ESSZÉ ?

„A művészet, a szellem luxusa”…

Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy  plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.

Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült indiviidum, aki nem is tehet másként.

Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.

Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat számit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.

„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/

Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.

„ Játszd újra Sam „

Ne törődj te semmivel. Csak a dallamra figyelj, éld bele magad a hangorkánba, és esküszöm, menni fog.
Fenn állsz a színpad közepén, nem közel a zenekari árok széléhez, mert netán belezuhansz, és oda az előadás.
A rád fókuszált fejlámpák, a 2000- es szuffiták, amúgy is lehetetlenné teszik, hogy lásd a közönséget, éppen elég neked odafigyelni, hogy ne sülj meg a vad erős fények ontotta hőtől.
Most is, magányosnak, és védtelennek éled meg magad ott középen és egyedül, ezernyi szem vizslat a sötétből, amit érzel.
Elég, ha jól játszol, ne add bele a lelkedet, ez a halom sznob, úgy sem érzékelné, te meg lassan elfogysz az igyekezettől, mert egy ponton nem tudod magad türtőztetni, és beleadod a játékba az egész lelkedet.
A fortissimóknál, elismerően összebólintanak, a pianóknál viszont nem képesek érzékelni az éteri finomságokat, de nem is csoda, nem azért vannak ott.
Egymást figyelik, ki van ott, mert egy ilyen alkalommal elváratik, hogy a Nemzet intellektuális krémje ott legyen.
Persze, csak a kiválasztottak vannak jelen, mert az arc nélküli tömegek, csak a csehókban hazudozzák egymásnak malac történeteiket.
Ezek az emberek, igen fontos részei társadalmunknak. Teszem azt, egy gyalogsági roham alkalmából, ők képezik az első sort, ők, akikről soha nem emlékezik meg a hálátlan utókor.
Persze nem is csoda, még azt sem tudják, hogy néz ki egy basszuskulcs, a sztakatoról nem is szólva.
De te, minden este játszd újra Sam, és ne változtass, mert megzavarod a hallgatóságot, nehogy improvizálj, mert azt fogják hinni, hogy elcsesztél valamit. Csak a megszokott szóljon, mert a megszokás nagyúr, annak is idő kellett mire sikerült, és egy új variációt, elölről kéne megszokni, ami fárasztó, és nem arra vettek jegyet.
Te csak minden este játszd újra Sam. Ugyan úgy kiöregszel idővel, mintha kifújnád a trombitád lelkét. És az utókor, ugyan úgy elfelejt, mint a csehó daliáit.
Ha szerencséd lesz, végezetül felkúszik a kék égre egy rád emlékeztető szivárvány, aminek, szokatlan módon, trombita alakra emlékeztető formája lesz.

BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.

CSAK A SZÉL FÚJ, MÁS SEMMI

Hát, az is valami, - mondta Konrád- van, ahol még ez sincs, motyogta saját magának.
Itt, a nagy lapos sziklámon ülve, a szakadék felett, még a szél is erősebb, nem gátolja semmi, a szakadékból jön felfelé, örvényként forog a sziklám körül.
Engem már ismer, vigyáz, nehogy lelökjön.
Gondolom, valahol a mélység sötétbe vesző rejtelmeiben keltődik, amit ember még nem látott, ott élőlénynek nincs mit nézelődnie, nincs mit keresnie, ez olyan lehet, mint a lélek háza.
A meredeken lezúduló falak sziklákkal tarkított, mélységbe hívogató néma hangjai, egy olyan szívóerő a szemlélődőnek, hogy szinte vágyat érez a leugrásra.
Egy nagy ugrással felhasalni a mélység fölé a levegőbe, széttárt karokkal szállni lefelé, érezni a szél felerősödött simogatását egész testemen.
Figyelni, ahogy egyre nagyobb tempóban közelít a mélység sötétje, őrült aggyal várva, hogy feltáruljon a titok, amit még senki sem látott.
A soha véget nem érő vad tempójú zuhanás, mert a mélység végtelen, csak senki nem tudta. Mert emberi aggyal végiggondolt történetben nincs végtelen, valahol mindennek vége szakad egyszer, de ez egy másik dimenzió kapuja is egyben, amivel számolni kellett volna.
Már csak a sötétség vesz körül, és az orkánná erősödött szél, biztos valami végkifejlet felé közelíthetek.
Összefolyik az én, vagy más fogalma, csak emberek vannak, idő, és napszakok nélkül. Az ugrom, vagy ugrik mindegy, az ugrás ténye a lényeg.

Az egyre gyorsuló zuhanás szele lassan lebontja rólam a ruháimat, ködössé, valószínűtlenné koptatja emlékeimet, már csak a kíváncsiság motoszkál bennem, mi lesz majd, hogyan tovább?
Már érzem, egyre erősebben egy másik dimenzió leheletét, szagát, átölel, az idegen vagyok szorongató érzése.
De valami ringatni is kezd, mint egy kis babát, hogy lecsendesítse esetleg meglévő félelmeimet, mert a kiszolgáltatott bizonytalanság érzete rémes elesettség érzést okoz.
Mintha zuhannék egy semmibe, valami felé, ami teljességgel ismeretlen, és biztosan nem az én világom.
Az egész olyan, mint egy álom, egy szorongató állapot, ami kezd elviselhetetlenné válni, és tudom, hogy nincs visszaút.
Felrémlik emlékeimben, hogy mi mindent nem csináltam, és amit tettem, azt sokkal jobban kellett volna tegyem, ez a felismerés, ami fájdalmassá teszi, az az, hogy nem lehet már visszacsinálni.
Szabad akaratom meséje végleg eloszlott, már csak tárgya vagyok valaminek, amiről azt sem tudom mi.
Lehet, idáig is tárgy voltam, csak nem gondoltam végig, nem hittem volna el, talán ezért intéződött úgy, hogy eszembe se jusson.

Akár milyen mély ez a szakadék, egyszer ennek is vége kell legyen, és megérkezem valahova, amiről még elképzeléseim sincsenek.
Tény, hogy a szorongáson kívül, van bennem egy kíváncsiság, egy lámpalázas színész érezheti ezt a függöny rejtekében, várva a végszót, amikor színre lép.

Már nagyon régen zuhanhatok ebben az éjszakában, lassan elömlik rajtam egy nyugalom, a felismerés, hogy tovább kell lépnem, mert állítólag a lelkem örök, és vándorol a maga módján a világok végtelenében, ahol minden más, de mindenütt én, én maradok.

Egyre könnyebbnek, egyre testetlenebbnek érzem magam. Gondolataim, érzéseim, korlátok nélkül szárnyalnak a süvöltő sötétségben, kiteljesedetten, szabadon létezem, és biztonságérzetem is visszatért.

Arcomhoz nyúltam, de döbbenten tapasztaltam, hogy sem arcom, sem kezem.
A testembe zárt énem száguld csupán, szabadon és fékeveszetten, elmondhatatlanul hatalmas érzés, sosem tapasztalt megkönnyebbülés.
Agyam, koponyámba zárt gondolatai, kiszabadulva, lázasan száguldanak, kitöltve a láthatatlan, sötét teremet, gondolataim tömegének sűrű légterében, lassulni kezd zuhanásom.
Aztán lefékeződik, csak a sötétség vesz körül, és végtelen csend.
Most várok, várom, hogy lassan láthatóvá, érzékelhetővé váljon az a közeg, amibe érkeztem.