Esti tangó


Miért akar valaki piros cipőt Húsvétra, ha nincsenek is lábai.
Pedig rém egyszerű…
Az embernek két élete van, az egyiket hívjuk valóságnak, a másikat- a fontosabbat, virtuálisnak. Egyik sem érvényes a másik nélkül.
A piros cipő a vírtualitás igénye, a lábatlanság meg a valóság ténye. Amit az ember a valóságban nem képes megélni, hát teszi a másikban.
Ez a lehetőség a sors kegye, egy  mentőöv 
Én, egy reális ember vagyok, két lábbal állok a valóság talaján - mondják sokan, szinte büszkén erre a hiányosságukra. Mintegy akaratlanul is bevallva lelkük és fantáziájuk szürkeségét.
A szürke is csak egy szín- mondják a toleráns ítészek. Itt csak az a baj, hogy sok szín van, és ezekből a szürke, csak egy.
A szürkék szerint, Münchausen báró hazudós volt, holott csak virtuális oldalát engedte előtérbe furakodni. Mert végezetül egy életben minden megtörténhet, megélhető módon, csak akarni kell.
Egy épeszű személy, tudja, hogy mikor hazudik, mikor van szüksége rá, merő önérdekből.
Ha egy súlyos betegnek azt mondom: Na, sokkal jobban nézel ki, mint tegnapelőtt. Elhiszi, mert el akarja hinni. És virtuális énje, meg is tesz mindent, hogy úgy is érezze, jobban van.
Mindenki a világban remél rendet tenni, holott először magában kéne.
Ez a nehezebb. Mert a valóság feléből kellene kiindulni, ami rémületet okoz, és azonnal bedobja védelmét, a virtuális felét, és a nagy elhatározásának már vége is szakadt.
Nemes szándékából leszűrt konklúzió: Mindenki hülye és kétszínű, rajta kívül.

Hát bizony, az önkritika mint hajlam, nagyon fontos tulajdonság. továbbá igen építő gyakorlat a vélemény alkotás.

Esti tangó…

„Istennek hála, este lett.
Mutasd hát bársony testedet,
A rózsaszínű budoárban…” - Rampapampam,  rampapampam.

Lomha békében, lassan ringatózva lépünk és fordulunk a bensőséges félhomályban, halk és andalító tangó ütemére.
Élünk…

A mezsgyén


Ahol azok a nagy szürke sziklák vannak, tudod, ahol kezdődik a sűrű aljnövényzetbe fúló rengeteg, ott húzódik egy kis köves út.
Inkább egy csapásnak mondanám, alig lehet észrevenni, ahogy szerényen megbúvik a magas fűben.
Na, ott van a határa a mi dimenziónknak. Ami az utacska, valójában az a mezsgye, ami a következő stációtól elválaszt.
Azért olyan sűrű a törzsek közötti aljnövényzet a túloldalán, hogy ne láss bele abba a másik világba, amiben még nem fordulhatsz elő.
Gondolom, az erdőt követően ugyan ez a helyzet, és nem tudom hányszor ismétlődik meg, és idővel ezeken végig kell jutni, hogy elkerüljek valahova ami a cél, csak nem áll szóba velem senki. Így fogalmam sincs, meddig tart, és hová vezet.
Esténként kijövök és sétálni kezdek a mezsgyén. Ott, különös szellők keltődnek,
amik meg sem mozdítják a fák leveleit, a törzsek sötét mélységéből távoli suttogó hangok gördülnek az útra, a lábaim elé. Van az egészben valami átkozott nyugalom, egy síri béke, ami szenvtelen, és ugyanakkor fenyegető. Ha a fákhoz közelítek, ez az érzés erősödik. ha még közelebb megyek, valami erő eltaszít.
Még ide tartozom, addig nincs ott mit keresnem. A láthatatlan fal, könyörtelenül áll, nem tesz kivételt. Ha majd átléphetek a következő létembe, akkor fogom érezni, hogy jelen dimenziómat is fal védi, a visszaáramlást meggátolva a megzavarodottak miatt, akik nem tudtak elszakadni régi életüktől, és ezért nem tudják elfogadni az újat.
Ezek ott gubbasztanak a fák ágain, és vágyakozva néznek át, az én világomba.

Ezen a keskeny, kavicsos úton, csak a holdsugár sétál esténként, és én.
Jól megférünk egymással, csak a talpam alatt meg- megcsikorduló kis kövecskék
zavarják a sötétség békés nyugalmát.
Itt, a mezsgyén járva, kiélesedik emlékeimben minden, az apró, rég felejtett részletek is. Újra végigélem az elmúlt éveket, minden örömével és fájdalmával.
A felbukkanó régi arcok, elkísérnek egy darabon, csak néznek szótlanul.
Az egyedüllét kiteljesedett békéje lassan betakar mint egy köpeny, Érzem, hogy egy önálló és teljes világ vagyok, minden kérdés és válasz birtokosa.

Újólag, ha álmomból felriadva az ablakomhoz megyek, a holdfényben fürdő kert gyepszőnyegén megjelenik a mezsgye. Hangtalan végigcsordul a fűben, az ablakom alatt egy pillanatra megáll, aztán eltűnik a rózsalugas sötétjében.
Értem hívó szavát, felöltözöm, és elmegyek a sötétben alvó fákig, és sétálni kezdek a két világ között, hallgatva a kavicsok talpam alatt súrlódó hangjait..

Tudom, ha itt az idő, megszűnik a láthatatlan fal és beléphetek a fák közé

Csak úgy


Mikor a Führer életére törtek,- Nem róla írták a Für Elisét-  és a „fél báró” bombája rosszkor robbant, elindult a kasza.
A bárót repülőjével egy légi harcban lelőtték, ott maradt a másik fele. Himmler, arc. poeticájának megfelelve, hetedíziglen kiirtotta a merénylő családját…

Rommelt- a „Sivatagi rókát” is megvádolták azzal, hogy tudott a szándékról, és nem jelezte. Hogy tényleg tudott e róla, vagy sikerei miatt irigykedő tiszttársai keverték bele az ügybe, nem tudom.
De két út között választhatott: Vagy öngyilkos lesz, és tábornoknak kijáró pompával, mint a birodalom hősét temetik el, vagy perbe fogják, és kivégzik. Nem lehetett könnyű döntés, de végezetül bevette a mérget, és tényleg ágyútalpon vitték a koporsóját…
Hát igen…
Egy rossz választás, és jó esetben marad az ágyútalp. Vagy csak egy jeltelen gödör, ami végső fokon hót mindegy, mert a továbbiakban ugyan az történik.

A szomszédasszonyom most tapossa a századik életévét. Egy önző, gonosz boszorkány volt egész életében. Mondhatom, masszívan el van hülyülve, de a gondozóit ki tudja készíteni idegileg, mert ha az esze zömmel el is ment, a gonoszsága maradt.
Éjjel  a járókeretével bolyong, nem mer lefeküdni, fél, hogy meghal. Biztos információ, a gondozója mondta nekem. Aztán ha elbotlik, nem tud felállni.
El tudom képzelni, ha egyszer elmegy, azonnal márvány síremléket építenek hamvai fölé, nehogy feltámadjon.
Vannak élethelyzetek, mikor akaratom ellenére is röhögnöm kell. Icuka, szintén nem egy csitri- lesett az ágyról, és eltörte a combnyakát. Megműtötték, és egészen jól működött. A múlt héten, az előszobájában ugrott egy hátast, és eltörött a másik combnyaka. Most megint műtét, és kezdi a lábadozást elölről.
Még szerencsés, hogy nem százlábú. De így sem tanácsos neki erős mágnesre ülni, mert ha mindenünnen kirántaná belőle a csavarokat és szögeket, hát úgy esne szét, mint egy kortárs zongora partitúra.
Ezen már csak röhögni tudtam, mert nem akartam ordítani.
Most már csak a harmadik nyaka ép, ha azt is eltöri, akkor vége a történetnek, jön a képzeletbeli ágyútalp, és amilyen peches, keresztülhalad kitört nyakán.

Aztán jöhet a temetés, hajcihő és cirkusz, mert meg kell mutatni az egybegyűlteknek, hogy megadják neki a végtisztességet. Elől, a hozzátartozók poroszkálnak a fekete mikró busz után, mert a bóbitás, hintót húzó lovak már a múlté, közép tájt, már halkan beszélgetnek, hátul meg már kuncogva, receptekkel és viccekkel szórakoztatják egymást.
De gondolom, ez nagy halottak esetében is így van. Mert mindenkit csak a saját halála érdekel, az elmúlás magánügy, úgy kell neki, minek született…

A megemlékezők csupa jókat mondanak róla, persze hazudnak, de kifelé önnön jóságukat hirdetve dicsérik, és piedesztálra emelik emlékét, és az sem zavarja őket, hogy a hallgató sem hiszi el amit mond,  nem csak ő.

Mennyivel szerencsésebb tücsöknek születni, nincs minden agyonbonyolítva, csak cirpelget az ember egész nap, élvezi a nappalok éltető melegét, nem jut eszébe semmi, mert esze sincs, aztán bekapja egy rigó…
Hát nem gyönyörű?

Nyomdahiba


Hát, az előfordul…
Nem is ritkán, a megvádolt, természetesen fel van háborodva, ellenfeleinek ócska trükközését tudja a hír mögött, mert csupa gyáva szar, ahelyett, hogy szemtől- szemben megmondaná a véleményét,- pesti szlengben pacekba,- azonnal a nyomdába siet, és hitelességet árasztva silány egójából, kontroll nélkül kinyomtatják neki, amit írt.
Ez ocsmány módon felrúg minden etikát, hülyére veszi az olvasót, aki mit sem sejtve elhiszi, amit olvas.
Boldog eufóriában élvezi, hogy sorban felismeri a betűket, a két- tével írt múlt időket, egyesek a régmúltat szívesen írnák három tével, de nem teszik, mert nem vagyunk benne biztosak- motyorásszák a bajszuk alatt.
Hogy mi az írás mondanivalója? Hát akármi, ne higgye senki, hogy a betűkre figyelni, meg a tartalomra is, olyan könnyű.
Ettől még valaki lehet igen értékes és rendes ember.
Velencében, Colleóni lovas szobrot kapott, bár nem volt velencei, de zsoldosvezéri kiválóságát magasan elismerte a Dózse is. Amúgy nem hiszem, hogy korának nagy olvasójaként is nyilvántartják, ha nyomdahibával találkozott, kizárt, hogy észrevette.
Ha meg a szöveg- netán őt pocskondiázta volna, mondjuk rozzant gyalogosnak titulálva, hát, a szerző perceken belül, feje nélkül úszkálhatott volna a Canal Grande kétes tisztaságú habjain.
Persze attól függ sok minden, hogy mely társadalmi réteget érint egy nyomdahiba.
Ha úriembert, az nagy szókinccsel elhatárolódik, ha nem úr a megtámadott, akkor jön a kurva anyád…
Bevallom, engem ez jobban szórakoztat, mert a tömör és ominózus választ követi egy kecses belháború, látványos pofonok, és tökön rúgások sűrű záporában kavargó csatakiáltások kíséretében, amik rendszerint igen tartalmasak, és kifejezők. Élvezet nagyszerű nyelvünk árnyalatnyi finomságai közepette dagonyázni, nem véletlen, hogy Shaw azt írta, ha magyarul publikálhattam volna műveimet, garantálta volna a világsikert…
A nyomdahibák, gyakran felfedik a való igazságot, hiszen ez okozza a felháborodást. Az nem ködösít, az fehéren feketén nyilatkozik. Ezért szeretik hibának aposztrofálni tartalmát illetően.
Ezt követi rendszerint a megmagyarázás, meg nem kell bolhából elefántot csinálni, a Cincike nem is kurva, csak szereti a férfiak társaságát, és nem fogad el pénzt, legfeljebb ajándékot, ami egészen természetes, ha egy gáláns férfitől kapja. És ha az ajándék pénz, hát Istenem… Amúgy kaphat ajándékot egy gáláns nőtől is, de ebbe most ne menjünk bele.
A kézzel írott fóliánsok nem tették lehetővé a nyomdahibát, abban az időben, más stiklikért rugdosták halomra egymást.
Aletta van der Mat Hollandiájában, már felütötte fejét ennek a sokszor szándékos hibának a feje, amit időnként és esetenként le is ütöttek.
De az igazsághoz tartozik, hogy rengeteg esetben, nyomdahiba nélkül is csúnyán ráfizethetett az alkotó.
Ezért, aki biztosra akar menni, és megúszni az esetleges következményeket, az ilyeneket nyomtasson, hogy: Papperlapap, meg kéjgáz, csutakfáni, stb.
Ezeknél- még nyomdahiba esetén sincs parasztlázadás…

Virtigli


Hát nem akartam a Vicuskával gorombáskodni, ezért fegyelmezetten végighallgattam, és csak annyit mondtam neki, hogy Vicuska, Vicuska, maga egy marha.
Büszke is voltam magamra, hogy egy diplomata fegyelmezettségével viselkedtem. Nem sikerül mindig…
Vicuska Mesélte, hogy volt jósnőnél, aki azt mondta, hogy előző életében béka volt. Bár lehet, van benne valami, mert széles, lapos, vonások nélküli arcában lappangott valami szürkészöld árnyalat, és tele volt gyerekkori bárányhimlőjének elkapart emlékeivel.
Két lábfeje, járás közben kifelé állt, és csípőből rakta vaskos- görbe lábait.
Már azon sem csodálkoznék, ha egyszer elkezdene brekegni…


Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!
Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.
Na te vén hülye- röhögték a járókelők, mi az, hogy plégium?
Azt sem tudod miről üvöltözöl, bár ha itt az ordítozási igényed az elsődleges, akkor tényleg egészen mindegy mit harsogsz, az a lényeg, hogy valami szóljon.
Bár hogy plágium valami, vagy plégium, az azért mindegy, mert nem is ismered a szó jelentését, és ha ismernéd is, nem tudsz a plágiumon változtatni, de még a plégiumon sem.Te mindenhez kevés vagy és jelentéktelen, te, egy hajdani emberfélének a plágiuma vagy, olyannak tűnsz, mintha…
Pedig már régen dehogy, valami technikai zavar miatt élsz egyáltalán, hangos vagy meg büdös, és felettébb buta.
Igazán megtévesztő a szemlélő számára.
Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!
Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.


Lujza !
Úgy botorkálsz abban a rohadt tűsarkú szandálodban, mint akinek kapanyelet dugtak a seggébe !- kiáltotta harsány vihogás közben a gnóm.
Ott ült a bezárt zöldséges bolt lépcsőjén, és rövid combjait csapkodva figyelte az út közepén csetlő- botló Lujzát.
Lujza két karját kinyújtva, törzse mellett lóbálva egyensúlyozott, fehér műbőr táskája veszedelmesen repkedett bal kezében. Kissé előre dőlve, merev felső testel próbálta lábait egyenesbe tartani, szemmel láthatóan nem sok sikerrel.
Hogy mit meg nem tesznek egyesek a remélt szépségért- dohogta a gesztenye árus, ha így folytatja, vénségére tolókocsiba köt ki,- mint az anyósom, csak neki agyvérzése volt.


Hé!- Maga a Sósné? Maga terjeszti, hogy nimfamániás vagyok? - kiabálta a házmesterné, aki éppen a járdát seperte.
Úgy vágom hátba a seprűvel, hogy leesik a parókája ! - harsogta borízű hangján, már bordó ábrázattal.
Mije van magának?- kérdezte a Sósné. Nimfamániája?
Hát magának legfeljebb nimfomániája lehet, mert egy nimfa lehet akár nimfomániás is, de egy nimfomániás sosem lehet nimfamániás.
Maga egy idióta, aki ha sokat hadonászik, még átesik a seprűjén, és jöhetnek magáért a mentők.
Sósné, már csak a csatakiáltást hallotta, mert beugrott a liftbe, és elmenekült.


Firenze vézna volt, vakítóan fehér bőrű, seszínű- vékony haja a koponyájára tapadt. Az a fajta volt, aki elől deszka, hátul léc.
Fogai nagyok voltak, és ráfért volna egy fogszabályozás. Hosszú- keskeny újai, inkább emlékeztettek egy medúza karjaira, nem is szerette senk,Ai ha hozzáért velük.
Hát, ez a gádzsó, ez egy pusztulat- mondták a cigányok, és gondosan kikerülték.
Ennek biztosan a bába véletlenül ráült a fejére- mondták mások. De bárki, bármit is mondott vagy gondolt, Firenze vézna maradt, seszínű- vékony haja
koponyájára tapadt. Az a fajta maradt, aki elől deszka, hátul léc.

Elveszett világ


A városka lehetetlen és kuszán sorakozó házai, összevissza csordogáló útjai ép ésszel és logikával, követhetetlenek voltak.
Az emeletre vivő lépcsősor megdőlt restelkedő íve, inkább szánalmas volt, mint hivalkodó.
A sarkon álldogáltam, magam voltam a határozatlanság tornya. A nap kíméletlen sugarai hunyorgásra kényszerítettek, az üres utcák, a roskatag épületek, mintha mind azt kérdezték volna: Ki hívott ide, mit keresel itt?
Tán megszólítattál, és azt sem tudod ki szólt?
Rövid az agyad, vagy ennyire nem figyelsz? De lehet, te találtad ki a megszólitatásodat, mert nem tudod elviselni a tényt, hogy még egy kutyát is néha megszólítanak, csak téged nem. Soha és senki.
Mert magad vagy a jelentéktelenség láthatatlan szobra, téged szokás már előző nap elfelejteni, a másnapi találkozás előtt.
És vajh ki az, ki lehet szerinted, aki megszólított?
Mit hallucináltál ebben a rohadt és süket csendben, ahol még egy madár sem rikkant?
Ugyan kérlek, annyira megszoktad a magányt, ha valaki megszólítana, hát holtan esnél össze a rémülettől.
Szerinted csak te vagy egyszerre hülye és jelentéktelen? Te ritka növény vagy, mert általában vagy- vagy. Hogy egyszerre mindkettő legyen valaki, ez még a Brehm szerint is kuriózum.
Most itt állsz, és minden furcsának tűnik, holott lehet, hogy te vagy a furcsa…

Ki hívott ide, és mit keresel itt?
Talán menj fel ezen a megdőlt grádicson, és kopogj be. Ha kijön valaki, kérdezd meg, hátha tudja. Mert minden lehetséges, a te emberi logikád szülte okosságok nem érnek rendszerint szart sem.

Rekedten kong egy toronyóra. Ez is igen furcsa, itt sehol nincs torony.
Valahol az emlékeidben szólhat, valami távoli történetből, amire már te sem emlékszel. A toronyból felreppenő sátán, csapdosó denevér szárnyaival összekuszálja a békésen úszó hangot.
És ki hívta ide az óra rekedt kongását, ami hangon csak úgy énekel a rozsda?
Gondolom az, aki engem is idecsalt.

Az úttest, mintha víz lenne, ha rálépek, akkor kisül, hogy nem is az.
Valami folyton vibráló, de kemény anyag, ami mégis befolyik a cipőmbe. Undorító valami, hideg, nyúlós és ragad.
Már órák óta itt vagyok, de lehet, csak rövid ideje, az időérzékem eltűnt. Itt érezhetően áll az idő, ez az örökkévalóság városa, persze attól még jöhetne valaki, de sehol senki. Ez látszólag egy teljesen kihalt valami itt, hajdani életek tárgyi maradványai, egy megmagyarázhatatlan kövülete a voltnak, magába temetve hangokat, örömet és csalódásokat.
Kezdem magam úgy érezni, mint egy betolakodó, ezért sem járok temetőkbe, mert erősen zavar a tény, hogy mindenki vízszintesen időzik, csak én teszem függőlegesen. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, durva tapintatlanság, ami persze idővel megoldódik, ha tetszik nekem, ha nem.

A furcsa házak felém lehelik kusza gondolataikat, megzavarva a magaméit, elvéve biztonságérzetemet, tudom, hogy ez egy vízió, semmi köze az igazsághoz, csupán látom, hallom őket, a lóháton vágtató apa, aki karjaiban fogja haldokló kisfiát, és vele száguld a Rémkirály, halkan suttogva fülébe tettének hiábavalóságát.
Lovának patkói felkavarják a biblikus nyugalmat, majd Brugel poklainak torz alakjai ereszkednek le a házak omladozó falain.
És sorban feltámadnak a rég elment festők látomásai, paták, szarvak, lángok, a fiktív létezés díszletei, én meg állok a kataklizma közepén, a toronyóra rekedt kongásában, és igyekszem élve maradni.

De mit keresek én itt? Ki az, aki idehívott, és ha már megtette, miért nem mutatja meg magát? Fél, hogy nem tudja megmagyarázni tettét? Vagy véletlen hiba folytán történt így, mert az ablaktalan folyosón várakozó sokaságban könnyen elvéti a személyt az a valaki, aki ezt tette?
Hát ki tudja, és egyáltalán mit tud az ember, akit tárgyként sodornak az események?
Csupa megválaszolatlan kérdés az egész élet, de hogy is kérdezhet egy bábú…
Kafka jut eszembe: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…

Vajon, Kafka bölcsessége belátóvá tesz? El lehet fogadni azt a semmit, ami jár?
De ki hívott engem ide? Ez a mozdulatlanság, még az elmúlás békéjét sem leheli magából, ez a lélektelen egyhangúság elálmosít, megdermeszti a gondolatokat, zombivá varázsol, és nincs ellenszere.
El kéne innen rohanni, vissza sem nézni, mert ehhez semmi közöm, és ne is legyen, ez nem az én világom, bár ha belegondolnék, nem is biztos, hogy ilyenem van nekem.
Vagy kéne egy nagyot ordítanom, hátha megmozdul valami, de nincs már hangom.
Lehet, lépni sem tudok már, ki sem merem próbálni, mert ha nem megy, nagyon be fogok pánikozni.
Érzem, hogy figyel a csend, nem ellenséges, és még csak nem is kíváncsi. Csak figyel, figyeli, hogy halkul bennem az élet, és még más is figyel, csak tudnám ki.
Lassan elhalkulnak bennem dübörgéseim, lassan rám ömlik egy nyugalom, végigcsorog bennem lomhán és ráérősen, mint a méz.
Csak tudnám, hogy hogy kerültem ide.
Mit keresek én itt?

Stílusgyakorlat


Emília kilépett a konyhaajtón, és elindult lefelé a végtelenbe tűnő lépcsőkön. Baljával érintette a korlátot, jobbjában fogta táskáját.
Csak testben volt jelen, gondolatai egészen másutt időztek.
Mindig jobb lábával lépett először, aztán erősebben markolva a karfát, a ballal.
Ez a monoton ismétlődés unalmasan, idegbénítóan eluralkodott egész testén.
Már nem emlékezett mióta ereszkedik lefelé, lábai, mint két bot, csak rakosgatta őket, nem is figyelt oda.
Gondolatai, csapongó emlékei lassan elcsendesedtek, már csak előre nézett, de nem látott semmit, csak a lépcsőház hol közeledő, hol távolodó koszos falait.
Aztán megcsapta orrát a földszinti kukák jellegzetes bűze, mintegy jelzés gyanánt, hogy az aulába érkezik.
De mintha húznák előtte a bűzlő földszinti végcélt, csak nem akart a lépcsősornak vége szakadni.
De a felismerés, csak átfutott agyán, ólommá lett lábai csak vitték lefelé.
Nem is biztos, hogy meg tudnék állni, ha akarnék – gondolta, már nem is érzem egyik lábamat sem, már semmi közöm hozzájuk.
Csak a mélybe kanyargó végtelen lépcsősor tárult szemei elé.
Elhalkultak az utca életének lüktető zajai, majd teljes lett a csend. A fények is mintha folyamatosan csökkentek volna. De a lépcsősornak nem akart vége szakadni.
Cipősarkának gépies egyformasággal koppanó hangjai érzékelhetően távolodtak, majd eltűntek valahol az ismeretlen sötétségben.


Az ötödiken megpihent. Lenézett a korláton áthajolva a folyton kanyargó, és szabályosan lefelé sorjázó lépcsőfokokra,a süllyedő nagy kőharmonikára,  ez jutott eszébe, ahányszor csak meglátta.
A látvány mindig jó hangulatba sodorta, így kipihenten, és könnyedén folytatta utazását lefelé. Jobb láb, bal láb- dúdolta, aztán felröhögött, eszébe jutott, ha egyszerre lépne mindkét lábával, mekkorát esne.
Hogy mekkora baromságok tudnak eszembe jutni, - szólalt meg hangosan - ideje lenne így nyugdíj közelben megnormálisodnom.
Már a félemelet magasságában gyalogolt, mikor szédülni kezdett, bal kézzel a korlátba kapaszkodva, nehézkesen lezöttyent a hideg kőre.
Majd percek múltán oldalára dőlt, teljes hosszában végigfeküdt a lépcsőfokon.
Aztán finoman áttetszővé vált, és beleszívódott a kőbe.
Csak egy halvány folt maradt utána, amit észre sem vett senki.


Nagy körülményesen átpréselte magát a plafonba épült padláskibújó ajtón. Nem volt könnyű mutatvány, az évek múlásával megvastagodott, vagy a lyuk összeszűkült, de valami megváltozott az biztos.
Szuszogva kalimpált maga alatt a lábával, mire megtalálta a létra fokát.
Most már lejutok, az biztos- zihálta kimerülten, nem való már nekem ez a vad erőfeszítés. Úgy remegnek alattam a lábaim, mintha kilométereket futottam volna.
Végre lezöttyent a pihenő kövére, elöntötte lelkét egy biztonságérzés.
Azért ha az ember mindkét lábával a lépcső pihenőszintjén áll, az nagyon megnyugtató tud lenni- szólt, még mindig lihegve.
Most kicsit összerendezem magam, és hajrá a liftbe, és egy pillanat alatt bent vagyok a lakásomban.
A lift vasajtaja, a pihenő túloldalán volt. Nagy lendülettel nekilódult, de  megtorpant. Hirtelen nem is értette az egészet, de a liftajtó nem volt sehol.
Zavartan végigtapogatta a falat, de nem volt ott semmi.
Állt a fal előtt egy ideig, aztán mint egy bábú, merev lábakkal megfordult, és elindult a lépcsők felé.
Döbbenetében felkiáltott. A lépcsők helyén, csak egy hatalmas és mély üreg tátogott.


A szikkadt, meghatározhatatlan korú nő, már pirkadatkor kint ült a diófa alatt,
roskatag- fonott karosszékén.
Ősz haja, mint szénaboglya- csontváz fején, karvalyra emlékeztető arcából kiálló keskeny- görbe orra, egy hajdani ragadozó madarat idézett.
Már emberemlékezet óta ott találta ülve minden hajnal.
Lázas tekintettel meredt maga elé, és folyamatosan motyogott.
Valami lépcsőkről beszélt, amik érte fognak jönni, és ő, akkor felmegy rajtuk az égbe.
Az emberek már megszokták, bolond ez- mondogatták egymásnak, és nem törődtek vele. A gyerekek sokszor körülállták, kinevették, incselkedtek, de ő ebből nem érzékelt semmit.
Hamar el is unták, azóta békében üldögél.
Egy nyári reggelen történt, hogy a hajnali köd, ahelyett hogy az ébredező napfénytől eloszlott volna, egyre sűrűbben vette körül székében gubbasztó alakját. majd tömör- hengeres oszloppá alakult, aminek felső vége, a felhők között tűnt el a nagy kékségben, közben lassan kirajzolódott felületén az irdatlan mennyiségű lépcsőfok.
Az asszony, arcán szétterült a boldog megkönnyebbülés győzelemittas mosolya.
A szék karfájába kapaszkodva felállt, és előrenyújtott karokkal fellépett az első fokra. Egyre magasabban lépkedett, olyan könnyedén és kecsesen, mint hajdani lány korában.
A falubeliek megkövülten nézték, ahogy egyre magasabbra hág a levegőben, ők a lépcsőkből nem láttak semmit.
Többen térdre estek, és imádkozni kezdtek.
Ő csak ment, égnek tartott karokkal, egyre kisebb és kisebb lett távolodó alakja, majd eltűnt a nyári égben.

Éjszakai gondolatok




Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Nekem folyton jár az agyam, sokszor csapongva, figyelmen kívül hagyva minden logikát, azt, amit ember csinált, és nem sok köze van a valósághoz.
Mert a valóságnak van egy hatalmas, sötét ürege, egy barátságtalan gödör, amibe bele sem mernek nézni az emberek, mert megrémülnek láthatatlan mélységétől, csak érzik barátságtalan- dohos leheletét, szenvtelen racionalitását. A valóság egy szívet lelket fagyasztó és láthatatlan valami, ami beléd fojtja a dalt és reményt, csak tudomásul venni lehet, múlandó vagy, ő örök. Ez eleve meghatározza a hogyan tovább lehetőségeit, miszerint senki és sehova.
Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Még a gödröt sem látja, nem mérgezi meg rohanó napjait a valóság tudatával, pitiáner villanásokból felépített élete csupa dal, még ha időnként hamis is.
Mert egy kis dolog is lehet nagy, nézőpont kérdése, akinek egy kutyája van, az nem mérlegel, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, ez van, és kész.
A nap süt az okosra meg a butára is, és egyikük halotti ruháján sem lesznek zsebek.

Láttam régen egy dokumentum filmbejátszást, egy fiatal nő, meztelenül, szégyenlősen takargatva szemérmét, halálra váltan áll egy szabad tér szélén, középen hosszú tömegsír, benne rengeteg emberi testtel.
A gödör két oldalán, német katonák sorfala állt, kezükben puskákkal.
Nagy röhögve nézték a nőt, majd intettek neki és ő elindult a sorfal felé.
A következő snitt már holtan mutatta a többi halotton fekve, már nem szégyenkezve ruhátlanságán, nyitott szemeiben már nem világított a féktelen halálfélelem, ő már ott sem volt.
Egyik vidám katonának sem jutott eszébe, hogy neki is van anyja, húga, netán lánya, ez csak egy jó hecc volt, semmi más, nem kell ilyen kicsinyes ügyön fennakadni, nem is értem, miért kísért ennek a nőnek évek óta a tekintete…

Aztán a Gulágokra szállított német hadifoglyokból, tíz millióból kétmillió került elő élve. El tudom képzelni, hogy hányuk szemében láthattam volna azt a páni rémületet, amit ennek a fiatal nőnek a szemében láttam…
Jó hogy nem voltam szemtanú, szégyelltem volna, hogy nem borzaszt el.
Ja kérem…Kinek mi jár.

A rekkenő hidegben a hold fagyos, fehér fénye, mikor megvilágítja a fagyba dermedt, tajgáig nyúló fenyőerdőket, halványan feltünedeznek didergő lelkeik, a sötét törzsek között nem találva síri nyugalmukat.
A tömegsírba lőtt nő szemével nézem őket, akikből állatot csinált a háború.

Az éjszaka nyugalma előcsalja belőlem az elhunytakat, suttogó hangjaikat nem igazán értem. Kő arcukban csak tekintetük él, egyikük másikuk vállamra emeli kezét, ruhámon érzem hideg nyugodt érintésüket.
Mert ahol ők vannak, ott már értelmetlenné válik bűn és jóság. Ezek földi fogalmak, értelmüket, súlyukat veszített hajdani mesék, ott már semmi nem jelent semmit.
Az már a szétfoszlott álmok és ébredések világa, messze túl a Styxen, túl az Óperencián, ahol senkinek és mindenkinek joga van élni.
Ahol a hegyek ormai a felhőkben vesznek el, ahol a szerpentinen sűrű sorokban vonulnak a lelkek, nehézkes lépteik nem csapnak zajt.
Fáradhatatlanul kígyózik a végtelen hosszú menet, remélve, hogy közelebb kerülnek az éghez.
A vastag felhőkbe veszve, kibukkanva a fényre, remélnek egy másik, szép és fenséges világot, ahol vége a megpróbáltatásoknak, kisimulnak lelkeik ráncai, mert ez az egyetlen remény, ami még senkinek sem sikerült.

Éjjel van, csak a böjti szelek kódorognak az alvó város utcáin, sodorva szemetet, meg száraz leveleket, amik tavaly még hitték a nyár igazát.
Minden igaznak tűnik egyszer, aztán jön a valóság hatalmas és sötét gödre, amibe beleszédül minden hit, és rajongás.

„Ember küzdj, és bízva bízzál”.
Csak próbáld kitalálni közben, hogy mibe. Mert csak úgy belebízni a vakvilágba, egy Diogenész idült vigyorával elgyötört arcodon, az értelmetlen és gyerekes önámítás blőd dudorászását hallgatva, hát nekem ez nem akar sikerülni.

Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…

Éjszaka



A vastag sötét égboltot percenként végighasította egy hatalmas villám, nappallá varázsolva az éjszaka lomha és lélektelen sötétségét.
Nem kísérte dörgés, fenyegetően, némán villant és száguldott végig a védtelen semmin.
A semmiből jött, erőszakosan vakítva lelket és szemet, a semmiben tűnve el, átadva a következő villámnak az eget.
Földöntúli jeges fénye bevilágította az alvó és dermedt világot, a lombok között megbúvó állatokban megfagyasztva reményt és hitet, kiirtva belőlük az álmot, kétessé téve az ébredést.
Lassan és nehézkesen megindult egy hűvös szellő, erősebben borzolva az ébredő fák lombjait. Mintha a villámok korbácsolnák a szelet, az egyre durvábban támadott, már tépte a zúgó levéltömeget, megmarkolva az öreg törzsek utolsókat reccsenő alakjait, a nehéz sóhajjal dőlő halott fák vaskos testét.
Mert minden véget ér egyszer, emlékké halványulnak a régi életek, megtrágyázva az erdő talaját, amiből kinőnek majd az új generációk, tele álmokkal és hittel.
Megeredtek az ég csatornái, könnyeikkel lemosva mindenről a port, felfrissítve életet, elbúcsúztatva a rengeteg erdő avarrá torzult emlékeit..
Már zúgott, dübörgött a vihar, egyre közeledtek a távoli dörrenések, hatalmas hordókat gurítottak, a láthatatlan égbolton.
Rettenetes ereje lenyűgözött testet és lelket.
Megnyíltak a pokol kapui, a kiömlő gonosz lelkek elárasztották a földet. Vijjogott, vonaglott és üvöltött a sötétség, a gyanúsan közeledő világvége mindenbe belemélyesztette hatalmas karmait.
Súlytalan testtel feküdt a hátán, a kis tisztás közepén. 
Karjai, törzse mellett kinyújtva szorosan, lábai összezárva. Ég felé fordított arcán, csukott szemhéjain golyózáporként fröccsentek szét a vízcseppek.
Érezte, eggyé válik a természettel, része van a földindulásban, ő a vihar, a benne dúló indulatok keltette kataklizma, ami mindent elsodorhat ha akar.
Úgy érezte kiszállt testéből, és száguld a széllel. Tobzódott, megélte a testetlen erő, a mindenhatóság különös érzését.
Boldog volt.