A torony a városka fő ékessége volt. A piactér közepén állt, hatalmas dárdaként döfte az eget, áradt belőle a magabiztos fensőbbség égi nyugalma. Szögletes terméskő falai ontották magukból az erőt. Emeletenkénti kis román stílusú ablakaitól a végtelen hosszúnak tűnő lépcsősor annyi fényt kapott, hogy kényelmesen tudták használni. Süvege hosszú volt és hegyes. Csúcsán arany kakas állt, szikrázva verte vissza a fényt. Az egész látvány lenyűgöző volta messze földről odavonzotta a látogatókat, nem győzték csodálni, a helybéliek legnagyobb megelégedésére.
A műalkotásnak őre is volt. A város bízta meg, díszruhában-alabárddal strázsált a bámészkodók előtt, majd széjjelvetette a büszkeség. Ha magas rangú hivatalnok érkezett a városba, a soros városatya felkísérte az építmény tetejére, ami igazi megtiszteltetésnek számított.
Három villámhárítót is felszereltek, éjszakai vihar alkalmával mindenki háza ablakában tolongott, figyelve az eseményeket. A nagy égzengésben megjelenő vakító-hatalmas villámok korbácsütései ezüstös fénybe vonták a kupolát, majd elvéreztek a villámhárítók valamelyikén. Döbbenetes látványt nyújtott a viharral küzdő hatalmas építmény, az őt körülvevő lángtenger bajnoka.
Mindegyik néző saját csatájaként élte meg a felemelő látványt. A tiszteletreméltó Városi Tanács át is keresztelte a várost. A „Torony Csodája” – nevet kapta.
Ha gyerek született, egy ünnepélyes bizottság felvitte a torony tetejére, ott zajlott a keresztelő. Sok újszülöttet kereszteltek Torony, Toronyi, Tornyos stb. keresztnévre, ezek bárhol megfordultak a megyében, mindenki tudta róluk: a csodálatos városka szülöttei.
Már a templomba járásról is leszoktak, istentiszteletkor a torony köré sereglettek, azt nézték. Mérgelődött is az Atya, mert ezt a bálványimádást már nem tudta jó szemmel nézni.
Egy borús hajnalon vették észre a katasztrófát. Eltűnt a torony. Még hűlt helye is be volt nőve fűvel, olyan lett a terep, mint ahol sosem állt épület.
A megdöbbenés és kétségbeesés leírhatatlan méreteket öltött. A fél város ásta helyét – hátha elnyelte a föld – de nem találtak semmit. A mély gyászban ki megzavarodott, ki belehalt a megrázkódtatásba – de a torony nem került elő.
Teltek-múltak a hónapok, a helyzet nem javult. Nem akart jönni a jótékony feledés. A munka megállt, mindenki kedvetlenül üldögélt egész nap, volt aki reggel fel sem kelt. Minden lezüllött – még az utcákat sem seperték – kezdtek egy halott városra emlékeztetni.
A Tanács összeült, meg kellett állapodniuk a hogyan továbbot illetően. Napokon keresztül tárgyaltak, de végül is megszületett a döntés.
Minden lakó köteles ezentúl látni a tornyot szokott helyén.
Így is lett.
A tornyot mindenki látni kezdte, volt aki eleinte homályosan, majd a kép idővel kiélesedett. Mindenki nagyon megkönnyebbült, visszatért az életkedv.
Az idegenek ugyan kissé furcsán néztek rájuk, de ők ezzel egy cseppet sem törődtek.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése