KÉPZELGÉSEIM



Ha jól belegondolok, és elkövetem ezt a hibát, azt kell mondanom, hogy az ember, végigképzelgi az egész életét. Ha nem teszi, akkor csak van, mint egy ágyi poloska, bár nem tudom, hogy egy ágyi poloskának vannak é gondolatai. A képzelgés, olyan, mint egy étlap, amit olvasgatunk, bár egy vasunk sincsen. Lassan, és kéjesen böngésszük a jobbnál jobb falatok neveit, félig hunyt pillák mögé rejtett, elhomályosult tekintettel, lelki szemeink előtt megjelennek az olvasottak csodálatos, meleg, illatozó párákba burkolt képei.
Ó méla lét, a képtelenségben!
Eszembe tolakszik, a „Disznókirály” áriája, „Az élet célja semmi más. Mint jó evés és jó ivás”.
Ezt a filozófiát elvetni, azért nem okos dolog, mert ugyan mitől leszek bölcsebb, ha folyamatosan zsíros kenyéren tengődöm?
Igaz, ha meg az ellenkezőjében lehet részem, az sem biztosít semmit, az elhízáson, és esetleges gyomorrontáson kívül.
Igaz, még mindig jobb, mint vágyakozva elszáradni, utolsó gondolataimmal felidézni a sosem élvezett gasztronómiai csodák képeit, képzelt illatát.

Hajjaj… Nehéz okosnak lenni!
Okosabb felállítani egy étkezésfilozófiai hitvallást, amiben esetleg elérhetem, hogy bár képzelgek, de nem kívánom megenni. Helyette olvasgatom Hegel, helyenként sziporkázó gondolatait, vagy a súlyos étkek okozta egészségügyi förtelmeket. Arról nem is szólva, hogy az állandó zsíroskenyér-kúra elszürkíti a világ látványa nyújtotta élvezeteket, lelkileg összedönt. Keserű leszek, és igazságtalan, mert belegárgyulok, hogy menekülve a be nem ismert problémámtól, észrevétlenül is állandóan ezzel foglalkozom.

De védhetetlen, hogy kialakuljon minden cselekedetemre valami képzelgés szülte hit, mert valami álláspontot kell minden esetben kreálni, az étkezésen kívül is.
Aztán minél görcsösebben ragaszkodom az elméleteimhez, annál nagyobbat durranok, mikor falnak megyek, ráeszmélve, hogy tévedtem.
Na, akkor betört orral, porosan, és szédelegve fel kell állni, és másik képzelgésben kell gondolkodni, hátha…
Aztán elmúlik az élet, vége a képzelgési kényszernek, de „Odaát”, lehet, hogy egy más leosztásban, de kezdem elölről…
Nem könnyű, ekkora bizonytalanságban élni.



Kép: Kapolyi György alkotása



VIHAR



A heves szélrohamok úgy vágtak végig a girbe-gurba utcán, mint a korbács.
Felborogatva a kapuk mellé kikészített kukákat, lesodorva az ablakpárkányok virágdíszeit, az úttest felett vadul himbálózó lámpák repkedő fényei, mintha megelevenítették volna az utca képét.
Kabátgallérját a feje búbjáig felgyűrve, előredőlve, terpeszben próbált lépkedni, a kíméletlen széllel szemben.
Bizonytalan tántorgását, ha valaki látta volna, az meg lenne győződve arról, hogy erősen részeg.
A folyamatosan arcába csapódó por és szemét miatt, nem is látott. Hol előtte, hol mögötte, éles csattanások jelezték a megbomló tetőkről érkező cserepek, és palák érkezését.
Hát, ebbe bele lehet dögleni –sziszegte összezárt fogsorral–, próbálva elterelni figyelmét növekvő, vészjósló egyedüllét érzéséről.
Lábait magasabbra emelve, szinte maga alá igyekezett taposni a szembe rohanó szelet, hallván, a mögötte egyre nagyobb puffanásokat, ez a hatalmas erő, kezdte megbontani a téglafalakat.
Minden mozgott, dübörgött, az átláthatatlan portömeg eltakarta az egész panorámát, csak botladozni tudott a sokasodó épülettörmelékben.
Sosem fog véget érni ez a szörnyű éjszaka, tört ki belőle a kétségbeesés sikolya, vékonyan, cincogva, rá sem ismerve a saját hangjára.
Valahol előtte, a portól láthatatlanul, óriási robajjal kidőlhetett egy egész tűzfal, keresztben lezárva az egész utcát.

Egy tégladarab, úgy csapódott mellkasának, hogy hanyatt esett. Hasra fordult, de nem tudott felállni.
Kimerültségét, irtózatos félelmét, kisöpörte egy régi emlék. Gyertyafényben úszó karácsonyfát látott, csillagszórók szikrázó fényeit, és szeretteit a fa alatt álló ajándékok között állni, ünneplőben, mosolyodva nyújtották felé kezeiket.
A nyaralások képei is megelevenedtek, csónaktúrák, hegyes völgyes panorámák a folyó mentén, rég nem látott barátok, ismerősök integettek felé a parti sziklákon állva.
Már nem hallotta a vihar dühöngését, a leomló házfalak robaját, csak sodorták hajdani emlékei, és boldog volt.
A folyóparti fák közül megjelent apja, mosolyogva nyújtotta felé mindkét kezét.
Ő, felállt a fűből, és a felé nyújtott kezeket megfogva, elindultak a távoli erdő felé.


Kép: Kapolyi György alkotása


A KÖTÉLTÁNCOS



Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?
Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…
A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad. 
A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.
Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.
A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre. Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon. Hát jellemző, az ember, ha szarban van, mindig egyedül marad.
Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.
Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.
A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.
Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.
Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.
De nagy marha lennék, ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.
Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagydolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő. Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni. Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.
Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem. Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek. A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.
De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.
Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég. Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet. Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.
Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták? Csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.
Rejtély, hogy miért mosolygott, hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.