SZAVAK, SZAVAK, SZAVAK

Sosem őszinték…

A szavak, a történések forgatagában, az agyban keletkező gondolatok hallhatóvá tételének eszköze. Az agy, a látottak, és tapasztaltak alapján, állást foglal, és szavak segítségével teszi bárki számára elérhetővé.
Hegel művészet elmélete szerint, a művészben keltődik egy gondolat, ennek hatására megszületik, egy mindenki számára látható műalkotás.
De az említett mű, nem azonos, az azt kiváltó gondolattal.

Az ember végiggondol helyzeteket, és mielőtt hallhatóvá teszi azt, mérlegel.
Figyelembe veszi önös érdekeit, stratégiai szempontjait, kinek mondja, és hol, mikor, és mit akar elérni.

Eleve szó sem lehet arról, hogy a valós gondolatait közhírré teszi.
Ezt, az őszintének tálalt mellébeszélést, nevezték el diplomáciának. Ami álnok, öncélú szóvirágokat is jelent, gátlástalan egoizmust, rózsaszín felhőkbe burkolva.
Egy férfi – nő kapcsolatban, a férfi, hátsó szándékoktól űzve, hamis szavakba önti hamis érzéseit, amit a nő tud, csak úgy tesz, mintha nem venné észre.
Ha nő teszi mindezt, akkor számít, a férfi hiúság meglétére, saját anyagi, és egzisztenciális hátterének biztosítására, élvezi, a begőzölt kandúr eszement dürögését, amit az ő vonzó, és káprázatos milyensége váltott ki.
Felméri az illetőt, hogy mimózaként nyilatkozzon, vagy rámenősen legyen szókimondó, őszinte.
Ha egy rövid ismeretség után, a nő azt mondja, szeretlek, az eleve gyanús. E súlyos kijelentés mögött, egy hideg és következetes, számító agy húzódik meg.
Mindkét fél, cselezik, ravaszkodik, aztán vagy bejön, vagy nem.
De egy biztos. Soha, senki nem a valós gondolatait önti szavakba

KIHŰLT FÉNYEK

 

FERDINÁND, már régen egyedül élt. Erősen kopaszodott, maradék ősz haját, folyton szétdúlta a szél, már nem is fésülködött. Minek – mondogatta.

Elnehezedett, hízásra hajlamos testét, minden nap, kora délután megsétáltatta, mondván, egészségi szempontból nagyon fontos.

A második emeleti lakásához is gyalog ment fel, semmi lift – mondta magának, erre szüksége van a lábizmaimnak.  Szeretett hangosan beszélni magához, persze figyelt, nehogy bárki is hallja. Még azt hinnék megbolondultam, pedig állítom, több eszem van, mint ezeknek.

Nem udvarolt senkinek. Ezek a korban hozzám való nők, hát, nem kívánom őket senkinek. A sors grimasza, ha megöregszik az ember, az nem jelenti azt, hogy az öreg nők tetszenek neki. Csak a pénzemet költeném, aztán minek.

A verebek, és gerlék érdekelték, az ablakpárkányára kiszerelt egy széles deszkalapot. Még peremet is ragasztott neki, hogy ne szóródjon le a kirakott mag. Az idővel

odaszokott madarak, jöttek is szorgalmasan, ő pedig egy ablak közeli széken ülve, elnézegette őket. Ilyenkor, valami kiegyensúlyozott béke szállta meg a lelkét.

Így találtak rá a szomszédjai, a karosszékében ült, arcán csendes mosoly.

MARISKÁT, csak csöcsös pocaknak becézték az utcabeliek. Igaz, ami igaz, Mariskát könnyű volt fenéken rúgni, célozni sem kellett különösebben, mert hátsó fele, méreteit illetően, vetekedett egy jól megtermett elefántéval.

Történt egyszer, hogy a piacról hazafelé hajózva, pont a kocsma előtt haladt, mikor kivágódott az ajtó, és egy illuminált vendég, rosszul lépve a lépcsőre, hatalmasan a járdára zuhant.

Na, lett is csődület, az ivócimborák is kifolyva az ajtón, húzták, vonták szerencsétlent, de nem bírtak a súlyával.

Mariska megállt, komótosan lerakta a tele kosarát. Felnyalábolta a beteget, úgy fogta, mint egy köteg faágat. Könnyedén fellépett vele a kocsma lépcsőin, bent óvatosan végigfektette a hosszú, ácsolt asztalon.

Soha többé nem illették gúnynevekkel, sőt, a piacról jövet, még a kosarát is cipelték.

DULSZÍNEA, maga volt a póz. Nem ment az utcán, hanem vonult. Gyakran megbotlott, néha, a járókelők nagy derültségére, hasra is esett, mert nem nézett a lábai elé. Én,  mondta, egy középkorú, középkori úrhölgy vagyok. Adjátok meg, a nekem járó tiszteletet.

Ezért is nevezték el Dulszíneának, egyesek szerint, azért volt ennyire lökött, mert születésekor, a bába, véletlenül ráült a fejére.

Rőt haját feltornyozta, és mindenféle maskarát húzott magára, amiről úgy hitte, hogy egy úrhölgyhöz méltó.

A sok büdös kölyök, falkába vonult mögötte, ordítottak és röhögtek, de ő, nem is hallotta.

Egyik tavaszi, napsütötte délelőtt, fene nagy fenségében, egy teherkocsi alá gyalogolt. A mentők vitték be a kórházba, de nem tudtak már segíteni rajta.

Dulszínea, még a hét vége előtt távozott.

Többen az utcabeliek közül meg is látogatták, de beszélni már nem tudtak vele.

Azóta is, többen esküsznek az utcából, hogy viharos, sötét, esős éjszakákon, látni vélik Dulszíneát, ahogy vonul a járdán, felszegve fejét, nem nézve sem jobbra, sem balra.

Alakját, egy sápadt fény lebegi körül, és nem érintik az eső cseppjei.

HENRIETTNEK SZERETETTEL

Tömeg, zaj, az egymásba érő autók kipufogóinak fojtó bűze, vastag függönyként vette körül. A fullasztó hőségben, úgy érezte, nem kap levegőt. Csak arra volt ereje, hogy figyeljen, nehogy nekimenjen valakinek. A vele szembejövők végtelen sora, összemosódott arcaikkal, egy nagy masszára emlékeztették, valami nyúlós, valószínűtlen halmazra, amihez neki semmi köze.

Bizonytalan léptekkel ment, nem nézett sem jobbra, sem balra. A fülsiketítő zajok, egyre távolabbinak tűntek, eluralkodott agyában egy furcsa csend, ami nőtt, és egyre nagyobb lett. Egészen lelassultak léptei, úgy araszolt előre, mint egy alvajáró.

Rég elfeledettnek gondolt gyerekkori emlékei tolakodtak tudatába, nyaralások, arcok, hangok, régi, megfakult történések, amik erőszakos jelenlétükkel, mindenről elterelték lankadó figyelmét.

Odatántorgott egy járdaszegélyt díszítő kuszmadt ecetfához, átölelte, nem érzett mást, mint csendet, és valami sosem érzett megkönnyebbülést.

Utolsó emléke, valaki kedvesen megfogja a kezét, ő súlytalanná válva emelkedni kezd.

A fának dőlve ült, kinyújtott lábakkal, előrebukott fejjel, arcán csendes mosoly. A tömeg, zavartalanul hömpölygött tovább, észre sem vette senki.

FUMAROLA

/ Jegyzet/



Az élet szép – sóhajtotta a gázóra leolvasó, és ugyanakkor nem ismeri a halált. Honnan a bátorsága, hogy ex katedra ilyen kijelentést tegyen? Mitől olyan átkozottul okos, hogy ezt merje mondani? És meggyőződéssel, a szentek, és bölcsek elégedett, és titokzatos mosolyával petyhüdt arcán, a fél-hülyék magabiztos fejtartása mellett, könnyeden emelgetve kezeit- gesztikulál, a haldokló hattyút idézve fel, elképedt emlékezetemben.

Mert neki sikerül leélni egy egész életet arc nélkül? Ettől van úgy elragadtatva?

Mama! Most fent vagyok? Kiabál ki a gödörből. Fent csillagom, kiált vissza a mama, mert a fent és lent fogalma vitatott, mert mihez képest van valaki fent, vagy lent?

Amúgy lehet élni biológiai értelemben, sehol és senki nem fogja keresni az agyát. Hát, ha nincs, nincs. Igazándiból nem is lehet olyan fontos egy agy, csak bajt, és nehézséget okoz, bonyodalmakat, komplikációkat.

Sokan élnek nélküle, vagy működnek – modern szóval élve – csökkentett üzemmódban.

És akkor mi van? Lehet látni, hallani, megérinteni. Mert ha valakinek azt mondaná: Kérem Uraságodat, tiszteljen meg azzal, hogy nálam helyet foglal…

Ugyan azt jelenti, az üljön le – ajánlat. Ez utóbbit, biztosan mindenki megérti.

Hogy Mária Antoinettet lefejezték, hogy ötszáz bizony dalolva ment, lángsírba Walesi bárd?

Ezek régen voltak, tán igazak sem voltak, az viszont igaz, hogy a sarki vendéglő harcsapörköltje mesés.

Az élet szép… Miért kell tönkretenni, megmérgezni mindenféle adatokkal, X/1, 2 tengelyekkel, csak azért, hogy elbizonytalanodjon az ember? Hogy képtelen legyen hinni önmagában, és ne legyen mersze, a takarítónő fülébe susogni, szerelmes operett részletek szirupos szavait, amitől ziher, hogy a díva ugrani fog a gyönyörtől egy hátast?

Ha valaki, jól meg komplikálja múló napjait, ahelyett, hogy élvezné az élet szépségét, az bolond.

Ha valaki, hatalmas tárgyi tudását magával viszi a semmibe, össztársadalmi megközelítésben nézve a dolgot, jobb, ha valaki üres fejével adja át szóra sem érdemes elmúlt biológiai tokját a feledésnek.

Mert attól, hogy kiszámították, miszerint, mondjuk, ha ötezer kilométeres sebességgel másodpercenként repülök, akkor kétszázötven év múltán, eljutok X égitestre…

Hát, enélkül a hír nélkül, nem is lehet élni!

Az élet szép – sóhajtotta a gázóra leolvasó, és ugyanakkor, nem ismeri a halált.