Éjszaka

A vastag sötét égboltot percenként végighasította egy hatalmas villám, nappallá varázsolva az éjszaka lomha és lélektelen sötétségét.

Nem kísérte dörgés, fenyegetően, némán villant és száguldott végig a védtelen semmin.

A semmiből jött, erőszakosan vakítva lelket és szemet, a semmiben tűnve el, átadva a következő villámnak az eget.

Földöntúli jeges fénye bevilágította az alvó és dermedt világot, a lombok között megbúvó állatokban megfagyasztva reményt és hitet, kiirtva belőlük az álmot, kétessé téve az ébredést.

Lassan és nehézkesen megindult egy hűvös szellő, erősebben borzolva az ébredő fák lombjait. Mintha a villámok korbácsolnák a szelet, az egyre durvábban támadott, már tépte a zúgó levéltömeget, megmarkolva az öreg törzsek utolsókat reccsenő alakjait, a nehéz sóhajjal dőlő halott fák vaskos testét.

Mert minden véget ér egyszer, emlékké halványulnak a régi életek, megtrágyázva az erdő talaját, amiből kinőnek majd az új generációk, tele álmokkal és hittel.

Megeredtek az ég csatornái, könnyeikkel lemosva mindenről a port, felfrissítve életet, elbúcsúztatva a rengeteg erdő avarrá torzult emlékeit..

Már zúgott, dübörgött a vihar, egyre közeledtek a távoli dörrenések, hatalmas hordókat gurítottak, a láthatatlan égbolton.

Rettenetes ereje lenyűgözött testet és lelket.

Megnyíltak a pokol kapui, a kiömlő gonosz lelkek elárasztották a földet. Vijjogott, vonaglott és üvöltött a sötétség, a gyanúsan közeledő világvége mindenbe belemélyesztette hatalmas karmait.

Súlytalan testtel feküdt a hátán, a kis tisztás közepén. 

Karjai, törzse mellett kinyújtva szorosan, lábai összezárva. Ég felé fordított arcán, csukott szemhéjain golyózáporként fröccsentek szét a vízcseppek.

Érezte, eggyé válik a természettel, része van a földindulásban, ő a vihar, a benne dúló indulatok keltette kataklizma, ami mindent elsodorhat ha akar.

Úgy érezte kiszállt testéből, és száguld a széllel. Tobzódott, megélte a testetlen erő, a mindenhatóság különös érzését.

Boldog volt.

Fumarola

Furcsa képződményként állt ki a társadalomból, folyton finoman füstölgött, erős kénszagot árasztva tette tönkre az illatozó rét levegőjét.

Környezete utálta, már álmaik is kénszagúak voltak tőle, de nem tudtak vele mit kezdeni.

Nem állt szóba senkivel, de vele sem kereste senki a kapcsolatot.

Kőkori temetkezési helynek, büdöskének, kőcsöcsnek gúnyolták, szaga miatt messze elkerülték a bogarak, csúszómászók.

Göröngyös testét, sárga lefolyások díszítették, a kicsapódó kén nyomai, ha ez így megy tovább, összefognak téveszteni egy torzszülött kanárival- ugratták kétségbeesésükben a környező növények.

Fumarola csak némán eregette kis gomolyfelhőit, és mély megvetéssel undorodott tőlük.

Arról álmodozott, hogy egyszer elkezd dagadni alatta a talaj, egyre magasabbá és hatalmasabbá válik, hegyes csúcsa a felhőkig ér.

Vadul fogja ontani magából a kénes füstfelhőket, napfényben fürdő ormára tisztelettel és reszketve néznek fel ezek a férgek, akik őt most ugratják.

Büszkén, és fogvacogva emlegetik utódaiknak és az újaknak, hogy ők ismertek engem annak idején, meséjüket kiszínezik meg sem történt epizódokkal, hiszen nincs, hogy ellenőrizni történeteik valódiságát.

Én meg ragyogok, hatalmasan föléjük tornyosulva ŰBER ALLES, homlokom felett glóriaként köröző sasok társaságában és kiteljesedve hirdetem tévedhetetlenségem tényét, ami a világon az egyetlen igaz.

Mert a szélben hajladozó növények látszólagos békéjéhez képest, az én, nem kedves, göröngyös, kénszagú igazságom a valóság.

Mert az általános igazságok, mindig homályos és félreérthető dolgok, szándékos bizonytalankodásaik meggyőződéseik hiányából fakadnak, ezért érvényesül mindig az erősebb igazsága, a valódival szemben.

De a tévesztett út is út, azon is lehet haladni, aztán, hogy ki- mit tart tévedésnek, az szubjektív, mert hogy mi, mikor, micsoda, azt is mi találjuk ki.

Amit meg a fű, és fa kreál, az eleve bukásra van ítélve, mert földhözragadt kisszerűségük eleve meggátolja őket a széles skálájú gondolkodásban, és menthetetlenek, mert nem hiszik el, hogy nincs agyuk.

Ezért nem érdemes velük szóba állnom, gyermeteg gügyögéseik idegesítenek,

magyaráznom, meg hiábavaló.

Ti, csak szagoljátok a mofetták ártó gőzeit, úgy fogtok beledögleni, hogy észre sem veszitek.

Bután és félrevezetve trágyázzátok a talajt, mert porból lettetek, és porrá lesztek, kivéve én.

Én, magasan felettetek sütkérezem a fényben, csak sasokkal és keselyükkel beszélgetek, le sem látok haldokló, infantilis tömegeitekre, én látom a végtelent, amit ti el sem tudtok képzelni.

Ti, saját hülyeségetekben dagonyáztok, értékelitek egymás értéktelenségét, ajnározzátok a kivételezetteket, akik el is hiszik ledegradáló halandzsáitokat.

Csukott szemekkel, széttárt karokkal álltok, és elképzelitek, hogy repültök,

élvezitek a szelek zúgását, hajatok lobog a szélben, és azt hiszitek éltek.

Egész életeteket átszövi a pánik okozta bizonytalanság, mert igazán nem hisztek el magatoknak sem semmit, ebben az egyben igazatok is van, de igyekeztek egy sereg baromsággal ezt a rémes érzést elnyomni.

Mert, hogy él valaki, vagy úgy néz ki, mintha élne, ez két dolog, életveszélyes őket összekeverni. Ti, jobb híján keveritek, ami azért nem botrány, mert ha elhiszitek, akkor rendben van. A hitben van a lényeg, nem a valóságban.

Az igazság, egy hülye népmesei elem, egy fiktív remény, aminek sosem volt valóságalapja.

Az viszont igaz, hogy nincs semmi helyette, pedig valami kell, mert a semmi az öl.

Mondhatnám önvédelemből, beszélitek tele a saját fejeteket zöldségekkel, mert fumarolák sosem lesztek, csúszómászó voltotokat meg nem tudjátok elviselni.

Hát, ha belegondolok, elég szar lehet nektek, ott lent, mindig tele van szájatok sárral, ami tudat nem igazán ösztönöz.

Csak a mofetta marad, mint misztikum, ami a fumarola fingja, ez, a nektek szánt ajándékom, élvezzétek tőlem szeretettel.

Igaz, gázaimtól egészen elhülyültök, de fizetni kell az élvezetért, a gyönyörnek ára van, még ha belepusztultok, akkor is.

Én, tökéletesen felül vagyok rajtatok emelkedve, igazán nem is érdekel elcseszett sorsotok, én, gőzölgök a világ felett, és nincs is időm veletek foglalkozni.

Hogy rátok öntöm bölcsességemet, ezt végtelen jóindulatomnak köszönhetitek.

De ne is törődjetek vele, ti csak álmodozzatok a semmi kellős közepén,

soha nem győzhet mindenki, ti meg született áldozatok vagytok.

Higgyétek el, a vesztesek nagyon fontosak, hozzátok mérik a győztesek nagyságát.

Ti, a mofettában vegetálók milliárdjai, kedves látvány vagytok innen az én magasomból, nektek köszönhetően érzem nagyságomat.

Nem aggódom kipusztulásotok miatt, mert a gaz mindig újra terem, mert ez az élet rendje, és ez így helyénvaló.

Én, a nagy fumarola itt ragyogok a világ felett, immár tűzhányóvá nőve ki magam, és élvezem a fényt, az alulról jövő csodálatot.

Reménykedjetek a feltámadásban, ami számotokra sosem jön el.

Algernon szívem

Most balra fogok a sarkon befordulni, mert az a vénember azt mondta a vegyesbolt előtt, hogy menjek tovább egyenesen, és az első alkalommal balra.

Sokáig fogok az öregre emlékezni, mert sosem fogom megérteni, hogy azért mert valaki megvénül, miért kell elhanyagoltnak lenni.

Ez a lehordott krombikabátja a kifényesedett könyökeivel, kopott, zsíros gallérjával, öblösre tágított zsebeivel, na és az a deformáltra taposott hajdan barna cipő…

Aktatáskája is egy nadrágszíjjal volt áttekerve, hogy szét ne essen. Degeszre lehetett tömve valami iratfélékkel, ha kitálalja a koszos járdára, hát ember legyen, aki mind össze tudja szedni, a száguldozó kocsik kerekei alól.

Fésületlen- ősz haja, drótkeretes szemüvege rejtekében pislogó malacszemei fakó kékjében gyermeki jóindulat derengett.

Volt az egész jelenségben valami meghatóan védtelen, valami lényéből áradó jóindulat, amitől már régen elszokott minden halandó.

A sarkon befordultam balra, ahogy mondta.

Egy csendes utcácskában találtam magam, a hepehupás járdákat kuszmadt akácfák szegélyezték. Hihetetlen volt a mozdulatlanság, hatalmasan dőlt rám, szinte kapkodtam a levegőt.

Nem hogy járókelők nem voltak, de még egy árva veréb sem röppent fel a fonnyadt, vízhiányos ágak közül.

Halkra vettem lépteimet, mert cipőm sarka akkorákat koppant a kövön, hogy minden lépésemkor összerezzentem.

A házak elzárkózó közönnyel, csukott ablakokkal figyelték minden mozdulatomat.

A következő sarkon- nem tudom miért- megint balra fordultam. Az elképedéstől földbe gyökereztek a lábaim. Ez az utcácska, pontosan olyan volt, mint amiből érkeztem. Lassan felocsúdtam elképedésemből, és tétován elindultam. Itt is végtelen mozdulatlanság, és fülsiketítő csend.

Csak cipősarkaim éles koppanásai visszhangoztak végigrohanva az utcán, elhalva valahol a messzeségben.

Az utca végén ismét balra fordultam, már meg sem lepődtem, hogy ugyan olyan volt, mint amiből érkeztem. Elgyalogoltam a zárt ablaksorok előtt, figyeltem a függönyök mozdulatlan erdejét, még csak nem is leselkedett senki.

Az út közepe felé járhattam, mikor meglepődve vettem észre, hogy nem hallom a cipőm sarkainak éles koppanásait.

De valahogy nem lepődtem meg, egy kellemes fáradtság kúszott agyamból a lábaim felé. Már összekeveredtek gondolataim a valósággal, de nem zavart.

Gépiesen haladtam előre, a csend, és simogató napfény óvatos ölelésében, szinte jól éreztem magam.

A kereszteződésben megint balra fordultam. Rövid kis zsákutca tárult szemeim elé, pontosan olyan volt, mint az előző utca.

Az úttesten, egy öregember állt, kopott krombikabátja, kitaposott- hajdan barna cipőiben, nadrágszíjjal átkötött, kitömött aktatáskáját bal hóna alatt

szorongatta.

Drótkeretes szemüvegének lencséin, úgy ragyogott a napfény, mint két drágakő.

Hogyan tovább emberke?

Egy büdös szavad nem lehet, ha őszintén belenézel magadba, de jobb, ha meg sem próbálod. Ha megteszed, nagy a veszélye, hogy nem fogsz találni semmit, és falba fogod verni a fejedet, mert te azt hitted, hogy…

Hideg zuhanyként fog érni a felismerés, hogy fogsz így tovább hazudozni magadnak, hogy így meg úgy, majd te tudod, meg hasonlók.

Rádöbbensz, hogy üres vagy mint egy bili, - szerencsés esetben- nem te vagy a Haza Bölcse, csak egy soklábú féreg, akinek csak két lába látszik.

A két venyige láb, amik hordoznak a világban, cipelik a zsenidet, és az ellen, azt figyeli, mikor esel hasra. Mert akkor rád taposnak, diadalüvöltésük elvegyül a susogó lombok, és a tücsökzene negédes operett színpadán.

Akik teszik, azok nem követik el a hibát, hogy magukba nézzenek. Nem kell hogy megzavarják egójukat polihisztori hitükben.

Had szóljon a győzedelmi ének, minél hangosabb, annál jobb. El kell nyomni a mások gondolatait, nem kell, hogy megzavarja a hívőket.

Mert minden filozófiának megvan a maga közönsége, az emberek imádják a hegyi beszédeket, az sem baj ha nincs alattad hegy, majd alád képzelik…

Te meg bedőlsz a tapsoknak, mert az ember mindennek vadul hisz, ami számára kellemes, hogy mennyi az éljenzések valós háttere, nem érdekel senkit. Téged sem természetesen, mert sütkérezni akarsz a sikerben, az sem baj, ha hamis.

Így éldegélsz saját- egyszemélyes bűvöletedben, tán még azt is bebeszéled magadnak, hogy örökké fogsz élni. Mert valahogy a többiek fölé érzed magad, és rád nem vonatkozik a szabály…

Nem is gondolod végig, hogy ez a karrier esetleg sántít, mert miért ne tenné, hiszen semmi nem tökéletes igazán, esetleg te sem.

Hát hogyan tovább emberke?

Ez az euforikus helyben járás nem visz egy centit sem előre, azt sem tudod, hogy az milyen irányban van az áhított Kánaán, ahol majd virágot szedsz egész nap egy hófehér tógában, és gyönyörű angyalok énekét hallgatod, akik simogatnak, és fogdossák a fenekedet.

Sajnos, te kétségbeejtően hülye és sekélyes vagy, rajtad nincs hogy segíteni.

Beéred hebehurgya fantáziálgatásaiddal, szánalmas fülbemászóként vegetálsz, de legyünk őszinték, valahol az is vagy.

Kitüntetéseket akasztanak rád, magasra ültetnek, hogy szükség esetén nagyot tudjál esni. A plecsniket meg ráakasztják másra, téged meg úgy felejtenek el, ahogy vagy.

De ne zúgolódj, egy burleszkben unalmas ha mindig ugyan az a pofa riszál a deszkákon, csökken a nézettség, ami nagy hiba.

Na meg unalmas, valami más kell, ami megint feldobja a másokat, mert a tömeg szórakozni vágy, te meg nem vagy más, mint egy megunt hetven kiló hús.

Hát, így néz ki a dolog, viháncolj, amíg lehet, aztán viseld el azt a közönybe zuhanást, ami következik.

Ez az ára, csak nem gondoltad végig. De nem tehetsz róla, nem volt mivel.

Hogyan tovább emberke?

Trullala

Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik.

A viharos szél is keletkezik, kegyetlenül összedöntve mindent ami volt, mert minden keletkezik ami szar ügy, és győzz belőle kimászni, túlélni, számolgatni a vesztességeidet.

Beszéld be magadnak, hogy ez a túlélt keletkezés nem is volt igazi, csak úgy nézett ki, igaz, hatásait és következményeit nézve, rohadt nagy pusztítást végzett.

De ez is szubjektív, kinek mi számít nagynak, egy egérnek egy fagott is éktelenül nagy alagút, egy elefántnak meg csak egy fogpiszkáló…

Egy mangalica is csak áll az üres vályúja előtt, nem érti, miért nem keletkezik valami moslék számára, örülj neki, hogy legalább van vályúd, van akinek az sincs, és ha mégis keletkezne valami ennivaló, hát nincs mibe keletkezzen.

Ezzel a tudattal, hogy van vályúd, nyugodtabb lélekkel lehet éhen halni, mert nem kell mindenkinek legyen marharépája, az egy pozitív diszkrimináció, és ha mégis szerzel egyet, akkor sem élsz örökké.

Szorgalmazni kéne a híd építéseket, lehet felüljáró is, minél több van, annál többnek oldódik meg a lakásproblémája. Alá lehet ülni, nem esik rád az eső meg a hó, halihó, de jó élni ott a friss levegőn, és még mosdani sem kell.

Egész nap nézheted a folyton változó tájat, azt teszel amit akarsz, nem keletkezik önrendelkezéseidnek következménye.

Kiírhatod a fejed fölé, hogy én vagyok a nagy probiutikum, tán még probituszin is, amikről azt sem tudod mik, de jól hangzik.

Egyedem, begyedem, tengertánc, tehetnek neked egy szívességet, akár belecsinálhatnak az üres vályúdba, takard le egy színes ronggyal, akkor csak szagot érzel.

Egy kakadu is rászállt egy vékony ágra szórakozottságában, ami úgy tört le alatta mint a pinty, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy meglepetésében elfelejtette kinyitni a szárnyait. Akkorát esett, csak úgy nyekkent…

Persze akik látták, marha jót röhögtek, mert részvétlen bunkók.

Hogy a bunkók hogy keletkeznek, arról fogalmam sincs, de piszkosul sokan vannak, és szinte szégyellheted magad, ha te nem vagy az. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, hülyén feltűnősködni, hogy te bezzeg más vagy, neked volt gyerekszobád is, ami nem krétával volt a villamos sínekre rajzolva.

Most bezzeg szarod sincs, ami nem is csoda, hiszen a vályúd üres, nem keletkezik benne semmi, ami ehető.

Éljen a Haza ! Menjetek haza… mondta szegény Rajz, a „Dollárpapában”.

Yo Sonjo- mondogatod magadnak, mert nem hiszel a saját szemednek,

nem tudod felfogni, hogy hogy a francba tudtál így a béka segge alá kerülni, vagy négy emelet mélyen.

Hát azt biztos nem mondhatod helyette, hogy Yo el Rey, mert az annyira nem igaz, hogy még te is érzed, hogy túlzás.

A túlzások is keletkeznek, nem csak a szélviharok.

Nem összetévesztendő a turzással, az mást jelent. Mert minden jelent valamit, de leginkább semmit.

Mert hogy mi jelent és mit, ezt a mindenkori társadalmi szabályzók keletkeztetik, ami idővel mindig változik, minden nézőpont kérdése, a Kamilla egy kurva, mert nekem nemet mondott. Például.

Ha belegondolsz, csak szubjektív dolgok, események, történések vesznek körül, nem győzöl melléfogni, ha igen kényes helyen fogtál mellé, abból még ádáz verekedés is lehet…

Biztosabb, ha egyáltalán nem nyúládozol te semerre, ez a hosszú élet titka, meg még több dolog, ami momentán nem jut eszembe.

Szerencséd, hogy nem vagy polip vagy medúza, ennyi karral hatványozottan többször lehet melléfogni, aminek állandó botrány lenne a következménye, idővel olyan laposra vernék a képedet, hogy mehetnél akváriumba lepényhalnak.

Az ismerősök büszkén bámulnának az üvegfalon keresztül, jó hangosan mondanák egymásnak,- hogy az idegen bámészkodók is hallják-  nézd a Jenő milyen elegánsan úszkál ottan, bár egy elektromos rájának sokkal hosszabb a farka…

A Rózsikának is volt erre egy epés megjegyzése, de azt nem írom ide…

Samu is szereti a saláta torzsáját, meg a száraz kenyér héját és a puffasztott rizst.

Baromi falánk- de őszinte, mert nem tagadja, hogy a zabáláson kívül nem érdekli semmi. Ja !- nem is mondtam, Samu egy fehér egér.

De mindegy mi a fene vagy, vagy, és ez a lényeg, ha okos és érdeklődő vagy, akkor is elmúlsz- mint egy hasmenés.

Nehéz élni, meg nem élni is, feltételezem, azért egyformán rohadt, hogy ne fájjon senki lelke a másik verziót nélkülözve. Valójában tökmindegy melyik állapotodban vagy kilátástalan.

Csak gurigázik veled a sors, akár egy bagolyköpettel, félő azért, mert összgalaktikus megítélésedben nem is vagy több.

Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik, akár a szélvihar, ami összedönt mindent, amiről azt hitted fontos. Hát bizony testvér, ha már keletkeztél, vágj hozzá jó pofát, mert akkor is az van ami van, és nincs másképp.

A kis öreg

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen céltalan utazgatáskor, honnan tudja majd, hogy odaért?

Nincs ki segítsen, hiszen mindenki ezt teszi, hitt céljaik idővel elporladnak, értelmetlenné válnak, elveszítik fontosságukat, mert a múló idővel az emberek változnak, más és más aspektusokból ítélik meg ugyanazt. Módosult szemlélettel és hittel, sorra válnak közömbössé fontosnak ítélt dolgaik

Az önámítani tudás, a sors kegyelme, átsegít nagy zökkenőkön, eltereli a figyelmet a lényeglátás réméről, nem enged végiggondolni semmit, ami megfagyaszthat lelket és hitet.

Nagy a világ, semmibeködlő útjain nincsenek irányító táblák, a szabadon poroszkálás örömét nem zavarja semmi.

A végtelen utazás, a valós célok nélküli, mert hogy lehetne célja, ha nem ismeri a merre, és miért arra lényegét.

Eleinte hisz a másokban, az igazságban, a fényben, ami meleg és nem vakít, a dalban, a szélben zúgó lombkoronák zenéjében.

Hisz a célokkal tűzdelt élet szépségében, ami egyre távolíbb, amiket felváltanak a hűvös szelek.

De menni kell, bár hajdani délceg tartása már sehol, csak vonszolja ólomnehéz lábait, és fázik, ruháit tépi a szél.

Az út is egyre rögösebb, már szívesen megérkezne, de hova?

Honnan tudná meg, hogy odaért?

A kopasz fák, a rozsdás levélszőnyeg, mind figyelmeztet, de mire?

Egyre sokasodnak a megválaszolatlan kérdések, gondolatait, figyelmét leköti, hogy el ne essen, mert érzi, nem tudna többé felállni.

Kimerülten letér az útról, elvonszolja magát az első hatalmas fa törzséig, lerogy, hátát nekiveti az érdes kéregnek, átöleli az álom.

Aztán megérkeznek az éjszakai ködök, már nem érzi, hogy betakarják.

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen utazgatásnak aztán mindig az a vége, hogy nem tudja meg soha, ha odaért…

Ugróiskola

Elgondolkodtam ezen a toronyugráson.

Ez egy marha szó, mert az ember arra asszociál, hogy valaki felmászik egy bazi nagy toronyra, és leveti magát a feledésbe.

Én nem mondom, ennek is meglehet a sármja, csak úgy suhan az ember lefelé, mint egy fel- fel dobott kő, a becsapódás élménye kizárva, mert az olyan gyors, hogy észre sem lehet venni.

A torony tetején lehet nézelődni, énekelni- lásd toronyária, kristálytisztán görögnek a hangok szanaszét az éterben, aztán elhalnak, és olyan, mintha nem is énekelt volna.

A zuhanás generálta katarzist csak elképzelni lehet, valami fergeteges szabadságérzés, fütyülő széllel körítve.

A hangyáknak tűnő járókelők egyre nagyobbnak látszanak, mindjobban kivehetők az apróbb részletek, de szemlélődni nem enged a sebesség, aztán puff.

A földet érés deformáló eredménye biztosít arról, hogy ne is ismerjenek fel, de ez így a normális, mert a tett magánügy, nem kell ezen csámcsogni a közönségnek.

Persze, az egésznek a rákfenéje a nehézségi erő, ha a történés közben kikapcsolná valami, az egész átmenne egy súlytalan lebegésbe, ott csapkodna kézzel- lábbal az ürge, és felszabadultan vihorászna, az intelligensebbje szavalhatna mondjuk Rilkét.

Persze alulról nézve, ha valakin fent nagyot löknek, és esni kezd, pontosan az a látvány, mintha ugrott volna.

A magas tornyokról ugrani azért praktikusabb, mert van idő végiggondolni az egész életét.

Idős ugrónak, a magas torony kifejezetten javallt, mert hosszú élet áll mögötte, több idő kell a végiggondolásra.

Az ugrás okozta bűvöletet, a medence felett terpeszkedő ugrótorony

némileg pótolja, csak a magassága, az élet végiggondolásához kevés.

De ez nem baj, mert egy toronyugró sportoló annyit gyakorol, hogy megőrülne az idegességtől, ha annyiszor leperegne előtte élete filmje, amit úgy unna, mint a szart.

Nagyon fontos, hogy ugrás előtt ellenőrizzük, hogy van e a medencében víz.

Gondolom- mondanom sem kell, hogy miért fontos ez…

A híd- mint visszatérő téma, mindig jelen van.

Például a ˝Hídavatás˝, a ˝Híd a Kwáj folyón˝- nem tudom hogy írják pontosan- ˝A Szent Lajos király hídja˝és folytathatnám, csak most nem jut eszembe más. Talán még a ˝Pokoli torony˝, de az nem híd.

Vannak kifejezetten hídugrók, ezek jó magasra másznak a pillérek tetejéig lehetőleg, aztán vagy zsupsz, vagy hagyják magukat lebeszélni, és lepiszkálja őket a tűzoltóság.

Ezek gyermeteg, és meggyőződés nélküli puhány fickók, feltűnési viszketegségben szenvedve.

Nem érezvén át, a szándék fennkölt misztériumát, csak hülyéskednek, ami elitélendő.

Na és az ejtőernyős ugrás…

Az egy eszement szórakozás, végigéli a zuhanás hatalmas élményét, csak jól bebiztosítja magát, mert hátán az ernyő.

Ez kicsit olyan, mint egy műanyag cápával hadakozni, és megpróbálni átélni annak a helyzetét, mint aki a nagy fehérrel találkozott.

Igazából nem is értem miért építettek, és építenek ma is tornyokat.

Vagy szét akarnak nézni róla, vagy közelebb akarnak lenni az éghez?

A ráfordított energia nem éri meg azt- amit nyújtani tud, ha meg eldől, beláthatatlan pusztítást végez, agyoncsapva rengeteg embert, akit nem is érdekelt a torony.

Miféle igazság ez?

A negatív tornyok is veszélyesek, például egy kút, vagy egy bánya kürtője, annyi a különbség, hogy abba beleesni, és nem leesni lehet.

Az eredmény ugyan az, mármint az ugróra nézve.

Az ember katasztrófája, hogy mindig ugrál. És mindig ráfizet.

Aztán veri a fejét, hogy minek ugrált, keres egy bűnbakot, akit hibáztatni tud a történtekért.

Ettől némileg megkönnyebbül, áldozattá avanzsál, és nem főállású hülyének érzi magát.

Menti ami menthető…

Kérdőjelek

Hogy eredendő bűn, meg hasonlók…

Hogy várható el tőlem, hogy egy kétezer évvel ezelőtti emberölés miatt égessen a szégyen és önvád?

Nem túlzás ez egy kicsit?

A kor brutalitásának egyenes következménye volt a kereszthalál, és még számtalan hajmeresztő módon pusztítottak el embereket.

Ez a gyomorforgató szörnyűség természetesen felháborít, és végtelenül sajnálom, de nem én tehetek róla.

A mindenkori hatalom, sosem volt hálás az ellenszegülőknek. Ez ma sincs másként. De meg kell mondanom, hogy óvatlan fellépése, a kétezer év folyamán, sokmillió ember halálát okozta. Akik esetleg szívesen éltek volna, de helyette máglyákon, vagy karókkal átdöfve, kerékbe törve hunytak el.

Na, és jobb lett ezektől az áldozatoktól a világ? Mi változott ennyi év alatt?

Múltak a századok, nőttek a mártírok tömegei, minden kor meghozta magával a saját kegyetlenségeit.

Annyi a különbség, hogy nem kereszteken, de akasztófákon, villanyszékekben, haláltáborokban végezték, olyan körülmények között, hogy a végén kívánták a halált.

És mi változott? Hol maradt a rádöbbenés, hogy ember emberrel így nem viselkedik?

Nagy fene humánumból, még a halálbüntetést is eltörölték, had legyen a konstrukciós hibás elkövetőnek alkalma még egyszer valami hasonlót művelni,

és akkor kap egy életfogytiglant, és a békés, törvénytisztelő társadalom tarthatja el haláláig.

Lehet, azért van így, mert aki nem tud életet adni, annak elvenni sincs joga… Mondják.

Azt viszont természetesnek tartjuk, hogy ha valami konstrukciós hibás, azt le kell állítani.

Hát akkor miről beszélünk?

És mi van a háborúkkal, mikor a hadba menők fegyvereit megáldja a pap?

A jóság, és szeretet, a megértés és türelem hirdetése közben megáldják a fegyvereket, hogy sikerrel öljenek? Vagy azért, hogy ezek a nagyszerű férfiak nehogy elessenek öldöklés közben?

Hirtelen hazafiúi és emberi kötelesség ölni? Vagy akkor bűn, ha mondom?

Hát ha kell, akkor kell, de miért körítünk ez embertelen cselekedet köré szivárványt?

Legyilkolni másokat, Isten ellen való vétek. Vagy mégsem?

Vagy helyzete válogatja?

Aztán gyászolunk, és könnyezünk, terelgetjük az árvákat, simogatjuk az arcukat, és cukorkákat osztogatunk nekik?

Nem lett volna egyszerűbb, nem lemészárolni a szülőket?

Azzal etetitek magatokat, hogy az Úr türelme végtelen. Hát nagyon tévedtek, mert mindennek van eleje, közepe és vége. Az elnézésnek, és türelemnek is.

Aztán a tisztítótűz lángjaiban úgy ordítoztok, mint a sakál. De nem fog odafigyelni senki.

Ha van eredendő bűn, azt kétezer éve ismételgetitek ki ki a maga módján és lehetőségeinek megfelelően, és az ez idő alatt felgyülemlett ócskaságotok tömege az, ami összességében az, amit ti eredendő bűnnek neveztek.

Hát mit mondjak…

Nem szívesen cserélnék veletek.

A tömeg dermedten, lesütött szemekkel hallgatta az égi hangot, fel sem merték emelni tekintetüket.

Amikor jönnek...

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Mint egy cérnát húzzák ki őket az orrodon, meg a füleiden. ha kevés van, akkor csak a bal orrlyukadon húzzák ki őket, nagyon tapintatosan csinálják, sokszor észre sem veszed, csak feltűnik, hogy nem jut eszedbe semmi.
Eleinte meghökkensz, émelyegni kezd a gyomrod, aztán idővel hozzászoksz, és az okozna zavart, ha eszedbe jutna valami.
Csupán képileg érzékeled magad körül a világot, semmihez nem fűzöl hozzá semmit, nem is tudnád mivel tenni, mert üres vagy, mint egy bili. De nem is baj, nem konfrontálódsz senkivel és semmivel, ha nincs véleményed, ellenvélemény sincs. Érzékszerveid kiválóan működnek, nem okoznak a folyton közbekiabáló gondolatok rossz órákat és éveket.
Biblikus csend ődöng benned, nincs depresszió, értelem keresés, meg számtalan kudarc.
Elfogadóvá lettél, ami szép, azt tényként fogadod el, a csúnyát úgyszintén, a szagokat és hangokat csak bőröd felületén érzékeled, azt is futólag.
A hajnali harmat óvatosan belep, mikor kinn felejted magad az éjszakában, rád csodálkozik a ködöt oszlató hajnali napsugár.
Te, meg hunyorogva fekszel a hátadon, zsibbadt lábaidat tornásztatva kalimpálsz karjaiddal, azt is lomhán és sután.

Mindegy hol felejted magad, ha bent, ha kint, nem lop el senki. Ki a fenének kell egy üres agyú bábú. Az csak egy makett, egy kirakati baba, amire ráhúz időnként a kirakat rendező valami hacukát, te meg egy beállított pózban ácsorogsz a bégum sokszáz milliója közepette, vigyorogsz, és bemutatod azt, ami rajtad lóg.
Lehetsz mikulás, arkangyal, akár mészégető, neked tök mindegy. Vagy, lélegzel, van bélműködésed és ez elég.
De mit is akarhatnál még?
Netán egy kanárit? Na ne hülyéskedj, azzal rengeteg gond van, inkább akarjál egy füstgomolyt. Az, garantálom, kevés embernek van. Különleges fickóként fognak nyilvántartani, ha mész az utcán, a járó-kelők azt fogják egymásnak mondani, hogy nézd, itt jön a füstgomolyos ember, akinek nincs kanárija.
Hát, ez szerintem nagyszerű.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Végtelenül könnyeddé válsz, mint a fuvallat, akár tárt karokkal szökdécselhetsz, mint egy vidám kakadu, arcodat a nap felé fordítva, nagyszerű tánclépésekkel nekimehetsz egy fának, de nem is érzed a becsapódás keserveit.

Nem ér diszkrimináció, liberális emberként tartanak nyilván, nincs értelme rád állni, rád ülni sem, nem vagy elég stabil.
Te magad vagy a jóindulat, mert a rosszindulathoz már ész kell, ami a gondolatok sűrű, összefonódott tömege, a semmi összefonódása csak semmit szül.
Heverészel a strandon, elnézegeted a hölgyek ágaskodó cicijeit, formás kerek popójukat, és szentül hiszed, hogy csak azért van ez, hogy tudjanak min ülni.
Hát ez nagy igazság, de a továbbgondoláshoz nem alkalmas egy kiürített agy.

Hiába, a gondolatoknak még az emléke is tud zavart okozni, meggátolhatja a nagy feloldódást, a lelki békét, persze csak rövid időre, a képzavarok belerondíthatnak az idilli semmibe, ami durva dolog.
Nem is öregszel, a gondolatok okozta traumák okozzák a test és lélek elhasználódását, neked szerencsédre nincsenek gondolataid, ami első lépés a halhatatlanság egekbe érő vágyálma felé.

Csak ácsorogsz, és idült mosolyodat hinted a fák és bokrok közé, időnként lépegetsz kicsit, nehogy gyökeret eresszél.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat…

Voltunk mint ti...

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI, POR ÉS HAMU”

Hát igen…

Csináljuk a baromságainkat, hetente átideologizáljuk, hogy ne kelljen beismernünk tévedéseinket, aztán ha nem tudjuk másokra kenni a hibát, marad a lelkiismeret furdalás, ha van lelkiismeret…

Az meg vagy van, vagy nincs.

Vagy kötelezővé teszünk valamit, vagy tiltunk, de hogy mint lehetőséget ajánljunk, és az állampolgár dönthessen, hogy neki van e arra szüksége, vagy netán nincs, az nem fordulhat elő.

Aztán szegfűket dugunk a puskák csövébe, a díszlépésektől visszhangzik a világ, a szeges talpú bakancsok szikrát vetnek a macskaköveken, és az euforikus tömeg fetreng, integet, és megüdvözül a gyönyörűségtől.

„Malvinka Malvinka, de könnyű magát szórakoztatni”- jut eszembe erről a régi vicc poénja…

Aztán elindul a gőzhenger, kivetkőzünk magunkból, ki ki kiélheti magát ocsmány vágyaiban, hősnek kiáltunk ki távolról sem hősöket, akiket a győztes egész más névvel fog illetni…

Majd jön a nagy és látványos megbánás, aminek egy része eleve hamis, érdekes, hogy az igazi megbánók sosem vettek részt az elkövetésben. Belőlük lesznek a következő áldozatok.

Mert ez egy ilyen társasjáték, mióta a világ a világ, folyton megismétlődik, megunhatatlan, és garantálja az eltespedés lehetetlenségét..

A föld meg csak forog, az ősz- rozsdás lombszőnyege eltakarja az elmúlt tavasz ocsmányságait, na meg amúgy sem lehet visszamenőleg változtatni semmin, meg minek, hiszen egykettőre itt a következő tavasz, új lehetőségekkel, kit érdekel már az, ami elmúlt.

„Törölni, és lépni”- mondja Strindberg a Toronyőrben, hiszen a kapacitásunk véges, idő múltán, már nem bírnánk elviselni a múltat cipelve, elkövetni a jövőt.

De itt lép be a sors kegye, egy öreg embernek megkönnyíti a távozás mentális nehézségeit, mert úgy torkig lesz a világ dolgaival, hogy szinte szívesen távozik, remélve, hogy nem ugyan abba érkezik.

Mert a Holtak könyve fenyegető célozgatásai nem zárják ki ennek lehetőségét.

Csak állok, mint Pier Bezuhov a tomboló tüzérségi ütegek között, nézvén a torkolattüzek füstfelhőiben eleső katonákat, érzékelve a holt lelkek csatatér felett gomolygó felhőit, és próbálom megérteni, a felfoghatatlant.

Csak ácsorgok a szürke hétköznapok ócska történései között, a közöny, irigység, féltékenység és gyűlölet, hullámzó mocsarában, elnézvén, hogy a butaság és gonoszság hogy teszi életképtelenné a kulturált, értelmes törekvéseket.

Ezeket, és még az ide sem írt dolgokat mindenki tudja, de nem mozdul.

Bólogatva helyesel, azt is halkan, nehogy valakinek feltűnjön.

Ha a nyílt utcán megtámadnak és kirabolnak, úgy mennek el melletted, mint aki nem is látja. Nem rá tartozik, olyan snassz konfrontálódni, de ha ő az áldozat, bőszülten ostorozza a mások közönyét.

Jellemhiba? Gyávaság? Szánalmas és visszataszító, ez a féregkategória, amitől hemzseg a világ.

Aki döglött bikát döfköd, az nem torreádor. Az csak egy idióta hentes.

Hogy mi lesz így a világból?...Hát semmi. De így is működik, és ez a lényeg.

Csak ne keveredne fel tőle a gyomrom…

Hamvas

Olyan divat jobb körökben, mint Márai.

Színvonalas társasági csevegésekor illik érinteni, elmerengő, a messzeséget kutató ködös tekintettel. Lássék a töprengő arcán fáradt intellektusa, az agyában, lomhán kergetőző hatalmas erejű gondolatok jelenléte. Felvillan

a halott mester elpusztíthatatlan egója, amint megtölti a szoba légterét.

Hamvas, aki nem a világ megváltására törekedett, amiért még távozása után évekkel is hálás vagyok neki, befelé figyelő hedonizmusával, egy világot tudott maga aköré teremteni, amiben ő maradéktalanul érvényes lehetett.

Csendben matató gondolataival nem beszélt butaságokat, bár többre ment volna vele, de hosszútávon mindegy, mert okos és buta dolgok, gondolatok és tettek, egyaránt a feledésbe, a közönybe dőlnek. Ha meg nem, akkor sem tud változtatni semmin.

Itt nem is az írásain van nálam a fő hangsúly, hanem a lényén. Miután kirekesztették politikai szándékkal az irodalom rögös és irreális világából, és a sors iróniájaként meg sem érhette, hogy levegyék róla a bélyeget, valahol befelé fordult, akár egy béna lábú ember, akinek hatalmassá vált szobája mérete. Mint egy bogárnak, akinek hihetetlenül nagy egy futbalpálya, ami egy elefántnak mindössze három lépés…

A lét, apró rezdüléseire kezdett figyelni, amik jelentéktelenségükben visszatükrözik azokat az igazságokat, mint a korszakalkotó „Nagy „ dolgoknál szokott.

Mert az életnek megvannak a szabályai, a különféle hozzáállások következményei, de az alapszabály, vagy így, vagy úgy, de mindenre érvényes.

Folyton kísért az érzés, hogy egy megroppantott ember magába fordult gondolatvilágával bíbelődik, mint aki már nem mer, és talán nem is tud kilépni szobája ajtaján. Ez a mélyen léleksorvasztó állapot köszönhető az erősebb akaratának, akiben csak az erő és hatalom fitogtatása, hogy belenézzen az élet feneketlen mélységeibe, ez eszébe sem jut. Mert majd ő mondja meg ki kicsoda, ki jó, és kit lehet és kell eltaposni, és tehette, mert nem volt ki ellenkezzen.

Mert a boszorkány csak rossz és csúnya lehet, az angyal meg fehér szárnyú, és jóságos. Aki ettől eltérő véleménnyel van, az ellenség.

Hány tehetséges embert tört ketté az emelkedett ideológia! Hány életet tett tönkre, amit nem jegyeznek sehol. Miért is tennék, nem szoktak felelősségre vonni, ezt nem bünteti a BTK.

Még bocsánatos bűnként sem jegyzik.

Hamvas meg lassan befelé fordult, magában keresve jogos sérelmére az írt.

„Elmatat” öncélú módon, unalmas apróságokon, meditál, vigyázva arra, hogy nehogy konfrontálódjon akár gondolati szinten is.

Holott ennyire nem hagyható figyelmen kívül a gyakorlati élet, az azzal járó bonyodalmak és igazságtalanságok, mert nélküle semmi nincs, mert mindennek az alapja, csak rá tud épülni minden érzés és gondolat.

Megfáradt, undorodó lélekkel már parázs is csak a hamu alatt lappang, a fellobbanni tudás reménye nélkül.

Bölcsen, csendesen csordogáló gondolatfolyam, patakká csendesült valósága.

Hamvasról beszélni olyan sikk ma, mint Márairól.

A két alkotó nem összehasonlítható, bár Márai a maga módján igencsak filozofikus agy volt, szintén sérült lélekkel írt.

És ha ez igaz, akkor mindkét alkotónál jogos volt.

Az meg, hogy Márai közelebb áll hozzám, ez nem jelenti azt, hogy Hamvas alkotói munkája bármiben is sérül.