A teáskanna esete


A vén teáskanna végigcsoszogott a szúrágta, percegéstől hangos padlón, kétszer megbotlott a kopott, helyenként rongyos szőnyegben és nekitántorodott a poros almárium esztergált lábának. A koccanástól teteje kajlán félrebillent, nagyot káromkodott. A jelenet groteszk látványa, a kanna dühkitörése oly váratlanul érte a komódon álló porcelán angyalt, hogy csilingelő hahotája úgy zúgott végig az ebédlőn, hogy a bőszült öreg kanna beleremegett. Miután felocsúdott első elképedéséből, a porcelán angyalra zúdította összes mérgét.
Bőszült haragjában idétlen szárnyas poloskának nevezte, minden rosszat kívánt neki, ami hirtelen eszébe jutott.
Az angyal nem sértődött meg, tudta, a kanna sosem fog a komódra feljutni, képtelen megtorolni csúfondáros viselkedését. Szárnyait csattogtatva grimaszolt, szamárfüleket mutatott, utánozva a vén kanna nehézkes-ügyetlen mozgását.
A kanna tombolt, az angyal harsogva nevetett.
Ez így ment hosszú perceken keresztül, míg – hogy-hogy nem, – az angyal megbotlott a horgolt terítőben és a padlóra zuhant. Mondanom sem kell, darabokra tört.
A falióra ijedtében kongatni kezdett, a vázában a poros művirágok összesúgtak, aztán újra csend lett.
Csak a vén teáskanna nehézkes döccenő lépteinek távolodó hangja hallatszott, majd azt is benyelte a kopott szőnyeg.
– Csúnya dolog valakin gúnyolódni, mert nem lehet egy helyzet soha olyan biztos, hogy fordítva ne sülhetne el. – gondolta a kalaptartó. – Aki fegyver által vétkezik, fegyver által vész el. – szólt halkan, mire az asztalon felejtett morzsalapát komoran bólintott.

Szeretet


A vén patkány igen ronda volt. Csomókban hullott a szőre, bőrén vörös foltok éktelenkedtek, és tele volt bolhával. Vastag-kopasz farka viszolygást keltett bárkiben, aki látta. Szinte fogatlan száját ritkás-kókadt bajusz keretezte, szeme, szaglása már nem volt a régi, egyre jobban fárasztotta a mindennapi betevő falatért folytatott küzdelem.
A többi pincelakó lehetőleg távolt tartotta magát nyomasztó személyétől, meg féltek is tőle. Volt fáradt tekintetében valami megmagyarázhatatlan szigor, kérlelhetetlen keménység, ami lehűtötte a hetvenkedőket. Ha lassú-kimért lépteivel végigvonult a pincefolyosón, minden elcsendesedett. Farka végtelenített kígyót rajzolt a porba, távozása után is jelezve: itt vagyok, jó lesz vigyázni.
Az utóbbi időben szeretett aludni. Álmában szép volt és fiatal, szőre ragyogott a fényben, fogsora fehéren villogott kackiásan álló bajsza mögül. Gyors volt, majd szétvetette az erő. Éles szemei drágakőként csillogtak.
Az ódon épület egyik földszinti-homályos, vizes lakásában lakó öregasszony volt az egyetlen élőlény, aki nem ódzkodott tőle. Rendszeresen hordott neki a pincelejáróba ennivalókat, lehetőleg olyat, amit nem kellett rágni. Már messziről felismerte nehézkes lépteit, ahogy ereszkedett le a lépcsőkön, kezében a kopott zománcú vastányérral. Nyögdécselve ült le az utolsó lépcsőfokra, maga elé tette a tányérkát és várt.
Ő nyugodt léptekkel, hangtalanul megjelent, mint egy kísértet. Nem tartottak egymástól.
Kényelmesen nekiállt falatozni, az öregasszony meg beszélt hozzá. Ő ugyan nem igazán értette, mit, de hanglejtéséből érezte, kedves dolgokat beszél neki. Már annyira ismerték egymást, hogy az asszony néha meg is simogatta. Először rettenetes érzés volt, de most már szinte igényelte. Az ebéd bevégeztével még hosszú ideig ült az üres tányér mellett, hallgatva a hozzá intézett szavakat.
A bársonyos-monoton beszéd elringatta, melegséggel töltötte el szívét.
Aztán a néni nehézkesen felállt, az üres tányérral kezében elindult felfelé, ő addig nézte, míg el nem tűnt a fordulóban, majd elindult lefelé, kopott figuráját elnyelte a sötétség.


Trapéz


Tele voltak a cirkuszi lelátók. A vakító fényözönben csak elmosódott tömeget érzékelt, zajok vízesésre emlékeztető vég nélküli zsongását.
Nagyon magasan lógott a kupola alatt lengő hintán. Görcsösen markolta a farudat, lábaival ütemes lengőmozgásokat végzett, egyre fokozva iramát. Végigzúgott a manézs felett, a széksorok légterében, majd ugyanezt hátrafelé. A lengéshossz már nem volt fokozható – jól tudta, hiszen számtalanszor bemutatta már a számot, érezte, kezdeni kéne már a mutatványt, de szándéka a felismerés szintjén elakadt.
Valahogy magával rántották a történések, ő sem értette az egészet, érzékelte, ebből egy sosem látott botrányos kimenetelű dolog lesz, mégsem tudta rávenni magát, hogy a lengést abbahagyja. Végtelen nyugalom és közöny lett rajta úrrá – álomban élte meg a jelent – szemei előtt összefolytak az események a valóság euforikus meglétével. Kezei tőle független vaskampókként szorították a hinta rúdját, lógva száguldott a levegőben, mint hatalmas inga. Kavargó fények, sugdolózás, a suhanás tompa-surlódó hangjai összekeveredtek a kupolában, a falnak csapódva visszaömlöttek röpködő alakjára, lefolyva mindenre, ami alatta élt és várakozott.
Már a közönségnek is feltűnt a vég nélküli lengedezés, egyre nagyobb lett a csend, minden szempár az artistát figyelte. Ágaskodni kezdett a gyanú és szorongás, a megzavarodott tömeg rémülten figyelte az eseményeket.
A tornász félálomban hintázott tovább, erősen markolva a rudat, nem gondolt semmire. Eltűnt szemei elől a lelátó, a porond, minden, ami körülvette.
Hatalmas albatrosznak képzelte magát, súlytalanul szállt a hullámzó óceán végtelenje felett, testét átjárta a hideg szél, csőrén és karmain megcsillant a napfény.
Boldogan engedte el a hinta rúdját, széttárva karjait…
– Hát igen – szólt rekedtes hangján a súlyos drapériák között várakozó frakkos törpe. – Ha eljön az idő, tudni kell elengedni a hinta rúdját.
Behunyta dülledt szemeit, és gondolatban nőni kezdett.

Képes történelem 1.


– Országomat egy lószarért – ordította III. Richard, miközben nyekkenve landolt a holt avarban. Elomló lova félig maga alá temette.
– Lószarért? – röhögött az őt legyőző lovas. – Minek neked lószar? Talán gyűjtöd? – szólt, és alaposan fejbe vágta valami buzogányfélével.
III. Richárd először látott életében nappal csillagokat.
– Te tetves teutron! – teutont akart mondani, de eséskor elharapta a nyelvét. – Nagy dicsőség fekvő embert fejbe vágni. – hörögte indulatosan. – Neked fegyver sem kéne, a hülyeséged úgy döf, többet ér minden kardnál.
A teuton bőszülten ugrott le nyergéből és kétszer alaposan seggbe rúgta a Ricsit. (Szűk családi körben és a háta mögött így szólították.) Aztán meg nagyot káromkodott fájdalmában, mert a király páncélban volt, ő pedig elfelejtette, hogy mezítláb van. De Richárdnak ez hozta meg a szerencséjét, mert az ellen kedveszegetten elsántikált, megszakítva dicső harcát.
Így aztán volt ideje kínkeservvel kikecmeregni elhunyt lova alól, összekuporodott tanácstalanságában, hogy mindenki termeszvárnak nézze. Így sikerült átmenetileg megúsznia a halált. Ott gubbasztott a sötétség beálltáig, egészen elzsibbadt kushadásában.
Feltápászkodott. Titokban örült neki, hogy nem látta mutatványát senki. Nem volt éppen királyinak nevezhető.
A csatatér tele volt elesettekkel, a sötétség, mint szemfedő borult a tájra, diszkréten eltakarva a szörnyű délután emlékeit. Botladozva elindult egy törött lándzsanyélbe kapaszkodva, bukdácsolt, sántikált és nyögött. Haladtában szórakozottan vizslatta a fekvők arcait, de nem ismert fel senkit, mert elsősorban – szokásához híven – csak magára figyelt. Az egyre sűrűsödő sötétségben teljesen elveszítette tájékozódó képességét, amúgy sem volt sok neki.
Próbálta helyzetét logikusan végiggondolni. Rájött, ha kitartóan megy, előbb-utóbb el kell jutnia valahova. Így is lett. Gyérültek az elesettek halmai, talpa alatt csak az alvó rét maradt.
– Hogy minden mennyire relatív! – gondolta. – Most már csak fű van, itt, harcnak nyoma sincs, már pedig nem lehet valami, ha nyoma sincs. Tehát mondhatom, nem is történt semmi. – Egy csapásra megkönnyebbült, a történtek távoli-valószínűtlen elbeszélésnek tűntek, lehet, nem is igazak.
– Hit és befogadóképesség kérdése az egész élet. Ha akarok emlékezni valamire, akkor az megtörtént, ha nem, azt törlöm. Ha mindig csak a virágos rétre figyelek, akkor sosem jut eszembe, csatatérré is lehet. Csupán jókor kell jó helyen lenni, és csak azt szabad vizuálisan átélni, amit akarok.
King Ricsi mélyen szívta magába az éjszaka tücsökzenés leheletét, kezdte magáról lefejteni a páncélt. Kényelmetlen vasdarabjaitól megszabadulva könnyűnek és gonosznak érezte magát. Nagyot nyújtózott és hanyatt feküdt. A csillagfényes nyári égbolt felette ragyogott. Megviselt tagjai elernyedtek, jóleső érzéssel süppedt a puha füves talajba, percek alatt elszenderedett.
Mély álmából hajnalban ébredt. Kissé törődöttnek érezte magát, de egyúttal frissnek is. Leballagott a folyóhoz, nagyot ivott belőle. Jobban esett, mint aranykupájából a nehéz spanyol bor.
Felnézett a napfényes égre, ahol sűrű felhőkben keselyűk szálltak az erdő felé, leereszkedve a fák mögötti tisztásra.
Meghökkent a madártömeg láttán. El sem tudta képzelni hova mehettek.

A kád


A kádban már kihűlt a víz. Békésen pihentek felszínén a mikroorganizmusok, bogártetemek, meg némi por.
A helyiségben álló idő unatkozott. A horpadt fürdőhengerben már régen kialudt a tűz, az üszkös fadarabok között halkan motozott a finom huzat.
Valahol a szobában egy falióra rekedten kongatta a tizet. A vízcsapon üldögélő kaszáspók már három napja döbbenten nézte a kádat. Semmit nem értett. Még mindig látta Erikát a kádban feküdni, fejét a kád szélén nyugtatva, kövér karjait a víz színén tartva, mely lassan mozgatta rövid, de vaskos ujjait.
Ekkor történt valami, ami megmagyarázhatatlan.
Erikán végigborzongott egy vibráló remegés, teste a víz alatt gomolygó, füstszerű anyaggá vált, majd átszivárogva a víz molekulái között a lefolyó nyílásán keresztül távozott.
Úgy tűnt el, mint a hajnali köd.
– Még várni kell. – mondta egy hangya.
– Hát várjunk. – felelte a pók.
Az idő szótlan maradt, csak tovább unatkozott.

Végtelen lassúsággal


Végtelen lassúsággal, reményvesztetten zuhogott a semmiben.
Részeg angyal tántorgott végig az úttesten, csak kóbor macskák és koldusok reszkettek nagyokat káromkodva, időnként puffanva egyik-másik tócsa közepében, halálra rémítve az ebihalakat. Az éjszakai jeges szél kíméletlenül támadta a szerencsétleneket, nem kímélve semmit és senkit.
Gizella elnézte az angyal csapzott, sáros szárnyait, ahogy terpeszállásban megy a nyitott csatornafedél felé.
Már majdnem ráordított, hogy vigyázzon, de az angyal az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt, és nagy zajjal felrepült.
– A kurva életbe! – hangzott a sötétből az angyal rekedt hangja, – Majdnem rácsesztem! – üvöltötte, még a szél dübörgése sem tudta elnyomni érces szövegét.
– Nahát – mondta Gizella, – ezt holnap senki nem fogja nekem elhinni. – szólt, és beburkolódzott rongyos télikabátjába.

Nyáridő


Sok minden látható, tapintható, létező. De ha meggondolom, mennyi minden van, ami létezik, ugyanakkor tapinthatatlan és láthatatlan, akkor elbizonytalanodom, megélem a csökkentlátók instabil helyzetét, és óvatosan tapogatózva élek tovább.
Mert a láthatatlan léleknél és az agynál csak az elképzelhetetlen hatalmasabb.
A „Hiszem ha látom” – alapállás kényelmes és gyáva, nem enged szembesülni önnön vakságommal, a tagadástól várom bizonytalanságom tényének feledését, remélve, ha nem gondolok rá, akkor nincs is. Felejteni a felejthetetlent, az éjszakai erdőben ordítva éneklés esete, mondjuk ki: a félelemé.
A tájékozatlanság okozta labilitás a bárd és páncélnélküliek reménytelensége, mert harcolni muszáj, és a bukás biztos. Felettem, rajtam és alattam keresztülhúzódó dimenziók, másik világok sejtelme, a tudat, hogy hatalmas nyüzsgés közepén érzékszerveim szegényes birtokában állok. Anyagtalan részem tapogatóival keresek valamit, ami láthatatlan, tudom, velem paralel létezik. Próbálom megérinteni a felém tapogatózó értelmeket, mert vélhetően a másban létezők is nyúlnak felém. Úszom a vaksötét ismeretlenben, csak végtelen kiterjedését érzem, magamba temetve próbálkozom és reménykedem.
Sejtések, hangfoszlányok, érzések folyamában figyelek, igyekszem képességeimet meghaladva kapaszkodókat keresni az engem körülvevő térben.
Mert tudom, hogy ez, amiben vagyok, a kisebbik világ, egy anyaghoz kötött fogság végtelenül rövid hosszaival, minimális információs adottságokkal. Látószerveim csak múló és múlandó tényeket érzékelnek, minden kopik, fakul, öregszik és eltűnik, mindig a végtelenített ugyanaz. Napokban és percekben gondolkodunk – szétszabdalva a keveset is, ami van, autonóm törekvéseink – reméljük – különválasztanak az egésztől, mert az a valami, ami mi vagyunk. Nagy szavakkal, elméletekkel zsonglőrködünk, közben görcsösen kapaszkodunk egy marék gazba, – amit az első szélroham gyökerestől kitép, – bebeszéljük egymásnak, hogy mi aztán biztosan kapaszkodunk. Nem merjük beismerni, hogy a mindenben betöltött helyünk olyan apró, hogy ennek köszönhetjük létünket, mert nem venni észre minket.
Itt ülök a kertben, a dombtető lehetővé teszi, hogy elém táruljon a világ. A végtelenben elködlő messzeség, ami rövidlátásom miatt tűnik annak.
De minden relatív, a kerti asztalon futkosó bogárnak én vagyok a befoghatatlan méretű akármi, amiről el sem tudja képzelni, hogy ekkora tömegű is lehet valami. A nagy önámítás dübörgése elnyomja bennünk a realitás halk hangjait, meggátolva az egészbe belesimulás alázatos szándékát, mert alázat nélkül nem megy semmi.
Ülök a kert nyári-tikkasztó békéjében, hallgatva múló énem percegését, és lázas igyekezettel keresem az indokot, ami miatt ez az egész rám nem érvényes.
Szép nyári nap, ami tudja magáról, hogy jövőre is biztosan lesz, ez ad számára egy olyan tudatot, amitől képes zavartalanul szép lenni.
Nekem csak vágyott-remélt hiteim vannak, amik nem garantálnak semmit. Sodródom a végtelen időben, valójában minden percemben búcsúzom, az egész életem egy búcsúsorozat, aminek vége nem is vitatható.
Ezért és ehhez fontos az elfogadni tudás művészete, ami szerény önértékelés nélkül meg sem kísérelhető. Kegyetlenül nehéz bevallani az igazságot, de azt is be kell látni, a tündérmesék – bár lehetnek szépek, – nem érnek semmit.
Szép nyári nap, megengedi, élvezőjeként részt vehessek ittlétében, részesüljek fényében, melegében.
A táj szépsége önti rám az élet lüktető nagyszerűségét, a most pillanatainak igazságát. Kábulatba ejtő káprázata feledteti az ezt követő éjszaka csendes sötétségét. A végtelenség és állandóság statikus, rendíthetetlen volta mindenre ráereszkedett, a csipkerózsikai álom rendíthetetlen és biblikus nyugalma kisajátíthatatlan, amiben részt kaphatsz, de szót soha.
A látvány elbódít, elringat, békét bocsát háborgó-kétkedő énemre, felülemel kicsinyes emberi aggódásaimon. Kicsit eggyé válok a természettel, erősebben érzem a tényt, miszerint benne létezem, hozzá tartozom. Része vagyok valaminek, ami tökéletes és egész, egy természetfeletti alkotásnak, amihez embernek szerencsére nincs belenyúlási lehetősége.
Lélekben lebegek a táj felett, átsüt rajtam a nap, egy elmesélhetetlen valami kerít hatalmába, amit – gondolom – megnyugvásnak hívnak.

Ősz?


Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.

Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.

A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.
Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök. Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.

Új tavasz jön,  új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.
Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.

Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.
Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve, mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.

Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.
Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés.

Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.

Monodráma



Az elsötétített nézőtéren elhalt a mozgolódás, a figyelem érezhetően a színpad. felé fordult. A dermedt csendben lassan megmozdultak a nehéz-bordó brokátfüggönyök, feltárult a díszlet.
A zenekar halkan és láthatatlanul megszólaltatta a nyitányt, a muzsika egyre erősebben és harciasabban harsant, betöltve a terem legtávolabbi zugait. Az életet adó deszkák teljes terjedelmükben láthatóvá váltak.
Kéklő távoli hegyek, az alkonyati fényben búcsúzó erdők, a színpad közepén húzódó murvás sétány, öntöttvas lábú faléces pa­dokkal.
A zsinórpadlásról lelógatott felhőcskék meglehetősen primi­tívre sikerültek.
A nyitány nagy nehezen bevégeztetett, a színen megjelent egy koldus. Lepusztult rongyaiban, rossz cipőben és gyűrött kalapban elcsoszogott az első padig, kimerülten rárogyott. Végigkotorászta összes zsebeit, mire megtalálta azt a csikket, amit keresett. Körül­ményes-ráérősen rágyújtott, füstbe burkolva borotválatlan, viseltes arcát. Meghatározhatatlan korú volt, lehetett akár ötven, vagy het­ven éves is. Meggörbült felsőtestét térdeire könyökölve tartotta, bal kezében a parázsló cigarettacsikk úgy világított az egyre tompuló alkonyati megvilágításban, mint haldokló szentjánosbogár.
A halk muzsika sokszorosan átölelte görnyedő alakját, ami egyre inkább rongycsomóra emlékeztetett.
Aztán lassan hanyattfeküdt, végtelen kimerülten kinyújtotta vékony lábait – és meghalt.
Lelógó karjának ujjai még tartották a csikket, de a fényes kis pont – a parázs – már kialudt.
A fuvola hangja szemfedőként takarta be már mozdulatlan alakját, a függöny hangtalan megrendüléssel, részvéttel és fájda­lommal fedte el a látványt.
Elmenni kötelező és sokféleképpen lehet.
Akár így is.

Emléktár

         
         Döntéseidbe mindig belebeszélnek az emlékek. Ők, akik a szemeden kilátva átértékelik, korrigálják a látott képet, mérlegelnek, és aktív részesei elhatározásodnak. Két hasonló lehet, de két azonos esemény sosem történik. Minden percben módosítanod kell álláspontodat, amit emlékeid végeznek el helyetted. Nincsenek receptek, csak tág értelmezések, rugalmas hozzáállásod az egyetlen, ami meg­menthet a baklövéstől. Nincsenek okos felnőttek és tapasztalatlan buták, csak fiatal és öreg gyerekek, akik vagy melléfognak, vagy nem. Semmire sincs garancia.
Ilyen feltételek mellett dönteni nem egy szerencsés dolog, de más lehetőséged nincs. Döntéskényszer mindig van, nagyon kellemetlen, és megvan a rizikója, a fennáll tévedés réme, de akkor is lépni kell. Aztán jön a kétkedés lila kísértete, a sok de meg ha. Mi­nél inkább elhessegeted a gondolatot, annál erőszakosabban jelent­kezik. Ez egy ördögi kör, nem lehet előle kitérni, hozzáadódik a következő döntésed, ami fokozza a kínos hatást. A dönteni meréshez hit kell, biztonság és bátorság, hogy az utózöngéit el tudd viselni sérülés nélkül.
Eleve objektívnek kellene lenned, de szubjektív alapállásodat nem tudod háttérbe szorítani. Ha maradéktalanul sikerülne, akkor egy puha, gerinctelen, és saját vélemény nélküli ember lennél, ami mindennél rosszabb. A nyílt állásfoglaláshoz bátorság kell, mert minden esetben vihart kavar. Habár egy jó kis botrány felrázza a halandót, a döfések és ütések viharában megvillogtathatod elméd pen­géit, sziporkázhatsz és megmérettetsz, ami nem hiba. Az pedig, hogy nemes harcodban benne van a bukás lehetősége is, külön izgalmassá teszi a csatát.
Hogy álláspontod mennyire jó vagy rossz, ez elméletileg bár nem, gyakorlatilag mégis teljesen mindegy. Mégpedig azért, mert ha szilárdan képes vagy hinni abban, amit teszel, akkor az neked jó. Jó ügyért helyes döntés mellett is lehet kudarcélményed, de akkor magadban keresd az okát, mert nagy bizonyossággal vak hited hibázik, a kez­det kezdetén becsaptad magad. Hatalmas butaság, mert te iszod meg a levét, és mindig kisül. Csak akkor szállj ringbe, ha szilárdan hiszel abban, amiért kockáztatsz, és a győzelem akkor sem garantált. Ha buktál, gondolj arra a marhaságra, hogy teher alatt nő a pálma, meg így tanulsz – stb. Az igazság az, hogy az ember sosem tanul, me­netrendszerűen követ el hibákat, dühöng és tanulságokat von le, és elköveti a következő baklövését.
Sosem hibázni igen zavarba ejtő állapot lehet, ugyanolyan rossz és bizonytalan, mintha folyton hibáznál. De mit tehetnél mást – te múló álértelem, sosem dönteni nem lehet, ha meg teszed, jön a szorongó kétkedés. A végén egy ideggyenge-labilis majommá válsz, kitérsz, és megúszásra mész, a többiek meg legyintenek rád, mondván – te egy nyomorult senki, egy arctalan bábu vagy. Talán legjobb, ha harsogva fenntartod a tévedés jogát, ha mellényúlsz, van mire hivatkozni. Na persze a veszély fennáll, hogy egy vödör nyálban tekergő kígyónak könyvelnek el, de valamit – valamiért, leg­alább élve hagynak. Kifelé meg úgyis letagadod.
Fontos, hogy ne csak igazad legyen, hanem eszed is, az idő majd homokot hord disznó­sága­idra, különben is minden csoda három napig tart. Kifizetődőbb, ha döntetsz, ekkor baki esetén nem fröccsen rád a következmény fekáliája, ami – valljuk be, – nem kellemes dolog. Van, aki akkora művésze a döntésnek, hogy kétértelmű helyzetet teremt, és akármerre is dől el a téma, ő nem sérülhet. Ez elég gerinctelen, de ha alapul vesszük, hogy egy gerinc ha meg is hajol, egy bizonyos ponton eltörik, jobb nem erőltetni. Mielőbb tanulj meg magadnak megbocsátani, annál könnyebb lesz az életed. Ne akarj a tisztesség és igazság bajnoka lenni, nagyon rossz üzlet, előbb-utóbb kiirtanak, aztán díszsírhelyet kapsz valahol egy exkluzív temetőben. Különböző emberjogi szervezetek évente egyszer megkoszorúznak, aztán megint egy évig le leszel szarva.
Most valld be őszintén: Hiányzik ez neked?