KÉPZELGÉSEIM



Ha jól belegondolok, és elkövetem ezt a hibát, azt kell mondanom, hogy az ember, végigképzelgi az egész életét. Ha nem teszi, akkor csak van, mint egy ágyi poloska, bár nem tudom, hogy egy ágyi poloskának vannak é gondolatai. A képzelgés, olyan, mint egy étlap, amit olvasgatunk, bár egy vasunk sincsen. Lassan, és kéjesen böngésszük a jobbnál jobb falatok neveit, félig hunyt pillák mögé rejtett, elhomályosult tekintettel, lelki szemeink előtt megjelennek az olvasottak csodálatos, meleg, illatozó párákba burkolt képei.
Ó méla lét, a képtelenségben!
Eszembe tolakszik, a „Disznókirály” áriája, „Az élet célja semmi más. Mint jó evés és jó ivás”.
Ezt a filozófiát elvetni, azért nem okos dolog, mert ugyan mitől leszek bölcsebb, ha folyamatosan zsíros kenyéren tengődöm?
Igaz, ha meg az ellenkezőjében lehet részem, az sem biztosít semmit, az elhízáson, és esetleges gyomorrontáson kívül.
Igaz, még mindig jobb, mint vágyakozva elszáradni, utolsó gondolataimmal felidézni a sosem élvezett gasztronómiai csodák képeit, képzelt illatát.

Hajjaj… Nehéz okosnak lenni!
Okosabb felállítani egy étkezésfilozófiai hitvallást, amiben esetleg elérhetem, hogy bár képzelgek, de nem kívánom megenni. Helyette olvasgatom Hegel, helyenként sziporkázó gondolatait, vagy a súlyos étkek okozta egészségügyi förtelmeket. Arról nem is szólva, hogy az állandó zsíroskenyér-kúra elszürkíti a világ látványa nyújtotta élvezeteket, lelkileg összedönt. Keserű leszek, és igazságtalan, mert belegárgyulok, hogy menekülve a be nem ismert problémámtól, észrevétlenül is állandóan ezzel foglalkozom.

De védhetetlen, hogy kialakuljon minden cselekedetemre valami képzelgés szülte hit, mert valami álláspontot kell minden esetben kreálni, az étkezésen kívül is.
Aztán minél görcsösebben ragaszkodom az elméleteimhez, annál nagyobbat durranok, mikor falnak megyek, ráeszmélve, hogy tévedtem.
Na, akkor betört orral, porosan, és szédelegve fel kell állni, és másik képzelgésben kell gondolkodni, hátha…
Aztán elmúlik az élet, vége a képzelgési kényszernek, de „Odaát”, lehet, hogy egy más leosztásban, de kezdem elölről…
Nem könnyű, ekkora bizonytalanságban élni.



Kép: Kapolyi György alkotása



VIHAR



A heves szélrohamok úgy vágtak végig a girbe-gurba utcán, mint a korbács.
Felborogatva a kapuk mellé kikészített kukákat, lesodorva az ablakpárkányok virágdíszeit, az úttest felett vadul himbálózó lámpák repkedő fényei, mintha megelevenítették volna az utca képét.
Kabátgallérját a feje búbjáig felgyűrve, előredőlve, terpeszben próbált lépkedni, a kíméletlen széllel szemben.
Bizonytalan tántorgását, ha valaki látta volna, az meg lenne győződve arról, hogy erősen részeg.
A folyamatosan arcába csapódó por és szemét miatt, nem is látott. Hol előtte, hol mögötte, éles csattanások jelezték a megbomló tetőkről érkező cserepek, és palák érkezését.
Hát, ebbe bele lehet dögleni –sziszegte összezárt fogsorral–, próbálva elterelni figyelmét növekvő, vészjósló egyedüllét érzéséről.
Lábait magasabbra emelve, szinte maga alá igyekezett taposni a szembe rohanó szelet, hallván, a mögötte egyre nagyobb puffanásokat, ez a hatalmas erő, kezdte megbontani a téglafalakat.
Minden mozgott, dübörgött, az átláthatatlan portömeg eltakarta az egész panorámát, csak botladozni tudott a sokasodó épülettörmelékben.
Sosem fog véget érni ez a szörnyű éjszaka, tört ki belőle a kétségbeesés sikolya, vékonyan, cincogva, rá sem ismerve a saját hangjára.
Valahol előtte, a portól láthatatlanul, óriási robajjal kidőlhetett egy egész tűzfal, keresztben lezárva az egész utcát.

Egy tégladarab, úgy csapódott mellkasának, hogy hanyatt esett. Hasra fordult, de nem tudott felállni.
Kimerültségét, irtózatos félelmét, kisöpörte egy régi emlék. Gyertyafényben úszó karácsonyfát látott, csillagszórók szikrázó fényeit, és szeretteit a fa alatt álló ajándékok között állni, ünneplőben, mosolyodva nyújtották felé kezeiket.
A nyaralások képei is megelevenedtek, csónaktúrák, hegyes völgyes panorámák a folyó mentén, rég nem látott barátok, ismerősök integettek felé a parti sziklákon állva.
Már nem hallotta a vihar dühöngését, a leomló házfalak robaját, csak sodorták hajdani emlékei, és boldog volt.
A folyóparti fák közül megjelent apja, mosolyogva nyújtotta felé mindkét kezét.
Ő, felállt a fűből, és a felé nyújtott kezeket megfogva, elindultak a távoli erdő felé.


Kép: Kapolyi György alkotása


A KÖTÉLTÁNCOS



Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?
Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…
A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad. 
A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.
Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.
A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre. Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon. Hát jellemző, az ember, ha szarban van, mindig egyedül marad.
Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.
Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.
A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.
Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.
Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.
De nagy marha lennék, ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.
Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagydolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő. Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni. Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.
Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem. Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek. A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.
De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.
Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég. Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet. Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.
Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták? Csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.
Rejtély, hogy miért mosolygott, hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.


FEHÉR LOVON...



Igen. Egy fehér lovon döcögött be a fák közé a hajnal, szorongva ült nyergében, ami valójában egy spárgával a ló hátára erősített pokróchalmaz volt.
Két kézzel kapaszkodott gebéje sörényébe, egész teste megfeszült páni félelmében, szédelgett a magasság miatt is, meg ezt a teátrális megoldást utálta.
De annyit cikizték az éjszaka árnyai, a manók, és mindenki, aki láthatta, mondván, nem elég neked, hogy rosszul öltözött vagy, még ráadásul a sárban csúszkálsz gyalog, mint egy részeg pióca.
Olyan három bot lábad van, hogy még a hajnaltündér tanította kecses lépésmódokat sem vagy képes előadni.
Totyogsz, és botladozol, mint egy részeg tehén, rajtad röhög az egész erdő.

A hajnal, már torkig volt a gúnyolódók sértő megjegyzéseivel, ezért döntött úgy, hogy szerez egy fehér lovat, és úgy fog bevonulni, mint egy király.
Ő is érezte, hogy valami nincsen rendjén, de vadul akarta hinni, hogy majd belejövök, hiszen még sosem ültem lovon, elsőre nem is rossz – nyugtatta szétdúlt idegeit.
Egy varjú, fuldokolva a röhögéstől, ordítozásával felverte az ébredező erdőlakókat. Keljetek fel, jön a hajnal, egy ló hátán kapaszkodva, olyan fenséges, hogy ilyet még sosem láttatok! Azonnal megbolydult az egész erdő, apraja nagyja tátott szájjal bámulta a tekintélyes látványt.
Itt-ott felnyikkant egy visszatartott vihorászás, ami rohamosan erősödve,
hangorkánná dagadt.
De a hajnalt, már ez sem érdekelte, minden erejével arra figyelt, nehogy leessen az állat hátáról, mert az óriási blama lenne.
Üveges tekintete előre meredt, és egy dalocska első sorát énekelgette izgalmában: Pitypalatty, pitypalatty, szól a fürj a réten. Folyamatosan ezt az első sorát, mert a többire nem emlékezett.

Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú ez a rohadt erdő – hörögte, úgy érezte, hogy sem a fáknak, sem a gúnykacajnak nem akar vége lenni.
Aztán, végre ritkulni kezdtek a felette lebegő fák koronái, egyre több résen kukkantott be a kora reggeli napfény. A vén törzsek ritkultak, és elé tárult a rét.
Ilyen boldog megkönnyebbülést, talán még sosem érzett.
Lekászálódott „Nyergéből”, egy darabig kapaszkodnia kellett a ló sörényébe, mert agyongyötört combjai nem akarták engedni, hogy a lábára álljon.
Szája kiszáradt a nagy izgalomtól, eloldotta a pokrócokat tartó kötelet, azok lomhán csúsztak le a harmatos fűre.
Most, hogy végre kiszabadult buta ötletének karmaiból, Ő is lerogyott, és hanyatt fekve a kákicsok hívogató tengerében, mélyen elaludt.

Másnap hajnalban már talpon volt az erdő, mindenki várta a szellemlovast, mert akik előző reggel látták bevonulását, mindenkinek mesélték, hogy ezt látni kell.
De csalódniuk kellett.
Gyalog jött, esetlen botladozva, széttárt karjaiból áradt a fény.



ZÁLOGHÁZ




A ciklopkő alapokon álló hatalmas épület, állítólag még az ezernyolcszázas évek derekán épült. Vastag falai, megalkuvást nem tűrő megjelenése tiszteletet parancsoló szigorral uralta A környék házait. Több mázsás kapuja, felvonóhídként őrizte a végeláthatatlan széles és hosszú folyosókat, boltíveivel, márvány padozatával.
Mindkét oldalán sötétre pácolt ajtók tömegei húzódtak, csend, és mozdulatlanság időzött mögöttük, az éjjeliőr szerint éjszaka elevenedtek meg, a sötétben rozsdás zsanérok nyikorgása, és kopogó léptek zaja töltötte meg a széles folyosókat.
Ez a szorgos nyüzsgés, minden hajnalban megszűnt, újra csend és időtlenség kóborolt a falak között.
Ennyit tudott az éjjeliőr, mert mikor elkezdődött a jelenés, bezárkózott fülkéjébe, és hat lóval sem lehetett volna onnan kihúzni. Már lement róla az a páni félelem, ami a kezdeti időkben rázuhant, rájött, a történések egy másik dimenzióban játszódnak, ha ő nem lép ki fülkéjéből, nem lehet semmi bántódása.
Soha nem szabad keresztezni az események folyamatát, ha kilépek őrhelyemről, belelépek a cselekménybe, mondta magának hangosan, és azonnal résztvevője leszek valaminek, amihez semmi közöm.
Megszokta, hogy hosszú virrasztásain magával beszélget.
De az idő múlásával, a kíváncsisága nőttön-nőtt. Miután megbizonyosodott róla, hogy az éjszakai események tőle független síkon zajlanak, nagy késztetést érzett magában, hogy kilesse mik is történnek körülötte.
Már vagy tíz éve őrizte a régi zálogház használaton kívüli épületét, és csak az utóbbi hetekben élénkült meg a néma ház éjszakánként.
Eleinte csak fülkéje ablakán próbált kinézegetni, de nem látott semmit. Napok múltán szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, és látni vélt suhanó alakokat irattartókkal hónuk alatt, rohanásukban nem érte talpuk a földet.
Talán, ha kinyitom az ajtómat, és kiállok a küszöbre, akkor sem avatkoztam bele semmibe, és sokkal jobban kell, lássak mint az ablaküvegemen keresztül, győzte meg magát.
Óvatosan ajtót nyitott, nem történt változás. Vett egy mély levegőt, kilépett a fülkéje előtti egyetlen lépcsőre. Arcát megcsapta az éjszaka hűvös fuvallata, ami idegen volt számára, az a meghökkentően kellemetlen, dohos, sosem érzett szag. Volt benne valami csendet, és szorongást keltő keménység, egy rosszindulatú lélektelenség, egy szívóerő, ami miatt gondolkodás nélkül kilépett a folyosóra. Merev lábakkal indult el az épület belseje felé. Mintegy álomban rakta egymás elé lábait, a mellette elsuhanó árnyak szele borzolta haját. Nem érzett félelmet, hatalmas, bénult fásultság borult agyára. Határozottan érezte, nem ő irányítja testét. Nem tudta mióta megy, időérzéke elveszett. Lábai, az alagsori lépcsőkhöz vitték, a fokok kígyózva tűntek el a gyakori fordulókban.
Minél mélyebbre jutott, annál nehezebbé vált az áporodott levegő, érezte, alig képes tüdejébe szívni a nyúlós masszát. Aztán leért egy közepes méretű teremfélébe. Onnan is ajtók nyíltak, további termek felé.
Hajdan itt tárolták a rengeteg elzálogosított tárgyakat, most csak a végeláthatatlan üres polcok erdeje fogadta. Ment tovább, teremről teremre, mindenütt ugyan az a kép. Plafonig érő üres polcok.
Észre sem vette, mikor vették körül az árnyak. Hol mellette siklottak tovább, hol vele egy vonalban haladtak, szembe is jöttek, iratokkal, mappákkal felszerelve. Nem néztek egymásra, látszólag az ő jelenlétét sem vették tudomásul.
Távolról hallotta egy rekedt falióra unott kongását, tizenkettőt ütött, de nem volt biztos benne, hogy jól számolta.
Lábainak tempója lassult, úgy tűnt, a legelső terembe érkezett. Szemei, már hozzászoktak a sötétséghez, szinte élesen látott.
A sűrűn felé gomolygó bűz alakot öltött, és elé állt. Magas, fekete taláros alak volt, irathalmazzal kezében. Csak fejformája volt kivehető, arca nem.
Valamit hosszan felolvasott az iratokból, nem értette, csak sejtette, hogy róla beszél. Közben a polcsorok benépesültek, hatalmas tömegben feküdtek rajta becsomagolt emberi testekre emlékeztető valamik, amikről tudta, hogy lelkek.
Sóhajtoztak, és mocorogtak lehetetlen helyzetükben, de hevertek helyükön tovább.
A taláros befejezte a felolvasást, kényelmesen összecsukta irományait, és háta mögé intett. Két árnyék előrelendült, hóna alá nyúltak, csak annyit érzett, emelkedik. Ösztönösen próbált ellenkezni, mert valami óriási félreértésre gyanakodott, de mozdulni sem tudott.
A negyedik polcsor magasságában, beemelték egy üres helyre. Minden eltűnt körülötte, újra csak a vaksötétség vette körül, és a csend. Ordítani kezdett, nem jött ki hang a torkán. Bokáitól felfelé haladva, egy zsibbadt bénaság kúszott agya felé, körülvette egy fekete örvény, felkapta, mint egy pelyhet, és egyre gyorsabban szívta magába egy leírhatatlan, arc nélküli idegen világba, aminek nyúlós sötétjében, szólt egy távoli gyerekhang, végtelenített éneke.

Hullámzó- döglött lomha íz,
vödörben a víz
méltán háborog.
Minden sor tántorog, és vörösen fröccsen,
ömlik garatra, sötét odú.
Ronda dolog a háború.
Inkább tűzz hajadba száraz virágot,
teremts magadnak másik világot,
hisz ez már bokádig ér,
rajta rongyos szemfedél.
Egy tőről nőnek mérgező virágok,
karma karmával összeér.
Arcod, vértelen fehér,
kezed hideg,
ne nyújtsd senkinek.
Repkény ruhádon áll a por,
nem verheted le bármikor,
mert maradnak rajtad pőre ágak,
rút leszel, és rondán öreg,
nem fogsz kelleni senkinek.
Gombák nőnek bamba arcodon,
súlyuk laza földbe nyom.
Nem vagy más, csak vézna gyom.

Bizony, nagyságos asszonyom.
Ha újra szól a kürt- távoli cincogással,
szóba ne álljon mással, csak tükörképével,
figyelje lelke rezdüléseit,
tömje reménnyel széles réseit.
Ha jő az angyal, ezüst harsonával,
Kápráztassa el bűvös mosolyával.


ALKONY



Vajon honnan venni észre, ha valaki megüdvözült?
Arcára fagy egy infantilis mosoly? Lebegve járkál, és mindenkihez van egy kedves szava?
Folyamatos zenét hall, és távoli kórusok zsongító énekét?
Úgy tud majd áttotyogni a majdani fizikai nemlétbe, hogy észre sem veszi?
Hű, de rengeteg megválaszolatlan kérdés gomolyog az ember fejében, amitől úgy jár, mint Szaffó versében a búzakalász?
És hab a tortán, semmire, de semmire nincs válasz. Csak az örök kérdések, a kiizzadott fantazmagóriák, amik természetesen nem igazak, de Istenem, valami támasz kell ebben a káoszban, mert különben dől a bicikli.
Vajon honnan veszem észre, ha netán megüdvözülök? Obszidián késsel vésem a szívem falára, hogy szeressük egymást gyerekek, mert a szív, a legszebb kincs?
Ami kifelejtődött a teremtéskor, és csak mímeljük, hogy nekünk ilyenünk van?
A rendkívül jóknak kettő is?
Simogató kezeink, csak a körmeinket nem tudjuk behúzni.
A magunk disznóságait, kifelé, igyekszünk jó tetteknek feltüntetni, bezzeg, a másokét hatalmasan feltupírozva ordibáljuk a szélrózsa minden irányába?
Fejet hajtunk a parancsolatok előtt, és titokban ugyan úgy kívánjuk a más jószágát, mint előtte?
Kit akarunk félrevezetni? A Teremtőt, vagy saját magunkat? Az utóbbi gyakran sikerül. Előnye, hogy semmibe nem kerül.

Csak a Néva folyik csendesen, fekete vize eltakarja a kíváncsi szemek elől a valóságot. Mert, ahogy hazugság van, valóság is van, csak nem kutatjuk, mert ne adj Isten, ha megtalálnánk, csak zavart okozna.
A lét, csupa kérdőjel, ezek között botladozunk néha sikerrel, ha nem sikerül, hát, akkor majd máskor.
Ügyek nincsenek, csak ürügyek, meg tavasszal rügyek.
Legyen is ennyi elég, ne legyünk maximalisták. Az olyan ízetlen dolog,
csak azt szeretném tudni, hogy én,
 mikor üdvözülök már meg végre, lehet, hogy fehér szárnyaim is lesznek, és fenn fogok repkedni e bűnös társadalom felett?

Tudjátok, hogy a magas szárú cipőt hogy kell ragozni?
Elmondom: Magas szárú cip én,
                      Magas szárú cip te,
                      Magas szárú cipő.

VERKLI

Végakarat…
Ez, egy utópisztikus hülyeség, mert: Bármit akarni, egy folyamatos létben lehet, mert mindennek van egy átfutási ideje, egy akaratnak is idő kell, hogy realizálhatóvá lehessen.
A nyilatkozónak mindene lehet, csak ideje nem. Nincs is neki.
Na meg minek akar valamit, ha úgy is elszáll, köddé válik, amit felszárít a reggeli napsütés.
Aztán, hót mindegy, hogy mit akar, nincs rá módja, hogy ellenőrizze akaratának megvalósítását, mert elmegy.
Nem is valósít meg senki, semmit.
Csak hajdani barátai, tisztelői emlékeznek úgy rá, hogy megboldogult, ellenségei szerint, kipurcant, ugrott egy hátast, elvitte az ördög, meg ilyesmi.
De a két „tábort” nézve, egy viszont közös bennük, tesznek az elhunyt végakaratára.
A világ, idáig sem tőle gurult, a jövőben sem okoz távolléte semmi problémát.
Meg minek beszél bele valamibe, ha nincs is jelen. Okoskodni, rendelkezni, aztán lelépni a francba, az itt rekedtek meg kínlódjanak, ha a végakarat szavainak érvényt akarnak szerezni.

Az akarat hagyónak, meg hiszem, hogy egészen mindegy, végrehajtják e akaratát, vagy sem.
Hogy akkor miért ír végakaratot?
Mert az utolsó perceit, valami horrorisztikus, hatalmas élménynek hiszi, minden nézőpont kérdése, a távozónak tűnhet annak, de akik szomorú képpel körülállják, azok, egy más perspektívából élik meg a történőket.
Titokban arra gondolnak, milyen jó, hogy nem mi fekszünk az ágyon, de a végakarónak is eszébe juthat ugyan ez, csak ellenkező előjellel.

De a sors, kifürkészhetetlen akaratából, ez most így történt.
A fene egye meg…
Aztán továbblép az élet, az agyakat elárasztja a feledés homálya, nem csak a végakaratot nyeli el az idő, de az akaró emlékét is.
És a verkli szól, fülsértően nyekereg, ja, kérem, azt érzéssel, felszabadult lélekkel, kéne tekerni.

REND

„Rend a lelke mindennek”.
Hát, ez rém tetszetős, szinte éteri magasságokban, csillogón szárnyaló, humánus gondolat, a maga infantilitásában.
De mi a rend? Mit értünk ez alatt? Ez a fogalom, több irányból is megközelíthető, de egyértelműen, nem definiálható valami. Valami képtelen, békét és biztonságot árasztó hangzatos kiböffenése a közösen űzött társadalmi tevékenység feltételeinek.

Mert, valójában rend, sosincs. Hogy is lehetne, ha meghatározhatatlan, egyértelmű, mindenki által egyetlen járható útnak nem képesek tekinteni?
Mert van az én rendem, meg az ő rendje. Mindkét esetben, meghatároz, hogy mi érdekem adódik abból a rendből, amit a magaménak tudok.
Minden koreográfia, egy kényszerítő helyzet, egy nem kellemes állapot, mert nem tehetem azt, amit szeretnék.
Egy balettáncos, hiába van nagy kedve, mondjuk a tűzmadarat eltáncolni, ha a hattyú halála a feladat.

A rend, mint kényszerítő eszköz, az öltözködéstől, a társadalmi érintkezéstől, az udvarlásig, az evőeszközök használatáig, mindent előír.
Nem kétlem, hogy rendnek lennie kell, de ha valaki, mindezt magáénak érezve, szó szerint betartja a szentenciákat, az a bábuvá válás alapfeltétele, a nagy metamorfózis, az elmagányosodás előszobája.
A rend, sugall, egy élhetetlen létformát, és kizárja a gondolkodás zavart keltő gyakorlatát. Hazug, és művi tevékenységek tömegére épült létezési recept, amit senki nem tart be, de elismerően, mint nagyon fontos valamit hangoztat.

Egy rétisasnak, a rendhez tartozik a tény, hogy elkap, és megeszik, mondjuk, egy pockot.
Mondanom sem kell, egy pocoknak erről, egészen más a véleménye.
Mert a rendnek, súlyos ára van, rengeteg csalódást és nehézséget okoz, és ha még sikerülne is szó szerint betartani humánusnak lódított lényegét, na, és akkor mi lenne?
Egy teljesen elgépiesedett társadalom, ami, miután biztonságban érzi magát, és minden, előre tudhatóvá válna,  eltompulnának bizonyos érzékszervei, a gyanakvás, odafigyelés, a kreativitás, a talpon maradás képessége, és még hosszan sorolhatnám, de minek.
Minden kiszámíthatóvá válna, és temetne a monotónia, meg az unalom.
„Rend a lelke mindennek”
Szerencsésebb, ha a gondolat marad a rózsaszín felhők ölelésében, mint vágyott tündérmese, mert legyünk őszinték, ha egy meséből, tényleg megjelenne egy tündér, hát nagy zavart okozna.

Hörghurut

Mottó: „Azért romlik az ember látása, hogy ne menjen el az önbizalma”
                     /Oszvald Marika/
Mert gazdag ember kleptomániás, a szegény ember, meg lop.
Mondta a holló, a menyétnek. Mert a holló, beszélt menyétül.

Na de ilyet! – hörögte a menyét, pedig madárnak néztem, és nem magamfajtának. Gondolom, ez a rekkenő hőség viccel velem.

Egy varangy, annyira szeretett volna repülni, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy szárnyai nőnek, és repül. Egy reggel, valami bizsergést érzett a hátán, éppen növő szárnyait hitte, és csapkodni kezdett velük, ahogy a verebektől látta.
Emelkedni kezdett, és boldogságában, ordítva brekegett. Nagy köröket írt le a rét felett, vadul verdesve szárnyaival, az őt néző verébhad, nagy döbbenetére.
Egy varjú, tátott csőrrel nézte, aztán ráordított: mit csinálsz, te szerencsétlen!
A béka, erre az érdes, parancsoló hangra tért magához, te jó ég – brekegte rémületében, és zuhanni kezdett.

Mert csupa elszállt hülyével vagyok körülvéve! – hörögte, hangjában, rekedt gyűlölettel a koszos, kövér, és vén anyóka.
Csak cseszitek el az időt, mindenféle marhasággal foglalkoztok, fontoskodtok, és etetitek magatokat olyan idült szövegekkel, hogy igen fontos, hogy legyetek.
Hiába, egy belső vakság, párosulva egy gyávasággal, erőt ad, életerőt, ami nélkül, még ilyen rosszul se menne.
De elképzelem, hogy a végén, csak egy kiábrándult szarkupac marad belőletek, a megsavanyodott álmaitokkal, ezen csak röhögni tudok. És, nehogy azt higgyétek, hogy titeket, a szeretet, és megértés tart össze, ez, az összetartó erő, nálatok, a kosz, meg a hülyeség.
Nincs számotokra több mondanivalóm.

Egész teste sárgás fényben villódzott, halványkékes gőzbe burkolódzott, és képlékennyé vált.
Egy sötét tócsa maradt a burkolaton, ami lomhán belefolyt a macskakövek réseibe.
Csak egy pár, rongyosra hordott tornacipő hevert, hajdani ülőhelyén…

Hippokampelefantokamélosz – mondta a bagoly, és felborzolt tollaival, úgy nézett ki az ajtajában ülve, mint egy tollgolyó.
A sikló, meg a cickány, szájtátva, döbbenten ült a fa tövében, és értetlenül nézte a bölcs madarat.
Mit mondtál?, kérdezte elképedve, a kígyó.
Hippokampelefantokamélosz – ismételte meg a bagoly.
És ez, mit jelent? - így a cickány.
Az égvilágon semmit. Válaszolt a madár.
Illetve annyit, hogy mindenki, valami káprázatosan okosakat akar mondani élete folyamán, hogy elképessze a másokat.
Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ezzel mások is így vannak, tehát, nem arra figyelnek, hogy ki, mit mond, hanem arra, hogy ő mit beszél.
Így aztán, elfelejtődik a bölcs szó, meg a marhaság is.
Az utóbbi előnye, hogy nem kell hosszan készülni rá.

Hiába – súgta a kígyó, a cickány fülébe. Nem véletlenül tartják a baglyot, bölcsnek.

AZ IGAZSÁG…


Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.
Az elszáradt emlékek halmaza, belekeveredve a sok gusztustalan kacatba, haldoklásukban, is próbáltak emlékezni, a hajdanvolt időkre, mert eszelősen hitték, hogy aki már nem is emlékszik, az végleg meghal.
A töredezett, felfagyott járdák, és hajdani úttestek sokasodó repedéseiből előszivárgó giliszták, és mindenféle rondaságok, kárörvendve figyelték a lassú, de alapos pusztulást, nekik, ez a sors igazságának tűnt, ami nagyon nézőpont kérdése.
Mert van az én igazságom, na meg az ő igazságuk. A szél kuszálta kosz igazsága, meg az emlékeké, és folytathatnám a végtelenségig, hiszen, egy fiktív marhaságról van szó, ami sosem volt, nem is lehet, mert egyszerűen nincs.
Az igazság, a kétségbeesett, már- már feladni akarók kényszeres mániája, ami hittől erőt remélnek meríteni, Ami szerintük, nem lehet, hogy nincs, mert ha már az sincs, akkor be kéne helyettesíteni a megüresedett helyét, valamivel, amiben ismét lehet hinni.
Szédítő szélmalomharc, amit mindenki tud, és akkor is, „A király új ruhája”, mikor a gyerek behunyja a két szemét, és azt hiszi, hogy őt, most, nem is látja senki.
De gyerek esetében, ez olyan aranyos, felnőttnél, már ijesztő, és elgondolkodtató.
És hány felnőtt embert hajszol bele a félelem ebbe az állapotba! Persze, neki is megy a falnak, „Nagyot koppan feje, azután elhallgat”,
de hűlő perceiben, akkor is a falat hibáztatja.
Pedig, ha belegondol, nyitott szemmel is neki lehet bárminek menni, arról nem is szólva, hogy zömmel, neki szokták lökni azt, akinek nem igazán akaródzik…
Az igazsággal nem az a baj, hogy nincs. Van, csak csupa, racionális tényekből épített fogalom, és az ember, merőben másnak szeretné látni.
Az igazság, a valóság enciklopédiája, és nem a tisztesség tévhiteinek gyűjteménye. Ennek pozitív értelmet adni akaró hamis valósága, a kényszerű önvédelem, a hiányzó erő pótolni akarása, ami egy részeg álom, és biztosítja az utolsó gondolatok valós őszinteségét, ami biztos nagyon kiábrándító lehet.
Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.

BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

                    / Faludy- Villon hangzásban /


 Eltorzult odvában, a kivénhedt fáknak,
zsémbes és gonosz átok ül,
várva a megfáradt vándort, ki alattuk,
örökre elszenderül.
Elsárgult csontjai dúdolnak a szélben,
a fakó napsütésben a semmi kacsint,
a feledés- rongyos köntösében,
rá, ködöket legyint.
Mert egész éltedben hurcoltad az átkot,
dögszagú kéz hozza rád az álmot,
a sohában lesz ébredés,
nincs kivételezés.
Benő a gaz, benyel a föld,
koponyádból fű virít,
szemgödreidben áll a víz,
szúnyoglárvák bölcsője az,
neked már nincs tavasz.
Télen hó takar, hófehér szemfedél,
nem láthatod, mint kél a nap,
ha arra járna pap, tán szólna,
ócska lelkedért.
Mi csigalépcsőn a pokolba ért,
hátrahagyva szuvas csontjaid.
Mit neked már nagy csöcsök és seggek,
hisz nincs kezed sem, hogy őket tapogasd,
csókolni sem tudsz, másról nem is szólva,
a fa alatt vagy szanaszét szórva,
kártékony sója a voltnak.
Döglegyek hintáznak bordáid ívén,
azt sem tudván mi az,
szádban hernyó mászik,
a pimasz.
Hát így múlt el a világ dicsősége,
emeld hát poharad a kéklő égre,
már nincs benne rum.
A hold hiába szédít,
sóhajod nem jut el az égig,
az számodra túl messze van.
Ha van.

SZIESZTA








Lezárt, molyrágta szempillái rejtették, kifejezéstelen, tekintet nélküli szemeit.
Petyhüdt, pofazacskói ernyedten lógtak, ráülve, állánál nagyobb tokájára.  Kevés haja, izzadtan tapadt homlokára, ajka kissé lefittyedt, résre nyitott száján, hangosan kapkodta a levegőt.
A hátán feküdt, karjai élettelenül lógtak, a vaságy két oldaláról, szinte érintve újaival, a koszos hajópadlót.
A kockás, durva szövésű lópokróc, félig a padlóra lecsúszott pók hasáról, közszemlére engedve, sápadt, elzsírosodott hajdani derekát.
Nehéz, fuldoklásra emlékeztető hortyogása, betöltötte a szobát.
Az elvetemedett, rosszul záródó ablakkeret résein belopakodó szellő, kiszórta, az asztalon álló, teli hamutartóból, súlytalan hamvait, a valaha cigarettáknak, megdíszítve, a kétes tisztaságú abroszt.
A mosatlan mélytányér rászáradt ételmaradékain lakmározó legyeket, nem zavarta az enyhe huzat.
A végtelen nyugalmat, és békét, nem háborgatták azok az álomtöredékek, amiknek cincogó gyermekhangjai, előbukkantak két horkantás között, felidézve egy távoli múltat, egy gyerekkort, amikor önfeledten, tiszta lélekkel szólt a dal, „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél”, ami, a mindent elsodró időben, még emlékeiben megmaradt.
De bármi is történt, nem háborgott, megvolt a maga, már elnehezedett, deformált valójában, a dolgok lényegét, értelmét nem kutatva, amikről, igazán, még elképzelése sem volt. Ha megtalálta volna a megtalálhatatlant, észrevétlenül elment volna mellette, hiszen honnan is ismert volna fel, akár egyet is.
A rengeteg volna, ami körülvette egész életében, már nélkülük nem is tudott élni, jól megvoltak vele kies lakában.
Mikor vidéken, előadták az Otellót, és Jágó, ott ármánykodott a függöny, nehéz drapéria zuhatagában bujkálva, az első sorban ülő paraszt bácsi felszólt neki a színpadra: figyállák té mocsok…
Ő is, a hosszú évtizedek alatt, gyakran bujkált mindenféle drapériák árnyékában, minden meggyőződés nélkül, pusztán, az életét féltve. Tapsolt, ha mások is, kussolt, ha a többiek is.
Mert ismerte, Faludy – Villon átköltés eme sorait, hogy „Francia vagyok, Párizs városából, mely lábam alatt, a piszkos mélybe vész, s most méter hosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz”…
Hát ezt az érzést, semmi áron nem akarta megtapasztalni, ami – lássuk be, azért érthető.
Ki szólt?
Kérdezte csukott szemekkel, repedtfazék hangján.
Csak nem az angyal?
De.
Hangzott a rövid válasz.
Változatlanul hunyt pillákkal, lassan kiszállt az ágyából, még érezte, hogy valaki puhán, és szeretettel magához öleli, súlytalanná vált, és emelkedni kezdtek.
Még sosem tapasztalt, békés, és jó érzés töltötte el.





Szabálytalan költemény…

Ha majd kinyílik, a rozsdás vasajtó…belső fele, pókháló, és penész.
Belépsz, lehajtott fejjel, és mész, és mész.
Előtted, számtalan lépcső, minden lépésed bizonytalan, nem tudod, mi vár odalent, sosem láttad, ott, mi van.
Eltűntek, a virágos rétek, hol halkan zenél a meleg szél, madárdal, napfény,
esti fények, csak emlékeidben él.
Csak lefelé, felfelé, még nem jött senki, minden csak volt, eltűnt, maradt a kétely, meg a koszos falak.
Hát most, szedd össze magad, hisz tudtad az elején, mi lesz a vége.
Minden rendben, ha úgy látod, megérte, elködlött álmaid, dohszagba fúlnak,
lelkedben, jeges viharok dúlnak, sehol egy apró feloldozás…
Megállt az idő, csak szúja perceg, nem múlnak a percek, csak némaság.
Ez egy merőben más világ, csak ketten vagytok, te, meg a volt…
Csak egy szürke köd dalol, monoton, nehéz éneket.
Csak neked, így, felfelé a pokolba. Talán voltál, halványul az emlékezet,
halotti lepled markolja reszkető kezed.

Bevégeztetett.

AZ AJTÓ…

A sírboltba vivő, kitaposott kő csigalépcső, érdes felülete alatt, vészjóslón csikorgott a bakancs talpa.
Szűk alagútja, a benne rekedt áporodott valamivel, mindenre emlékeztetett, csak levegőre nem.
Falai fényesen izzadtak, undorító, nyálas állaguk ráragadt a tenyerére, ahogy meg megérintette, biztonságérzete kedvéért.
Az időtlen csendben, léptei kellemetlenül erős zajként hatottak, pattanásig feszült idegeire.
Nem emlékezett rá, hogy hányadszor fordult vele a lépcső, hiszen folyamatos forgásban süllyedt, egyre lefelé vele, arcáról lomhán csöppent mellkasára az izzadtság, eláztatva derékig kék vászoningét.

Messze a feje felett, hatalmas, tompa dörej hallatszott, a hang ólomfolyamként görgött lefelé a végtelennek tűnő szűk alagútban, maga előtt tolva, a vastag, áporodott levegőt.
Megtorpant, mindkét tenyerét nekiszorította a vizes falnak, úgy érezte, a lezúduló bűz, lelöki a lépcsőről.
Becsapódott a bejárat nehéz vas ajtaja, csak az lehetett ez a hang, villant át tompuló elméjén.  Arra emlékezett, hogy az ajtó, nagyon nehezen nyílott ki, mikor felfeszegette, egy vasdarabbal, és a belső oldalán, nem volt kilincs.
Sokáig állt, teljes tanácstalanságában a falnak támaszkodó testtartásban, ösztönösen indult volna felfelé, de nem volt biztos benne, hogy van a lábaiban ehhez elég erő.
Lerogyott a durva kő lépcsőfokra, érezte, hogy felfelé kúszik testében a hideg.

Magába roskadtan, agyonerőltetett lábait kinyújtva ült. Nem voltak gondolatai, nem érzett sem szorongást, sem félelmet.
Olyan valószínűtlen, és képtelen volt az egész, remélte, csak álmodik.
A nagy, fulladt csendben, halk, nehéz léptek hallatszottak fel valahonnan a mélyből. A csusszanó, súlyos hang mellett, hallhatóvá lett, egy hörgő, nehéz légzése valaminek, ami erősödött.
Most, indulása óta, először kezdte torkát szorítani egy semmihez nem mérhető, hatalmas félelem.
Ordítani, sikoltozni sem volt képes, elment a hangja.
Mozdulni sem tudott.

Egy vinnyogásra emlékeztető, artikulátlan hang tört fel végre a torkán, úgy érezte, az egész tüdejét kitépi mellkasából valami, és a hanggal kisodródik a tátott száján.
Eszelősen rugdalózva, karjait szétcsapva, akkorát dobott megfeszült törzsén, hogy az ágyáról is leesett.
Csúnyán bevágta fejét az éjjeliszekrény sarkába, amitől éles fájdalma felébresztette.
A szobában, az éjszaka csendjén kívül, nem volt semmi, az utcai lámpa tompán beszűrődő fényén kívül.
Ami változott, az a vitrin, és a kályha között, a falon megjelent rozsdás vasajtó
képe, ami félig nyitva volt.

PRÓZAVERS



A kertben zizegő, száraz virágok, köztük lődörög a csend.
Vigyázok, rájuk ne lépjek, utolsó sóhajaik lelkemig érnek,
szél zenéje kavarta port, elmúlt időkről, hamisan dalolt.
Hajdan volt, hogyha volt, zöld, virágzó élet, csókok, ölelések.
Penészes álmok, kopott királylányok, hazug mesék.
Mindenből elég.
De tengerkék az ég, benne hófehér sirályok, én a tóparton állok,
elképzelt álmok, érhetetlen vágyak, zenék.
Ettől még kék az ég, kis pont vagyok, a semmi végén.
Üres fazék, a tűzhely szélén, nem lázadok, csak múlok csendesen.

A kertben, szél borzolta száraz virágok, fakó színeik, a múltban élnek.
Már nem félnek, hogy jő a hervadás.
Csak lassú feledés, ugyan mi más?


Mintha lettél volna, valaha régen, ködlő emléked már a messzeségben.
Voltál?
Vagy csak képzeltelek? Idézem hangod, tekinteted, kezed érint, vagy csak szellő játszik velem?
A végtelenben kutat tekintetem, a semmit markolja kezem.


MUSKÁTLI

Tizenhatos betűmérettel írok, mert az a nyomorult tizennégyes, a szememet kinézem, mire végigolvasok egy azzal írt akármit.Már azért is nyomasztó a tizennégyes szám, mert az első világháborúra emlékeztet.Az a rengeteg lelkes és felvirágozott szuronyos puskákkal, vigyorogva masírozó fiatalember, akik nem akarták elhinni, hogy a halálba mennek, énekelve hazafias dalokat, akár a másodikban, az Érikát…
Mert mindig így indul a dolog, tele hittel, ami aztán rémálommá válik, és a tömegek némán vonulnak tovább, csakhogy, immár puskák nélkül, a másvilág felé.

Intyom pitty, szól az ének, ugrándozva kit kísérnek? Vajh, ki az a díszes marha, nős lehetett, mert a szarva hegye földet karcol, oly hosszú, hogy porba ér…
Szép asszonyka, mind ledér.

Nem érdemes semmibe belegondolni, csak depressziós lesz tőle az ember, segíteni, változtatni, meg úgy sem tud semmin.Ady meghalt, Matisse meghalt, és én sem vagyok valami jól…
A rohadt életbe, hogy milyen hamar elszalad velünk az idő, az ember, mikor megszületik, újszülöttként ráncos, aztán öregen megint ráncos, a két áldatlan állapot között, meg úgy elsüvít az idő, mint a pinty.
Sok a két állapot között a hasonlóság. Mindkét helyzetében, a maga módján tehetetlen a kedvezményezett.Maga alá rondít, nincsenek fogai, útban van, utódképtelen, van, hogy etetni kell, nem használható semmire, és gondolom, megint hisz a Mikulásban, aki virgácsot hoz, meg csoki mikulást, tojást nem, mert azt a nyúl hozza…

Bach, és Beethoven!
Időnként úgy érzem, én vagyok a hét törpe, Hófehérke még nem voltam. Ebben az alacsonyságban, van azért valami jó is, mert a viharos ügyek, mind felettem zajlanak, mert a balhés történéseknek van egy repülési magasságuk, amihez én, nagyon alacsonyan sunnyogok.Jobb, a csendes békesség, magasról nagyot lehet esni, én meg esni sem tudok, olyan talaj közeli az állapotom.Arra viszont figyelnem kell, nehogy rám lépjenek, mert az rendkívül snassz.
Láttam már ilyen megtaposott polgártársamat, akit az őt ért kellemetlenség azzal kárpótolta, ha el akart tűnni, elég volt, ha oldalt állt, már nem is látszott.Mert gyakran van úgy az ember, hogy örülne, ha nem látná senki.Ha látszik, mindjárt akad valaki, aki kérni akar valamit.Aztán se vége, se hossza a kérésnek, ami idővel kötelességgé növi ki magát, és parázsveszekedés, gyűlölködés a vége.Hát, egy ép eszű ember, minden itt említett előzmény nélkül is tud gyűlölködni.
Rengeteg időt megspórolhat vele. 

A felhők, meg csak lassan, és kényelmesen cammognak az égen,tesznek rá, hogy én, lent a gazban állok, és bámulom őket. Miért is vennének észre, engem, a jelentéktelenség tornyát, akiben csak hálni jár a létnek hitt élet, aztán már az sem.A szél, vidáman borzolja kócos fürtjeim, amik már régen nem is fürtök, nem csoda a nyugalma, tudja, hogy végtelen, semmi elmúlás, csak van.Azért idővel unalmas lehet, mindig ugyan azt csinálni, valahol, az elhülyülés melegágya.

Már? – szólt döbbent arccal a remete, megpróbálva jobb belátásra bírni a sötét köpenyes, sovány alakot.Miért? Mit hittél?  - susogta a vendég.

A nagy író, az asztala fölé görnyedt, és úgy szenvedett, mint egy nyársra húzott giliszta. Üveges szemekkel bámulta gyertyája tekergőző fényét. Már vagy egy hete ült ott, és várta, hogy eszébe jusson valami.De csak azt ismételgette megtört, suttogó hangján.Hogy a büdös francba nem jut eszembe semmi…
Mert, hogy is juthatna eszedbe bármi, mikor nincs is eszed – suttogta a fejében, egy rezignált gyerekhang.Akkor már értem – könnyebbült meg a mester, már attól féltem, hogy valami bajom van.Megkönnyebbült sóhajjal elfújta a gyertyát, ami már amúgy is csonkig égett, és kisimult lélekkel, lefeküdt aludni.



AZ ÖRÖKTŐL VALÓ

És ha most, te egy korszakalkotó, nagy durranást írsz, akkor mi változik?
Cunamira ne számíts, még gyenge hátszélre se, egyetlen hátszélnek sincs semmi jelentősége, szembe szél nélkül.
Az legalább a szemedbe vágja a port, meg a létezés tényének a piszkát, lesodorja hülye fejedről a kalapot, visszanyomja szádba, a kifelé igyekvő elhasznált levegőt.
Aztán majd jön egyszer az a nagy szél, az utolsó, ami inkább orkán. Felkap, jó magasra repít, megforgat úgy, hogy azt sem fogod tudni, merre van a fenn és lenn. Aztán egy vákuum beszippant, és a történetnek vége.
Mert semmi, de semmi nem tart örökké, minden elmúlik, és elfelejtődik, mert a kutyát sem érdekli, hogy Dugovics Títusz most tényleg leesett é a törökkel a várfalról, melyik lépett rosszul és billent meg, vagy netán kitaláció az egész.
Józan ember, nem lökdösődik egy várfal tetején, ezt minden gyagyás tudja, mert ha mégis bekóvályog az a fránya muzulmán, hát majd ki is megy.
Nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellre szívni, nem azért van az embernek melle.
A dolgoknak csak szereplői vagyunk, mint a sakkfigurák, mert azok nélkül nincs, hogy játszani, mert „játszani, csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”
A szél, az egyetlen, ami következetes és örök, talán, már akkor is fújt, mikor még sehol nem volt a világ.
A csillagok porát fújta, szívta, kavarta, mert sosem állhat meg, mert az lenne az ő halála, mert az a szélcsend, ami egy végállapot.
Ebből a helyzetéből nem tud tovább lépni, ami ugye, a történet végét is jelentené egyben.
Mégis kéne valami marha ütőset írni, amitől a Néva fordítva kezd folyni, az Ararát sivataggá omlik, és a szirének éneke végighömpölyög a fényesre kopott úttesteken, olyan lélekrázó erővel, hogy Szolzsenyicin mégis átveszi a Nobel díját.
A szélnek is van lelke, hangulatai, jó, és rossz napjai.
Afrikában, forrón fúj, kreatív, és vidám, Norvégiában kemény, és goromba, mindent megfagyaszt, amit csak lehet.
De ahol elemében van, az az óceán. Végeláthatatlan síkság, száguldozhat, mint egy őrült, égig korbácsolhatja a hatalmas víztömeget, és élhet, kiélheti magát.
Játszhat, szellőként indul, majd egyre erősödő széllé dagad, aztán orkánként dühöng, őrjöngve dobál hatalmasnak hitt hajókat, kihajigálja a partra a vizet, és él.
Egy végtelen élet garantálta belső biztonságérzet, merőben más lelki állapotot hoz magával, nincs, siessünk, nincs, aggódunk, az öröklét tudata kizár minden pánikot. Nincs ellenfél, csak ő.
A rettegett szél, ami ha nem fúj, lottyadtan lógnak a hajók vitorlái, állnak a szélmalmok kerekei. Eltűnik a hullámverés monoton zuhogása, ahogy a parti szikláknak csapódik a víztömeg. A vitorlázó repülők, a szélzsákok ernyedten, tanácstalanul lógnak a napsütésben, csak az eseménytelen, döglött várakozás ténfereg a mozdulatlanságban.

A világhoz tartozik, míg az ember, csak múló, folyton cserélődő kelléke a színjátéknak. Akár egy varjú, vagy egy poszáta.

Mert, te nem akkor durransz egy korszakalkotót, amikor kedved támad rá.
Te, sosem fogsz durranni, mert nincs, hogy. Erőtlen petárdák, fáradt pukkanásairól lehet szó, azokról is csak szerencsés esetben.
Olyat írni, ami mindenkinek nagy durranás, nem lehet, mert ha lehetne, akkor is lenne ellentábor, és egy mindenkinek tetsző írás, egészen biztos, hogy rossz.


WANDA A PATKÁNY

GONDOLATOK  A  VÖRÖSTÉGLÁS

     HÁZBÓL
Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája-erre nagyon adott-karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.
Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.
Wanda sejtette, hogy valakinek reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában
Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, számára is érthetetlen okból nem igényelte társai jelenlétét.
A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert furcsaságával nem okozott semmiféle problémát.
Fejcsóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt, amiktől ők nem.
Álmában rendszerint különös dolgokat látott.
Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta-ő maga.
Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.
Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adódott-lefeküdt aludni.
Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.
A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.
Wanda a két világ közé szorult. Már, mint patkány nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.
Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.


Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agytekervényeim ólomnehéz csikorgását, figyelve mit dob ki magából.
Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.
Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy,       ettől, még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.
Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért kűzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következménye,       áttekinthetetlenné lesz számodra ügyed, elkezdesz vagdalkozni.
Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet-mert vívni sem tudsz- rémisztően amatőr vagy.
Harsogsz- velünk az igazság, velünk az Isten, hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, te sem hiszed igazán.
Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.
Lassan elveszíted a korrekt kűzdelem ígényét, ahogy romlik a helyzet úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból,       rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned  - általad kezelhetetlen.

Az események vad, kaotikus sodrása magávalragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Arc. Poeticád semmivé foszlik, egész életed egy önámításos tévedésen billegett.
Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz - nem marad semmid. Nem maradt más számodra mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc.
Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE-a kihívó,       megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod - nem fogsz felállni, és nem is akarsz.
Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.

A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helység-pudvás hajópadlójával, kis kandallójával, egyetlen dísze párkányán álló töröttszárnyú angyal.
Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por, mint mindenen. A pókhálós ablakot vagy ötven éve is lehet, hogy lemosták.
Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak a vén fák és gondozatlan bokortömeg szinte tobzódva akarta átölelni- magába nyelni a házat. Látványában volt ami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.
A padló vastag porszőnyegén minden létező - anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő- finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig - majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa lábnyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsálónak kígyózó lenyomatával.
Az ajtó melletti fal mentén állt egy vénséges ágy, magas fejtámláján különös faragásokkal,       benne, ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeliszekrény rajta drótkeretes szemüveg, egy kiszáradt petróleumlámpa-egy bőrkötéses könyv társaságában- benne bársony könyvjelző-sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.
Középen-egy nehéz tölgyfa asztalon-fonott utazókosár állt. Nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki-valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot belepő porból ítélve nagyon régen.
Ritkán néztem be ebbe a helységbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott.
Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója.
Olyan feszengve álltam ott mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.
Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin.
Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.
Nagyon megkönnyebbültem mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét,       átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem elszállt belőlem a mersz.
Érdekes, ritka látogatásaimat követően, gondolom álmomban megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló- hosszú ujjú hímzett fehér kabátban-apró kék virág girland díszítéssel-holland fejkötőben. Valószinütlenül vékony ujjain fekete cérnakesztyűvel.
Ráncos madár arcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött minden mélysége a tudásnak, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből.
Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.
Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette,       majd tovalebegett szobájának ajtaja felé.
Ilyenkor mindig megfogadtam- sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.
Ma sem tudom, ki lehet, és miért nem látom, ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét.
Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és felemelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.
Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben,       az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve- ezerszer végigjátszva ugyanazt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látva és hallva, testembe temetett énem minden történését, mert bennem csak én vagyok, és senki más.

Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.
A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy egy zsebóra visszaemlékezései, vagy drámai feldolgoznám, egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit-de nem teszem, mert nem csevegési téma és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.
Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak mindig ugyan azt a látványt mutatja.
Írni amúgysem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell ami másokat érdekel, vagy azt írom ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakori. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsös egy témához, hanem írja ami eszébejut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt. Bár olyan, hogy semmi olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan-mondatmaradékokban, kesze- kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.
A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg, ha sikerülne is-mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat vége a nyugalmamnak, minden összevissza működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként,       mert félő-teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.
Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.
Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.
Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább.
Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.
Minden szubjektív.
Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva…szólt a szellem ordítva. /Ez egy hülyeség,       csak úgy ide pászolt/
Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?
Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és elutasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.
Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi, ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.
Sötétben minden macska fekete, rájössz, az adott lehetőségekkel, ha élsz jó, ha nem-az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Meg tanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás akkora hiba, mint a gonoszság.
Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed - majd rájössz.  Okosabb, ha önként belátod, a maximum éleseszűségedet-ami számodra talán elérhető-ne akarj több,  mint lehetsz.. A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.
Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes-ami gondolom Isteni döntés-mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt magaköré egy tömeges konkurenciát.
Isten bölcs, és van humorérzéke.
Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszébe sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélményünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.
Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán aki visszatalál az eredeti fonalhoz.
Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurusz barlangjában veszítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.
Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.
Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar-ha lehet- még sötétebb némaságba szenderült.


A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és egerek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szerszámoskamraféleség állt-deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember, aki emlékezne rá mikor készült, és minek.
Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este-kerti sétámból visszatérve felnéztem a tetőre,       és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt,       hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne nem e hallucináltam.
Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falépcsőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porráomlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.
Fent-a vastag félhomályban, csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.
Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe tellett, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Ugyan olyan por volt, mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki, aki az előtte fekvő nagy könyvben teljes odaadással elmerült. A látvány nem keltett félelmet bennem-de szívem vadul kalapált-alig mertem levegőt venni.
Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak,       áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.
Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival-mérhetetlenül öregnek hatott.
Karvaly arca felett tornyosult hófehér hajtömege kontyba fésült, szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.
Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyan az a kép.
Nem tudom mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva, míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mire végzett, kezdte előlről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel-hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kő merev- szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.
Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is-sikerült.
Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon megkönnyebbültem.
Azóta sem tudom, ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére.

Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.
Nem is sejtem az eredményt, mert csak elalvásom utolsó pillanatáig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.
Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés nehéz bűzt görgetve a part felé ahol állok.
Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pólusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.
Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani, látni előtűnő csontjaim, hústalan arcomban csak két szemem ép. Behunyni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.
Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, folyton forogva tekerednek körém,       és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny,       tehetetlenségem kiváltotta diadal.
Fölém tornyosulnak lángoló-vörös felhők, zöld és encián villámlásaik, koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom- az önmagából kivetkőzött hajdanvolt égboltot,       ami fejjel lefelé tükrözi a velem, és körülöttem történőket.
A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok széthordják őket.
A víz forrni kezd, felöklendezve antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait. Sodródó árbocok,       felismerhetetlen fa részek segélykérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.
A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden könyörgés hiábavaló…
Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások,       hűvös fuvallat  ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj-már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodok. Megrázó helyszínem már messze és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.
Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje ami elringat,       és felold.
Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.
Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé,       kifelé haladva az eseményekből.
Ágyamon fekszem, igyekezvén ébrenmaradni, ne jöhessen a rémálom. Vírrasztok, úgy döntöttem befolyásolom álmaim alakulását.


Megint úgy vágta be a szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Gyakran megesik,       már nincs olyan érzésem, hátbalőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb,       bátrabb vagyok, bár gyanakszom, ez erényem képzelethiányomból adódó génhiba.
Igyekszem nem gondolni erre-ami nem is rossz próbálkozás, ha sikerül. Az ember saját maga legveszélyesebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.
Max Ernstnek van egy munkája, amiben két cinke ül, egy házacska tetején-és fenyeget egy gyereket.
A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.
Mindig csak olyasmiben szabad résztvenni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik,       mert már megtanulta, hogy kell túlélni.
Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival, állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének,       mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajópadlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtaival,       megfeketedett, rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.
Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut…hát akkor vége a játéknak.
Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.
Ha már sokszor járja végig valaki a helységeket, akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: ”Fiatal koromban sosem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem,       hogy hogyan is kérdezhettem…”
A reinkarnáció, az emlékké válás folyamata nem érzékelhető, nincs mód nyomonkövetni,       csak észrevétlenül kikerül az ember a szobákból a kert áttekinthetetlen kuszaságába,       rátelepszik a csend és beáll a lődörgő emlékek sorába, amik már látszólag teljesen feledésbe merültek.
Velük botorkálsz a sötét-kusza és elvadult növények között, már részeként a kertnek,       hallgatva, a suttogó lombok racionális, korholó összefoglalását elszállt életed dolgairól,       hibáid halmazáról, akkor is hallva a tárgyilagos gúnyolódást, ha befogod füleidet.
Hogy az élet aktív vagy passzív- ez a rangsorolás teljesen hibás, e megközelítés a társadalom baklövése, hiszen csak élet van- ami tény, és a tényekkel nincs mit kezdeni, tudomásul venni lehet őket. Rendszerint azért elviselhetetlenek, mert sem változtatni, sem semmissé tenni nem lehet őket.
Csak élni lehet velük, és ha nem tetszik, hát ki kell színezni hiedelmekkel és értelmezésekkel-amik megtöltenek könyvtárakat, de megoldást nem tudnak ajánlani, legfeljebb annyit,       hogy addig beszélj be magadnak képtelenségeket, amíg szilárdan nem kezded hinni őket,       akkor bűnbocsánatot adsz magadnak, mert elhiszed, a köz érdekében cselekedtél, aki valójában szent vagy aki áldozat.
Úgy lebegsz téli éjszakákon a magad építette katedrális ormai felett, mint Hamlet apjának szelleme, ijesztgeted a halandókat és a gyerekeket, azt hiszed, teszel valamit, ami elégedettséggel tölti el hibás agyműködésedet.
Körüllebeged Gaudi égbeszökő tornyait, azt hiszed közelebb kerültél az éghez, mert rövidlátó szemeiddel csak vakon vizslatod a feletted hullámzó semmit-azt képzeled bele amit csak tudsz, hisztériásan ragaszkodva valamihez amiről nem mered belátni, magad költötte mesék. Szánalmas , bűnös kis fontoskodó vagy, aki nem mer tovább látni az orránál, reménykedsz, hogy úgy jársz mint  Pinokkió, akinek a hazudozástól éktelenül megnőtt az órra, ettől az állapotodtól várod, hogy előrelátásod hossza növekedjék.
Nem érzékeled, hogy a folyton dúló körforgás teremti az újat létrehozva annak értő közönségét, te régivé leszel, akit mindenki un, páncélruhába-rizsporos parókában sétálsz a monokinis fürdőzők között a strandon, nem értve min röhögnek.
Képes vagy még életedben kiválasztani magadnak egy gyönyörű sírhelyet, eszedbe sem jut,       ugyan mi a fenét látsz az eléd táruló tájból szemek nélkül-két méterre a föld alatt.
Ezzel az erővel fekhetnél akár az arbaton a buszmegálló és a csatornafedél között,       hallgathatnád a feletted dübörgő új világ dobbanásainak hangjait- csak nincs mivel.
Mert aki este héttől-tízig nem hiszi el, hogy ő a spenótpityu az csapnivaló színész, ha viszont igen, akkor nem normális. Ilyen az egész élet. Vagy az a baj- hiszel, vagy az, hogy nem.
Hogy mikor kell hinni és mikor kételkedni, mindig utólag sül ki. A többszöri kudarcromboló hatása abban van, hogy túl gyanakvóvá tesz, akkor sem hiszel, ha kéne. Ezzel sikerül akkora gödröt ásnod magad köré, hogy még te sem látsz ki belőle, csak abban reménykedhetsz,       hátha akad jó lélek, aki rád lapátolja a földet- végét vetve szenvedéseidnek.
Nem igazán csábító perspektíva, Mert mi perspektíva?
Megtanulsz, vízen járni. És akkor mi van?
A társadalom fele svindlernek néz, a többi hülyének.
Felmászol a legmagasabb hegycsúcsra. Jó. De egy helikopter percek alatt odavisz, ugyan az a látvány fogad mintha gyalog kínlódtad volna fel magad számtalan életveszélyen át.
Ja, hogy keresed a veszélyt?
Minek?
Ha eljön az időd, eltűnsz minden erőfeszítés nélkül. Miért fektetsz energiát olyanba ami akkor is megtörténik ha nem akarod. Csak nem öntetszelegsz ? Ennyire akarnál magadnak imponálni? Gondolod ez a rebellis viselkedés valami óriási és nagy, ami miatt majd téged többre tartanak, mint másokat?
Botorság.
A te lényeged a jelentéktelen kisszerűségedben rejlik, esendőségedben, és rajtad kívül nem érdekel senkit. Egy szél bevágta ablak durranásától majd leesel a székről. Ez természetes reakció. Ha meg sem hallod, akkor süket vagy-ami állapot, és nem acélos önfegyelem. A hazudott különbség-ami szerinted a többi halandó fölé emel- csak önámítás és élénk fantáziálás következménye.
Itt az íróasztalomnál ahol írok, csend van. Tisztán hallom faliórám kettyenéseit, múló időm könyörtelen lépteit, és hallgatom.
Távoli és tehetetlen szemlélője vagyok önmagamnak, bénultan élem saját időmet, ami ellen zajba menekvés az egyetlen kiút. Mint a légycsapón a lyuk, hagyva nekem egy esélyt.
Egyenlőek csak a születésben és a halálban vagyunk. Nincs szánalmasabb, mint saját ravatalomról lefordulni a felismeréstől, hogy korrigálni nincs mikor.
Ronda vég, ezt lehet mondani.
Nagyon nagy a világ, rengeteg lehetőséggel, ami az idő múlásával fogy, szürke lesz a lét és egyhangú, elgyávít, elkedvetlenít, még tündérmeséid is unalmassá válnak, mert belátod- nincs fehér ló és aranycipellő, csak gumicsizma és szamár.
Az egészben van ugyanakkor egy káprázat, mert egyszeri és ismételhetetlen, ha kiszállsz,       belehalsz egy folytatásba-amit nem ismersz- ettől már eleve nagyon izgalmas.
Ott-abban a másban- előlről kezded a fontoskodást, bebeszéled magadnak értelmét,       mindent kezdesz, ugyan úgy és másként.
Lehet, szárnyaid is lesznek, kitágul számodra a világ, csak arra figyelsz ami neked jó.
Végre kibontakozhatsz, nincsenek konvenciók, talán ott lehetsz önmagadha azelőtt nem voltál.

Ebben az ódon épületben csak úgy jönnek-mennek a hajdanvolt emberek gondolatai. A légtérben érzem bársonyos aurájuk lebbenő emlékét, azt a bioelektromos töltetet, ami távozásuk után életük helyszínének közegében maradt, betöltve apró zugokat.
Már indulatok, érzelmek nélkül figyelve az élőket-néha elkeveredve azoknak kisugárzásaival
Lebegnek tovább, a más idősík ennyit enged.
Nem kell önmegtartóztassanak, eltűnt belőlük a vágy. Hogy abban a másban tökéletesedik e az ember-vagy ez a szó az ott történőkre használhatatlan…erről sejtelmem sincs. De nem zavar, mert a dolgok legnagyobb részéről nincs fogalmam, hogy egyel több vagy kevesebb-egészen mindegy. Nem befolyásolja azt, aminek történnie kell. A tájékozatlanság annyiban még előny is, hogy enged reménykedni és fantáziálni.
Milyen szerencse, hogy tökéletlen vagyok. A tökély, egy átkozottul nagy felelősség. A magyarázni tudás, a történetek magam előtt való tisztázása léleknyugalmam megóvása okából igazán fontos. Igazságtalan lenne az alkotást büntetni. Tökélyre törekedni meg igazán durva neveletlenség, bírálati szándéknak tűnne az alkotóval szemben.
Ha viszont az alkotás tökéletlensége szándékos, akkor az eredmény tökéletes. A tökéletlenség, mint eszkábált fogalom-csak szubjektíve járható körül, ezért nem is szabad egyértelműen,       általános érvénnyel megítélnem helyzeteket. Nem tisztem semmit megítélni. Tehetném pedig,       mert nem vagyok tökéletes, az örök érvényű mentség rám is érvényes. Megalapozott tájékozatlanságom nemcsak az emberi tettek megítélésének képességétől foszt meg, de az Alkotó tettének milyenségét sem vagyok képes helyesen értékelni.
Élvezem a felelősség hiányának végtelen kellemességeit. Emelt fővel hibát hibára halmozhatok.
Sőt! Ha tökéletes alkotás vagyok, kutya kötelességem hibázni.
Bennem az Alkotónak nincs is miért csalódnia.

Az elmúlt napokban erősen el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáltam a világot egy svábbogár szemével nézni. Nagyon nehéz ebből a képtelenül alacsony perspektívából átélni,       még, a fény beesési szögei is mások. Óriási hangsúlyt kapnak sosem látott részletek. Ez egy született svábbogárnak, természetes-de nekem-aki a dolgokat egy másik perspektívából is ismerem…
Vegyünk példának egy cipőt. Bogárszemmel egy hihetetlenül nagy, és áttekinthetetlen objektum. Brutális vastagságok és varratok elképzelhetetlen súly. Az egészben van egy lélektelen agresszivitás, egy megfellebbezhetetlen gonosz szándék. Ha megmozdul,       mindennek vége. Fűzői vastag kötelek, rögzítenők, kell a vastag lábat, ami aztán könnyedén megemeli. Ahányszor földetér, vastag porfelhőt fakaszt a szőnyegből, páni félelmet,       menekülési kényszert. A vétkes láb térdizülete felé, már a láthatatlan messzeségbe vész.
A csillár fényét érzékelem, de nem látom fényévnyi távolsága miatt. Talán fél méter átmérőre zsugorodott látható világom. Hajszálak, porszemek, kenyérmorzsák vastag tömegei miatt,-jobb, ha előrenézek, elkerülendők a fájdalmas ütközések. Sosem gondoltam volna, a padló deszkáiban, a falban ekkora barlangok léteznek.
Enni mindig van mit. Valami Isteni adományféle lehet a dolog, mert mindig-minden fentről potyog. Ha nagyon kényelmesen akarom tölteni az éjszakát - bemászom az ágynemű közé-persze ott is vigyáznom kell a benne lévő fantasztikus méretű valami mozgolódása miatt, ami        agyonnyomhat.
Egész életem telis-tele életveszéllyel. Egy svábbogár sosem álmodozik. Nem foglalkozik véges létének lehangoló tényével, nem kíván tűzmadárrá változni-süvöltve száguldva mese és valóság között.
Ez mérhetetlen előnye a svábbogárnak.


A félemeleti nagy ebédlő közepén üldögéltem, egy vénséges vén fotelban. A helység teljesen üres volt, kiszáradt-repedezett hajópadlója, elszürkült, pókhálós falai volt a látvány. Poros ablakszemein nehezen tört át a fény, csótányok és ászkák hangtalan jövés menése sem zavarta igazán a mozdulatlanság bibliai nyugalmát. Testem, mint elfelejtett magányos hegedűtok ült ott, csak az ég tudja mikor tűnt el belőle a hegedű.
Időtlen és gondolatnélküli révedezésemből egy ellentmondást nem tűrő-erős és jéghideg hang riasztott fel, aki nevemen szólított.
Az üres szoba csendjében felcsattanó kiáltás korbácsütésként hatott.
Sokáig mozdulatlanul vártam, de nem szólalt meg többé. Feszültségem lassan oldódni kezdett, óvatosan körülnéztem, honnan jöhetett a szó-de még irányát sem tudtam meghatározni.
Megszólítattam.
De ki, és miért szólított meg. Mit jelenthet…
Valamiféle figyelmeztetés? Olyasmi lehet, mint színházban az első csengetés?
Elérkezett valaminek az ideje, vagy csak egyszerűen mindenki megszólíttatik egyszer?
Esetleg tudnom illenék ki hívott? Ok nélkül nem szokás valakit megszólítani.
Ha ez figyelmeztetés volt, hát mire…valamit rosszul csinálhattam, ami rám nézve kínos következményekkel járhat. De miért akar figyelmeztetni az a hang, ha nem segít.
Úgy néz ki, ha nem jövök, rá miről van szó, akkor belepusztulok. Miért várja el az a valami tőlem, hogy a puszta nevemen szólítástól bennem megszületik a felismerés?
Hány figyelmeztetés éri élete folyamán az embert, amit meg sem hall, vagy elmenekül előle?
Az embert nem elég figyelmeztetni, neki meg kell mondani, mert nem igazán tökéletes. Ezt a hangnak tudni kell, miért hagyja figyelmen kívül. Megszólalása egy látszat jóindulat és segítőkészség, csak a mit sem sejtő élőnek akarja utolsó idejét tönkretenni azzal, hogy szól - de nem beszél, és a megszólított szorongva és miértekkel telve időzik.
A figyelmeztetésnek ólomsúlya van, nem tudni hány lesz még belőle, és melyik az utolsó. Másoktól nem tudok érdeklődni, mindenki szégyelli, hogy már figyelmeztették, és letagadja. Ha sokat erősködöm, még hülyének is néznek. Nehéz beismerni, ha az embernek valamiről elképzelése sincs. Inkább magára fagyasztja mosolyát, és hazudik.
De ki szólíthatott és miért?  Aki tudna válaszolni, az hallgat. Még azt sem árulja el, meghallotta e kérdésemet.
Azóta is ösztönösen figyelem a hangot. A zord, és jéghidegen felcsattanó nevemet, amitől még erősebben elhatalmasodik rajtam a bizonytalankodó tehetetlenség.
Egyelőre nagy a csend.

A marionett, egy bábszinházi bábu. Sem ruhája, sem arca. Csak törzse, karjai, és lábai. Egy igazi szánalmas semmi. Nem csúnya, nem szép. Ezek a fogalmak limittől felfelé érvényesek, lefelé nem.
Nincs, hogy belekötni, kritizálni, nem ad támpontokat. Csak van.
Nagyon sok van belőlük. Fekszenek a láda fenekén, és egyformák. Talán még az őket rágó molyok sem tudják megkülönböztetni egyiket a másiktól.
Ha kiválasztasz egyet, csonka nyakára ráültetsz egy koronás fejet, piros palástot raksz rá, akkor ő a király. Ha bozontos, fekete kalapos, nagyorrú fejet kap, fekete köpenyt, akkor varázslóvá válik.
Aranyhajú, szép női fejjel, gyönyörű ruhában-tündér.
A nézők sokasága hiszékeny, el akarja hinni, amit lát. Kell a hit. Mindegy, igaz vagy káprázat-legyen. Ez a lényeg.
Aztán felgördül a függöny, elindul a játék. A király rossz király, a varázsló szemfényvesztő, a tündér nem is tündér. Persze, ez nem véletlen. Ezek bábuk, üres tokok tartalmi lényegüket nézve. Spárgákon rángatják őket - ami látszik is, ha valaki látni hajlandó. De rendszerint nem hajlandó. Ezt a bábos is tudja. Nem is aggódik.
Ha a néző gyanakodni kezd, azonnal elhessegeti agyából gyanakvását. Önmagától, a felismerés pánikjától fél. Formálisan retteg.
Nem gyávaságból, csak mert ember. Ez a kiszolgáltatottság tudat rettentő szorongató tud lenni.
Nincs mese. El kell hinni amit, látsz. A saját érdekedben. Na persze, ha élni akarsz. Ha meg nem, az más. Alanyi jogod. Senki nem róható meg azért, hogy élni szeretne. Én sem elmarasztaló szándékkal mondtam.
Csak úgy eszembejutott.


Ma végre borús az idő, bátran kiülhettem a kertbe, a bokortömeg sűrű homályába elmélkedni.
Életünk folyamán, mindig szerzünk, begyűjtünk valamit. Ezek lehetnek bármik, de miféleségük függ éveink számától, érdeklődési körünk mindig változik. Időnként emlékeink tömege elviselhetetlenné válik, selejtezni kell. Nagyon nehéz dönteni, minden eldobott emlék megrövidít.
Csak a múlt rovására lehet az újaknak helyet csinálni. Aztán a jelen múlt idővé kopik, kezdődik elölről a válogatás. Ha a jelenben túl sok a múlt, egyre nehezebbé teszi az előreélést, bénult helyben járássá sorvad az ember napi élete, a végén lehúz a múlt.
A körénk gyűlt lom és kacattömeg végigkísér egész életünkön át, mert a gyűjtemény, a gyűjtő maga.
Mária Terézia mondta: Nem ország az, aminek nincs történelme.
A lomgyűjtemény az, ami hitelét adja az élőnek, mert az, az ő történelme, nélkülük csak múló árnyék, akit már életében el is lehet felejteni.
Felidézheti egész életét, egyszerre élhet a múlt és jelen idősíkjaiban.
Régi történések nem tűnnek réginek, a most, vagy régen, kitalált- erőltetett marhaság. Tárgyai is kötik létéhez. Minél idősebb, annál óvatosabban dob ki lomokat, mert azok egyre erősebben felértékelődnek. Kevesebb az új kacat, nagyobb súlyt kapnak a régiek, nosztalgiával szedi elő őket, ami bizonyíték arra, hogy ő volt. Hatalmasra duzzadt egyszemélyes világ, ami számára mindent jelent.
Ha mi nem tulajdonítunk fontosságot emlékeinknek, nem lesz senki, aki helyettünk megteszi. 

Ennek a nagy és halott épületnek a pincéje rendkívül izgalmas lehet. Boltíves folyosóin végigterpeszkedik az öröknek tűnő homály, nyirkos levegője poshadtan üli meg a tüdőt, dohszaga beleivódik a lélek legmélyebb zugaiba, feledhetetlenné téve az elmúlás folyton érezhető jelenlétét.
A benne botorkáló, hatalmasan érzi végtelen jelentéktelenségét, múlandó voltát, a csendnek és rezdületlen semminek mindent elsöprő győzelmét, ami a lét és nemlét köztes pillanata, viszont fenyegető és hosszú.
Hallgatja ziháló tüdejének tompa – kétségbeejtő hangjait, az egyetlen zörejt, ami megbontja a végtelen tökéletes nyugalmát.
A folyosót kísérő sötét fülkékbe be sem mer nézni, a belőlük áradó jeges hideg, még kíváncsiságát is megdermeszti.
Pedig az onnan kiszivárgó neszek és hangok síron túli zenéje mélyen tudatába mar, egész lelke egy hatalmas sikollyá duzzad, megbénítja a félelem.
A folyosó szerteágazó végtelenje egyre mélyebbre vezet, a gőzös pára és bűz, még vadabbul fojtogat.
Tompuló agyának elhaló gondolatai, kusza és erőtlen motyogássá halkulnak. Szinte tudattalanul, ólomlábakon vonszolja magát előre, a semmi hívogató – távoli éneke ellenállhatatlan. Az elenyészett időben és megszűnt térben, csak szárnyak simogató rebbenéseit érzi izzadt – falfehér arcán, az érintések okozta karmolásokat észre sem veszi.
A fülkesorból sóhajok és imák foszlányai érnek füléhez, nem jutnak el tudatáig. A sehovába vezető hosszú út mintha sosem akarna végéhez érni, nem tudja mióta megy, nem érez fáradtságot.
A falakról lelógó pókhálókötegek rátapadnak dülöngélő testére, arcára és hajára, tátott szájába hatolnak, még nehezebbé téve légvételét. A járatokban feltámadó porvihar homokszemcséi alakot öltenek, sosem látott torz figuráktól – ismerős arcokig, hadonászó karjaik hívogatón intenek, egyre beljebb csalogatva a labirintus belseje felé.
Már sejtelme sincs, merre jár, arra sem emlékszik, hol jött be a pincelejárón. Menet közben érzékeli, egyre erősödik a rázkódás, repedezni kezdenek a terméskő falak, vastag sugárban ömölve rá a mennyezet pora. A mélyről jövő dübörgés egyre durvább, majd elnyelődik a törmelékben. A harsogó morajlásban megszűnt szorongása és félelemérzete, csak egy blőd gyermekdal cincogott kialvó emlékezetében.     
Ez számomra, a messze elkerült pince üzenete lehetett. 

Az életút alatt mindvégig pincerendszerek húzódnak, a mit sem sejtő, önbizalommal – hittel, lelkesen sétál felette, hallgatva a madarak figyelem elterelő énekét, élvezi a fényt, a lágy szellőt, mindent, ami neki hitet és önbizalmat ad. Józan és bátor pillanataiban felrémlik benne, az út bármely percben beszakadhat, szemvillanás alatt elnyelve a gyanútlant, de a gondolatot még csírájában kisöpri agyából.
Nem merve vállalni a tényt, hogy a körülötte felvonuló szépség, figyelem elterelő szándékkal tartózkodik látóterében.
Utat változtatni amúgy sem tud, minden út alatt kanyarognak pincefolyosók, lábbal sosem érzékelhető hol a legvékonyabb a talaj, hol fog beomlani.
Sehol tábla, ami figyelmeztetne a veszélyre, erre a halandónak kell ráéreznie, ami rendszerint nem sikerül. De ha mégis, nem hinné el.
Mindenféle koreográfiákat eszelnek ki, életfilozófiákat, elhitetve magukkal, ezek betartása megmenti őket a beszakadástól, pedig sem megúszásra, sem ismétlésre nincs mód.
Azt gondolom, ez az élettel járó kis séta virtuális élmény, az út alatt húzódó pincelabirintus a valóság.
Én, itt a vöröstéglás házban tudom a pince hollétét, igyekszem messze elkerülni lejáratát, de úgy látszik,  így is időnként fellátogat, nehogy elfeledkezzem létéről.
Egyszer le kell mennem…hogy mikor ? Még nem jelezte a látomás.

Napok óta hallgatom a szél zúgását. Egyre inkább hatalmába kerít az érzés, hogy nem pusztán zúgásról van szó. Ez a változó erősségű hang tele van információkkal, olyan üzenetekkel, monológokkal, amit csak ő tud világgá kiáltani. Rengeteg gondolat, mondanivaló és figyelmeztetés kusza kavalkádja, szinte kibogozhatatlan, minden egyszerre beszél és kiabál. Van az egész élményben valami rettegés, aggódó félelem, hogy leáll a szél, megáll a mondanivalók sűrű áramlása, a következő szélviharig sok idő telhet el ahhoz, hogy újra kell kezdeni elölről az egészet, és nincs rá garancia, hogy akkor sikerül végigmondani.
Távoli hősök, vértanúk és szentek üzenetei ezek, a ma élőknek szóló óvó szavak, figyelmeztetések és mentőkötelek.
A mában élők siket fülei csak a zúgást hallják, a megfejthetetlent, csak a lélek vakon tapogatózó csápjai érzékelik az üzenetek fontosságát, fokozva a befelé figyelésre késztetést. A rengeteg hozzánk szólás homályos érzete bizonytalanná és idegessé tesz, érezzük, nagyon fontos lenne ezeket megérteni, de képtelenek vagyunk rá. Valahol mélyen sejtjük, nem értésünk ára leszünk, nem tudván mikor lesz a büntetés, és mikor.
Mert az üzenetek nem ok nélkül szólnak. A már bölcsekké és mindent tudókká vált voltak szavait ugyan úgy nem tudjuk érzékelni, ahogy ők sem tudták annakidején.
Aggódó szeretetük kiáltásai siket fülekre talál, a „ Kiválasztottak, „ megsejtenek a zúgásból valamit, de igazán ők sem értik. Csak érzékelik a szélben háborgó kiáltások feléjük nyúló alaktalan csápjait, a szüntelen vibráló villámgyors rebbenéseket, elviselve ruhájukat tépő, hajukat borzoló öleléseket.
A tehetetlenség orgiája ez, a testet – lelket bénító semmivé válás diadala, ami alázatra késztet, a „ Semmi vagyok „ nyomasztó tudata, ami sajnos igaz.
Csak ülők, és hallgatom az üzenethordozó orgonasípjainak zenéjét, hangjainak folyton változó magasságait, a támadhatatlan kompozíciót, ami öröktől van, és valahol a végtelenben tűnik el, ami szintén örök.
A dühödt orgonista száz ujjával egyszerre nyomja le összes billentyűit, dühöngve az élők siketségén. Majd kedveszegetten elpihen, erőt gyűjtve a további szélmalomharchoz, ekkor van szélcsend. Sosem adja fel, képtelen az értetlenséget megemészteni.
Elkeseredésében hajókat süllyeszt, házakat rombol.
Az időtenger végtelenjében egyszer csak akad valaki, aki megérti süvöltéseit. Ez a reménye ad neki erőt.

Az idén, nagyon csúnyára sikeredett az ősz. Délután háromkor már szinte sötét van, folyton szitál egy hideg eső, minden ragad. Fotelemből nézem a homályba süllyedő semmit, hallgatom a víz monoton kopogását a háztetőn, és várok. Várom a tavaszt.
Hibernálódom, mint egy téli álmot alvó medve, lelassult életműködéseimben hanyattfekve nyújtózom az idő hátán, és vagyok. 
Végtelen helyzetekkel nincs mit kezdeni, nem is értékelhető, olyan, mint az ajándékba kapott baba, nem kellett érte tennem semmit, hogy megszerezzem. A végtelenben véges voltom tudata nyújtja az érzést, becsülnöm kell a mát, mert elfogy. A Damoklész kardtól van a játéknak izgalma, mert a kedvezményezett végig tudja, ő veszít. A végnélküliségnek nincs rizikója.
Na innen szép küzdeni – mondaná egy vérbeli optimista, és úgy harcol, ahogy egy esélyegyenlőség esetén kell.
Ez káprázatos képessége az emberi fajnak, ami imponáló. Az innen szép veszíteni – csatakiáltással beleveti magát a hétköznapok tengerébe, tele derűlátással.
Cseppet sem törődve a negatív végkifejlettel, mert a következmények biztos ismerete nem enged felesleges reményeket, mindössze a harc hossza marad tisztázatlan.
Igaz, nem kérdezte senki kíván e harcolni, de ez csupán példa arra, tökéletes szervezés nincs.
Csak hallgatom a tetőn szenvtelenül doboló esőt, átölel a már sűrű – ködszerű sötétség hűvös és megnyugtató simogatásaival, gondolataim álmos csordogálását tűrve, nem reménykedem.
Nincs miben.
A vén falak, érzéketlenül figyelik lassú elmúlásomat, nem okoz nekik sem izgalmat, sem örömöt, már nem először látják.
Várnak, és várok. Ők távozásomra, én a télre.

Ma igazán váratlan és rendkívüli dolog történt. A pincéből meglátogatott valaki. A csukott szobaajtón keresztül érkezett, földig érő fehér ruhában – vagy szemfedőben volt, hosszú haja vállain nyugodott. Furcsa módon, nem volt bennem félelem érzet.
Velem szemben a komódon foglalt helyet, bámulattal töltött el súlytalan lebegése.
Nem tudom elmondani miről beszéltünk, mert a maga álomszerű kuszaságában értelmezhetően elmondhatatlan, csak az érzés él bennem, amit nem lehet szavakkal helyettesíteni.
A látogatás után eltöprengtem azon, mennyi minden létezik, amit nem létezőnek kiáltanak ki. Ha valamit nem értünk, vagy nem tudunk kézzelfogható bizonyítékokon keresztül érzékelni, azzal intézzük el, hogy nincs is, fantazmagória, hazugság, satöbbi.
Holott rengeteg minden történik körülöttünk, csak véges képességű agyunk építette szűrő képtelen átengedni magán az őt meghaladó eseményeket.
Akár a viccben, az állatkertben lévő család, már negyed órája nézi a zsiráfot, mikor a családfő megszólal: Már pedig ilyen állat nincs is.
Hát valahogy így kezeljük mi is az általunk bizonyítékhiányosnak hitt, bár érzékelhetően létező dolgokat.
Nem baj. Több is veszett Mohácsnál – mondják a műveltebbek.
A föld akkor sem lapos.
Különös egy ilyen régi ház, mint ez a vöröstéglás. Az ég tudja, hányan éltek itt az idők folyamán, majd idejüket leélve meghaltak. Hiszek benne, minden itt zajló élet, az itt élt személyek lenyomatai beleivódtak a falakba, a padlókba és téglákba, kiűzhetetlenül.
Ezért minden régi házban meglehetősen sokan élnek, ki láthatóan, ki érzékelhetően van jelen.
Csak hangtalanul peregnek az elmúlt események – ezerszer ismételve önmagukat – egymásba gubancolódott családregények, bőrömön érezhető jelenlétük beleszívódik minden cselekedetembe, mert létezésük örök.
Hogy a pincében lakó lények egy – egy hajdani lakó időnként materializálódó képe, és hányan lakhatnak még velem és alattam, nem mertem megkérdezni.
Hogy hány féle formában folytatódik a létezés, ezt megint nem tudom. Mi jövünk, vagyunk, és megyünk.
Ez tény, még végiggondolni is bátorság kell, beleavatkozni meg életveszélyes. Az ismeretek hiánya, ezen a szinten – ölni is képes.
Ez, az egész egy két lábbal a levegőben állás története, a süketen és vakon handabandázó titkolt kétségbeesésé.
Nem tudom mi az oka, hogy ekkora információ hiányban tartatik az ember.
De mint mindennek, ennek is oka lehet. Sajnos, az ok – és okozati összefüggéseket nem értjük.
De már kicsit hozzászoktunk, mert nem ez, az egyetlen.