Ecce HOMO
Persze, a magához való esze,az megvan. Kifelé maga a jóság, önzetlenség, és megértő szeretet, ugyanakkor belül, önző, számító,
irigy, rossz indulatú, és többnyire gonosz is.
Mert,Ő a főemlős, és folyamatosan ünnepli saját magát.
Az tény, hogy az ismert fauna egyetlen élőlénye, aki akkor is öl,ha nem éhes. De ha jól van lakva, akkor nem restell más fajtársakat is ölni. Mert gyáva, és így bizonygatja magának, hogy bátor, no meg rettenhetetlen.
Hatalmi vágya fékezhetetlen, az uralkodni vágyása, ha más nem, a feleségét,társát veri. Nagyon vigyáz, hogy csak nálánál védtelenebb ellenfele legyen, mert győzni kell, mert egy szarpiensznek ez a kötelező.
Hol vannak azok a férfiak, például Damjanich jut eszembe, aki csak annyit mondott a hóhérnak, mikor az a kötelet a nyakába akasztotta,hogy- vigyázzon a szakállamra,mert az,mindig kedves volt nekem…
Különös, hogy az igazi embereket, hamar elnyeli a feledés homálya, akik igazi férfiak,nők voltak, a tömbösített tömegeket meg időnként piedesztálra emelik, és hősökként ünneplik, időnként leköpdösve őket.
Akinek sok a nyála,miért ne tehetné… Önmagát, mindenek fölé helyezve…
Ecce Homo. Ha baj éri,érte három szirénázó mentőegység jöjjön,de Ő,egy utcán fekvő embert átlép, neki
nincs vesztenivaló ideje.
Na, most már mennem kell- mondta nagyot sóhajtva a lisztkukac, örülök,hogy találkoztunk.Hát,adtál némi gondolkodni valót – motyogta a denevér,és hangtalanul eltűnt az éj vastag sötétjében.
CSIGALÉPCSŐ
Mire a férfi eltámolygott idáig, keze- lába reszketett a kimerültségtől, az oxigénhiány kellően éreztette hatását. Hangosan kapkodva szedte a levegőt, folyt róla a víz.
Reszkető kezekkel markolta meg a vasajtó felpöndörödött rozsdás lemezét, és tiszta erejéből, húzni, rángatni kezdte.
Már majdnem feladta a küzdelmet, elfehéredett újaiból kiment az erő, mire az ajtó nyikorogva megmozdult.
Akadozva, zötykölődve engedett az erőszaknak, egyre nagyobb rést hagyva a betolakodónak. Mire akkorára nyílott, beerőszakolta magát a résen, észre sem véve a mellkasán keletkezett horzsolásokat.
A sötétséget vágni lehetett, hiába várt hogy szemei hozzászokjanak, hamar belátta, merő ábránd.
A láthatatlan üregből nyirkos levegő ömlött arcába, még lélegzete is elakadt. Az omló falat támasztva, bal lábát előre nyújtotta a semmibe.
Rövid keresgélés után megérintette a láthatatlan lépcsőfokot.
Óvatosan ráereszkedett, maga után húzva a másik lábát.
Kissé szédült, bal kezével az omlékony vakolatba markolt, jobbjának kabátújával végigtörölte izzadó arcát. A szemeibe dörzsölődött por és izzadtság marta, de nem tudott mit tenni ellene.
Torka úgy kiszáradt, hogy alig tudta szájpadjáról lerángatni feltapadt nyelvét.
A vastag éjszakában egyetlen támpontot sem tudott felfedezni, teljesen elbizonytalanodott.
Hosszú ideig ácsorgott a lépcsőn, mire újra keresni kezdett lábfejével, és megérezte a következő lépcsőfokot.
Hamar észrevette, hogy minden lépcső baloldala keskenyen indult, és jobbra haladtával kiszélesedett.
Ez egy csigalépcső- mormogta zihálva, ez egy csigalépcső.
Most már bátrabban rakosgatta lábait maga elé, idegesen fogva a falat.
Már nem gondolt semmi másra, mint a lemenetel kényszerére.
Mindenáron le kell jutnom-zihálta rekedt hangon, igyekezvén lépteit gyorsítani.
Már nem tudta mióta megy, lassan elveszítve minden időérzékét, csak annyit érzett, hogy nagyon régen.
A levegőtlen hőség egyre elviselhetetlenebbül szorította össze mellkasát, érezte,a halántékán kidagadó ereket. Észrevette, ha széttárja karjait, eléri mindkét falat. Ez némi biztonságérzetet adott, mindkét tenyerével a falnak támaszkodva leült.
Körülményesen kibújt felöltőjéből, kis ideig karjában tartotta, majd a láthatatlan lépcsőre dobta.
Nem cipellek- búcsúzott kabátjától, magamat is alig tudom ebben a hőségben úgy sem lesz rád szükségem.
Zsebéből előhalászta viseltes cigarettás dobozát,reszkető kézzel rágyújtott.
Tüzének szerény fénye nem tudott megbirkózni a sötétséggel.
Kissé lenyugodott.
Megpróbálta végiggondolni a hogyan továbbot, de nem tudta összeszedni logikus értelmét.
Majd kialakul-nyugtatta magát.
Nehézkesen feltápászkodott,két ólomlábát alig érezte, gépiesen folytatta tapogatózó lefelé haladását.
Már csak pislákoló öntudata, és eszelős eltökéltsége vitte előre
A légtérben a hőség egyre nőtt, már ingét is ledobta,de nem lett könnyebb. Ezt nem fogom kibírni-motyogta,nem kapok levegőt. Rogyadozva ment tovább.
Semmi nem tart örökké, egyszer ennek a lépcsőnek is vége kell legyen-suttogta,mintegy erőért fohászkodva saját magához.
Már csak pislákoló öntudata, és eszelős eltökéltsége vitte előre. Hallucinálni kezdett, suttogásokat vélt hallani és nyögéseket, lekeveredve távoli sikolyokkal, valahonnan az éjszaka mélyéről.
Olyan kimerült volt, meg sem ijedt.
Összekuszálódott gondolatainak maradványai között egyetlen érthető igénye pislákolt, a mindenképpen élve maradni eszelős vágya.
Most már pihenői egyre hosszabbak lettek, a felállások is kínkeserves vergődésekre emlékeztettek.
De ment tovább.
Hallucinációi úgy felerősödtek, hogy a kiáltásokat is úgy élte meg, mintha a fejében szólnának.
A hörgéseket, a nehéz láncok csörgését,háta mögött hallotta. Körülvette a zaj,benne forgott-tántorgott, kitéve a teljes védtelenség borzalmának.
Aztán csend lett.
Hallani vélte a hamisan felcsendülő gyászindulót,amiről tudta,a saját temetésén szól.
A feltámadt-forró tengeri szélben albatroszok bravúros repülési mutatványait nézte, egy nagyon kövér öregasszony heverészett a parti homokon,és kedvesen integetett felé.
Sellők úszkáltak a sekély vízben, aranyhajuk csillogott a fényben.
Csak ült, és üvegesedő szemeivel előrenézett, mint aki valamit lát a nehéz pára nyúlós feketeségében.
A sajt
A holló, köztudottan igen alacsony szellemi szinten károgott. Igaz, hogy nem is volt szüksége különösebb észre, mert amiket csinált egész nap, ahhoz még ennyi spiritusz sem kellett.
Ez az idióta valahonnan szerzett egy darab sajtot, ismerve őnagyságát-kizárólag csak lophatta. Na persze, ha megkérdezném tőle, biztos azt mondaná vette. De hogy vehette, mikor mindenki tudja, nincs egy vasa sem. Röfögte a vaddisznó.
Szóval, ez a szerencsétlen, csőrében a sajttal felrepült egy gesztenyefa ágára, ahonnan jól látszott, és ott hadonászott vele. Feltűnősködésének egyetlen oka, hencegni akart szerzeményével. Arra egyáltalán nem is gondolt, hogy ő nem szereti a sajtot. Rossz ízét érezte, és ráragadt csőrének belső részére. De nem baj! A lényeg számára az, hogy szerzett egy sajtot. Az állatok körülállták a fát, és mindenfélét felkiabáltak neki.
Mi van a csőrödben te félhülye! – ordított fel a görény.
Csak azért nem seggfejet loptál, mert az már van neked - visította a nyúl.
Nézzétek a nagy erdei senkit! Úgy ül ott, mint egy egyszemélyes halotti menet! Azért nem fogja a sajtot a fülével, mert nincs neki. Szörnyű, hogy valakinek nem elég, hogy ronda, még buta is! - hőbörgött a cickány, nagy röhej kíséretében.
A holló, lassan de biztosan kezdett dühbegurulni. Az állatok nagy megdöbbenésére, hóna alá kapta a sajtot, és visszaordított: Szörnyű, hogy barmok csak baromságokat tudnak beszélni! Ahogy így végignézek rajtatok, az életkedvem is elszáll ennyi féreg láttán. Bele vagytok ragadva abba a hülye mesébe, nem láttok az orrotoknál tovább. Itt tátjátok a szátokat, mint szar a hidegvízben, csak úgy örvénylik a fa körül a hülyeségetek, majd leszédülök tőle az ágról. Ennyi barmot egyszerre, még nem látott a világ. De elnéző vagyok veletek, mert fogyatékosokkal egy nagyszerű madár mi mást is tehetne. Csak azért nem szarok rátok, mert akkorát nem tudok, hogy mindegyikőtöket befedjen. Márpedig én nem kivételezek Emiatt estek el a megtiszteltetéstől. Ha most leejteném a sajtot, egymást taposnátok, ki egye meg. Férgek! De eszemben sincs leejteni, az már régen volt.
Nagy kényelmesen kihúzta hóna alól a csemegét, és komótosan enni kezdte. Még hogy leejtem - dohogta. Ha beledöglök akkor is megeszem, ezeket meg megöli az irigység. Így is történt. Miután a sajt elfogyott,
tollászkodás közben csak úgy lekiabált a némán álló tömegnek: Most megyek, és lopok valami finomságot, de ne aggódjatok, közben rátok fogok gondolni. Rátok, a sok félrefejlődött patkányra. Mert máskor is annyit fogtok tőlem kapni, mint most. Aztán lassan zabáljátok, nehogy félrenyeljetek.
A holló, harsogó röhejre fakadt, és elrepült a döbbent csoportosulás felett. Még pottyantott is egyet, aki kapja marja - felkiált- így a róka. Ha ez igaz, - szólt a nyest, jobb lett volna kérnünk tőle, talán adott volna egy darabot.
Hát nem kizárt-mondta kedvetlenül a menyét. Máskor, ha mesébe botlunk, jobb, ha utánanézünk nem történt ezen időközben változás. Azért elgondolkodtat a dolog etikai része – mondta, a hiuz. Elítéljük a hollót, mert tolvaj. De amit lopott, ha nekünkadja, akkor szívesen megesszük. Na, igen - mondta a bagoly. Ezen érdemes elgondolkodni - szólt, és lomhán elrepült.
A LÉLEKGYÓGYÁSZ
A rendelő megbízható nyugodt polgári belsőt mutatott, szőnyegek, íróasztal, bőr ülőgarnitúra, töredezett felülete jobb napokra emlékeztetett.
Volt még egy heverő, kései Biedermeier stílusú, letakarva egy régi, de jó állapotú ágytakaróval. A falakon metszetek, megsötétedett olajképek blondel keretben. A könyvektől roskadozó hatalmas polcsor egyszerre sugárzott nyugalmat és műveltséget. Az enyhe szivarszag szinte nyugtatólag hatott a belépőre.
A lélekgyógyász a nagy íróasztal mögött ült-háttal a kintről beáramló fénynek, némán vizslatta bizonytalanul belépő betegét, igyekezvén arcából tájékozódni. Az esetek többségében-nagy rutinjának köszönhetően mindig sikerült benyomásokat szereznie. Mikor a betérő eljutott a perzsaszőnyeg medalionjának közepéig akkor emelkedett fel székéből, és diszkrét mosollyal megkerülvén asztalát, elélépett.
Kézcsókom asszonyom-köszönt megnyugtató-búgó hangján, és kezetcsókolt.
Üdvözlöm kedves doktor-válaszolt az alacsony, vékony idős hölgy, leemelve fejéről elegáns szalmakalapját. Foglaljon helyet, kérem-szólt a gyógyász, széles karmozdulattal a kerevetre mutatva. A madárcsontú hölgy zárt térdekkel, egyenes háttal helyetfoglalt.
Sovány arca merő ráncból állt, egy halasi csipke finomságával átszőtt bőre kortalan külsőt adott neki, csak két égő fekete szeme világított pókháló ráncai közül.
A doktor visszaült íróasztala mögé, töprengő tekintete villámgyorsan végigpásztázta vendége arcát. Különös-egészen szokatlan zavart érzett, valami szorongásra emlékeztető kellemetlen érzést-, ami bokától indult felfelé, elárasztva egész testét, agyában érezte tompa-zsibbasztó jelenlétét. Minél tovább nézte a hölgy fényben fürdő alakját, annál vastagabb lett a csend.
Mikor megszólalt, alig ismert saját hangjára. Távoli volt és ködös.
Miben segíthetek asszonyom -kérdezte, dőljön hátra kényelmesen, engedje el magát, és őszintén beszéljen problémájáról, mintha itt sem lennék.
Köszönöm doktor, de én ígyis kényelmesen ülök, és egészen el vagyok lazulva-mondta a hölgy.
Kezelték már önt ezt megelőzően is?
Ó nem-jött a válasz. Még sosem éreztem szükségét annak, hogy ügyeimmel szakemberhez forduljak. Akkor hallgatom asszonyom-így a doktor, kényelmesen hátradőlt székében.
Amint látja magaskorú ember vagyok,-kezdte a hölgy,- és mint mindenki hozzám hasonló, rengeteg esemény van már mögöttem. Jók, rosszak, csúnyák, szépek. Érdekes, ahogy távolodom az időben és közeledem fizikai megsemmisülésem perceihez, úgy értékelődnek át bennem a multidők történései.
Mire gondol, kérem-kérdezte a lélekgyógyász.
Hogy mire is pontosan… hát például nincs már bennem harag, a megértést felváltotta a közöny, képes vagyok kívülállóként követni az eseményeket. Megváltoztak értékrendjeim, sok mindent nem tartok már fontosnak, amit régen annak tartottam.
Erősebben érzem a csend végtelen nyugalmát. Rájöttem a létezés történéseinek mondvacsinált fontosságára, az igazságra, hogy kitalált dolgok hamis önvédelmet biztosítanak, az agyonszínezett ideológiák mitsem változtatnak a lényegen. Egész életünk egy félreértett álom, ami velünk együtt múlik el. Ez kezdettől fogva nyílt titok, csak nem mertük vállalni. Egész életünkben mást sem teszünk, mint bizonygatjuk önnön fontosságunkat másokéval szemben, pótolhatatlanságunkat remélve minden nap önigazolva ennek igazságát, bár fogalmunk sincs az igazság mibenlétéről. Úgylátszik a félreértett álmok már csak ilyenek-mondta a hölgy, és halkan nevetett.
Zavarja, ha rágyújtok egy szivarra-kérdezte a doktor.
Nem-nem dehogy-válaszolt a „beteg”, egyáltalán nem zavar a füst.
A lélekgyógyász körülményesen rágyújtott füstfelhőbe burkolva töprengő arcát, és fogalma nem volt mit mondjon.
De asszonyom-szólt, ha az ember felett eljár, az idő attól még élvezheti az élet örömeit, ugyanúgy érzi az ételek ízét, a zenét és napfényt sokféle örömét az életnek. Főleg így, hogy a kor bölcsességével értékel.
Az idő emberi kitaláció, csak a fizikai megterhelésről kell lemondjon, ami nem nagy ügy, hiszen a tudat és lélek a hangsúly nem a test. A fizikai elöregedésnek kétségtelenül megvannak a maga terhei, de ha a lényegre figyelünk az az igazi valóság. A kor kényelmetlenséget okozhat, nem többet. A hosszú élet ára az elöregedés, de még mindig jobb, mint fiatalon elmenni.
Ebben van sok igazság-szólt a hölgy, de a földi lét testhezkötött, nem lehet figyelmen kívül hagyni az elhasználódás okozta terheket. Bár ennyi év alatt mindenki meg tanul veszíteni, az ember egy bizonyos kor felett elkezd lemondani és temetni, megpróbálja elfogadni a folyamatos elmagányosodás valóságát, ami nem sikerül.
A lélekgyógyász szivarfüstjén keresztül nézte látogatója égő szemeit, aztán minden átmenet nélkül magábanézett. Megdöbbentette a tény, még nem fordult vele elő soha. Érezni kezdte az idős hölgy hozzáintézett kérdéseit, ezek a néma kérdések tőrként hatoltak tudatába.
Mintha kilépett volna testéből. Valahol íróasztala felett lebegett, onnan látta a szobát, benne kettejüket.
Hát igen-szólalt meg benne egy ismeretlen hang. Hogy gondolhattam valaha is, hogy véges képességeimmel bármit is meg tudok oldani véges képességű emberekben. Emberi problémák megoldására emberfeletti képességek képesek, a számtalan elolvasott szakkönyv csak sztereotípiákat közöl, mások véleményeit és sejtéseit dolgokról, de nincs bennük egy mondatnyi bizonyítható igazság. Vakon tapogatózom mások lelkében, holott a magamét sem ismerem. Vélt kényszerigazságok hamis tirádáit zúdítom betegeimre, akiknek egy része okkal depressziós-tehát nem beteg, a többiek meg ok nélkül dőlnek össze-bár az oknélküliséget én állapítom meg, én, aki honnan tudhatnám, hogy mi ok, és mi nem.
Az egész tevékenységem egy dekoratív hazudozás, megélhetési akció, mert legalább annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, mint betegeimben, csak én tehetetlenségemben bezárkózom, ők meg gyógyírt remélve felkeresnek engem. Sajnos, különbséget nem látok köztem és a nálam gyógyulnivágyók között. Ja, hogy ők mentesek minden szakirodalmi tapasztalattól? Mert ha nincs, így akkor problémáik sincsenek? Ez egy kapitális marhaság. Hát hogy tudnék megoldani bármit, ami lelki probléma…a testiekhez meg nem értek. Valamiben kutakodom, ami megfoghatatlan. Feltehetően van lélek, még elképzelni sem tudom, milyen lehet, és mekkora. Azonos kapacitású valamivel akarok korrigálni, ami eleve megoldhatatlan. Én-a szemfényvesztő-aki ellenszolgáltatásért el próbálom hitetni, gyógyulni akaró emberekkel, hogy meg tudom oldani a megoldhatatlant, el tudom hitetni egy végtagjaveszített emberrel, hogy nem történt vele semmi, ami rettenetes?
Vagy meg tudok vígasztalni egy öreg és beteg embert, hogy egy másik életében sokkal jobban jár? Az igazság az, hogy két tehetetlen ember ül egymással szemben, de csak az egyik vallja be helyzetét.
Én, a depresszió és lelkibetegségek hazai ökle íróasztalom fedezékében várom, hogy lejárjon a kezelésre szánt idő. Ha maradt volna az évek folyamán bennem tisztesség, most itt süllyednék el ülő helyzetemben…
Hát ezek után mit is mondhatnék ennek az idős hölgynek…bölcsebb, és reálisabb, mint én bármikor is leszek. Én kihez forduljak segítségért. Én is csak ember vagyok, és ha nem tudom elhitetni magammal miszerint a dinnye kék, akkor ugyan úgy végzem, mint a pacienseim. Nagyon nehéz mindig hihető dolgokat hazudni, tudományosan megközelíteni eseményeket, amihez elég lenne némi szerencse meg józanész, a többi csak duma. Még sosem láttam beteget, akit lélekgyógyász meggyógyított. Marad a hit, a szeretet mindenek feletti besulykolása, a szenvedésekért és alázatért később kijáró jutalom, amit megígérhetek, mert úgysem lesz alkalma elmaradását rajtam, számon kérni.
Na meg sosem értettem miért díjazandó erény a szenvedés és lemondás. Miért emel posztamensre az idült jóság megléte, a minden józanésszel szembeni megértés, a „Dobd vissza kenyérrel „-elv.
Miért erény, ha valaki kirívóan hülye, és irreálisan életszerűtlen.
A belógatott betegek, ha van kinél számon kérni elmaradt medáliáit, a számon kért azt fogja mondani, ő nem ígért semmit. Igaza van, én is ezt mondanám.
Csupa de, majd, talán, biztosan. Ezek csak szavak. Időhúzó mellébeszélés, mert aki puhány és sérülékeny az bizony sérülni is fog, aki nem tud úszni az mindig is meg fog fulladni, aki oroszlánnal találkozik, az meg lesz zabálva. Az életnek megvannak az élhetőségi szabályai, jókra és rosszakra egyaránt érvényesen, nincs külön számonkérés és jutalom, mert ez így működik és kész.
A jóság kitolást eredményez, a gonoszság tiszteletet támaszt.
Hogy ez így jól van é ?
Hát én honnan a fenéből tudhatnám, nem vagyok én Atyaúristen, én csak egy lélekgyógyász vagyok, egy esendő, tájékozatlan szorongó, aki tapogatózik a sötétben. Betegeim és köztem mindössze annyi a különbség, hogy én merem látni a valóságot, és szűkölve bár-de megpróbálom elviselni, ők meg képtelenek erre. Ezek után ki az az épeszű, aki elhiszi, hogy lelki traumákat meg tudok oldani.
Rémisztő dolgait kinek-kinek magával kéne tisztázni, ami hitem szerint nem sikerülhet, nekem legyen elég a magam kudarca, minek vegyem nyakamba másokét. Nem attól vagyok lélekgyógyász, mert meg tudok oldani problémákat, rávezetve betegemet miként találja meg önmagában a választ, hanem attól, hogy nagy elméleti tudással bírok, amit nincs hogy átültetni a gyakorlatba.
De félre a pesszimizmusommal, aki rámszorul azt meghallgatom egy mindentudó mosolyával, elhitetem vele, szeánszaink jót tesznek neki.
Hogy én tudom, hogy ez egy impotens délibáb, ehhez neki semmi köze. Én mindössze segítek neki fiktív baromságokat elhinni, amire neki nagy szüksége van.
Hát tessék.
A negyedik emeleti lakásban csak távoli mormolásnak tűnt az utca zaja. Öreg ház lévén, a fagerendák finoman rezegtek a parketta alatt, nem engedve feledni a kinti forgalom rengette világot.
A FÉREG
Csak úgy emlegették távollétében, hogy a „Féreg”.
Egyedül élt, házába sosem hívott senkit, na meg gondolom - nem is akadt vállalkozó. Mindenféle suttogások keringtek róla, mit tarthat szobáiban, amit nem láthat senki, mit csinálhat elfüggönyözött ablakai mögött, ahonnan nem szűrődik ki semmiféle nesz. Megkérdezni senki, nem mert semmit, még a legkíváncsibb embernek sem akaródzott közelébe kerülni. Esténként a szobákban égő lámpavilág árnyképeket varázsolt a nehéz függönyökre, volt jövés - menés, de hang soha. Valójában azt sem tudta ember, hogy ki is ez a Féreg. Nem tudták mikor került ide, honnan jött, és mit akar. Nem volt ismerőse, akitől megtudhattak volna bármit is. Elzárkózó életvitele, furcsa viselkedése, szokatlan és ijesztő lénye állandó társasági pletykatéma volt. Meghívást el nem fogadott, az ő stílusában történt udvarias kitérés is olyan volt, hogy aki egyszer meghívta valahova, az többé nem követte el ezt a hibát. Így maradt az éjszakánkénti leskelődés, találgatás Történt, hogy éjszaka, mikor a szobákban égő gyertyák fényei táncoltak a függönyön, két férfi odamerészkedett az épülethez, létrát támasztottak az ablak alá, és csendben felmásztak rajta .A drapéria az ablakkeret bal oldalán rést hagyott, azon próbált belesni a gyengén világított helységbe a létrán elsőnek érkező. Időbe telt, mire szemei hozzászoktak a fényhez. A szobában, a falak mentén kis asztalok álltak, rajtuk égő gyertyákkal. A szoba közepén, egy nagy sötét szőnyegen koporsó, fehér szövet bélése jól engedte érvényesülni a benne fekvő testet. A Féreg volt. Hófehér arca, hunyt szemei a tökéletes halált árasztották a ravatal köré. Sötét árnyak vették körül, lebegve hajladoztak és égnek emelt karokkal jeleket rajzoltak Féreg mozdulatlan teste fölé. A jelek, vörös fénnyel világítottak, majd ráereszkedve a Féregre, kialudtak Féreg arca lassan visszanyerte megszokott fehérségét, eltűntek szemei körül sötétlő foltjai, telődő arca magába nyelte erősen kiemelkedett járomcsontjait. Szemei lassan felnyílottak, révetegen és ködösen körülhordozta őket a szobán, majd kiélesedve megállt a leselkedő arcán. Ez a halott és kőkemény tekintet görcsbe rántotta testét lelkét, tőrként hatolt szívébe. Feltörő sikolya torkába fagyott, és holtan zuhant le létrájáról, magával sodorva a mögötte állót. A kert bokrai között bujkáló kíváncsiak fejvesztve menekülni kezdtek, jeges marokkal fojtogatta őket az ablakon kiömlő láthatatlan borzalom. A függöny lassan kettéhúzódott, és megjelent az üveg mögött Féreg viaszsápadt, fénylő arca. Az éjszaka hangjai eltűntek, a néma csendben, csak a halál és elmúlás mindent elborító jelenléte uralkodott. A Féreggel többé nem találkozott senki. A ház zárkózottan - némán állt elfüggönyzött ablakaival. Hetek multán mertek csak bemerészkedni, akkor is legalább nyolcan. A vészjósló csend, és a hűvös levegő átjárta lelküket. Az volt az érzésük valami mindenhonnan figyeli őket, rosszindulatú közönnyel. Végigjárták a félhomályos szobákat, teljesen üresek voltak Egyetlen bútordarabot sem találtak. Mindent vastag por fedett, egyértelműen hirdetve, itt már évtizedek óta nem lakik senki.
Ma is üresen áll, síremléket idézve a jövő-menő emberek szemében, aki teheti, nagy ívben elkerüli. Senki nem akadt, akinek lett volna bátorsága beköltözni. Az elvadult kert közepén áll a ház, és vár. Mindenki érzi, de el sem tudják képzelni mire.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
