... és szórványfeljegyzései
És amikor a pincelépcsőn megindult a tolókocsi, felkiáltottam, Berta is felordított azon a rekedtes kappanhangján, és mikor belekapott a törött karfa pókhálóiba, úgy meredezett sárgás ősz haja, hogy, ha nem lettem volna annyira megrémülve, kitört volna belőlem a röhögés.
De nem volt időm semmire, mert Berta kocsija szökdécselve megindult a lépcsőkön, és csak pongyolája repkedő szárnyaira figyeltem, ami olyan volt, mint egy beijedt kakadu násztánca. A kocsi csattanva érkezett a lépcsősor aljára, ahol a sötét miatt nem igazán láttam a lépcső tetejéről, hogy mi történt Bertával valójában, de a csenden kívül vizsgálódásomat semmi, de semmi nem zavarta.
Amikor megpróbáltam óvatosan leereszkedni a lépcsőfokokon, mintha hallottam volna valami bugyborékoló- hörgésre emlékeztető hangot a sötétből, de ez nem emlékeztetett Berta megszokott hangjára, és gondoltam is, hogy lehet, nem is őtőle származik a hang.
Mondtam is magamnak, egy őrült vagyok, hogy nem a gumitalpú papucsomat vettem fel reggeli után, mert az nem tudna megcsúszni a nyálkás lépcsőkön, és sokkal biztosabban is mozognék.
De nem igaz, hogy én odakészítettem előre az ásót a pinceajtó hátsó kerti kijáratához, mert a lapát a csákánnyal együtt már napok óta oda van támasztva, mert ott szem előtt van, és ha kell, hát meglelhető.
Hogy mi történt Bertával, hogy a fél koponyája hiányzott, mikor maguk kiásták a virágágyból azt nem tudom. Ugyanis a lépcsőn lefelé menet mégis visszamentem a lakásba, hogy a papucsomat átcseréljem a kerti cipőmre, mert Berta nagyon haragszik, ha szobapapucsban megyek ki a kertbe. És mire újra visszamentem, már Bertát nem találtam sehol, csak a feldőlt tolókocsi feküdt a fű szélén és más senki, gondoltam Berta megharagudott, hogy sokáig kerestem a kerticipőmet, és elölről visszament a házba. De ez nem igazán hihető, mert akkor nem tudott volna leszidni, holott egy ilyen lehetőséget sosem hagyna ki.
Hát Berta úgy került a pincelejáróba, hogy megkért engem, cipeljem le kocsistól odáig, mert az odavezető lépcsőkön ugye kocsival nem lehet lemenni.
Berta elvárta tőlem, hogy a rossz derekammal lecipeljem, holott nagyon nehéz, mivel egész nap csak ül, éjszaka meg fekszik, mert fekve alszik. Ezt a szokását tartotta meg egyedül a régi szokásaiból. Ha nem aludt, akkor evett, csak evett, bár több ízben figyelmeztettem rá, nagyon irritál engem ez a fertelmes nagyevés, amit rendez. De nem löktem én semmit azon a tolókocsin, mert ha lököm, akkor könnyen leesik a lépcsőkön, ami ugye Berta szempontjait alapul véve ártalmas neki.
Amúgy, sokszor előfordult, hogy alig tudtam a megrakott kosaraimmal felmászni házunkig a hegyi ösvényen, mert Bertának hiába mondtam, hogy könnyű dolgokat egyen, - ha már ilyen rengeteget eszik -, de ilyenkor dührohamokat kapott, és ültében megpróbált valami kemény vacakkal megdobni, amit már előzőleg kocsija közelébe készített, mert amúgy Berta igen kedves tudott lenni, ha akart. De már régen nem akart, mert idegesítette, hogy mindig ülnie kell, holott nem volt hozzá semmi kedve. Olyan vicces volt, mikor kiverte szemüvegemből az egyik üveget, ha már neki ülve kell nézni a birkózómeccset, legalább rosszul lássam a mérkőzést.
Azért lehetségesnek tartom, hogy idegességében ő lökte le kocsiját a lépcsőkön. Gyorsabban akart leérni, mint ahogy tehette volna. Gondolom valami hirtelen eszébe jutott, mert olyan szertelen és türelmetlen tudott lenni néha.
De most már utána kell néznem a dolgaimnak, mert nagyon megy a nap- ahogy Berta mondani szokta-, száguldanak az órák, közelgünk a sír felé.
Bár nem emlékszem, hogy Berta valaha is sírt volna- de úgy érzem, le kell pihennem, mintha szédülnék, és reszketek attól, hogy elvágódok, és magatehetetlen perceimben valaki kirabol. Jobb, ha most ledőlök egy kicsit és becsukom a szememet, kétmarokkal fogom a koponyámat, mert akkor biztonságosabban érzem magam, várom az izzadást, mert akkor szűnni kezd a rosszullétem, amikoris nagyon kimerült vagyok.
De megúsztam, ami nagyon jó érzés.
Február 9. 10 óra
A tárgyilagosság és a jól követhetőség kedvéért és érdekében, csak és kizárólag racionális és kőkemény kell hogy maradjak, mert ellenkező esetben értelmetlenné válhat elbeszélésem, ami igen rosszul érintene, mivel minden erőfeszítésem arra irányul, hogy olyan világos és értelmes legyek, hogy na.
Tehát: Este 11 óra is elmúlhatott, mikor a falióra leesett a falról, és a kis egyajtós szekrény ajtaja ismételten kivágódott és elkezdett fújni belőle az a megmagyarázhatatlan dögszag.
Én, már okulva az előző éjszaka tanulságaiból, arcom elé kapva a virágvázát, vadul hadonászni kezdtem karjaimmal, mert eszembe jutott, Berta mindig azt mondta, nem szabad az embernek szabadon hagyni tekintetét válságos pillanatokban, mert az veszélyes lehet, és a veszélyhelyzetek alkalmával jobb, ha az ember kellően aklimatizálódik a perc pillanataival.
Jut eszembe… hazafelé jövet- gondolván a gonosz egyajtós szekrényre- úgy hallottam, megszólítok egy vízparti követ. Az volt a benyomásom, Berta hülyéskedik velem, és pszichológiailag ki akar készíteni, bár több ízben kértem már rá, velem ne szórakozzon, mert nem szeretem a dögszagú humorát. De mikor megszűnt a szekrényből kibotorkáló szag, jött a halk zúgás.
Olyan zsongásszerű zeneféle, és sarkig kicsapódott az ablak, én súlytalanná váltam és kilebegtem a tárt ablakon, közben úgy csattogtak az ablakszárnyak, mint a Rózsakeresztes kriptájának zárókövei. Az esti szellő vadul simogatta egész testemet, sokszorosan átölelt láthatatlan- bársonyos kezeivel, csak az volt kicsit szokatlan, hogy simogatásai nyomán véres csíkok- olyan sávfélék- maradtak a testemen. De sajnos nincsenek tanúim, ezért kérem fogadják el egyszemélyes bejelentésemet, mert mikor délutánonként a társalgóban jön a drága VIII. Henrik, és hajánál fogva viszi Boleyn Anna levágott fejét, olyan kecses és olyan mosolygós tánclépésekkel tűnik el a konyha falában, hogy tüneményes lényének egész nap kellemes hatása alatt vagyok.
De vissza a repüléshez… a furcsa simogatások közepette is csodálatos a lebegés élménye, és a házak, meg a kert olyan különös, olyan békés és varázslatos, hogy szinte könnyezni kezd a szívem. De a lebegés végén, amit úgy érzek meg, hogy lassulni, majd nehezedni kezd a testem, finoman visszaereszkedem a párkányra, aztán be is lépek az ablakon, de olyankor már a szekrényajtó csukva van, és sem szag, sem zúgás nem jön sehonnan.
Február 21. 9 óra
Átkozottul nehéz a dolgokat összhangba hozni, mert a logikus sorrend hiánya kronológiai zavarokat okoz, ami a félreérthetőség, illetve az események követhetetlenségét eredményezheti, ami elbeszélésem egész értelmét úgy kérdőjelezheti meg, hogy csak na. Berlioz a kínai öthangú skálára is komponált, minek köszönhetően sokan nem kedvelték zenéjét. Csak jóval később vették észre, hogy állítólag jó amit csinált.
Semmi közöm Berliozhoz, nem is tudnám megmondani igazából, ezt miért is említettem, de most már egykutya, mert mondtam. De igazából ez nem okozhat problémát, mert nincsen semmi, de semmi jelentősége, hacsak az nem, hogy mostanában több ízben szembetalálkoztam vele az alagsori mosókonyhában, és nem is viselkedett úriemberként. Alig akart rólam tudomást venni, holott a mosókonyha a házhoz tartozik, a ház meg az enyém meg a Bertáé.
Már megint esténként körbetáncolják lidércfények a házat. Hangtalan szökdécselnek a fák bokrain és virágain. Egyik másik, ahogy meglát, hosszú lángnyelvvé alakulva felémcsap, majd kicsire zsugorodva libeg tovább, de én mindig résen vagyok, és ezért sikertelenek ezek az akciók.
A broméliák… már nappal is bekúsznak az ajtó aprócska hézagain, rejtett réseken és az ajtózárakon. A kilincsekre tekeredve leereszkednek a szőnyegre, körülfonják a bútorok lábait, és rekedt, elhaló hangokat csalnak ki a vén harmóniumból, miközben riadtan fellebben a tetején unatkozó por.
Suhogó bárdok, részeg Longobárdok. Hajótöröttet hullám eltakar.
Ez most csak úgy eszembe jutott… Már nem emlékszem, ezt most találtam ki, vagy még Berta tanulta az iskolában, de végezetül egészen mindegy.
A napokban -jut eszembe- Berta tolókocsija itt állt a szalon közepén, sütött rá a napocska. Arra lettem figyelmes, hogy ülése megereszkedik és nyikorogni kezd, de nem igazán izgatott a dolog, mert nem vagyok bolond. Jól tudtam, Berta nem ül benne, de azért szokásból kitoltam az árnyékszékre, mert mit tudom én- ugye.
A minap nehézkesen elindult a pincelejáró lépcsői felé, de a tetején megállt. Meggondolhatta magát, mert visszafordult, nekidőlt a vizes falnak, ahol hozzáért, izzani kezdett a vakolat.
Mostanában – hogy nem látom- szokott ilyen furcsa tréfákat űzni, de nem tud megijeszteni, mert nem vagyok ijedős. És egyik éjjel, mikor nem veszi észre, meg fogom tréfálni, és a kampósbotomat bedugom küllői közé, és kénytelen lesz abbahagyni örökös motozásait.
Kissé elegem van már abból, hogy ebben a házban folyton folyvást motoznak az emlékek, járkálnak mindenféle régi halottak, minden és mindenki keresgél valamit, és nekem ezt végig kell néznem, meg hallanom is kell.
Minden este, úgy nyolcharminc körül, végigszáguld a domb mögött a Lembergi gyors, és itt akkora a csend, hogy a sínek dübörgése szinte megsiketít, bár azelőtt ez a vonathang távolról sem volt ennyire erőszakos, de mostanában egyre elviselhetetlenebb. Szinte látom, hogy az agyamból kicsapódva a szemeimen dübörög ki ez a fertelmes hangorkán.
Már majd szólnom is fog kelleni valakinek, aki intézkedni tud ez ügyben.
Nem is értem, hogy ez a koraesti szürkület, hogy képes ennyire elbágyasztani, de kénytelen vagyok ledőlni egy kicsit.
A minap annyira unatkoztam, hogy elmentem Bertát meglátogatni, mert ugye ennyi év alatt igencsak hozzászokik valakihez az ember, még akkor is ha a másik nem kellemes társ.
Hát igen…
Nagyon kellemetlen és szorongató érzés volt az alagút huzatos félhomályában sodródni egy láthatóan begyulladt embertömeg közepette, nem is szólva arról, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az alagút szívóhatása nem engedte, hogy visszafelé haladjon az ember, de a tömeg sodrása is olyan erős volt, hogy még próbálkozni is agyrém.
Aztán végre kijutottam a nagy alagút kijárati nyílásán. Elömlött rajtam az örök fényesség, melegen átölelt és ringatni kezdett, lassan belémköltözött egy sosem tapasztalt végtelen béke, maradéktalanul elsöpörve az alagút kapuján való átjutás gyötrő félelmeit.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy csak álldogálok és álldogálok az alagút bejáratában, és szemeim merően vizslatják a lyukban gomolygó és egyre felém áramló szürke embertömeget. Figyeltem bizonytalan csápoló karjaik fogódzót kereső kalimpálását, és keresem önmagam. Keresem önmagam a tömegben, észre akarom venni, amikor jövök, és észre is fogom venni, mert nagyon figyelek, és majd ráérek utána megkeresni Bertát. De előbb magamat fogom megtalálni, mert nagyon fontos, hogy megtámogassam magamat lelkileg a kikeveredés kábult perceiben.
Úgy érzem, hogy földi időszámítás szerint már évek óta álldogálok ott az alagút szájánál. A fényes meleg szélben meglebbennek oszló rongyaim földes foszlányai, fehérlő csontarcomban éber szemgödreim szünet nélkül figyelnek, fáradhatatlan pásztázzák a szürkén áramló emberfolyamot.
Mert ha felfedezem egyszer magamat a masszában támolyogva, benyúlok értem csontváz karjaimmal, és átvezetem magamat a kapu félelmein. Átemelem magamat a gomolygó tömeg felett, magamhoz vonva, békébe ringatom rémült lelkemet.
Még utoljára felizzik elporladt szívem, szorosan eggyéválok velem az idők végtelenjében.
Március 9. Délután 4 vagy 6 óra.
A legújabb változás, ami a házban történt, a következő:
Kigondoltam, hogy a padláson lévő egyablakos helységet rendbehozom, és erős, zárható ajtóval látom el, amit kívülről párnázott bevonattal burkolok, ha Berta netán a lépcső aljáról dobálná- mert őrjöng, hogy nem tud feljönni- ne halljam a szobában a puffogást.
Kigondoltam, hogy a padláson lévő egyablakos helységet rendbehozom, és erős, zárható ajtóval látom el, amit kívülről párnázott bevonattal burkolok, ha Berta netán a lépcső aljáról dobálná- mert őrjöng, hogy nem tud feljönni- ne halljam a szobában a puffogást.
Ezt a brilliáns elképzelésemet egy szűk hónap alatt meg is valósítottam, nem volt könnyű helyzetem, úgy kellett csinálnom, hogy Berta ne vegyen észre semmit. Igen jól sikerült berendeznem: íróasztal, fekhely, könyvespolcok, stb. Végre lett egy zavarmentes hely, egy kuckó, ahol békében átadhatom magamat gondolataimnak, és nem háborgat az égvilágon senki. Persze, azért délutánonként és este kaparásznak a deszkaburkolat falán, de nem reagálok rájuk, és talán úgy gondolják nem is vagyok ott. Hacsak Berta rosszindulatból le nem buktat, mert van rá hajlama.
Itt szívesen elmerengek a világ dolgain meg persze tudományos dolgokon, mert ez a zárt és nyugalmas hely az én elefántcsonttornyom, ami ez esetben deszkából készült. Itt fent minden más mint lent. Sokkal tompábbak a külvilág hangjai, még a lembergi gyors kellemetlen csattogása is csak halk zümmögésnek tűnik, mielőtt eltűnik.
Már hónapok óta foglalkoztat a nehézségi erő, mint olyan, mert valami megfoghatatlan, ami állítólag ennek ellenére van, ez olyasmi lehet, mint az Isten.
Istent sem lehet csak úgy fogdosni, csak maximum belül érezni. A nehézségi erőt szintén nem lehet fogdosni, ellenben kívülről lehet érezni, már annak ugye, aki érzi.
Ez a gonosz erő, ami meggátolja testem szabad szárnyalását, mérhetetlenül becsapós, feltehetően ördögi találmány. Sosem tudom mikor vagyok fejjel lefelé, és mikor talpon. Nem tisztázott a fent és lent fogalma. Mert teszem azt, ha éppen valamit lenyelek, testem a földgolyón való elhelyezkedése miatt vagy lenyelem azt a valamit, vagy éppen felnyelem.
Elképesztő, hogy a nehézségi erő a talajból áramlik kifelé, és a fejjel lefelé állapotában lenyelt akármi, azért nyelhető úgy fel, hogy közben le. Különös.
Április 23. Kedd vagy Péntek, este 11:30
Most vagy a szédülésemtől, vagy a Bertától, de itt a fogadószobában mindig hol itt, hol ott, kidudorodik a fal. Ezernyi repedés támad a dudorodás pillanatában a falakon, illetve a vakolaton, aztán mikor visszaereszkedik, a repedések eltűnnek, mintha sosem lettek volna.
Bár így, hogy végiggondolom, Berta arcán láttam ilyen számtalan repedésre emlékeztető ráncot… és amikor nevetett… hát az még rémálomnak is durva. Az egész arca egy repedéstömeggé változott, amitől szinte elveszítette minden emberi arcra emlékeztető formáját, ha ugyan valaha is volt neki ilyenje. De még szerencse, hogy nagyon ritkán nevetett-, mondhatnám soha. És most már nem is nevet sohamár, akár a Poe Hollójában a beszárnyalt holló. Ha- ha!
Most kíváncsi vagyok, lészen é foganatja kitalációmnak, mert azt ötöltem ki, hogy a ház minden helységében kiakasztottam egy figyelmeztetést: senki emberfia ne motoszkáljon a szobákban ezentúl, mert engem- a tulajdonost- zavar. Most kíváncsian várom a motoszkálókat, mert jönnek és jönnek, és meglátják a kiírásomat, mit fognak erre lépni, mert megtiltom, egyenesen megtiltom, hogy kellemes elmélkedő nyugalmamat folyton megzavarják lidérces matatásaikkal.
Éjszaka a padló alól mindig megszólalnak azok a sziszegő- ingerült és türelmetlen hadaró hangok, amik mostanság minden éjszakámat tönkreteszik, és hiába figyelek, nem tudom megérteni mit mondanak, de tegnap óta olyan különös módon emelkedik helyenként a padló, mintha egy nagy lepke akarná magát kiszakítani a szőnyeg alól.
A távoli, fájdalmas kiáltásokban elvegyül egy francia gyermekdalocska, amit biztosan nem is ismerek, de mégis nagyon ismerősnek hat. Bár így esténként, amikor már a küszöbön kapar az éjszaka, nem is lehet megkülönböztetni igazán semmit, de semmit, és így, a fotelben üldögélve lassan én is láthatatlan leszek, mint a lőcsei fehér asszony. Ebben az a szerencsés, hogy az éjszakával érkező vendégeink sem tudják igazán hol vagyok, mert eggyé válok a falakkal és légzésem is megszűnik, belefolyok a szőnyeg mintáiba, és kívülállóként élvezem a színjátékot a makacsul gőzölgő sötétségben.
A távoli, fájdalmas kiáltásokban elvegyül egy francia gyermekdalocska, amit biztosan nem is ismerek, de mégis nagyon ismerősnek hat. Bár így esténként, amikor már a küszöbön kapar az éjszaka, nem is lehet megkülönböztetni igazán semmit, de semmit, és így, a fotelben üldögélve lassan én is láthatatlan leszek, mint a lőcsei fehér asszony. Ebben az a szerencsés, hogy az éjszakával érkező vendégeink sem tudják igazán hol vagyok, mert eggyé válok a falakkal és légzésem is megszűnik, belefolyok a szőnyeg mintáiba, és kívülállóként élvezem a színjátékot a makacsul gőzölgő sötétségben.
Ütni kezd egy távoli toronyóra, az az érzésem a vén, betemetett kútból jön a hang és az óra mutatója - merthogy egy kékes ködön keresztül biztosan látom-, emberi karokból van kikészítve, - ami rendkívül érdekes -, mert érzem, az egyik a Berta karja, a másik pedig az én kezem.
Május 4. Szerda- 10:31
Szentmihály éjszakája fog perceken belül bekövetkezni.
Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad, ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt. Fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket, a szeretetet és a dolgok lényegét.
Berta szerint ilyenkor a házsongárdi temető összes lakói felvonulnak a diadalív lábához, és vad, ünnepélyes kavargásukkal fokozzák az élők, pontosabban a még élők körül a levegőt. Fokozzák a kedélyeket, és megfertőzik az elmúlás szagával az agyvelőket, a szeretetet és a dolgok lényegét.
Berta már második napja kislányként át, meg átviharzik a nappalin, nincs neki tolókocsija, és rózsaszín tüllruhácska lebeg vaskos testén. Alul számtalan fehér fodrocskával, méregzöld balettcipőit kecsesen rázza. Vastag lábaival és karjaival haldokló hattyút idéző mozdulatokat tesz, miközben folyvást szökell és szökell, vastag nyakát tekergeti és derekával úgy hajlong, mint öreg tölgy a viharban.
Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyából arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.
Zene nem szól, de ő láthatóan hallja, idült mosolyából arra enged következtetni, hogy nagyon élvezi a dolgot.
Én udvariasan tapsolok és brávózok neki, dobolok lábaimmal, előre élvezem, hogy mindezt később a tolószékben majd nem fogja tudni csinálni, és akkor majd nekem sem kell jó képet vágnom a produkcióhoz.
Ebben a rohadt házban állandóan sülthússzag terjeng, pedig az idejére sem emlékszem, mikor sült itt utoljára bármi is, de nem lényeges a dolog.
Folyton az a gondolat jut eszembe, hogy nagybátyám a vízöntő. Nem tudok rájönni, mi a fene lehet ez, de olyan szokatlanul hat rám ennek a szónak a hangulata, hogy nem is találok semmiféle magyarázatot, és nem is hiszem, hogy kéne rá bármit is találnom, de mindegy.
Az alagsori kerti kijáratot már nem tudom használni, mert valami csúszós- nyálkás növényféleség burjánzik az ajtó előtt, és mihelyt ki merem tenni lábamat a kertbe, azonnal felém loccsan, és bűzös leheletével, meg a tapadós mázával a bokám után kapkod, és gonosz- sziszegő hangon érthetetlen kellemetlenségeket sugall felém.
Már megpróbáltam a főbejáraton keresztül hátramenni, vittem magammal egy kapát is, de az átkozott férge megsejtette szándékomat, és vad hullámzással felém ömlött. Így nem tudom, hogyan fogom kerti teendőimet végezni.
Ez a Szent Mihály éjszakája, valami megmagyarázhatatlan esemény lehet, mert most, hogy egyre sötétebb van, mindjobban megélénkül a kert, és én, csak nézem az eseményeket a csukott ablakon keresztül, kíváncsian várva az újabb és újabb fejleményeket.
Most éppen legalább nyolc helyen megnyílott a virágágy, mindegyikből Berta alakja bontakozik ki, nagyon gusztustalan meg sáros, megnyúlt karjai kígyókként tekeregnek a szerencsére bezárt ablakom felé, kezein az ujjak kis polipokként tekeregve, hosszan megnyúlva szemeim felé igyekeznek.
Minden tekereg és tekereg, már számtalan koppanás és kaparászás ostromolja az ablaküvegemet, de szerencsémre zárva van az ablak, és még a szekrényt is odatolom a biztonság kedvéért, mert érezhetően valami az egész házat átölelte, és nem tudom, ez az öreg épület mit bír ki.
Most be kell fejeznem a naplóírást, mert úgy felgyorsultak az események, hogy jegyzetelés közben nem tudom őket követni.
Különben majd elfelejtettem, de már harmadszor jelenik meg a repedt falitükörben az a fehér és lila szájú gyermekarc, rozsdavörös- foszlott filcsapkában. És vak szemeivel kitartóan engem vizslat, fogatlan szájában zöldes penész, ha látom, mindig jeges szellő kezd lengedezni, és torkából kifurakszik egy parázsló hernyó.
Szerintem ő is a kútból jön, ahonnan a toronyóra hangja, mert azt gondolom, ez az én saját gyermekkori önmagam, csak ahogy múlik az idő, távolodik korban tőlem, és egyre jobban tönkremegy.
Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne utálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.
Igyekszem őt kedvelni, mert az ember saját magát ne utálja, annak nincs semmi értelme, de sajnálom, hogy Berta nem láthatja, mert nem ismert engem ilyen kis koromban.
Most már igazán besötétedett, befejezem az írást, mert kezdem figyelni, milyen fogadtatásra találnak a kiaggatott, csendre intő táblázataim.
Valami már most készülőben van, minden idegszálammal érzem a vendégek jelenlétét a házban, és az ablakpárkányon megjelent az a ráncos- kapirgáló balkéz, amit ma sem fogok beengedni.
Nem és nem.
Nem és nem.
Május 16. Péntek.
Csak ülök a szobámban, megszokott fotelemben, passzív szemlélőként figyelem a történéseket.
Napok óta rendkívüli tempóban működik az elmém, rengeteg emlékem jelenik meg a szoba légterében. Olyan apró emlékeim öltenek testet, hogy csak úgy csodálkozom.
Ahogy így elnézem őket, vad, keszekusza kavargásukban majd feldöntik a fotelemet, mind felém fordulva, mint egy unos unott vígjátékban.
Nekem magyarázzák a történteket, mintha én nem is hallottam volna soha ezekről, pedig bennem zajlottak hajdanán, ezek a dolgok, és nem másban.
Nem tudom kinek jó az, hogy újra végigélem ezeket a tulajdonképpen nem kellemes történeteket, de nagyon gyanakszom, Berta keze van a dologban, de, hogy legyen egy kis sikerélménye neki, úgy csinálok mintha nem is sejteném az igazat. A hecc kedvéért még azt is megjátszom, hogy időnként szánalmasan ijedezek.
A kertben, az ajtó mellett balra- ahonnan Bertát állítólag kihantolta a rendőrség, bár ma sem értem honnan veszik, hogy ott volt, - nem akar semmi megmaradni, akármit ültetek arra a földterületre, formálisan kiég.
Már a múltkor nekiálltam – úgymond - geológiai helyszíni vizsgálatot végezni a kritikus földterületen, de már az elején feltűnt, hogy a talaj képlékeny és forró.
A beleszúrt ültetőfám puha lett és jéghideg, ebből gondolom, Bertának mégis köze lehet hozzá.
Tegnap vettem észre először: az országúttól egyre távolodik a ház, mert mikor mászok fel a gazosban kígyózó köves úton a magas kőkerítés felé, sokkal tovább tart a séta, mint azelőtt. Nem is sejtem miként eshet meg, az egész épület mintha zsugorodna is, egyre ködszerűbb a látványa távolról nézve.
A kapuhoz vezető úton egyre több a sóhajtozó kő. Talán a mocsár miatt, gőzei már világos nappal is felkúsznak az árokparton, és fojtogatják a köveket, és a házban lakó emlékeket.
Június 7. kb.10 óra. este.
Mostanában úgy tűnik nekem, sokat alszom. Pontosabban nem igazán tudom mikor alszom és mikor vagyok ébren, bár meggyőződésem, hogy az alvó állapot és az ébrenlét csupán fikció, attól függ miben állapodik meg magával az ember.
Mert történetesen, ha például Bertával akarok találkozni, akkor a két vélt állapot közül azt választom, amelyikben Berta megjelenik. Hogy ezt az állapotot minek nevezem, ez az én olvasatomban teljesen mindegy.
Nem tudom - mint mondom-, mikor alszom és mikor vagyok ébren, de nagyon nagy a gyanúm, most, hogy egyik variációmból Berta eltűnt, tartok tőle, hogy reményei szerint örökre, iszonyúan elmagányosodtam, mert hiánya semmivel de semmivel nem pótolható.
Azért minden reggel újra kezdeni, hogy konstatáljam, egy nappal öregebb lettem és még magányosabb, hát értelmetlen marhaság.
Ezért aztán igyekszem abban az ébrenlétben időzni, amelyikben Berta megjelenhet, mert akkor tudok vele veszekedni, meg szenvedni a jelenlététől. Tudom őt cipelni a lelkem hátán, mert igazából imádom, és most, hogy mintha eltűnt volna, nem tudom hiányát elviselni.
Mostanában minden egyre szürkébb. A falitükör is megvakult, az ablaküvegeken állandósult a kaparászás és kopogás. Nem tudom mi az a furcsa vibrálás az egész ház légterében, de mindenütt egy hatalmas szú perceg, és a vendégszobából is ki- kijárkál egy hálóinges férfi, majd eltűnik az ebédlő falában.
Most abbahagyom az írást, mert valami felemeli a karomat, és megpróbálja a fejem alá hajtani, én meg hagyom, mert az az érzésem, Berta itt van, és ő viccel velem változatlanul.
Augusztus 3. 8 óra.
Délután ledőltem dolgozószobám díványára, mert megint szédelegtem. Hamar elalhattam, mert jött egy kövérkés öreg hölgy és bohókás szonettekkel szórakoztatott, miközben hajszálai tekergő botokká változtak, és bal szemgödréből kinőtt egy csokor zöld növény, aminek a neve már nem jut eszembe, de gyermekkoromban ezt láttam nagynéném születésnapján.
Sajnos előbb-utóbb le kell mennem a lakásba, mert az utóbbi időben kissé elhanyagoltam Bertát, és már készülgetek arra a kirohanásra, amit számomra rendezni fog.
Halálra van sértve, hogy nem nézhette meg belülről az elefántcsonttornyomat, de egy ilyen elhízott személyt tolókocsistól felcipelni a lépcsőn… hát meg sem próbálom.
Észrevettem, hogy minden estefelé két- három órára úgy összezsugorodik padlásszobám lépcsőfeljárója, hogy oda ember fel nem megy. Ezt kihasználva fogok túljárni Berta eszén, mégpedig úgy, hogy ebben az időben fogom neki felajánlani felcipelését, és akkor be kell látnia, hiába részemről a jószándék, a megoldhatóság fizikai képtelenség.
Láttam újságképen meditáló buddhista szerzeteseket. Ez egy csodálatraméltó állapot. Az ember addig gyakorolja, míg úgy tud egyhelyben maradni, hogy nem jut eszébe semmi. Ez azért csábító számomra, mert rettenetesen fárasztó az, hogy az embernek mindig, mindenütt, és minden eszébe jut.
Soha nincs egy perc nyugalmam. Ha alszom, jönnek a bennem lakó álmok, cirkuszolnak és zaklatnak, egy pillanatra sem hagynak pihenni. Ha ébren vagyok, nem tudnak jönni és ráadásul fogalmam sincs, mikor vagyok ébren.
Ez nagyon csábít, mert ha meditáció közben lep meg az elmúlás, hát az egészből nem veszek majd semmit észre.
Úgy gondolom, ha észrevétlenül lépem át a küszöböt, tapinthatóvá válnak álmaim és ez lesz számomra a jel. Különös.
Olyan gyakran elképzeltem azt a hülye pozőr Sztenlit,- a személyneveket fonetikusan írom, mert a francnak van kedve a lexikonban keresgélni a helyes betűket, - ahogy csetlik-botlik a dzsungel vizes és undorító rengetegében rémüldözve a kígyók és mérges állatok rengetegében, és mikor végre rongyosan és koszosan odaér, akkor azt mondja Sztenli a székén kornyadozó Livingsztonnak: Ha nem csalódom, ön Livingszton.
Hát meg kell hagyni, ennek a Sztenlinek óriási mázlija volt, mert egy ilyen hosszadalmas és fárasztó erdei séta után ha az sült volna ki, hogy nem Livingszton haldoklik ott a széken, hát akkor nem is tudom mi történt volna. Talán összedőlt volna az őserdő.
Így viszont igenlő választ kapott, csodák csodája, ekkora erdőben és ennyi kannibál között egyből felismerte a számára idegen Livingsztont, ami szerencséjén túl, igencsak sasszemre vall. Különös.
A múlt, jelen és jövő, mint meghatározó élettértényezők, igen fiktív észrevétel. Az ember tulajdonképpen mindig a múltban él folyamatosan, a villanásnyi jelenben cselekszik a jövő számára. Ez rendben is volna, csakhogy: Folyamatos múltról, remélt jövőről beszélhetünk, de jelenről soha. A jelen, egy fiktív időtartamú nemlétező, amin keresztül a múltból lépünk a jövő felé, gyarapítva a múltat.
Tehát a jelen egy olyan mérhetetlen időzóna, ami csak elvben létezik, a múlt és jövő folyamatos meséjének közbeiktatott képtelensége. A múlt hossza egyre csak nő, a jövő hossza meghatározhatatlan- kvázi végtelen, amit mire elérhetne a halandó, meghal.
Ezért nem csodálkoznék azon, ha mindenki hason fekve, előrenyújtott karokkal halna meg. Azon túl, hogy ez a testtartás valahol kifejező, az előrenyújtott karok szimbolizálnák az elhunyt igényét, mint egy jelezve a nemlétező jelenen átvezető, jövőbe kívánkozó szándékát.
Különös.
Augusztus 12. Kb. 5 óra.
Sosem fogom igazán megérteni, hogy miért hiszik az emberek azt, ha valaki valamit ír, amikor rájön, akkor annak mindig kell mondanivalója legyen, okítson, vagy felhívja valamire a figyelmet, kényszerítse a tömegeket arra, hogy gondolkodás nélkül csinálja azt, amit állítólag önös érdekből kell. Így garantáltan az a többségi érdek érvényesül, amihez a többségnek semmi köze.
Tömegérdekekre hivatkozva egyéni érdekérvényesítés történik, és valószínű, ha valaki ezt észreveszi, akkor ellenségként el lesz parentálva. Nincs elmélet, amelyik felvállalná a köztudott, de mélyen elhallgatott igazságot, hogy igenis egyetlen fogyóeszköz létezik a világon: az EMBER, mert ismét össze kell spórolni egy tehén árát, újra meg kell venni,- megvéve egyben azt a rizikót, hogy újra megdögölhet.
Ez borzasztó.
Egy új ember esetében ezek a problémák gyakorlatilag nincsenek. E meggondolásból következik, hogy kizárólag embertenyészettel szabadna foglalkozni, ami nem problémás, bár 95%- értelmi szinten nem haladja meg a tehénét, és a természetes elhullás anyagilag nem tenné tönkre a tenyésztőt.
Érdemes e szokatlan, de őszinte és már- már szép elmefuttatást a hazudozáshoz szokott fejekkel végiggondolni.
Augusztus 22. este.
Bosszantó, hogy a kúszónövények a kertben észrevették, hogy a padlástérben tevékenykedem, felkúsztak a ház falán, erővel be akarnak jönni az ablakon.
Annak ellenére, hogy a növénynek nincs szeme, érzem jeges tekintetét, rosszindulatú vizslatását, ahogy minden mozdulatomat figyeli, és ha kinyitnám az ablakot biztos bekúszna és megfojtana.
Gyanakszom, hogy Berta összeszövetkezett a kúszónövénnyel, mert másképp nem jutott volna hozzá az információhoz, mert az ablaküvegemen előforduló koppanások és kaparászások arra engednek következtetni, hogy Berta kavicsokkal próbálja bedobni az üvegemet, hogy az indák be tudjanak hatolni a szobámba és engem el tudjanak pusztítani.
De sebaj, mert résen vagyok.
A rendőrség már végre abbahagyta az örökös kérdezősködést, mert nem látják a Bertát, amikor itt vannak Berta piszok módon csak ül tolókocsijában és hallgat, a szemük előtt fel- le kocsikázik, élvezi, hogy nem látják. Én több ízben célzást tettem erre a csúnya tényre, de minden alkalommal olyan furcsán néztek rám, jobbnak láttam a továbbiakban Bertának erről a csalásáról hallgatni.
Berta felnőtt ember, lehetetlen viselkedéséért én nem vállalok felelősséget.
Nagyon élvezem, hogy itt a toronyban nem hullámzik időnként a padló, a szalonban ez a tünet nagyon zavart.
Ahogy közeledik az éjszaka, az egyre sűrűsödő csillagfényben határozottan kezd kirajzolódni az ágyam szélén ülő, és engem váró idős, kövér hölgy, aki majd belémlép álmomban, mert a hölgy valójában az én álmom. Bennem lakik, csak így napközben ki szokott lépni belőlem, folytonos belémzártsága nem tesz jót neki. Ez ellen természetesen nem emeltem kifogást.
Az a ronda kúszónövény a sötétség megérkezésével egyre agresszívebben kapirgálja az ablakomat, újonnan még tüskéket is növesztett új hajtásaira, ami rám nézve és az ő szándékait gyanítva nem jelenthet semmi jót.
Augusztus 30. este.
Franz Kafka írta valahol: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem.
Hát igen.
Egy már eltávozott barátom meggyőződéssel állította, ha valaki valamiről beszélni akar, azt mondja. Ha valamiről nem szól és kérdezel, hazudni fog.
Így leszel te félretájékozott, őt pedig belekényszerítetted egy hazugságba, holott nem is akart hazudni.
A kérdések természete igen különös. Vagy nincs válasz, vagy félreérthető a válasz, vagy a kérdés kérdést szül, vagy belédfolytódik a kérdés.
Kérdezni csak olyasmit szabad, amire a kapott válasz azért mindegy, mert kérdésednek eleve nem volt súlya. Akkor meg minek egyáltalán bármit is kérdezni?
Vannak kérdések, amire a válasz vagy csak igen, vagy csak nem. Loptál kabátot? Tolvaj: nem. Vétlen: nem.
Tehát a kérdések tekintélyes halmaza eleve felesleges.
Az egyetlen értelmes kérdésfajta a ˝Költői kérdés˝. Ezekre az irodalom szabályai szerint eleve nem vár senki választ.
Az utóbbi napokban már napközben is látom- mégha rövid időre is- az ezüsthidat. Fehér szárnyak tartják a levegőben, és minden alkalommal közelebb és közelebb kerül az ablakomhoz. Egy emberalak is áll a hídon jobb kezével a karfára támaszkodva, és mozdulatlanul figyel az ablakom felé, de nem tudom felismerni. Úgy érzem, hogyha híd pereme egyszer eléri az ablakpárkányomat, fel kell lépnem rá, és el kell indulnom rajta.
Az Einstein féle relativitás valamelyest közelít a téma lényegéhez, még, ha nem is erre gondolt. Az öregúr megsejtett abból a tényből valamit, hogy minden relatív, csak azt felejtette el, hogy relatív igazságokat nem lehet az általunk ismert szó és fogalomkészlettel megérteni, egy relatív kapacitással bíró agyberendezéssel, ami a hihetően sokkal magasabbrendű létező agyakhoz mérten relatíve használható.
Mert teszem azt: Most eszem valamit, én úgy érzékelem: most volt, de ez csak relatíve lehet igaz, mert lehet, ezt más időben tettem, csak én érzékeltem rosszul, mert az idő is relatíve létezik, mert nem létező fogalom.
Az ember időben és térben kallódva van- legalább is úgy hiszi-, bebeszél magának kapaszkodókat, mert bizonytalan, és úgy fél attól, amit valóságnak nevez, hogy az borzasztó. Nem meri bevallani önmagának, hogy minden cselekedete kényszercselekvés, önző fontoskodás, önmaga fontosságának folytonos bizonygatása, közben elszáll az idő, és oly jelentéktelenné válik miközben eltűnik, mint a hajnali köd. Csak arra mer figyelni, amire gyávasága engedi. Hát ennyit a főemlősről.
Tegnap éjjel arra ébredtem, hogy a padlásszobámba vezető lépcső kékes fényben ragyog. Lassan elváltak a falra simuló árnyékok és felfelé indultak a szobám ajtaja felé. Arcuk elmosódott volt, nem sikerült egyiket sem felismernem, bár az, akinek nem voltak lábai, emlékeztetett Berta nővérére. Igen rossz érzés támadt bennem, úgy tűnt gonosz szándékkal közelítenek, az volt a szerencsém, hogy az alacsony kövér hölgy már nem volt bennem, egy ugrással az ajtónál termett és bezárta.
Ez jó kis figyelmeztetés volt számomra, hogy a másik dimenzió rosszindulatú lakóival is számolnom kell a jövőt illetően, mert lehet, Berta intézkedett valamit, hogy megbosszulja rajtam valami sérelmét. Elképesztő, hogy mit nem enged meg magának.
Gondolom szeretné, ha valahogy saját dimenziójába tudna átrángatni, mert ott újra teljesen ki tudná szolgáltatni magát velem, amire ezek szerint ott nincs jelentkező. Ezen persze nem csodálkozom, mert nagyon rossz a természete.
A Holtak Könyvéről próbáltam gondolkodni, de változatlanul nem vagyok tőle elájulva. Az emberiség folyton- folyvást kutatgat, keresi a hogyan tovább mibenlétét, az olvasó egészen összezavarodik a végén és még abban sem fog hinni, amiben szeretett volna. Az ámító és önámító ezrek mázsaszámra összeírtak hetet havat, már agyonijesztgették önmagukat és másokat, de a káosz az maradt.
Az említett könyv azt mondja- ami fent van, az van lent, és fordítva. Hát ez gyönyörű. Az ember ezek szerint oda-vissza halogat az idők végezetéig, vagy amíg a folytonos súrlódástól el nem kopik. Izgalmas kilátás a jövőre nézve.
Berta például a rendőrség szerint nem él, én ugyanakkor és ugyanúgy élek és lakom vele, mint azelőtt. Azért, mert ők Bertát képtelenek érzékelni, arról én nem tehetek.
Lehetségesnek tartom, több dimenzió létezik, amik átjárhatók. A mindenkori személytől függ, ebből a jövés- menésből mit vesz észre.
Azt már megfigyeltem, egyik síkban létezve, csak a következő síkot lehet kommunikálni, az azt követőt nem.
Ezért van az, hogy a régen eltávozottal nem találkozunk. Minden síkban él az ember, ezért a halál kitaláció. Hogy kinek lehet érdeke ilyeneket hirdetni, ezt el sem tudom képzelni.
Mindig tőled függ, hogy kiket és mennyi időre engedsz magadhoz közel. Sok esetben, még akkor sem tudsz egyedül maradni, ha akarsz, mert a múltnak mondott síkról folyton felböffen valaki, aki igényli társaságodat. Ez gyakran kivédhetetlen.
Augusztus 22. éjjel.
Meglehetősen rossz napom van, ezek a frontok úgy látszik egyre inkább igénybe vesznek. Csak fekszem hanyatt az ágyamon, nézek fel a csillagos nyári égre, és nem jut eszembe semmi.
Egy ilyen éjszakai kert a maga mozdulatlanságában egy megnyugtató állandóságot áraszt, valamit megsejt az ember a végtelen fogalmából, és önnön múlandóságából. A bokrok között, és a fák koronáinak vaksötétjében hallani a kerti manók és koboldok folytonos matatását, ha kinézek az ablakon, a holdsütötte kavicsos sétautakon látom felvillanni a múlt idő sétálgató, kusza emlékeit.
A deszkafalban munkáló kaparó neszek mostanára megritkultak, mert kis lyukak támadtak a folyamatos kaparás következtében, és egyre sűrűbben tűntek fel figyelő szemek, amik rezdülésmentesen engem figyelnek, meredten bámulnak órák hosszat. Amíg meg nem szokom, addig bizony zavar.
Gondoltam rá, valamivel betömöm a lyukakat, de lefogadom újra kikaparják, és kezdődik minden elölről.
Ez ügyben már konzultáltam az idős hölggyel, megkértem, hívjon segítségül néhány álmomat és közösen oldják meg valahogy ezt a nyomasztó problémámat.
A minap hallottam, Angliában annyi a kísértet, hogy világos nappal is járnak az utcán. Ott a dimenziók közötti fal nagyon vékony lehet, és az átjárás nagyon könnyű.
Foglalkoztat a gondolat, hogy odautazom mert könnyen előfordulhat- Bertával összefutok az utcán és meghívom egy kéthetes nyaralásra Angolországba. Majd ha a házban összefutunk, meg is kérdezem tőle, lenne- e hozzá kedve.
Legolcsóbb, ha az ezüsthídon sétálok át, de nem tudom hova vezet, meg valószínű, Bertát fel sem engedné.
De most már megpróbálok aludni, késő éjszaka lehet, az öreg hölgy már kétszer szólt, hogy miattam nem tudnak álmaim belőlem kijönni, és ebből még botrány is lehet.
Szeptember 3. Délután 6. óra.
Megint megkeresett egy régi sérelem, az a megbántódottságtömeg, ami bennem él, az idő múlásával mit sem csökken.
Megjelentek a történet hajdani szereplői, újra feltámadt a vita, én a mai fejemmel érveltem és dühöngtem, alaposan beolvastam nekik, elküldve őket a fenébe.
Ugyanakkor tudom, az ügy szereplői már nem is élnek, teljesen értelmetlen részemről ez a szimultán, semmin nem változtathatok, de rendszeresen jönnek életem feldolgozhatatlan apró sérelmeinek szereplői, és kezdődik a parttalan vita.
Még jobban irritál a tudat, hogy már értelmetlen történések így fel tudnak izgatni. Borzasztó terhes a múlt egy része miatt furdaló lelkiismeret, nem tudom utólag rendezni az ügyeket.
Átkozottul nehéz.
Lélekgyógyászhoz fordulni… aki rendszerint kollégáit nyaggatja saját rendezetlen ügyei miatt… csak a pénzt viszi el, ráadásul, ami esetemben tanácsolható, azt én nála jobban tudom-, ismervén magamat. Akkor meg minek.
Így, tulajdonképpen folyamatosan élek a másik dimenzióbeni ismerőseimmel is, teljesebbé téve jelen síkomban művelt tartózkodásomat.
Nem szerencsés, ha a déli harangszó megzavarja elmélkedésemet. Nagyon beletaszít a mába és a mostba, amire úgy igazán nem is vagyok kíváncsi, mert számomra a most csak egy színpad, ahol játszódnak folyamatos színielőadásaim, ami valójában nem más, mint az életem.
Ha végiggondolom ezeket a síkokat és élettereket, azt kell mondanom, különös.
Talán Szeptember 9. vagy hét, óra 28 perc
Ma csendben leereszkedtem a lépcsőfeljárómon, és kiosontam a kertbe.
Sikerült úgy megoldanom, hogy Berta ne vegye észre, - gondolom alhatott, ezidőtájt le szokott dőlni.
A gondozatlan, szinte tobzódó kert minden növénye, bokra és fája egymásbanőtt, jószerivel még a fény sem tudott behatolni a levelek sűrű erdejébe. A gyökerek között kígyózó, murvával felszórt kerti utacskák szinte alagútként hatottak a felettük összeérő lombsátor alatt.
Jól éreztem magam, már nagyon régen nem mozdultam ki szobámból. A hátsó bejárat melletti fűágyást gondosan elkerültem, gyanítom most is puha ott a föld és forró a talaj, és most is hallani a mélyből jövő harangszót.
Ablakom alatt furcsa kis lábnyomokat őrzött meg a sár, valószínű, a kertben lakó különös élőlények szívesen felmásztak volna ablakomhoz, de nem tudtak felnézni.
Felismertem azt a tavacskához vezető csapást is, ahol a múltkor elémugrott a félhomályból egy visszataszító, csúf kis emberke, aki mielőtt elkaphatott volna, füstölgő lávacsomóvá változott. Még ma is az az érzésem, valakinek lelkével találkoztam.
Azért, jó dolog, ha van egy kert.
Hallottam, van objektív és szubjektív életérzés. Na ez engem nem is bánt, de nem tudom megérteni ezt a szelekciót. Szerintem csak életérzés van, ami halálunk, illetve dimenzióváltásunk pillanatában megszűnik. Továbblépve ott feltehetően egy életérzéshez hasonló valamit fogunk érezni, amit majd ott nevesítünk, de erre majd ott lesz időnk.
Az, hogy egy életérzés mikor objektív vagy szubjektív, egyéni megítélés kérdése.
Szeptember 15. Éjjel.
A minap a házsongárdi temetőben sétáltak gondolataim. Lépdeltem a bedőlt, vén sírok erdejében, felettem susogtak a kortalan fák lombjai, akik évszázadok alatt végignéztek megszámlálhatatlan temetést és gyászt. A kert mérhetetlen nyugalma elsodort.
Egy halk fuvallat megnyitotta a sírhantokat, sorra bukkantak fel a hajdan eltemetettek, a fénytől hunyorgó szemgödrök lassan fordultak az ég felé. A csendet csak egy rigó láthatatlan éneke, és a gazos sírközökben végiglibbenő angyal áldást osztó keze bolygatta meg.
Csendesen kezdett ringatni a temető földszaga, és hiába próbáltam jelezni jelenlétemet, nem látott senki.
Pedig szerettem volna beszélni közülük valakivel, mert ahány sírdomb, annyi emberi történet, én meg kizárólag a sajátomat ismerem. De talán jobb is így, mert ha kisül, hogy ők kívánkoznak vissza az én dimenziómba, vagy én akarnék az általuk lakottba átköltözni, csak megkeserítené jelen létemet.
Nem tudom miért- miért nem, de akármin gondolkodom, valahol az elmúlás körül kötök ki. Ha valaki mindig az elmúláson lovagol, azt mondják rá: depressziós. Ha viszont sosem foglalkozik a témával, akkor hülye, akit teljesen váratlanul ér, ha mennie kell.
A távozás kötelező gyakorlata a kezdetektől benne van a pakliban, természetes, hogy a halandót ugyanúgy foglalkoztatja, mint az élet. A halál az élet gyakorlatához tartozó fontos epizód, súlya azonos az életével.
Aki viszont a létezésnek ezt a fontos motívumát ijesztgetésnek éli meg, valami rémisztő különlegességnek, az vessen magára. Végső fokon az irrealitás is a realitásnak egyik lehetséges formája, arról nem is szólva, ki meri megítélni melyik a helyes.
Március 11. Szürkület.
Elhatároztam, az embereken fogok gondolkodni. Teljesnek érzem a tényt, hogy a saját fajtámon időzzek.
Van egy szűk réteg, aki önmagában kételkedve világraszóló dolgokat fedez fel, vagy emberek millióit menti meg akármitől, műveket alkot, az emberi értelem legfelső fokán időzik, rémüldözve, mihez mert hozzányúlni, gyengének érezve, esetlegesnek gondolva munkáját önmagában sodródik, tönkreteszi zavartságában minden percét.
A többség viszont sem disztingválni, sem moralizálni nem tud, szülei - gondolom szeretetből - nem tanították meg ezekre az önmérgező, életpusztító szokásokra a kedvenc csemetét, nem is szorong, nincsenek nyomasztó álmai, nem magas a vérnyomása, és ha mégis, akkor a zabálástól és ivástól. De ezt a problémát is úgy éli meg: lám micsoda férfi vagyok, egymagam annyit eszem-iszom, mint hat más.
Ez a fajta könnyen felismerhető, mert csak úgy fröcsköl belőle a magabiztosság és öntudat. Haragudni rájuk persze igazságtalan lenne, mert ha teszem azt, egy intelligens ember tenne így, az más, az pontosan tudja mit művel, de az előbb említett fajta meg van győződve arról, tökéletesen teljesít.
A gyermeki ártatlanság állapota, viszonzásképpen egy infantilis-eufórikus állapotot garantál a primitív alany közérzetéhez, amire vágyik a bölcs, de értelme miatt nem képes még megközelíteni sem.
Persze a gyermeki ártatlanság állapota bizonyos koron túl társadalomra ártalmas, vad hülyeségnek is nevezhető, aminek szépséghibája, hogy nem gyógyítható.
Ha belegondolok nevetnem kell, bár ez a nevetés inkább a kétségbeesés hangja, egy minimum mefisztói hangorkán.
A katasztrófa az, hogy a tömegek csak a hülyeséget képesek igazán érzékelni, azt megérteni nem kunszt, így nem támad bennük kisebbségi érzés, ami rendszerint gyűlöletet szül. Ez az egész egy végtelenített halálos tangó, ahol a zenekar maradhat csak talpon. De sebaj! A zene szól, a párocskák ropják, kellő távolságból nézve úgy sem látszik, hogy nincs mosoly az arcukon.
Különös…
Március 22. 17 óra zulu.
A születésszabályozásnál mondvacsináltabb dolog kevés van az okoskodó emberiség történetében. Beszélik, alanyi jogon ezt vagy azt teheted, emberi jogaid is vannak, hosszan tudják sorolni azok micsodák, ezek acsodák, ésatöbbi.
Kezdem ott, ha az embernek önrendelkezési joga lenne, már fogamzása után eldönthetné meg akar é születni. Nem dönthet, mert ravasz módon nem ismertetik vele a menüt. Ha megszületett, eszi-nem eszi, nem kap mást.
Aztán végigbukdácsol a gyermekkornak nevezett rázós, és jogmentes időszakán, belecsúszva a várva várt felnőttkorba, ahol szerzi a tapasztalatokat, ami röviden azt jelenti, ráeszmél, minden tanultaknak az ellenkezője igaz, vagy még az sem.
Halálra fontoskodja magát, megmondja mikor és ki, hol és kinek lehet megszületni, hivatkozik Istenre, tisztességre, és soha be nem tartott fogalmakra, közben időt szakítva bokros teendői tengerében, rendez egy háborúnak nevezett össznépi őrületet, a végén az egészet elitélik, majd kezdik elölről.
Mi ez, ha nem egy intenzív születésszabályozás? Hát nincs igazam?
Egyre inkább eluralkodik rajtam a meggyőződés, miszerint a legelfogadhatóbb létállapot, ha az ember béka. Rengeteg gondtól megkímél, nincs szemelőtt, és földközeli állapota miatt látótávolsága rövid, aminek előnyei számomra vonzók.
Most abbahagyom az írást, úgy érzem Berta valamiben mesterkedik, jó lenne, ha támadása nem érne váratlanul.
Március 34. 9 óra. este
Az ablaknál üldögélek, nézem a kerten az egyre jobban terjeszkedő éjszakát, olyan, mint egy sűrű, alattomos füst, ami vastagszik és terjed, láthatatlanná varázsolva mindent, ami érzékelhetően volt, és már csak emlékeimben van.
A hitt valóság virtuálissá válik, valami kezdődik, ami megfoghatatlan, de valóságos, ami elbizonytalanít. A fény hiánya csak szorongó és esetleges-kiszolgáltatott érzeteket kelt, bebizonyítva az élőnek, a fényes nappal magabiztos hite merő ostobaság.
Csak kiszolgáltatottan időzöm a hallható semmiben aggódva és védtelenül, -fázó lélekkel- egyedül. Minden életem testembeszorulva, mellemben összezsugorodva-agyamban döngicsél, vacogva igyekszik önmagát meggyőzni-minden rendben van, létem nem tartozéka a külvilágnak, környezettől függetlenül létezem.
Összes érzékszervemet bezárva, szigorúan kirekesztve mindent, befelé fordulva vagyok. A sötétben fontossá válik, ami nappal nem tűnik annak, a lélek tapogatózói érzékelni kezdenek mindent, ami fényben érzékelhetetlen. A feltámadt emlékek és gondolatok úgy változtatnak embert, mint kertet a sötétség.
Éjszaka az ember képes reálisan megélni és megítélni önnön cselekvőképtelen, kis intenzitású fontosságának alacsony szintjét, valódi jelentéktelenségét, komikumba fúló önámításainak szánalmasan gyerekes koreográfiáját, amit nappal hittel táncol, éjszaka meg nem is igazán érti, miért is tette ezt.
Minden nappal hibázom, és minden éjszaka belátom, ez vég nélkül folytatódik, addig, amíg egyszercsak nem jön többé a fény.
Most elérte az éjszaka ablakpárkányomat, okosan teszem, ha behúzom függönyömet, mert az ablaküvegekre kivetődnek a bennem kavargó emlékek képei, de, hogy még végig is nézzem ezeket, ez nekem már sok.
Március idusa, megint este.
Ma jó hangulatban vagyok.
Ezt ötvenháromszor leírtam egy papírra és kiakasztottam a falra, hogy mindig lássam, nehogy megfeledkezzem róla.
Ehhez az állapotomhoz csak azokat az álmaimat engedem ki magamból, akik nem gátolnak törekvésemben. Jól meg is vannak lepve, de nem erőszakoskodnak, és ez már siker.
Optimista szemléletgyakorlatokat kéne végeznem, csak az a nehézség- nem tudom, hogy kell, azt sem tudom mik azok.
A házat és a falakat behálózó kúszóindák sziszegése felfogható baráti közeledésnek is, jeges tekintetük lehet nem is jeges, csupán az erős érdeklődés kiváltotta koncentráció szüleménye. A deszkafal résein bámuló szemek azért tünhetnek merevnek, mert sosem pislognak, talán nincs szemhéjuk, én meg hibásan értékeltem a látványt. Minden lehet.
Holnaptól Brontét fogok olvasni, már elhatároztam, hogy a hangafű a viharban nem is olyan barátságtalan, a halott feleség kísértete nem is zavaró -pedig elég őrület- a férfiszereplők esetében azért be kell látnom, nyomasztóan jegeslelkű, mániákus és gonosz alakok, akik számára nincs kiút.
A szorongató reményvesztettség hatalmas marka úgy szorít tájat és torkot, hogy még a sors is meghátrál, csak a jeges szó az, amit nem ennyiszer-de többszázszor lehetne elismételni egymás után.
Érzésem szerint most kezd a falon átszivárogni valami dermesztő, és az indák sziszegése is felerősödött.
Még szerencse, hogy az idős hölgy már megérkezett.
Augusztus 4. éjjel.
Az, hogy a társadalom férfiakból és nőkből áll, ez a tény mindig is biztosította azt a megosztottságot, ami nélkül nem menne semmi.
Ez egy olyan állapot, ami fontos és elkerülhetetlen, mivel a két tábor bővelkedik rossz filozófiával közelítő alanyokkal, így a megoldhatóság réme nem fenyeget.
Kezdem a férfiakkal: A férfi fogalma nem a nemiszerv függvénye, nem a fizikai erőfölény megléte, nem a hangmélység és szőrzet ténye, és nem a szentül hitt tévedhetetlenség.
A férfiség lelki tulajdonság, belső tartásában nyilvánul meg többek között.
A nők: Sokan nemiségükkel akarnak hatni, mellőzve az érzelmi és értelmi ráhatás fontosságát, emancipációs törekvéseikkel adoptálnak csúnya és előnytelen férfiszokásokat, és elvárják, hogy tenyerükön hordozzák őket.
Egy normális emberi együttlétben fel sem merülhet az alárendeltség kérdése. Ahol mindkét fél fenntartja a tévedés jogát, és nem elnyomni, de kiegészíteni akarják egymást, az az ideális együttlét.
Bertával jókat szoktunk ezen vitatkozni, mert ő hibáit nagyvonalúan elnézi, bezzeg az enyéimet tudomásulvenni már nincs energiája.
Ez a Berta mindig következetlen, de igazságtalan.
Különös.
Szeptember 8. 19 óra.
Arra gondoltam a minap, mi könnyebb. Hülyének hülyeségeket írni, vagy hülyeséget írni okosnak.
Egy igazi hülye ember nem valószínű, hogy okos dolgot tud írni, de ha merő véletlenségből sikeredne, elveszítené olvasótáborát, ami számára egyenlő a halállal, mert tábora hülyének minősítené.
Ha viszont egy okos ember véletlenül-vagy szándékkal-hülyéskedik, az nem kerül utcára, de megnyeri a hülyék olvasótáborát is, ami nem nagy érdem egy okosnak, de megélhetést biztosít.
A hülyék hátránya ott van, hogy egy okos mindig tud hülyeséget írni, egy hülye soha nem tud okosat.
A legokosabb ellenben onnan ismerszik fel, hogy soha nem ír semmit. Külön kategória az okoskodó. Ez a veszedelmes.
Ezért is döntöttem úgy, hogy nem írok én semmi mást a naplómon kívül, mert a napló egy személyes iromány, ami messzemenően hozzám és nekem szól, mondhatnám az intimitás szintjén velem beszélget bármikor fellapozom.
Amúgy írni végtelenül könnyű, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor tudomásul veszem, mindegy, hogy mit ír az ember, nem érdekel senkit, olyan ez mint az éneklés, mindenkit a saját hangja érdekel, és maga felett csak a többiek jelenléte miatt értékel.
Tehát mondhatom azt, hogy sem írni, sem énekelni nem érdemes.
Ha az emberek ezeket a faktumokat betartanák, minden szinten érvényesülne a gyógyító csend.
Ha az emberek ezeket a faktumokat betartanák, minden szinten érvényesülne a gyógyító csend.
Április 5. 9 óra.
A Szentbertalan éj, mint katasztrófa vonult be a történelembe. Azt gondolom, abban a pár órában nem volt kifizetődő hugenottának lenni. Mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Hát lehet.
Bár a ˝Hosszú kések éjszakája˝, ha eszembejut, nem vagyok biztos benne, hogy ez a feltételezés igaz. Ezek az irtogató kirohanások kardinális baromságok, amikről higgadtan nem is lehet szólni.
Mert miről is van szó. Az értelmetlenül és gyorsan múló élet kiszínezéséről. Fontosnak kikiáltott, elvi meggyőződésektől átszőtt gyermekségek miatt elkezdenek vadul fontoskodni, a végén hinni kezdik, elhitetik másokkal is, és a leggusztustalanabb módon véghezvisznek olyan tetteket, amikről lehiggadásukat követően beismerik, nem volt semmi értelme.
Ezek, az egyház által megszentelt fegyverekkel mindent elkövetnek, amit Isten tilt, de nevében viszik véghez, ami különösen gusztustalan, mármint Istennel adoptáltatni saját ocsmányságukat.
A hit különös dolog, van saját természetrajza. Minden ideológiához lehet hitet igazítani, mert anyaga valami gumi, elméletekre húzható, a tömegek számára érthető és emészthetővé válik, ami moralizálást nem igényel, sőt, mint végrehajtandó hőstett elismerendő.
A hőstett-mint cselekvés, a győztes számára az, a vesztes megítélésében tömeggyilkos tett.
A hős kétarcúsága tény, minden hősnek kikiáltott személy esetleges. Életet elvenni nem kunszt, adni igen.
Ezért jobb, ha egy hős mélyen hallgat.
Június 2. 11-óra.
Gondoltam rá, Júniusban fogok írni, mert ez a hónap számomra a legelfogadhatóbb, jobban járok, ha mindig ebben a hónapban írom a naplót.
Én kizárólag egyhónapos naptáram szerint dolgozom. Sok téma jut eszembe, de nem írom őket le, mert így még véletlenül sem tudja meg senki, mikor-mire gondolok. Ebben a rosszindulatú világban ez nagyon okos.
Ha fekszem az ágyamon, mindig megjelenik a szemközti falon egy fényes pont, amit merően nézek. Nem tudom honnan, de pontosan tudom, ez a pont mindig egy kicsit nagyobb. Ha elér egy bizonyos átmérőt, fel kell kelnem és be kell lépnem ebbe a fényes körbe -ami gondolom egy alagútféle lehet- és ebből a dimenzióból örökre távozom.
A látványból tudom érzékelni időm múlását, mert az idő kitalációjából engem csak és kizárólag az én időm érdekel, mert más ideje a más dolga, miért én figyeljem.
Hát nincs igazam?
Sokat gondolok Algernonra a fehéregérre.
Milyen elképesztően okos lett fajtársaihoz képest, milyen nagyszerűen tündökölt, és belepusztult. Igazán megrázott ennek a kedves állatkának a története, elhatároztam, nagyon oda fogok figyelni magamra, nehogy én is úgy végezzem, mint ő.
Bertának óriási szerencséje van, őt nem fenyegeti semmiféle veszély. Berta egész életében olyan buta volt, mint egy kőszobor feneke, ő agyilag inkább egy egysejtűre -mint emberre- emlékeztet.
Ha ez eszembejut, képes vagyok érzékelni állapotom előnyét.
Június 3. 22 óra.
A visszatérő gondolatok természetrajzáról már több ízben akartam magammal értekezni, de sokszor elnapoltam az időpontot, mert nem mindig, és nem mindenkor lehet valamiről elmélkedni.
A visszatérő gondolatok behálózzák az ember életét, korral számuk egyre gyarapszik, és lassan de biztosan megmérgezik a halandó életét.
Ezek a gondolatok feltehetően azért keltődhetnek, mert valójában feldolgozhatatlan történések következményei, amiből egyre több van, mert egyre több megválaszolhatatlan esemény vesz körül és fojtogat.
Ezek közé a gondolatok közé sorolom azokat is, amik a bennem nem teljesült vágyak gondolatai, amik sokszor már csak homályos és töredezett maradványok, de annyi erejük még van, hogy állandóan élvetartsák a rossz érzéseket, amik valóban bennem élnek.
A kellemes gondolatok szintén létező valamik, de ezeket úgy kell erőszakkal felidézni, csak akkor válnak visszatérő gondolatokká, mert csak a rosszak jönnek maguktól.
Ezek a visszatérők egyre sűrűsödő szövevénye egyre több és több időt vesz el életemből, és ha az ébrenléti időm rövidnek bizonyul, hát befurakszanak álmaimba is.
Lehet ellenük szándékos elterelő gondolatokat csinálni, de nem sok eredménye van, mert szándékosak, azok meg önálló életüknél fogva spontán méregbombák.
Psichológushoz azért nem érdemes fordulni, mert meghallgat, összeszámolja az én visszatérő gondolataimat, összeveti a saját visszatérő gondolatainak számával, és ha az enyém több, akkor betegnek nyilvánít.
Semmit nem képesek értelemszerűen, világosan és egységesen megmagyarázni, ki-ki belátása szerint következmények nélkül tévedhet, ezért tartom ezt a foglalkozást a meteorológiával azonos szintű, veszélytelen szakmának.
Június 23. Sötétedés után.
Az írás, egy fura dolog.
Az ember agyszüleményeinek egy olyan egyezményes jelekből álló kivetítési rendszere, amit az olvasnitudó személy mások által is hallható szöveggé tud átfordítani.
Így válik hallhatóvá az, amire gondol. Az egésznek nagy előnye, hogy a gondolt, de le nem írt érzések soha nem fordíthatók hallható szöveggé.
Az igaz gondolatok, valahol a leírt szöveg, és a le nem írtak között lapulnak, ezt hívják köznyelven ˝Sorok között olvasni˝-tudásnak.
Ezt az olvasásmódot nem tanítják iskolában, mert nem tanítható, és akik tanítanak olvasni, azok sem tudják.
Egyáltalán úgy hiszem, aki tud valamit -és az illető valódi- az nem mer tanítani. Akik mernek, azoknak többnyire papírjuk van erről, de semmi több.
A baj az, hogy akinek van papírja az rendszerint szentül hiszi, hogy ért is ahhoz, amit csinál.
Így aztán gyártódnak a papírral bíró oktatók, és gyártják a papír nélküli laposaknak a papírt, minek végeredménye az, hogy őrjöngő papírfelhőkben fuldoklik az egész emberiség, és már senki nem is emlékszik rá, hogy alapvetően miről is volt szó.
Kitalálták a helyesírást, a szövegszerkesztést, a szóhasználati helyességet, a piszkozat és nyomdakész szöveg ismérveit, ami azonos formára tapossa a spontán keltődő gondolatokat -a formára nyomorgatott olvasók számára-, és ha ilyen nehezítések, körmönfontolgatások ellenére még valaki őszintének ható gondolatokat le tud írni, hát az egy zseni.
Ezért aztán én csak írok, nem mérlegelek, javítgatok, nem sterilizálok, és aki nem ért egyet az itt leírt gondolataimmal, hát majd leírja a sajátjait.
Az egészet valaki vagy látja, vagy nem. De ha a részletek precíz halmazából kívánja meglátni az egészet, az egy iskolai dolgozat elvárásaival mér.
Szíve joga, de esküszöm nem irigylem.
Június 1. Este.
Már többször gondoltam az elhivatottság fogalmára, de igazából és egyértelműen sosem tudtam hova tenni.
Elhivatott lehet valaki, aki mondjuk jól tud hegedülni, és kétbalkezes fajta lévén minden másban kudarcot vall, így a könnyebb ellenállás felé mozdul el -ösztönös önvédelemből- önbizalomnövesztő ideológiákkal bábozza be magát, amitől egy társadalom felé szóló pajzsot is remél, és ebben a védettnek hitt intim közegben építgeti saját emlékművét.
Kétségtelen, ez egy felépített élet művi formája, ami tulajdonképpen működik.
Van, aki sikknek éli meg az elhivatottság létét, kitalál magának egy témakört, és annyit hiteget másokat az ő elhivatott voltáról, hogy a végén ő is elhiszi. Ez a háttérhiányos állapot is elhitethető, tehát jó.
Vannak mélyen és őszintén elhivatott személyek, ezekből lesznek például a szentek, a hősöket azért nem sorolom ide, mert azok egy élethelyzetet kapnak a nyakukba, és nem képesek kikeveredni belőle-csak holtan.
Visszatérve a szentek ügyére, egy ilyen ember orvosi megítélésében feltétlenül terhelt, már csak kóros és követhetetlen idealizmusa miatt is.
Minden emberben megvan a jó és a rossz. Ha egyik vagy másik mértéktelenül jelen van, a Pandora szelence effektus lép fel, ami egy túlzott kiáramlást eredményez, ami csak bajt szül.
Egy szent alkatnak a kiáramoltató berendezése romlik el. Nagy jóságában össztársadalmi öldökléseket is képes kiváltani, fel sem merül benne, hogy az egész katasztrófa kiváltója egész egyszerűen ő volt.
Ha az öldöklést követően a lenyugodott tömeg rájön, hogy a történteknek ki is a kiváltó oka, akkor a szentjelöltet kíméletlenül kiirtják.
Na ezek a póruljárt túlműködők válnak vértanukká, és kit mennyire otrombán pusztítottak el, ennek megfelelően válik nagy, közepes és kis vértanúvá.
Azt gondolom, a legokosabb, ha az ember nem elhivatott.
Éppen ezt tárgyaltam a bennem lakó öreg dámával, mert Berta jutott eszembe, aki mindig be akarta mesélni nekem, hogy ő nagyon elhivatott, csak azt nem volt hajlandó elárulni miben, mert azt mondta, ha van egy csepp eszem, akkor ezt magamtól is észreveszem. Ez az érvelés nagyon jellemző rá.
Bár ha meggondolom, már pedig miért ne gondolnám meg, ha a Berta tényleg elhivatott lenne, és mondjuk egy olyan vég járna neki, mint egy átlagos szentnek, hát megszabadulhatnék tőle, használhatnám a tolókocsiját, és megszünnének üldöztetéseim.
Viszont az is igaz, hogy már nagyon megszoktam, hogy van. Borzasztó magányos lennék nélküle, amit viszont nem kívánok magamnak.
Ezek számomra megoldhatatlannak tűnő problémák, amiből mindössze annyi tanulságot tudok leszűrni, hogy nagyon nehéz egy elhivatott asszonyszemély férjének lenni.
Hiszek abban, hogyha az ember nem kellő racionalitással és alázattal áll hozzá dolgokhoz, az nem más, mint annak a jele, hogy fél. Fél észrevenni önnön jelentéktelen és sebesen múló voltát, harsányan fontoskodva zajong, úgy viselkedik, mint az éjszakai erdőben sétáló akárki, aki félelmében harsányan énekel, azért ordítva, mert ha normális hangerővel teszi, beremeg a hangja.
Ebben úgy érzem igaza lehet az öreg hölgynek, továbbá abban is, hogy meg kell nézni egy régi filmhiradót, ahol hullámzó-lelkes tömegek közepette vonul a díszruhás-tollforgós, kardos elit, öntudatosan, joviálisan, hatalmuk, fontosságuk tudatában megfeneklődve. A tömeg és köztük ma már csak annyi a különbség, hogy a tömegeket már akkor elfelejtették, őket pedig azóta.
Mai szemmel nézve csupa megmosolyognivaló kósza árnyék, egy turistalátványosság szintjére pusztult panoptikum, ami valójában nem érdekel a világon senkit.
Június 25. ZULU 7:30 perc.
Ma korán lefeküdtem, mert ebben az esős-borús csendben, mint ami itt van, ezt találtam az egyetlen okos dolognak.
Teljes nyugalom honol,- ugye milyen hangulata van ennek a szónak - az egész házban, még az idős hölgy sem jelent meg, és a figyelő szemeket sem látom. Az ablakomat szinte teljesen belepték a sziszegő indák, képtelenek elfogadni, hogy nem tudnak bejönni. Ez egy idilli béke, távolról sem idilli megjelenítésben.
Még Berta szöszmötöléseit sem hallani sehol-ami igencsak szokatlan, de vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben. Nem probléma, mert miért is kéne bármit is megmagyarázni.
A múlt éjjel egy kicsit kijött a bennem lakó idős hölgy, és igazán kellemesen elbeszélgettünk.
Megegyeztünk abban, hogy kétféleképpen lehet megöregedni.
Az egyik fajta nem képes tudomásulvenni a tényt, ugyanazt próbálja csinálni, mint régen, de már erőből és nem könnyedén teszi, mint hajdanán, folyamatosan reszket, meddig bírja a megerőltető tempót, vérremenő hajszaként éli meg mindennapjait, reszket, hogy ebből a kilátástalan küzdelemből mikor lesz totális vereség.
Na persze ez meglátszik, csak a tapintatos sajnálkozók tábora könyörületből nem vesz róla tudomást-nehogy megbántódjék. Pánikjában harsányabban él, mint kéne, és mire megkönyörül rajta a sors, boldog megkönnyebbüléssel fogadja a halált. Ez az egész nem több, mint egy emberi katasztrófa, egy tragikomédia, amiben a főszereplő szánnivaló hülyét csinál magából.
Egy megöregedni tudó ember tudomásulveszi, hogy a pálya szélére sodorta az idő, tudja ez természetes, nem hadakozik ellene, és ennek megfelelően áthangolja szemléletét. Már gyakorlatból tudja, rengeteg mindent lehet és lehetne csinálni-de minek.
Az új dolgokat nem érti, meg nem is akarja. Elég neki a régieket elfelejteni. Érdeklődési köre a természetes és egészséges önzés szintjén megáll, a kellemetlen dolgokat kerüli, a kellemesek csak akkor érdeklik, ha őt egyenesen érintik, elérése nem terhel meg sem fizikai, sem szellemi értelemben, tudja, hogy az igazán fontos sem fontos, mert az a fontos, amit ő annak akar kikiáltani.
Egy okos ember már a fontos dolgok kiválasztásánál ezt a tényt figyelembeveszi, így tulajdonképpen minden fontosnak jelölt célt megvalósít, és tele van sikerélménnyel. Küzdelmeket nem vállal, tudja, ha csoda történik és netán nyer, akkor sincs semmi.
Ezek a gondolatok Bertára igen módjával érvényesek, mert fiatal korában -mikor még nem volt tolókocsija- akkor sem akart mást, mint rózsás szalmakalapjában, sárga napernyővel sétálgatni a kertben, és kővel hajigálni a madarakat.
Öregkori egoizmusa már zsenge ifjúkorában hevesen jelen volt, harcokat nem szívjóságból, hanem kényelmi okokra visszavezethetően sosem vállalt, érdeklődését pedig azért nem veszítette el, mert olyan nem volt neki. Hiúságból gyereket sem vállalt, mert akkor tönkremehetnek a mellei, és ez engem nagy elégtétellel tölt el, mert akkor is tönkrementek.
Egyedül az öreg hölgy nem változik, rá nem vonatkozik az idő múlásának valósága, ő már feltehetően születésekor is így nézett ki, és azóta is tartja formáját.
De ez a megállapításom, mondhatom a többi bennem lakó álmomra is teljességgel érvényes.
Ha majd egy másik dimenzióba átköltözöm, ezek az álmok kirajzanak testemből, mint a méhek, az ablakom résein kiömölve keresnek maguknak másik gazdatestet, akinek beköltöznek az agyába folytatva végnélküli életüket, ami engem irigységre késztet.
Most már viszont megpróbálok elaludni, már kívánkozom az alvásnak hívott másik létezésembe, már érezhetően várnak azok az álmaim.
Június 3. 6:41 óra
Tegnap este vettem észre, az ágyam végében a falon a fényes kör aggasztóan nagyobb lett. Még nem akkora, hogy átférjek rajta, de már figyelmeztető a mérete.
Azért kicsit izgat, mi lehet a fényes alagút másik oldalán. Na persze úgy szeretném megtudni, hogy közben ennél a végénél maradjak, de tartok tőle, ez nem fog menni.
Az ablakomnál állva a kertet figyelve, megint határozottan érzem a kerti lopakodó határozott jelenlétét a fák között, akit sosem látni, mert magamögé áll és folyton engem figyel.
Nem tudom mi lehet ez, én neveztem el magamnak kerti lopakodónak. Csak a késő alkonyatban, a sötétség beállta előtt jelentkezik, azonnal érzékelem jelenlétét. Nem tudom mit akarhat tőlem, de az az érzésem, nem lenne szerencsés találkoznom vele.
Nem is gondolná az ember, mennyi de mennyi árny nyüzsög egy üresnek hitt szobában. Hiába van zárva az ajtó meg az ablak, valahogy átszivárognak a falon. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak úgy jönnek-mennek, sok esetben tudomást sem vesznek senkiről. Valami dimenziós áttűnés lehet.
Nem is gondolná az ember, mennyi de mennyi árny nyüzsög egy üresnek hitt szobában. Hiába van zárva az ajtó meg az ablak, valahogy átszivárognak a falon. Nincs bennük semmi rosszindulat, csak úgy jönnek-mennek, sok esetben tudomást sem vesznek senkiről. Valami dimenziós áttűnés lehet.
A magánynak tűnő létforma nem más, mint az az állapot, hogy azzal és azt beszéled, amit és akivel akarsz. Tetszés szerint küldesz színpadodra személyeket, azt játszatod velük amit szeretnél, és amíg akarod. Teljes mértékben önrendelkezel, és saját varázsütésedre egyedül maradhatsz.
Azért ebben van valami nagyszerű. Nem függesz időtől és társadalmi szokásoktól, nem kell díszöltözékben önmagadat becsapni, nincs szükséged buta tömegek tetszésnyilvánítására, nem kell majdan fájlalnod, hogy egy ilyen nagyszerű embernek ugyanúgy távoznia kell, mint egy koldusnak.
Egyetlen lehetősége maradt az embernek. Maradjon kicsi, és vagy ebben teljesedik ki nagysága, vagy semmiben.
Június 13. 10 óra este.
Most meglehetősen csendes a szobám, még nem jelentkeztek éjszakám vendégei, ilyenkor lehet igazán elmerengeni az élet dolgain.
A filozófián, mint fiktív tudományon folytatok törekvéseket, mert szubjektív volta miatt rengeteg esetlegességen billegő, instabil okoskodás.
Mondok egy példát: Ha egy normális embertől megkérdezik, hogy van, azt válaszolja-köszönöm jól.
Ha egy filozófustól kérdezik ugyanezt, az hat oldalnyi választ ad rá, és a kérdezőnek változatlanul fogalma sincs, hogy a megkérdezett hogy van. Innen ismerszik fel a filozófus.
Nem tudom miért jó az, hogy az élet tényeit nem célirányosan válaszolja meg, hanem a legegyszerűbb kérdéseket is számtalan irányból megközelítve, bele és agyonbonyolítva válaszolja meg úgy, hogy válasza használhatatlan.
Freud és Jung egyszerűen igyekeztek a kérdést megoldani, szexuális okot jelöltek meg minden esetben, ha például mellényelek rendszeresen, akkor esetleg pókallergiám van, amit a magzati korban nélkülözött nemi életem okoz.
Ezen nemcsakhogy nem lehet segíteni, de bizonyítani sem lehet e képtelen állítás igazát. Nagyon kellemes tudományos elfoglaltság, a gazdag sznobok sikkes tevékenységeinek fontos része, ami nem mindegy.
Nem lehet véletlen, hogy sosem hallottam bugyuta filozófusról és psichológusról.
Az viszont igazságtalan, hogy ezeket az embereket soha és senki nem vizsgálja meg mentális értelemben, lehet, hogy érdekes diagnózisok születnének.
Gyanítom, ha valaki könyvet írna a nagy átverésekről, az említett témák külön fejezetet érdemelnének.
Június hóban, este
Éppen a Bertának meséltem a kertben délután, hogy milyen furcsán vagyok a dolgokkal.
Például, ha egyedül vagyok, akkor sem vagyok magányos, mert minden szerettem valahol mélyen el vannak temetve lelkemben, akkor is gondolok rájuk, ha nem is tudok róla, álmomban megelevenednek agyamban álomlátó szemeim előtt, és újra meg újra körülvesznek meleg szeretetükkel, és minden olyan, mint az eltűnt időben.
Különös, hogy az ember lélekben ugyanúgy létezik és él a múltban, mint a jelenben, ez a tény az idősödéssel arányosan a múlt felé halad, egyre több a volt, egyre fogy a van, és egyre inkább a volt válik fontossá.
A van, egy múltnövelő káprázat, egy tűnő vízió, ami csak múlttá merevült állapotában válik fontossá. Egy fiatal kezdőnek kicsi a repertoárja, kénytelen minden igyekezetével a jelenre figyelni, ám később már egyre több saját emlékkel rendelkezik, egyre szabadabb, egyre inkább hangulataitól függ darabválasztása, mert van, és egyre inkább van miből.
Ezért van lehetőség már élemedett korban, ha nem akar, ki sem kell jönnie saját színházából, történeteinek állandó zűrzavara, az egymásbagabalyodott események lüktető halmaza elkápráztat, úgy sodródik át a következő dimenzióba, hogy észre sem veszi.
Ebben az egészben van valami elragadó, valami lelkesítően szép.
Amúgy teljességgel elkerülhetetlen, hogy a múló időben kivételt tegyen veled az emlékezet, jó esetben úgy jársz, mint Alice macskája, akinek mosolya még láthatóan lebegett az égen, de az én mosolyomat csak bizonyos szemmel lehet majd látni, ami szem nem mindenkinek van.
Az az érzésem, hogy Bertának pont ez a harmadik szeme hiányzik, ami azért szerencse, mert ha látna, megjegyzéseket tenne, én pedig a mosoly állapotomban nem tudnék válaszolni neki.
Erre még rágondolni sem szeretek.
Erre még rágondolni sem szeretek.
Június 23. Este ZULU
Tulajdonképpen az élet, a világ, a történések megítélésének nagysága, a környező élettér méreteitől függ. Úgy a kicsinek, vagy nagy dolognak ítélt események ettől függetlenül léteznek, mert nem az adott-vagy agyilag átfogható világ fogalmának függvényei.
Egy hangya, világról alkotott elképzelései merőben eltérnek egy cickányétól, egy kenguru világértelmezése jóval szélesebb, egy madáré ennek sokszorosa, satöbbi.
Hihető, hogy a történések súlya mindig az egyénre lebontva értelmezhető. Ha egy hangyát - teszem azt - elkap egy pók és megeszi, ez számára egy akkora súlyú esemény, mint a sasmadárnak ha lelövik.
Egy fűben sétáló bogár meg van győződve arról, hogy igen komoly erdei rengetegben poroszkál, és csak azt a távolságot éli meg, amit átlát. Számára ez, és ennyi a világ.
Az ember számára a világ nagyságának tudata maximális, de érzékelhetetlenül nagy, csak értelmével képes átfogni azt, de érzelmileg képtelen.
A többség olyan, mint a hangya, tájékozottsága ellenére is hihetetlenül kis helyen él, és viseli el a léttel járó történéseket, csak közben tudatában van annak, hogy ezt mekkora térben teszi.
Egész kis területen is le lehet élni egy megközelítően értékes és teljes életet, ami abszolút szubjektív, attól függ, hogy eredetileg milyet akartál.
Erre jó példa a Berta, akit tolókocsija egyértelműen meghatároz, de mivel gondolatai és szándékai a lehetőségeihez szűkültek, a teljes élet illúziója nála működik.
Az itt elmondottak és el nem mondottak arra a meggyőződésre juttattak, hogy minden tér azonos értékű élettér, bármi megélhető a tér méreteitől függetlenül, mert mindig az egyén hozzáállásától és belső milyenségétől függ a kapott eredmény.
Erre Berta már nem tudott mit mondani, mert neki ez magas, és ha olyasmit mondok neki, amit nem ért, jó esetben csak gúnyolódik.
Okosabb, ha ezt a témát éjjel az öreg hölggyel beszélem meg.
Június 7. 10 óra
Ma éjszaka az öreg hölgy egy kis kopasz ember társaságában jelent meg, és mikor bemutatta-kisült, ő is bennem lakik, amiről fogalmam sem volt. Így aztán hárman kezdtünk csevegni, de idő kell, hogy megszokja a szemem a kis emberkét, mert hegyes pocakja mellett még tyúkmelle is volt.
Kérte, szólítsam alprefektusnak, aminek nem láttam akadályát.
Egy álomalaknak igen nagy, mondhatnám behozhatatlan előnyei vannak. Örökké él, és nincsen múltja. Ez nagyon fontos, mert akinek múltja van, az emlékezik, és annak az örök élet elviselhetetlen, mert egész végtelenített léte csak fájdalmas veszteségekből áll.
Ő határozza meg, hogy adott történetben részt kíván venni-vagy sem.
A ˝Kis ember˝-az alprefektus-például kutyás álomban sosem szerepel, mert fél a kutyától. Irigylem az álmok szabad választását
Létező embernek lenni már önmagában is kényszer, csak az a mókás, hogy a kényszereket mi találjuk ki, és tesszük vele egymás életét alig elviselhetővé.
Létező embernek lenni már önmagában is kényszer, csak az a mókás, hogy a kényszereket mi találjuk ki, és tesszük vele egymás életét alig elviselhetővé.
Ez a főemlős egyetlen érdeme, és ez is negatív.
Már másodszor fordul elő, hogy zene szivárog ki a falból. Hiába figyelek, valójában sosem tudom biztosan eldönteni melyik irányból jön. Lehet, hogy csupán egy kósza entitás kíván unalmában engem szórakoztatni, vagy az is meglehet, valami kényszer következtében nem is tehet mást. De szerencsémre nem zavar.
Már elhatároztam, és az öreg hölgy is felajánlotta segítségét, karácsonykor fenyőfát állítunk, díszekként teleaggatjuk életem történéseivel, álmaival, valóságával. Az egész ezüstszínben fog tündökölni, és segít felidézni a megfagyott időt.
Nagyon szépnek kell lennie.
Június 28. 10 óra, este
Bertának megígértem, hogy nevenapjára írok neki egy történetet, megemlékezvén naplómban e jeles eseményről.
A történet: Egy ódon, és félhomályos öreg ház szalonjában már régen nem járt senki, csak a halványuló emlékek ülték körül a nagy ebédlőasztalt, merően nézték a megbarnult ezüstöket, meg a poros, üveg bóléstálat.
Már sok éve is van annak, hogy ajtónyitásra meglebbent a por. A komódon álló vértanú gipszszobra rettenetesen unatkozott. Sokáig abban reménykedett, hogy majdcsak átrepül a szobán legalább egy angyal, mert akárkivel egy szent nem állhat szóba… de nem jött a világon senki. A szekrény mögött lakó kaszáspók sem jelentkezett már napok óta, mert ha nem is méltó, de jobb híján pár szót tudott vele váltani.
A vértanú nagyon igazságtalannak tartotta, hogy lezajlott vértanúsága nem volt elég szenvedés, még megszobort utóéletét is megmérgezi a magány, holott szenvedéseiért jutalmat várt valójában. Minél inkább elkeseredett, annál jobban kezdett kételkedni az isteni igazságosságban.
A sátán érzékelvén ezt az ingadozó lelkiállapotot, megkörnyékezte a vértanút. Ígért neki mindent, ami kellemes, szép ruhák, nők, pezsgős vacsorák, és minden mást is, ami hirtelen nem jutott eszébe.
A vértanú kábultan hallgatta a sátán ígéreteit, és mivel kábulatban könnyű megingani, inogni kezdett. Kilengése egyre fokozódott, míg egyensúlya el nem veszett, és hatalmas csattanással a padlóra zuhant. Pusztulását a gonosz gúnykacaja kísérte.
A vértanú kábultan hallgatta a sátán ígéreteit, és mivel kábulatban könnyű megingani, inogni kezdett. Kilengése egyre fokozódott, míg egyensúlya el nem veszett, és hatalmas csattanással a padlóra zuhant. Pusztulását a gonosz gúnykacaja kísérte.
Ez a dráma, a szoba minden lakójának tanulságul szolgált. Kinek-kinek ki van osztva szerepe a világban. Sokszor terhes és érthetetlen, de mindennek oka van.
Aki lázad, az kegyetlenül bünhődik lázadásáért, a büntetés egyszeri és megmásíthatatlan. Soha többé nincs megbánásra alkalom, és kegyelem.
Úgy bizony Berta…
Június 3. éjjel
Az öreg hölgy a klónozásról tartott előadásommal szemben felvonultatott egy csomó érvet, ami kifogások támadhatatlanul igazak voltak.
Ezeknek a vitáknak az a sármja, hogy az ˝Az lenne akkor˝címszó alatt folynak, másként nem is folyhatnának, amíg konkrét cselekvés nem történik addig csak a virtuális létezőről lehet szó. De ha ki sem próbálják, akkor egész biztosan sosem fogjuk megtudni. Amúgy miért kéne feltétlenül megtudnunk?
Ez csak akkor lenne fontos, ha a hagyományos módszer valami miatt nem működne, de erről egyelőre nincs szó. Persze ismervén az embert-mondhat bárki bármit-, úgyis az fog történni, ami történni fog.
Mert ha teszem azt, hogy dinoszauruszokat sikerül klónozni, hát nem tudnánk velük mit kezdeni. Ha embert másolnánk, csak formailag sikerülhetne, és minek látszólag Einsteint, vagy Kanalettót csinálni?
Mennyivel egyszerűbb a bennem lakó álmoknak, akik az egyre sűrűbb és tömörebb gondolatok következtében alakká formálódnak, és mivel gondolatok és érzések összességéből állnak, értelemmel is rendelkeznek. Ölthetnek tetszésszerinti alakot. A gazdatest, amiben keletkeznek és fejlődnek, nagyban befolyásolja azt a tényt, hogy milyenek lesznek. Külalakjuk és értelmi szintjük a bölcsőalany miféleségétől igencsak függ.
Mert találkoztam már olyan agyszüleménnyel, akinek három lába volt és másfél feje, amivel kukorékolt. Egy ilyen torz képződmény csak a gazdatest elmúltával tűnik el, mert értelmi fogyatékai miatt nem tud időben átköltözni egy másik emberbe, és eloszlik.
Szerencsére.
Június 4. éjfél
Amikor az emberiség rájött valamire, például az atom vagy a klónozás, mindig két csoportra oszlott. Az egyik harcba indult a találmány békés felhasználásáért, a másik mindent ki akart hozni az ötletből, amit csak lehet.
Persze minden esetben a második csoport győzött.
Így lesz ezzel a klónozással is. A tudomány kíváncsiságát sosem lehetett elaltatni puszta moralizálással, mert minden új és izgalmas ötletét az emberiségnek, mindig egy moralizáló-álszent ellenkezés kísérte, és ez csak olaj lett a tűzre, felgyorsítva az eseményeket.
Ez az egész álnok ellenkezés egy olyan társadalomban zajlik, amiben évszázadok óta garmadával történnek olyan embertelen és bizarr cselekedetek, hogy a hajam égnek áll.
Ezért gondolom azt, hogy az első csoportnak álszentgyanús tiltakozása ízetlen. Hogy miből mi lehet, ezt akkor lehet hitelt érdemlően megállapítani, ha kipróbálják. Lehet, sokkal tökéletesebb egyedek jönnek létre, mint a természetes úton készült régiek. Lehet, ez a gyanú szüli azt a be nem vallott félelmet, ami moralizálásra késztet tömegeket.
A gyávaság, a kíváncsiság hiánya minden fejlődés gátja, és ha ez a szemlélet még annak idején érvényesül, hát még mindig kőbaltáinkat hajigálnánk.
A klónozás mellett dönteni talán nem sikk, de soha nem a sikktől ment előre a világ, meg hátra sem. A lényeg a haladás, és ennek a fogalomnak nincs megadott iránya. Sokszor a hátramenet teszi lehetővé az előrelendülést.
A halál, a mozdulatlanság tényében van.
Az pedig, hogy mi becsületes tett és mi becstelen, csupán a pillanatnyi divattól függ, és semmi köze az igazsághoz.
Erre az érvelésemre-kíváncsi leszek, mit fog szólni az öreg hölgy.
JÚNIUS 8. 9 óra este.
A holdfény sugarainak összetétele nem igaz, hogy nem különös. Ez a kékeslila fény árasztja magából az állandóságot, az időtlen békét, a megnyugvást, a dolgok fontosságának teljes értelmetlenségét, a megváltoztathatatlanság igazát, és a minden földi dolgok jelentéktelen kisszerűségét.
A holdfény, a meztelen és hátborzongató valóság fénye, mérhetetlen nyugalmat borít a szemlélőre, ösztönösen beléfolyik a semmi tudata, ami maga a béke.
A holdfényt mindig a sejtelmes és nem kellemes történésekkel hozzák kapcsolatba, holott csak egy olyan racionális igazságot sugároz fényével, ami a nappalok irracionális képzelgéseire figyelmeztet, de az emberek szívesebben hiszik el a dajkameséket, mint a valóságot, mert gyávák és kényelmesek.
Nem ismerik el, hogy egy sugárzás lehet jóindulatú akkor is, ha őszinte, és nem megriadni kell az igazságtól, hanem higgadtan végig kell gondolni azt. Az viszont, hogy az igazság olykor kellemetlen vagy egyenesen ijesztő, erről nem a holdsugár tehet.
Ha az alvó arcába süt a holdfény, az álom felszínessé és zaklatottá válik, kellemes és pihentető álomról szó sem lehet, valamiféle szorongó magányérzet itatja át az alvó testét, és a tehetetlen kiszolgáltatottság érzete egyre kézzelfoghatóvá sűrűsödik.
Ez talán azért fordulhat elő, mert az emberben lévő bizonytalanságok és szorongások az alvó tudat miatt védtelenné válnak, és nem képes hazudozással és önámítással elaltatni bizonytalanságaikat.
Berta mindig utálta a holdfényt, ő napozni szeretett. Még most is szívesen kikerekezik, ha süt. Engem mindig zavart a napsütés, csak árnyékból szerettem nézni, bezzeg a holdfény-ahogy végigkúszik a lépcsőfeljárómon-ahogy sejtelmesen bevilágítja derengő fényével a szobát, hát az valami felemelő.
Még a vendégeim alakjai is jól körülírhatókká válnak, és mintha jóval mozgékonyabbak is lennének, mint holdtalan éjszakákon.
Talán egyedül a kis tyúkmellű alprefektus az egyetlen vendégem, akit zavar a holdfény, de hát nem vagyunk egyformák.
Talán egyedül a kis tyúkmellű alprefektus az egyetlen vendégem, akit zavar a holdfény, de hát nem vagyunk egyformák.
Ezek a gondolatok azért érdekesek, mert nem az én fejemben keltődtek, hanem az alprefektuséban, aki nem ember csak bennem lakik, és mint ilyen, kívülállóként, elfogulatlanul tud megítélni helyzeteket.
Gyanítom, nem én vagyok az első agy akiben tanyátvert, így tapasztalatai az emberi fajról meglehetősen nagyok lehetnek. Bár elhatároztam, hogy naplóm kizárólag az én gondolataimat fogja rögzíteni, de ezen módosítottam, mert a bennem lakó személyek - ha áttételesen is, de - gondolkodásom részei.
Elhatároztam, hogy nagy fába vágom fejszémet. Összegyüjtögetem a kerti sétányon azokat a kavicsokat és köveket, amik énekelni szoktak, és felhordom őket a szobámba. Hangjuk milyensége szerint felsorakoztatom őket, és megkísérlek egyszerűbb kórusműveket betanítani nekik, én leszek a díszvendég, körülülnek a bennemlakók, és hozhatnak vendégeket is. Nagyon meghitt esték lesznek ezek, főleg hideg téli napokon teszik intimmé belső teremet, és lesz benne valami kedves.
Csak nem mindegy mikor gyűjtöm köveimet, mert Bertának köszönhetően tele van a bozótos gonosz lelkekkel.
A kis tyúkmellű alprefektus restellkedve bevallotta, hogy a hét végén van a bármicvója és boldoggá tenném, ha csinálnánk egy hüpét, és az alatt lenne az asztalon a macesz meg a sólet, italnak meg jó kóser szilvapálinka.
Hát én nem zárkózom el, ha neki ez örömet okoz, de kipát neki kell valahonnan keríteni, mert nekem még kalapom sincsen, csak egy kopott sísapkám. Az öreg hölgy egészen lázba jött az ötlettől, felajánlotta az alprefektusnak segítségét, jelezve, hogy van neki egy rabbi ismerőse, akit elő tud szedni, és biztosan sikerül a produkcióba bevonnia.
A köveknek is be kell tanítani idevágó énekeket, mert hegedűkíséretet nem tudunk szerezni, így ezt is a kövek énekének kell pótolnia, és gyönyörű ünnepség kell legyen, ez nem vitás.
Lehet, hogy Bertát is illene felcipelni a lépcsőn erre a nagy eseményre, de ezt még nagyon meg kell gondolni, mert ha beiszik, még képes antiszemita dalokat énekelni, ami feszélyezné az ünnepélyt.
JÚNIUS 15. 11 óra.
Elgondolkodtam azon, hogy milyen különös logikája is van az emberiségnek.
Egy igen egyszerű példával élek: A szomszéd kisgyereknek nincs cipője, a társának nincs mit enni, mert az apja mindent eliszik, és folytathatnám, de minek.
Ezekről a hírekről mindenki tud, látszólagos érdeklődés is tapasztalható, de ezekre sem pénz, sem hatásos törvény nincs. Általános fejcsóválás és elmarasztaláson kívül igazán nem történik semmi, mert valójában unalmas-sztenderd történetek, és igazán nem érdekel senkit. Erre nincs pénz.
Viszont hihetetlen összegek emésztődnek fel például arra, hogy megállapítsák X bolygóról vagy csillagról, hogyha felküldenének egy rakétát, ami óránként mondjuk százezer kilóméterrel száguldana, akkor négyszáz év alatt elérné az említett égitestet. Hát ez nagyszerű!
Ez az információ tényleg minden pénzt megér, ezért és ezekért az információkért érdemes hagyni rohadni a mát, felesleges luxus lenne törődni egymással és az éppen megélt világ dolgaival, mert ez az egész filozófia annyira idétlen és képtelen, hogy ezt már érdemes csinálni.
Mikor ilyesmi eszembejut, őszintén szólva az értelmes emberek meglétét vonom kétségbe, de az épeszűek meglétét is.
A tudománynak ezek a költséges megállapításai már csak azért is kedvesek, mert ekkora pénzekért ilyen ellenőrizhetetlen eredményeket elérni igazán tiszteletreméltó, ezeknél esetlegesebb végkövetkeztetéseket lehetetlen levonni, mert vagy igaz, vagy nem, és ha valahogy kitudódna igaz volta, akkor mi van?
Egy ember léptékeiben erősen behatárolt, rengeteg igazság létezik, ami igaz is lehet, csak éppen az ember az említett ok miatt nem tud vele mit kezdeni.
Ezek a dolgok - azt kell mondanom -, szánalmat keltően jellemzik az embert, aki mindenben fejlődőképes, csak a lényeglátás terén nem.
Különös.
Különös.
JÚNIUS 32. 11 óra.
Versesköteteket nézegettem a múltkoron, és elgondolkodtam a költő személyét illetően.
Egy költő tulajdonképpen nevezhető az egoizmus csúcsának is. Csak azzal foglalkozik, ami őt érdekli. Csak saját lelki viharaival, szerelmi érzéseivel, mindennel, ami ő, csak neki és mindig, néha megpendítve közérdekű húrokat, leplezendő abszolút önzését.
Ha valakinek véleménye eltér az övétől, az minimum ellenség, vagy szánalmasan fejletlen indivídum akit a világ púpjának néz, amit ő cipel egyedül, irtózatos szivességet téve ezzel az egész emberiségnek.
A társadalomtól mindent elvár, minden magától értetődően jár neki, legyen bőven elég az, hogy ő viszonzásul elviseli az őt bámuló embereket.
Rettenetes karmaként éli meg és viseli élete terhét, amit az adott közegben géniuszának el kell viselnie.
Szűkebb és tágabb környezetét hülyének nézi, csak ő az egyetlen tökéletes, korát és elmeszintet magasan meghaladva időzik, a megnemértettség, és sivár lelki magányosság pokoli bugyraiban.
Szenvedő lelkében folyton Dante poklaiban őgyeleg keresvén valamiféle Euridikét, reszkető ujjakkal pengeti elhangolódott lantján a zsenialitás húrjait, önsajnálatának sós áradata szüntelen csordogál megtört tekintetéből.
Mélyen átérzi, szinte kézzelfoghatóan éli meg a költő szédítően hatalmas felelősségét, mert neki kell megteremteni a halandók számára a művészet és szépség káprázatát. Neki kell elbűvölnie a lelkeket, isteni szikrákkal megtölteni a sötét agyakat. Tőle fog szent Elmó tüzével fényárban úszni a kegyetlen világ, ő maga a teremtő, a csoda, aki isteni magasságaiból irányítja a világ fázva lődörgő lelkeit.
Pedig nem is ebben rejlik egy költő magas művészete, hanem az önámítás csodálatos képességében.
Ez az egyetlen kincs, ami az élet minden nehézségén képes átsegíteni.
JÚNIUS 10 óra.
Az alprefektus ünnepi rendezvénye igazán jól sikerült. Az öreg hölgy elhívta az ígért rabbit, aki egy nagyon szép beszédet vágott ki, szinte felülmúlva önmagát.
A kövek igen szépen énekeltek, még egy kaddist is bemutattak, ami az alprefektust mondhatni könnyekig meghatotta.
A kis kövér öreg hölgy végig vállalta a háziasszony szerepét, nagyon fel volt dobva. A rabbi igen jól érezte magát, éjfél körül igencsak felengedett, még haszid táncokat is produkált, amiben az öreg hölgy is lelkesen résztvett.
Végezetül úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért, Bertát mégsem cipelem fel a rendezvényre, jobb a csendes békesség, nem volt kedvem végigizgulni az éjszakát, mert Berta – igaz, ami igaz -megbízhatatlan nőszemély. Dühöngése így is felhallatszott, dobálta a párnázott ajtót, de nem tudta tönkretenni mulatságunkat.
Hajnalig tartott a fogadás, sok kóser bor és pálinka fogyott, ami láthatóan megtette hatását. Úgy aludtam délig, mint akit agyoncsaptak. Közfelkiáltással megszavaztuk, ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket máskor is csinálunk.
Különben a filozófia ˝Tér-idő˝- elméletének megértésére - ami egyesek szerint igen bonyolult, találtam egy igen egyszerű, és közérthető példát.
Jó időben tele a tér, rossz időben meg üres.
Mi van ebben olyan misztikus és bonyolult? Ezt még egy hülye is megérti. Gondolom a sejtelmes ködökben bujkáló filozófusok nagyon fognak utálni engem leleplező példám miatt, de sebaj.
A rémisztő és pusztító tornádók ellen már mindent próbáltak csinálni, viszont még senkinek nem jutott eszébe, ha a kritikus helyen kiiktatják egy pillanatra a nehézségi erőt, a forgószél eltaszítódik a földről és a légtérben szétomlik.
Megérné a tudósoknak átgondolni találmányomat, mert az ötlet igen jó. Oldják meg a megoldhatóság mibenlétét, ne csak a menekülési technikákon rágódjanak.
KONRÁD /Szórványfeljegyzés/
Június
Az öreg hölggyel kimerészkedtem a kertbe szürkület után. Rábeszélt, nem vagyok eleget levegőn. Én meséltem neki, hogy a gonosz kúszóindák mindig rám akarják vetni magukat, mikor kilépek a kerti ajtón, mert Berta összeszövetkezett velük ellenem, de az álmomban lakó öreg hölgy megnyugtatott, ha vele vagyok, semmiféle atrocitásnak nem leszek kitéve.
Ma éjszaka rettenetes óráim voltak, még most sem vagyok rendben, szokatlanul erősen szédültem, és még hasmenésem is volt.
Kínomban gondoltam rá lekiabálok Bertának, de még ha akarna is segíteni, kocsival nem tud feljönni a tornyomba, meg ahogy ismerem, akkor sem segített volna ha tud. Ezt a nőt gonoszsága tartja életben. Rémes.
Szóval kiléptünk a kertkapun, rá a murvás sétányra, és máris hallatszott az inda sistergő hangja, ahogy felém kúszott a fák gyökerei között. Hogy növelje sebességét, a törzsek oldalába vágta számomra növesztett ocsmány karmait, úgy lökve magát előre, mint síző a botjával. Nehéz lehelletét maga előtt görgetve, tátott szájjal rohamozott.
Bennem a vér is meghült, főleg mikor láttam, a kert manói és gonosz entitásai is rohannak. Az inda elért és lecsapott, abban a pillanatban az öreg hölgy nyakamnál fogva felrántott, -sosem gondoltam, hogy ekkora ereje van. A támadó meg dühödten harapott a sétány kavicsaiba, fájdalmában sípoló hangot adott ki.
/Csak azért írom az eseményeket Konrád néven - Henrik létemre - mert az öreg hölgy inkognitóját meg akarom őrizni, ha már olyan kedves volt és megmentette az életemet/
Még háromszor támadott ez a növényi féreg, de egyszer sem sikerült neki, mert védangyalom résen volt. Vérző szájjal, és letört karmokkal vonult vissza, teljesen értetlenül állva kudarcai előtt.
Nagyon megkönnyebbültem, még utána is ordítottam, ne legyen letörve, mert a kudarc is siker, csak ellenkező előjellel.
Ezek után úgy hiszem, még jobban vigyáznom kell, mint idáig. Ettől a kis incidenstől még nagyon kellemesen telt a sétánk, ahogy vastagodott az éjszaka, úgy bújtak elő a sűrűből a kert lakói, gratuláltak a győzelmemhez, ők is nagyon utálták a kúszóindát.
Én megköszönve gratulációjukat, piedesztára emeltem az öreg hölgyet, mert csak és kizárólag neki köszönhettem a sikert.
Láttam, jól esett neki, hogy nyilvánosan elismertem az igazat, amit sehol nem szokás.
Késő éjjel tértünk vissza a házba remek hangulatban, felfrissülve az élménytől, még az sem érdekelt, hogy Berta a földszinti hálószobájában felébredt, és miután látta nem anyja szelleme zörög, hanem én, minősíthetetlen hangon és szavakkal kísérte bemenetelünket.
De sebaj, a remekül sikerült kalandot nem tudta elrontani.
Június 28. este.
Még tegnap, az öreg hölgy, miután említettem neki, hogy írás közben egyre rosszabbul látok, tett egy észrevételt, amit alapos megfontolás után úgy ítéltem meg, hogy van benne valami.
Arról győzködött, be kéne fejeznem naplóvezetésemet, mert minden nap mindent megbeszélünk, témáink köztünk maradnak, mi visszaemlékszünk mindenre, amiről csak szó volt, és miután napló jellegű dologról van szó, amúgy sincs másnak ehhez semmi köze.
Ha nem írok, gondolataim inkognitója hiánytalanul biztosított, avatatlan kézbe sosem kerülhetnek, gondolati szabadságom teljesen végtelen, olyan szóhasználatokkal gondolkodom, és olyan helyesírási hibákkal, amilyenekkel csak akarok.
Nem találkozom értetlenséggel, nem fordulhat elő az, mint mikor egy spanyol táncosnőt láttam egyszer táncolni - fantasztikusan tudott -, és akinek említést tettem róla, azt válaszolta˝Vastag volt a bokája˝.
Na ezektől a megrázkódtatásoktól - ha nem írom le gondolataimat - megkímélem magamat, és a szemromlásom is fékeződni lesz kénytelen.
Ez döntésem lényege.
A szórványfeljegyzések kifejezést azért találtam ki magamnak, hogy érzékeltessem a tényt, miszerint szavaim nem tartoznak a naplómhoz, bár ugyanarról szólnak.
A kert mostanság nagyon elvadult, mert a benne ólálkodó lények nem hajlandók semmit csinálni. Én pedig nem fogok helyettük sérvet kapni, a Berta meg tolókocsiból nem tud kertészkedni. De ha tudna, szerintem akkor sem tenné, mert ép korában sem tette.
Ki sem járok mostanság, mert a settenkedő lények olyan gonosz aurája uralkodik a fák között, hogy nem teszem ki magamat egy esetleges támadásuknak.
Jól is néznénk ki, ha a saját kertemben rám rontanának. Persze a Berta halálra röhögné magát, de ezt az örömet nem szerzem meg neki. Már megfenyegettem, hogy kitolom a hátsó kertkapun, aztán csináljon, amit akar, de nagyon gorombán reagálta le az ötletemet, így nem mertem megkísérelni.
Mondanom sem kell, az éjszakáim tönkre vannak téve a kintről bekúszó állandó sziszegéstől, ami olyan erős, hogy nem hagy aludni. Ha az este kezdődő zajok lekeverednek a virágágyból kihallatszó távoli harangzúgással, hát jobb, ha le sem fekszem.
Még jó, hogy a toronyszobámig nem ér fel semmi, mert még be is mászna valami a nyitott ablakon, amit ezért tartok csukva.
Nem engedem, hogy túljárjanak az eszemen, amúgy időnként gyanakszom, hogy mindemögött a Berta lapul, mert sértődött gonoszsága reneszánszát éli az utóbbi hetekben. Nem bírja elviselni, hogy kocsival nem tud feljönni a birodalmamba, én meg nem fogom felcipelni, mert nehéz, és amúgy semmi keresnivalója nálam.
Már az álmomban lakó öreg hölgy is megjegyezte, milyen hangos és goromba ez a nő, én meg ezzel húztam le egy egész életet.
Nem vagyok normális. Az öreg hölgy szerint sem.
Teliholdkor nem moccanok ki a szobámból, mert a lépcsőkön fel és alá járkáló holdsugár alatt összevissza görbülnek a lépcsőfokok, amiket szerencsémre kisimít a hajnal.
A padláson szoktam mostanában sétálni. Nagyon kellemes hely, nem is értem, idáig mitől nem jöttem rá. Igaz, hogy vannak egerek szép számmal, és a galamb kakák is kilószámra képviselik magukat, de bakancsba sétálok, és így probléma egy sem.
Nem igazán értem, hogy a bakancs szó miért nem két kával íratik, hiszen két lába van az embernek. Ha írok, mindig akad szó, amivel nem tudok egyetérteni. Ha a százlábúak bakancsba járnának, akkor elfogadom a problémát, mert száz kával nem lehet semmit, de semmit leírni. De kettővel… Még holmi pikantériája is van a szónak.
Hiába, egy nyelvésztől fantáziát várni balgaság lenne.
Tegnap négy óra három perckor kukacok jelentek meg a szekrényem melletti falon. Még a festményemet is lelökték nagy igyekezetükben. Kifúrták a falat, és úgy álltak a levegőben, mint a szögek. Nem tudom honnan jutott eszükbe ez a képtelen ötlet, de lehet, hogy nem is ezt akarták csinálni, csak ez sikeredett.
Még visszatérve a padlásra, a cserepek résein beszűrődő fény furcsán megcsíkozza a padló vastag porát, láthatóvá válik lépteim kavarta finom por, ami mindenféle alakokat öltve kísér utamon. Egyik-másik éles fogait felém csattogtatja, de nem vagyok ijedős.
Gyerekkoromban sem voltam az, bár alig emlékszem valamire. Nem is csoda, már régen elporladtak azok a napok, és azok az emberek, akik akkor körülöttem lehettek.
Sétám közben virágágyakat és más kellemességeket képzelek magam köré, gyönyörűen feldíszítem környezetemet, és külön élvezem, hogy Berta nincs itt, meg ha itt is lenne nem látna semmit az egészből.
Berta amúgy is egy elnehezedett rút dög lett az évek folyamán, és mióta tolókocsiban ül, ez csak romlott. Még szerencse, hogy a zabáláson kívül igazán nem érdekli semmi, csak reszket az éhenhalástól, inkább halálra eszi magát. Hát jobb is, mint a harcmezőn elesni.
Kellemes meglepetés ért a minap, a bennem lakó öreg hölgy barátjától kaptam egy könyvet, amit nem kell olvasni.
Csak kinyitja az ember, és a könyv magától beszél. A képi illusztrációk is kilépnek a lapok közül, és élő valóságukban jönnek-mennek az asztalon, még meg is lehet őket szólítani, ha van észrevételem.
El is határoztam, hogy írok egy könyvet, de egyelőre annyi idegen gondolat nyüzsög a szobában, hogy ilyen körülmények között mindig kiverődik a fejemből a téma. Bár nagyon avitt megközelítés részemről, mert modern megközelítésben szólva, minek a téma?
Az ember kezdjen írni, élvezze a betűkkel folytatott zsonglőrködéseit, és a végén kialakul egy akármi, amit ha hagyományosan bekötnek, akkor könyv lesz belőle. Csak az írók komplikálják agyon a dolgot, nehogy ne kelljenek a jövőben. Mert igaz, ami igaz, egy kapára vagy egy tolókocsira nagyobb szükség van, mint rájuk.
Minden szerdán nulla óra után furcsa átváltozáson megyek keresztül. Úszóhártyás gázlómadár lábaim lesznek, még a cipő is leesik róluk, ami nem csoda. Nagyon érdekes, ahogy ezeken a botokon döcögök a szobámban fel és alá, és miután nincs miben gázolnom, hát elég esetlen a látvány. Ilyenkor a bennem lakó álmok kiülnek az ágyam szélére, és nagyon jól szórakoznak esetlenkedéseimen.
De reggelre szerencsére visszaáll eredeti állapotom, és így nem aggaszt a dolog.
Berta ma úgy leitta magát, hogy rohadt ringlókkal dobálta az ajtómat, és minősíthetetlenül ordibált.
Nagy türelem kéne hozzá, ami nekem fogyóban van. Engem hibáztat, hogy a cselédszobába beköltözött öreg árnyék nem akar vele szóbaállni. Mikor ezt megtudtam, egyből szimpatikus lett nekem.
Mostanában gyakran felidéződnek bennem emlékmaradványok, ötöt-hatot összefűzök belőlük, egész érdekes dolgok sikerülnek, sajátos értelmet nyernek, így aztán sosem volt dolgokból új történetek, emlékek keletkeznek, ami rém szórakoztató.
A bennem lakó zöld ruhás álom sziporkázott tegnap éjjel. Engem akarván szórakoztatni, fejét hosszú hengerré formálta, és beledugta egy paradicsomos üvegbe. Nagy igyekezetében elfelejtette, hogy van még az üveg alján paradicsom. Mikor kikászálódott belőle, hát frenetikus siker volt.
Meglátogattam a földszinten Bertát. Igyekezett elleplezni örömét, de én ismerem annyira, hogy észreveszem, ha hazudik.
Furcsa dolgok történnek odalent. A kertben lakó rosszindulat időnként eléri ablakait, és beömlik a szobába. Hol felpúposodik a vakolat, hol meg csíkokra szabdalja valami a szőnyeget. A falon gonosz manók képei jelennek meg, és zavaróan erős a kígyósziszegés, amit csak füldugóval lehet elviselni. Örülök, hogy nem lakom a földszinten. Süketeknek, és kísérteteknek való hely.
Egy éjszaka elég volt, hogy a tiszafa akkorára nőjön, hogy elfedje az emeleti ablakomat. Ez még nem is lenne baj, de ágai között bujkálnak a manók és más férgek, minduntalan bebámulva az ablakomon. Mint karácsonyfadíszek, úgy hintáznak az ágakon, piros sapkában és pofaszakállal, két gülü szemük jeges rosszindulattal világít, és sosem pislog.
Nem nyitok ablakot, és nem állok szóba velük, mert azonnal a fekete sellőkről kezdenek beszélni, ami olyan unalmas már, hogy a hátam közepén jön ki. Egész életükben ugyanazt, és ugyanúgy mesélik. Még szerencse, hogy a sétány kövei harapnak, különben képesek lennének bedobálni velük az ablakomon.
A kertben növő broméliák, akik amúgy a kedvenceim, mindig említést teszek róluk, ha tehetem, újólag olyan erős cincogó és röfögő hangokat hallatnak, hogy majd hanyatt esem a meglepetéstől. Lehet, hogy az őket rágó tüllférgek miatt teszik.
Ezek a puha nyálkás egylábú bogarak mindent megrágnak, ami szájuk elé kerül. Mivel folyton esznek, folyamatosan ürítenek, fluoreszkáló kék csíkot hagyva maguk mögött, érdekesen díszítve a növény szárakat, amik aztán éjszaka tompa fénnyel világítanak.
El is neveztem a házat körülölelő kertet a minden lehetséges birodalmának, ami furcsa módon a benne lakók tetszését is megnyerte.
Nem tudom mi okozhatja, de a héten már másodszor úgy összezsugorodik a feljárati lépcsőm, hogy nem tudok rajta lejönni.
Ezekben az órákban milliónyi lepke szállja meg a lépcsőt, a rengeteg szárny egész szélvihart támaszt, kellemetlen kriptaszagot keverve. Ezért gyanítom, hogy a másvilágról jöhetnek, de miért pont hozzám, az rejtély.
Talán valamire figyelmeztetni akarnak, de nem jövök rá, hogy mire.
Augusztus
A ma éjszaka is teliholdasnak indul, megint meg fog jelenni az aranyhíd, rajta különböző életkorú magammal.
Ott fognak állni és integetni nekem, én meg visszaintek, mert úgyis fogunk találkozni, ha feljutok a hídra. Akkor majd egyesülünk, mindegyik belecsúszik a másikba, míg egy alak nem leszünk, és akkor elindulok a fényes és távoli látvány felé, ahova mindig is készültem.
Ez a csodálatosnak ígérkező lebegés nagyon izgat, alattam lesz a világ, és nagy szürke szárnyaim szelében arcomat az égnek emelve szállok és szállok a végtelenben, a végtelen felé.
Ez lesz az a pillanat, ami örökkévalóságba merevedik, végtelenné válok a végtelenben, lelkemben szóló vad és szelíd dalokkal megdíszítem repülésemet.
Már nagyon régen nem jártam a pincelejáróban, ami a hátsó kerti kijárathoz is vezet. A lépcsők ugyanolyan nedves, csúszós rondaságok, mint régen, amikor Berta állítólag kocsistól leesett.
Amikor óvatosan elhaladtam a kapaszkodó mellett, megint felizzott a fal, őrizve az esemény emlékét. Leérve a kerti kijárathoz, alig tudtam kinyitni a faajtót, úgy be volt dagadva a használatlanságtól.
Mikor nyögve és méltatlankodva kinyílott, beáradt a kert dohos-nedves bűze, ami nem is emlékeztetett a hajdani kert szépségére. Minden mindenre ránőtt, olyan sűrű növénysátrat alkotott, hogy a fény meg sem kísérelte áttörni. A lombsátor alatti sötétségben megmozdultak a szendergő fekete és lila emlékek, gonosz és lélektelen szemeikkel méregettek, ahogy az ajtóban álltam.
Nem jöttek közelebb, de tudtam, nekem sem tanácsos kilépnem.
Nem is próbálkoztam, mert minek próbálkozzam, de mégis felháborított, hogy a saját házamban nem tanácsos kilépni az ajtón.
Nem is próbálkoztam, mert minek próbálkozzam, de mégis felháborított, hogy a saját házamban nem tanácsos kilépni az ajtón.
Kövek gurultak lábam elé a sötétségből, egyszerre beszéltek és sziszegtek, így nem értettem egy szót sem. Gyorsan becsuktam az ajtót, és az elsötétült folyosón éreztem Berta kislánykori jelenlétét, mert itt kóborol az épületben, néha hallom hamis énekét.
Az én kis kori szellememmel is néha találkozom, de csak a fele látszik homályosan, mert még élek, ugyanakkor Berta állítólag halott.
Persze, a rendőrségnek ez az állítása képtelen baromság, de nem szóltam, mert joguk van azt hinni, amit akarnak.
Lehetségesnek tartom, hogy Berta lelke garázdálkodik a kertben, ezért lett olyan amilyen. De ha ez igaz, nem értem ellenségességét. Hiszen ma is tologatom, ha igényli, bár egy köszönöm nem sok, annyi sem hagyja el a száját, és gondoskodom, hogy vad étvágyának eleget tudjon tenni.
Na az igaz, hogy a lépcsőkön felcipelést nem vállalom, mert nagy súlya meg a kocsi meghaladja erőimet. Így is tisztában vagyok vele, hogy betegségem esetén csak a bennem lakó öreg hölgyre számíthatok, mert hajdani szerelmem roncsa, teljességgel megbízhatatlan.
A kis tó, a kert mélyén teljesen eliszaposodott - hallom a zöld álmomtól -, már csak nyúlós férgek lakják aranyhalak helyett. Nem is baj, hogy nem merek kimenni.
Szoktam látni az ablakból azt a szöghajú piszkos vénséget, aki aranyhajú királylánynak látja magát.
Integet, csábít, hogy menjek le hozzá, de legalább engedjem be a házba. Biztos egy régi rossz emlék reinkarnációja, ezekkel nagyon kell vigyázni.
Nem engedhetem meg magamnak az óvatlanság lukszusát, legyen nekem elég a Berta, mint púp.
Bár Augusztus van, mégis leesett egy finom hó, ami ebben az évszakban nagyon szokatlan. Szerencsémre hideg nem lett, így nem kellett előkeresnem a sínadrágomat. Vannak szerencsés pillanataim.
Ezekből, ha sok van és rendszeres, az már egy sikeres élet. Ennek a sikeres halálhoz semmi köze. Csak úgy mondom.
A dombunkról levezető sáros-köves út, ami az országútba torkollik, hatalmas pataszerű lábnyomokkal van tele. Felfelé haladnak a kertkapumig, majd vissza az országút melletti erdőbe. Helyenként vörös-durva szőrcsomók is éktelenkednek a sárban, gondolom a lábnyom tulajdonosától származnak.
Meséltem Bertának is a dolgot, de ő sem tudta ki lehet ez.
Mindenesetre jó lesz vigyázni, mert a nyomokból ítélve nem lehet valami jóindulatú a lény. Majd az esti párával érkező tengerszagú ködök elűzik ezt a valamit. Remélhetően.
Nem örülök ezeknek a felfedezéseknek, éppen elég az, ami a kertben van. Nem kell ezt überelni.
Az alprefektus jött elő egy régebbi álmomból, és felajánlotta, diktál nekem, ha írok. Nagyon kedves tőle, de nem tudom mit diktálna, hiszen én sem tudom előre mit fogok írni. Jó vicc.
A kerti éjszakából nagy nyüzsgés és ordítozás támadt az ablakomra. Ki kellett néznem, és sosem látott élményben volt részem. Még az öreg hölgy is mellém könyökölt az ablakpárkányra, így meg is tudtuk beszélni a látottakat.
A fák és bokrok csak úgy dűlöngéltek a verekedő manók, kertirémek, és fátyoltetvek harcától. Nem is sejtem min veszhettek ennyire össze, de derekasan püfölték egymást. Még a gonosz nyálak is folytak rájuk a fákról, a szentjánosbogarak cikázó fényei villogtak a bevert orrok és fejek között.
Felemelő volt számomra a látvány, mert mindegyikőjüket utálom, és ők is engem. Felváltva hordtuk ki az öreg hölggyel a jeges csapvizet, és öntöttük rájuk. Még nagyobb lett a sivalkodás és zűrzavar, mert ezek irtóznak a víztől. Mondhatom, remekül szórakoztunk.
Beszéltem egy csótánnyal, javasolta egy mofetta építését, Bertának is meséltem a dolgot, de ő elzárkózott. Így aztán nem lesz belőle semmi.
Már másodszor történik, hogy a sötét kerti sétányon végigtrappol egy nagy fekete csődör, nyergében egy kámzsás alakkal. Csak úgy úszik utána csuhája, arcát rejti a csuklya, egyik kezében egy nagy kardot tart, és lovának patái élesen csattognak a köveken. Jéghideg orkánszerű szél kavarog a lovas körül, de a fák lombjait meg sem mozdítja. Feje körül nyúlós árnyak örvénylenek, süvöltő hangjuk fülszaggató. Tátott szájuk és üres szemgödreik közé belehasít a kard, kettényitva a fergeteget, ami azonnal össze is zárul és örvénylik tovább. A tömegből kiemelkedik Berta arca, kettényílt vérző koponyája, arcát felém fordítva emeli öklét és fenyeget.
De miért fenyeget? Semmi közöm a halálához, különben is felhallatszik a földszintről kocsijának nyikorgása. Nem értem miért hiszi, hogy meghalt. Azt sem értem, mit keres a lovast körülvevő forgásban. Ki ez a lovas? Olyan rettenetet áraszt magából, hogy szinte kellemetlen. Megfagy tőle az emberben a lélek. Goethei látomás -mondom az öreg hölgynek, lássa milyen művelt vagyok.
Meg is van lepve. Na ja…
Majd alkalomadtán a Vörös Pimpernelt is elsütöm neki. Végre végighaladt a sétányon a lovas, és felemelkedve eltávolodott a hold fényútján az ég felé. Remélem, ma éjjel már nem lesz szerencsénk.
Már megint akkora a cirpelés a kertben és a padláson, hogy nem lesz nyugodt éjszakám. Meg ezek a nyomorult alakok is folyton kifolynak a fülemből és az orromból, járkálnak a szobámban, aztán lemennek a lépcsőn Berta lakrésze felé. Az egyik kövér, és nincs meg a feje. Így képtelen vagyok azonosítani.
Mostanában gyakran feltűnik a csillagtalan égen a fehér hajó. Méltóságteljesen ellebeg az ablakom előtt, fenségesen dagadnak a szélcsend ellenére vitorlái, és gyászének száll az üres fedélzetéről.
Gondolom, a végtelenből a végtelenbe tart.
Az öreg hölgy szerint abba a dimenzióba, ahol testetlen gondolatok időznek, csak lombjai vannak a fáknak, és lélekharang ringatja a fénybenfürdő csendet. Igazán szép lehet, remélem odakerülök egyszer.
Ha Berta is odajönne valamikor, hát nagy bajba kerülne, mert nem tudja befogni azt a ronda száját, és biztos probléma származna belőle. Ha ez megtörténik, én mosom kezeimet, még azt is letagadom, hogy valaha is ismertem.
Ez szilárd meggyőződésem, megmondom neki is. De nem vagyok hajlandó ezen előre izgulni, okosabb, ha lepihenek, és abba az álmomba menekülök, amiben ő nem szerepel.
A folyamatosan múló jelenben várom a jövőt, pedig azt jelen néven megállás nélkül élem. A jövő, a jelen folyton változó állapota, egy futószőnyeg, ami folyamatosan alám gördül, megyek rajta előre a jövőt elérendő, holott azon megyek.
Ezt tárgyaltuk az öreg hölggyel, mert Bertával nem lehet ilyesmiről beszélni, mert szerinte minden marhaság.
Pedig hiszem, hogy a múlt emlékeinek tudatában így élünk a jelenben és a jövőben egyidejűleg. Az élőt a szőnyeg viszi előre, a holtat az emlékezés. Ez a dolgok rendje, és működik is.
Szerencse, hogy ez a döntés nem embertől származik, mert ha bárkinek kikéred a véleményét, hatból nyolc álláspontot kapsz, és indul az anarhia.
Ez a szó olyan, mint egy női név. Anarhia kedves, levenné lábát az asztalról?
Hasonló szóhangzásoknak nem kell hasonló értelemmel bírni. Például az anarhia nem azonos jelentésű a monarchiával. Ezt gondolom azért látom ennyire élesen, mert aki egyidejűleg éli a jelenben a jövőt, annak széles látóköre van.
Nem úgy, mint a Bertának, aki egyedüliként a jelenben éli a múltját. Meg is van a látható eredménye.
Remek álmom volt. Voltam egy büfében, ahol csak palacsintát lehetett enni. A falban volt egy lyuk, abból kiállt egy végtelenített palacsinta vége, a vendég odaállt, és elkezdte enni. Ha jóllakott, odébbállt és helyére lépett egy következő vendég.
Persze a kertben lakó gonosz manók nagy bajban lettek volna, mert létra nélkül nem képesek egy ilyen helyen ebédelni.
Reggel óta kilógnak az idegeim a fejemből, és lépten-nyomon rájuk lépek. Már próbáltam kendőt kötni a homlokomra, de nem ér semmit. Ez valószínűleg idegi szétziláltságomnak tudható be, ami viszont Bertának köszönhető. Mert kitolattatja magát a fürdőbe, aztán ordít, hogy vissza, majd megint ki és megint vissza, és ez így megy vagy másfél órán keresztül.
Más már rég megölte volna, én meg birkatürelemmel viselem, és íme az eredménye.
Mégiscsak el kéne mennem valahova kikapcsolódni, nem normális dolog, hogy ki sem megyek a házból. Persze ennek is oka van, történetesen, ha kimennék, vissza is kéne jöjjek, ami dupla út. Értelmetlen lenne így fárasztani magam minden ok nélkül.
Az alprefektus megígérte, egyik alkalommal elhozza hegedűjét, és rögtönöz egy koncertet. Nem igazán hittünk neki, de tényleg eljött, és hozta a gitárját. Nem tudtuk megértetni vele, hogy ez nem hegedű. Még vonója is volt hozzá, és akkora ribilliót csapott vele a gitáron, hogy majdnem belerokkantunk. Utólag mondta, hogy saját szerzeményét hallottuk.
Mostanában nem találkozom azzal a rút vénasszonnyal, aki a földszinten lakik. Na nem éreztetem vele, hogy ronda, udvariasan váltunk néhány szót, és ő belép az előtér falába.
Berta tolókocsija biceg. Az egyik kereke kisebb lett, így, ha tolom, ütemesen oldalirányban billeg, igyekszem gyorsan tolni, mert akkor úgy csapódik jobbra-balra a feje, mint egy tök. Én remekül szórakozom rajta, ő meg azt mondja nem. Engem hibáztat az egészért, mert hibást azt mindig keresni kell.
A verekedés óta a kertben nagy a feszültség. Mindenki sértődött, és a másikat okolja. Láthatóan bele vannak betegedve, hogy engem nem lehet okolni semmiért, mert boldogan kiirtanának a környékről, de szeretnének önigazolásul indokot találni. Még a múltkori hideg zuhanyt nem tudták megemészteni. Ezeket mind a kerti kijáróban álló kaktusztól tudom, vele szoktam beszélni, és ő tájékoztat a mindenkori eseményekről. Jókat szoktam derülni rajta - a háta mögött -, mert mexikói akcentussal beszél, és időnként baromi dolgok kerekednek előadásaiból.
Az éjszaka éreztem, hogy vihar készül, a csillagtalan égbolt vészjóslóan ült a világra, távolról némán villámlott, és nagy lett a szélcsend. Minden feszül azóta is, az egész nap egy szorongó várakozás. Borzalmas melegek vannak mostanság. Olyan a szobám, mint egy katlan. Éjszaka sem jön a megkönnyebbülés, még az álmaimról is folyik a víz. A zöld álmom rosszul is lett. Nem egy kánikulai álom, egyszerűen nem bírja ezt, ami van. Én is próbálok egyik ébrenlétemből a másikba menekülni, de minden hiába. Téli álmom nincs, a többi meg elviselhetetlen.
Bertát is megszántam, kocsistól betoltam a zuhany alá. Most az egyszer nem csinált jelenetet.
Délelőtt rajtaütésszerűen kirohantam a kertbe. Olyan meglepetést okoztam ezzel, hogy az elképedt lakók elfelejtettek rám rontani.
Nagyokat ugrottam, és hadonásztam a karjaimmal, aztán visszarohantam a házba. Akkor ocsúdtak fel elképedésükből, és üldözni kezdtek. Csak úgy koppant a fejük, ahogy nekicsapódtak az ajtónak. Én hatalmasan hahotáztam, hogy jól lehessen kint hallani. A zajokból ítélve magukon kívül voltak. Most majd jó lesz vigyáznom magamra, mert mindegyik feni rám a fogát.
Az öreg hölgyet meglátogatta egy ismerőse. Nem volt ellenszenves, jól elbeszélgettünk. Nekem szokatlan volt, hogy beszélgetés közben mindig alakot váltott, eleinte elég zavaró volt, de belejöttem. Hiszen nem kell senkinek mindig ugyanannak látszani. Egy álombéli pedig megteheti, hogy úgy nézzen ki, ahogy akar. Beszélgetés közben sült ki, hogy jól ismeri az alprefektust. Így, egyből akadt közös ismerősünk, ami teljesen mindegy ugyan, de azért közelebb kerültünk egymáshoz.
Nem okos mindenkitől távolesni, mert úgy járhatok, mint a Berta. Neki nincsenek benne lakó álmai, ezért külön utál engem. Még mindig jobb, mintha sajnálna. Hát nincs igazam?
Már ki kéne takarítani a házat, mert ismerek olyan koszokat, amik már évek óta ugyanott hevernek. De az is igaz, hogy a bentlakó kísértetek megszokták, és nem érdeklik őket az ilyen földi dolgok.
Egy fényképalbumot találtam a lomtárban. Benne Berta pereputtyával, meg Berta gyerek- és lánykori képeivel. Egyik felvétel sem volt barátságtalan, hosszan elbeszélgettek velem. Az egyik képen Berta horgászbottal állt, rajta lógott egy hal. Még mindig ficánkolt, sose hittem volna, hogy ennyi éven keresztül bírja a levegőn. Nem értek a halakhoz, lehet, hogy ez tüdőshal volt.
Újólag valami lappang a házban. Nem akarom, hogy hozzám is bejöjjön, ezért a küszöbre szereltem egy lappangóriasztó készüléket, ami szerencsémre jól működik. Éjszakánként hallom, hogy kint motoz az ajtóm előtt, és dühöng.
Ez most úgy leköti minden figyelmemet, hogy aludni sincs mikor.
Csak ülök az ágyban, keresztülhajol rajtam a szivárvány, és hallgatózom.
Csak ülök az ágyban, keresztülhajol rajtam a szivárvány, és hallgatózom.
Henrik látomásai
Mostanában éjszakánként hallom a Stix surrogó, hívogató lágy hangját, hallani vélem Kháron evezőinek tapintatos és nyugodt csapásait.
A halk és óvatos loccsanások egyértelműen még nem közelítenek, de agyamban erősebben hallom őket, egyre gyakrabban.
Még nem látom kámzsás görnyedt alakját, evezőt markoló csontos kezeit, de szinte állandónak érzett jelenléte arra enged következtetni, ez csupán idő kérdése.
A fekete-nagy víz, másik partján nem tudom mi lehet, talán rejt valami élőlényt, talán ugyan úgy van benne valami halál utáni élet mint ahogy erről a partról ígérik, most élőnek láthatatlan belső világ, ami még rejtve van. Mert a tompa evezőhangokat hallgatva éjszakai ágyamon, sok minden eszembe jut, ami nappal értelmetlen szamárságnak tűnhet.
Mert valójában a Stix vize tényleg víz, vagy csak nem ismervén azt a másik szót azért mondunk vizet? Hát ki az, aki ezt tudja.
Minden amiről fantáziálok csak emberi fogalmak megjelölései, nincs az anyagtalan virtuális meglévőségekre ismert szó.
Minden amiről fantáziálok csak emberi fogalmak megjelölései, nincs az anyagtalan virtuális meglévőségekre ismert szó.
Csak érzékeinken keresztül érzett valóságok anyagban gondolkodó értelemmel nem azonosíthatók, nincsenek rá szavaink csak tapogatózunk, és mindenféle torz elméletekkel igyekszünk magunknak elmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Kháron az, aki pontosan tudja miről van szó, de ő hallgat. Nem beszél, mert nem az ő dolga. Akit átvitt az megtudja, akit meg még nem, annak az a világ úgysem létezik.
Nincs mit mondania.
A világokat összekötő néma evezős, számára az ember csak egy lényegtelen-múló valami, ami a létező ismeretlenek egyik tartozéka, kinek semmiféle rálátása az egészre nincs, értelmetlen lenne bármibe is beavatni, hisz meg sem értené.
Fekszem az ágyamon, hallgatom a nagy víz álmosító surranásait, az evezőlapátok loccsanó zaját, és várok.
Ez a dolgom.
Bejegyzések
