozta létre. Ami mögött te vagy, az megkérdőjelezhető.
A vénember gondolataiba süppedve ült székén, mozdulatlan-sovány teste természetellenesen hatott a beszűrődő alkonyi fényben. A deszkapadon égő mécses alig világította meg a rongyosra lapozott könyvet, ami kinyitva a padon feküdt. Csontos-koszos kezét feje fölé emelve szólt:  – Szerinted most mire mutatok rá? – kérdezte. A fiatal megilletődve hallgatott.
– Hát a mindenre, ami azonos a semmivel. A semmire mutatok, amiben élsz és amibe beleképzeled a mindent. A semmi az adott végtelen, ami általad – a gondolataid által – benépesíthető. Ha nem élsz a lehetőséggel, te leszel kevesebb, a testi léted csak látható alapja annak, hogy lehetsz, ha akarsz. Ha tudsz. Hogy lehessen egy mikrovilágod amiben élsz. A semmiben nincs hogy. Neked kell lépned. Ne riasszon, ha rosszul léptél, az is te vagy. A sötétben tapogatózol, és ennek megvannak a veszélyei.
Meg van szerencse is, ne számíts rá, ha jön, örülni fogsz neki. Neked kell tenned, hogy jöhessen. Mindenért meg kell küzdeni, csak a rizikóért nem. A vakon tapogatózás művészetéhez figyelni kell a belső hangokat. Itt a tudatod segíti ösztöneidet, hogy meghalld őket. Olyanok, mint a mammon szobrok éneke. Figyelj oda. Csak a tested múlandó, a lélek örök. Ha jobban tetszik, az éned. Az árny, ami megfoghatatlan, ami a semmiben is érvényes. Erre gondolj, mert a többi csak látszólag fontos – szólt a vénség, és alakja feloldódott a mécs gyenge fényében.
A fiatal megsemmisülten ült a ládán, nem tudta, ébren van-e, vagy álmodik. Még füleiben csengett az öreg hangja. – Legalább mondta volna meg, mit tegyek – suttogta maga elé. Különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta mi ez, de érezte, valami elkezdődött benne, ami lüktet, él és növekszik. Ami biztonságot lehel elárvult énjébe.
Belső szemei előtt lassan kibontakozott a sziget, az ő szigete, amiben feltámad egyszemélyes világa, ami erőt ad és életet.
Átélte a teremtődés misztériumát, az önmegvalósulás vará­zsát, úgy tűnt lebeg, lelkében felzúgott a győzedelmi ének.
Megrendülten figyelte növekvő, formálódó szigetét, ahogy a semmiben lebeg, hálával gondolva az idegenre, akiről sosem tudta meg, ki volt.

Az ablaküveg


Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.
Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.

A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört indivídum, kellő távolról nézve
nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.

Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. Ha nem tűnt volna fel idáig nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani csak egy idióta álom, és jó lenne ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors - így a keszeg -, a békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok -  esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön -  külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az
nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

A kötéltáncos




Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?
Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…
A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad.

A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.
Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.
A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre.
Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon.
Hát jellemző, az ember- ha szarban van, mindig egyedül marad.

Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.
Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.
A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.
Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.

Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.
De nagy marha lennék ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.

Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagy dolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő.
Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni.
Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.
Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem.
Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek.
A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.

De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.
Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég.
Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet.
Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.
Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták, csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.
Rejtély, hogy miért mosolygott- hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.

Tücsökzene



Dögletes forró nyári hőség, ami földhöz vág mindent, ami él. De a késő délután, megkegyelmez a még élőknek, a közelgő szürkület enyhet hozó köpenyével betakarja a kiégett füvet, az ernyedt lombú fakoronákat.
A hőségtől kimerült világ, ájult szendergése lassan oldódik.

„Hol vannak a katonák” - kezdte dúdolni, a hátán heverésző tücsök.
Mi az? Megőrültél - kérdezte elképedve a mellette heverő társa.
Ezt fogjuk sötétedés után hegedülni - mondta az első, mert játszhatnánk mást is, de máshoz nincs kedvem.
Fura, hogy minden alkalommal születik egy hasonló dal, és mindenki tudja, hogy hol vannak a katonák, és nagyon megráz mindenkit a valóság, és akkor is csinálnak olyasmit, amitől eltűnnek a katonák…

De miért foglalkozol te a katonákkal - kérdezte a meglepődött.
Mert ha a holdfogyatkozással foglalkoznék, ugyan ezt kérdeznéd. Amúgy végiggondoltam, milyen lehet meghalni egy ügyért, amiről később kisül, hogy nem is volt ügy, na meg a katonáknak ráadásul nem is volt hozzá semmi köze.
Aztán dísztemetés - sortűzzel -, tábori mise, és akit megtaláltak a romok között, azt zászlóval letakart koporsóban eltemetik.

És tovább?- kérdezte a beszélgető társ.
Nincs tovább - válaszolt a heverésző, felszállnak a mennyek országába, az árvákat és özvegyeket megajándékozzák élelmiszerjegyekkel, meg jó szóval, és máris készül a következő balhé, és kezdődik elölről a bál.
Ez, sokaknak marha nagy bót, csak az harap a szappanba, aki katona.
De nem járhat jól mindenki, ez mindenre érvényes, nem tudom miért vagy ezen meglepődve - szónokolt tovább a heverésző, és nyomatékot adva igazának, felült.
Hát azért különös, hogy ez a baromi hőség, ami ma volt, ez megbuggyantotta az agyadat.

Miért gondolod? – így a fekvő.
Mert ezen a katonadolgon agyalsz, holott téged ez semmiféle értelemben nem érint.
Tévedsz barátom, engem minden érint, amiről úgy döntök, hogy érint.
Amúgy egy ilyen nap után, itt a fakéreg alatt, miért kéne nekem folyton bölcseket beszélni?
Én csak egy tücsök vagyok, és az összevissza locsogás pihentet.
Márpedig engem ez inkább érint, mint a te véleményed.
Minden alkonyatkor, itt az erdő szélén üldögélve, végignézem, hogy miként jön lassan az éjszaka, nedves, álmokkal telt gőzeivel, végig a réten át, az erdő törzsei felé.
Már úgy unom, mint a fene.
Ez a Marléne szám, a hol vannak a katonák, ez fenemód eltalálta a lelkemet, sokkal jobban izgat, mint az érkező éjszaka, ami már a könyökömön jön ki.

Ilyen alapon, foglalkozhatnál akár a Titanic katasztrófájával is - szólt a társa.
Hát persze, akár a Gömbös Gyula szobrának felrobbantásával, de sem a vízhez, sem a szobrokhoz nincs közöm.
Gondolj bele: A szél, nem téma. Az orkán viszont igen, mert hatalmas és pusztító ereje kicsavar fákat is. Olyan méretű és durva a pusztítás, ami sokszor maradandó következményekkel jár, és vétlen életek kioltását eredményezi.
A lélektelen, tömeges pusztítása a rémisztő…
Nnna…Ilyen a háború is.
Ezért a folyton visszatérő dallam az agyamban, mert a katonák végeláthatatlan tömegéből, csak a fegyelmezetten sorakozó végeláthatatlan sírkeresztek maradtak, amiket idővel ellep a gaz, és az új generációk, a maguk kreálta háborúkkal lesznek elfoglalva, elfeledvén azt, amit elnyelt a természet.
Persze ennek is megvan a maga monotóniája, de mire megunnám, mint az éjszaka jövetelét, már régen nem leszek.

Hát hol leszel?- kérdezte a döbbent bogár.
Hogy te mekkora marha vagy!- így a szónok, hát hol a francba lehetnék, hát ott, ahol a katonák.
De hagyjuk, ez neked magas, és csak felbosszantasz vele.

Na, már ránk ereszkedett az éjszaka. Kezdhetünk hegedülni.
és felcsendült a tücsökzene, amit már várt az erdő.
„Hol vannak a katonák”
Akkora átéléssel játszott, hogy végigkúszott a sötétben álló törzsek között a fájdalom.