Halott életek

 

     A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.

A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság, és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.

Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.

Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.

A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.

Szárnyai megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.

Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.

Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.

A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.

Másnap már - tiszta fejjel - bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.

Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.

Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.

Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.

Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, – mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.

Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.

Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.

Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.

Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.

A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.

A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.

Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.

A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.

De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.

A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.

Utálat

Hogy mikor kezdtem utálni mindenkit, erre már igazából nem is emlékszem. Volt idő, mikor megpróbáltam rávenni magam az ellenkezőjére, de nem igazán ment a dolog – mondta a vastag- öregedő hölgy, fekete kalapjában, bokáig érő prémgalléros kabátjában, úgy hatott, mint egy tojásgránát.

Na persze, semmi nincs ok nélkül, van már két éve is, hogy megláttam egy vén szart, mint akasztja fel a macskáját egy almafára. Én csak odaléptem hozzá, és mikor felémfordúlt, az esernyőmmel az arca felé döftem, Egyből kitoltam a bal szemét, pedig nem is céloztam. Én is meglepődtem a váratlan sikertől, a tetű egy nagyot ordított, elejtette a macskáját, és mindkét kezével arca felé kapott. Én hátraugrottam, felkészülve egy esetleges ellentámadásra, de a vén marha úgy beszart, hogy eszébe sem jutott.

Csak markolta a véres pofáját, hajlongott, és csak azt tudta szajkózni, mit tettél te vén kurva.

Mindjárt agyon is szúrlak az ernyőmmel, ha nem hagyod abba ezt a trágár ordítozásodat. A magadfajták békeidőben állatokkal kegyetlenkedtek, háborúban meg emberekkel. Rohadt egy fajta vagytok, miért nem egy oroszlánt próbálsz felakasztani te gyáva nyúl. Ja, hogy az egy harapással leharapja azt az ocsmány fejedet? – mondtam neki én is ordítva. Pedig alulról kéne kezdenie, hogy élvezd a dolgot.

Felém lépett, tétova mozdulattal az ernyőm felé nyúlt.

Csak ne nyuládozz – kiabáltam rá, és akkorát ráhúztam a karjára, hogy patkó alakura görbült az ernyőm.

Hiába- mondta maga elé a vénasszony, ebből a fajtából sok van, és még a normálisakat is képesek átmenetileg megvadítani. Aztán azoknál jön a feleszmélés, a lelkiismeret furdalás, amitől egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, dühöngeni kezdenek, és kezdik elölről. Piszkos egy népség ez a csürhe. Ezeket csak kancsukával lehet normális mederben tartani, mihelyt nem csattog a korbács, máris kivetkőznek magukból.

Nehézkesen lehuppant a főbejárat lépcsőjére, köröket rajzolva magaelé, szemmel láthatóan, pontosan tudta mit csinál.

Hogy mikor kezdtem utálni az embereket, erre már pontosan nem is emlékszem. De bitang régen lehetett, mert ellenkező esetben emlékeznék rá, holott nem emlékszem.

Tudjátok miért utálom őket – kérdezte, és emelt fővel körülnézett. Mert nincs mit szeretni rajtuk – szólt diadalittasan, és elcsoszogott.

Felnőttmese

      A királylány, törékeny volt, és önbizalom-hiányos. Amúgy más nem hiányzott belőle, de ez is elég volt neki. Az Istennek sem ment tőle ötről- hatra. Ez, az állapot, idővel úgy az idegeire ment, hogy profi szenvedővé vált. Szinte alig várta, hogy tönkremenjen egy- egy reményteljes kapcsolata, és belezuhanhasson abba az önmarcangoló szenvedésbe, amiben igazán otthon érezhette magát.

Történt, hogy a kerek erdőt sétálta szokás szerint körbe, rendszeres sétáival, már egész csapást taposott ki magának, onnan tudta, hogy ő volt, mert a belőle csöpögő reménytelenség elhervasztotta a füvet. Csak döcögött, és sírdogált, nem látta ilyenkor senki, mert mások jelenlétében türtőztette magát. Gyakran előpattant a bozótosból a helyi fauna részéről valaki, mondjuk egy nyúl, vagy kenguru, annak el tudta panaszkodni éppen aktuális bánatát, aztán sétált tovább. Mindig valami nagy sárkányról álmodozott, aki elvarázsolt királyfi, és nem egy hazudozó egér. Ezektől már megcsömörlött, az ilyen jelentéktelen élőlények nem királylányhoz valók. Na meg szavahihetőségük igencsak megkérdőjelezhető. Neki meg a rengeteg hazudozóból elege volt. A minap is egy görény azzal állt elő, hogy ő, egy elvarázsolt királyfi, és gyakran csókolgatni kell őt egy királylánynak, és akkor visszaváltozik. A királylány csókolgatta is rendesen, de az ígért varázslat nem következett be. Mire a szegény lány észrevette a turpisságot, már alig maradt bőr a száján. Hát így járt évek óta rendszeresen, és nem tanult az egészből semmit.

Egy szerdai napon történt, ismét rótta a kilométereket- várva valami csodát, Mikor váratlanul elsötétedett előtte az ég. Recsegve- ropogva hajoltak kétfelé a nagy tölgyfák, mindjárt sejtette, hogy nem egy helyi állat érkezik. Aztán magasan a lombkoronák felett, megjelent egy sárkány tűzokádó rút feje. A királylány elképedt a látványától, nem remélte, hogy álmai nagy állatával valaha is találkozik.

Hijjjj az áldóját- sikkantotta éles hangján, ekkora rút dögöt még a sárkányos könyvemben sem láttam, ez valami távoli vidékről keveredhetett ide, mert ebben a kerek erdőben, még hasonló sincs. A hüllő pikkelyei el voltak szürkülve, a korától. Nem volt egy kamasz sárkány, pikkelyei drágakövekkel voltak kirakva, nyakában csokorban lógtak különböző medáliák, amit ő nem láthatott, mert a nyakán nem volt szeme. A hatalmas hüllő, nagyot fujt a meglepetéstől, mert bár már nem egy királylánnyal volt dolga hosszú élete folyamán, de ez a lány, valami miatt kedves lett neki. Ez a helyzet a lánynak is új volt, még nem volt dolga ekkora állattal. Ez lehet, hogy egy igazán elvarázsolt királyfi, de ehhez, hogy megcsókoljam, tűzoltólétra kéne, az pedig nincs éppen nálam. Na meg ahogy elnézem, egy elnehezedett, öreg jószágról van szó, elhízott és elszürkült az évszázadok alatt, ha meg is csókolnám, kapnék egy vén királyfit, ami kell a kutyának. Az ilyen már repülni sem képes, én meg nem döcögöm végig a hátralévő időmet egy vén kecskével gyalog. Én királylány vagyok, nem szociális gondozó- így az ifjú hölgy. A királylányoknak nem lévén diplomáciai érzéke, nagy kuncorászásba kezdett, és ledegradáló célzásokat tett a sárkányra, a kerek erdő füle hallatára. Viccet csinált abból, hogy szerinte már repülni sem tud, meg biztos, a hamut is mamunak nézi, és így élcelődött addig, még a hüllő megunta.

Az hallgatta egy darabig, aztán szólt: Te drága királylány. Olyan törékeny és kecses vagy, mint a leg finomabb ékszer. 

    Már az első pillanatban felkeltetted a figyelmemet. Nem bánt, hogy kortól szürkült páncélomon tréfálkozol, hogy elnehezedett tömegemből gúnyt űzöl, hiszen ezek mind igazak. De ne úgy akarj népszerű lenni, hogy koromon gúnyolódsz, mert a koráról senki nem tehet, és egy púpos királylány púpján élcelődni kiábrándító és lélektelen szórakozás, aki ezt teszi, az nem érdemli meg a koronát. Te elvárod, hogy tapintatosak legyenek veled szemben, de ezt csak akkor várhatod el, ha te is tapintatos vagy másokkal. 

Ezzel a nagy hüllő hátralépett, összezárultak a lombkoronák, és már csak hatalmas bőrszárnyai légörvényt kavaró csattogása hallatszott az erdő felől.

Léleknyilvántartó

A Tó utca 9, egy kopott, jelentéktelen, egyemeletes épület volt. Emeleti ablakai mindig le voltak függönyözve, senki nem tudta, hogy lakások, vagy irodák lapulnak mögötte. Beszélték ezt is, azt is, meg mindenféle hátborzongató butaságot is, de valójában, senki nem tudott semmit. A bejárati kapu fölött, egy szerény- napszítta táblácska lógott, LÉLEKNYILVÁNTARTÓ feliratával, szerényen hirdette a hivatal ottlétét. A Tó utca forgalma igencsak jelentéktelen volt, töredezett útteste, gödrökkel megtűzdelt járdái sehova nem vezettek, lévén zsákutcáról volt szó. A horpadozott esőcsatornákon gyíkok napoztak, néha egy- egy öregasszony döcögött végig a járdának nevezett maradványokon, nehéz szatyrait cipelve. Na meg a macskák, sok volt belőlük, békésen napoztak a házak közti ecetfák tövében, még a fejüket sem emelték fel, a csoszogó léptek hallatán. Dél körül lehetett, minden egy öröklétben szunnyadozott, csak az eseménytelenség lágy fuvallata simogatta a vén házsor repedezett falait.

Az idős férfi tétova léptei úgy koppantak a biblikus csendben, hogy még őt is zavarták. Próbált halkan lépkedni, de nem sikerült. Szürke tavaszikabátja, szürke kalapja mélyen a szemébe húzva, csontos- ráncos arcának mély barázdái a kalapkarima árnyékában végtelenül mélynek tűnt. Bal kezében kopott aktatáska himbálózott, keskeny szíjjal átkötve, nehogy fontos iratai elvesszenek, ha kinyílna a zár. Tudta, ezek az iratok ma már beszerezhetetlenek, katasztrófa lenne, ha szétszóródnának a piszokban. Minden kapunál megállt, és nagy figyelemmel megkereste, elolvasta a házszámot. Már vagy félórája vizsgálódott, valami ismeretlen logika szerint következett a számozás, volt szám, amiből hármat is talált, de a kilences számot ez idáig nem találta sehol. A kilences szám alatt volt a Léleknyilvántartó hivatal, és érezte, ez, az utolsó nap, és lejárt a határidő. Gondolta, megkérdez egy utcabelit, annak tudni kell, hogy melyik ház a kilences, de egy lélek sem járt az utcán. Találomra becsöngetett egy házba. Idős, feltűnően sápadt férfi nyitott ajtót, üveges tekintete meg sem rebbent, úgy vizsgálgatta a jövevényt. Mereven állt, és semmire nem válaszolt. Percekig próbálkozott, aztán továbbment. Elért a 12- es házig, és mellette meglátta a táblát, alatta a 9- es számmal. Nagy megkönnyebbüléssel benyitott a vastag, kopott fakapun. A rozsdás zsanérok fülsértően sikoltottak, az volt az érzése, itt időtlen idők óta nem járt senki. A sötét, koszos kapualj elhanyagolt volt, és büdös. Egy jól megtermett patkány sétált végig a kopott kövezeten, unottan végigmérte, és belépett egy kis- sötét pinceszellőzőn. A lefelé vezető lépcsők falán kornyadozó táblácska hirdette, hogy a hivatalba lefelé vezet az út. Kellemetlen szorongását legyűrve, lassan megindult. A lépcsőfordulóban pislákoló negyvenes izzó annyi fényt adott, hogy homályosan látta a lépcsőfokokat. Már a harmadik fordulót is elhagyta, de még egyetlen ajtót sem talált. A hetedik pihenőnél volt egy rozoga szék, kimerülten lerogyott, hogy kicsit kifújja magát. Az áporodott-meleg levegőben arca izzadni kezdett. Ólmos fáradtságot érzett, olyan álmosság vett rajta erőt, hogy félő volt, lefordul a székről. Nem tudta meddig ült ott, lehet, közben el is bóbiskolt. Csak nehogy elveszítsem a táskámat- kapaszkodott a gondolatba, más eszébe sem jutott. Aztán felállt, mint két idegen végtag, indultak meg alatta zsibbadt lábai.

A kilencedik fordulóban aztán végre meglátta az ajtót, felette a táblával. LÉLEKNYILVÁNTARTÓ. Kopogott, de nem jött válasz. Belépett. Egy rosszul világított- kis szobában találta magát. A falakat plafonig polcok borították, telezsúfolva irattartókkal, és felhányt nyomtatványokkal. A szoba közepén álló íróasztala mögött, irathalmazok között, kövér, kopasz férfi ült, viaszfehér arcában kifejezéstelen szemekkel, fémkeretes szemüvegben. Fel sem nézve, az asztal előtt álló vén karosszékre mutatott. A vendég, egyenes háttal, összezárt térdekkel, óvatosan leült, ölében szorongatva aktatáskáját. A kövér csendben írt tovább. Hosszú percek után letette tollát, felnézett, és nyújtotta kezét az iratokért. Az öregember, idegesen lebontotta szíját a táskáról, kinyitotta, és az összes iratot kimarkolva, a tisztviselő kinyújtott kezébe rakta. Az átlapozta a papírhalmazt, majd halk- rekedt hangján megszólalt. Hát, majdnem elkésett. Most van az utolsó nap, ha holnap jön ide, már nem találja az irodát. Nem tudom, miért hagyják az utolsó percre a bejelentkezést. Alig találtam ide- szólt zavarában mentegetőzve az ügyfél, próbáltam kérdezősködni, de akivel beszéltem, még csak válaszra sem méltatott. Ez mindig így van- szólt a kövér. Ezen nincs is mit csodálkozni. Minden iratát elhozta?- kérdezte. Én nagyon remélem, hogy igen- felelt rezignáltan a megkérdezett, hangja az idegességtől egészen elvékonyodott. Nem is tudtam volna előbb idejönni, mert ma kaptam meg az utolsó papírt- szólt. Igen, látom a dátumon- így a kövér. Ezeket a halotti bizonyítványokat mindig az utolsó percekben adják ki, nekünk okozva vele többlet munkát. Halotti bizonyítványokat…dadogta döbbenten az ügyfél, miféle halotti bizonyítványról beszél- kérdezte. Hát, természetesen a magáéról- mondta a kövér, mit gondol. Ha élne, nem talált volna ide- szólt, és szánakozva elmosolyodott. De hát én élek, hogy jut eszébe az ellenkezőjét állítani- dadogta a vendég halálraváltan. Különös érzés kerítette hatalmába. Nagy nyugalom szállta meg, minden fáradtsága, szorongása elenyészett, és kezdte súlytalannak érezni magát. Ne aggódjon, ez mindig így van az első pár napban- szólt a kövér, egy szalvétával tisztítani kezdte szemüvegét. A tudomásulvétel, a tények felismerése, először igen csak megdöbbenést okoz. Aztán hamar meg lehet szokni- motyogta, majd megrázott egy iróasztalán álló csengettyűt.

Kinyílt a polcok között megbúvó tapétaajtó, belépett rajta egy fehér köntösben pompázó sudár alak. Odalépett az ügyfélhez, kedvesen karonfogta, és megindult vele az ajtó felé. Az öregúr meglepetten vette észre, hogy nem érintik lábai a padlót.

Naplórészletek a pokolból

     Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki.
Olyan kékesfehér és ronda lett, hogy undorodva szálltak rá a legyek.
Kicsit szokatlan volt első látásra a három karjával, egyszerre tudott velük hadonászni, amitől az volt a néző érzése, hogy az egész képződmény vibrál.
Gyorsan nőtt, sokat evett, majd zabált.
Úgy tudott rengeteg görbe fogával rágni, mint egy patkány.

Zombika- mert így nevezték- két éves korában kinézett ötnek.
Szőrösödő mellkasa zavarbaejtő volt, mély hangjai egy gordonkára emlékeztettek.
Szülei el voltak tőle bűvölve, egész nap karban cipelték és puszilgatták, ő hagyta, bár ha idegen nyúlt felé, egyből megharapta.

Az egész utca utálta, állítólag rossz szaga is volt, de nem szólt senki, mert nem akarták boldog anyját megbántani.

Állítólag, Zombika- ha tehette, felkapkodta a kutyaszarokat a járdáról, meg a sétány füvéről, és átszellemült ábrázattal magábatömte.

Tanodai pályafutása, már az elején jól kezdődött.
Mivel három keze volt, mindent három példányban tudott egyszerre leírni, már a nagycirkusz is érdeklődni kezdett a csodapók iránt, ami nagy boldogsággal töltötte el szüleit, hiszen hosszútávu megélhetése körvonalazódott.

Már igencsak kamasz volt, de a lányok nem érdekelték.
A lepkék érdekelték, meg a hernyók.
A szövőlepkéket különösen szerette.

Történt egy nyári éjszakán, hogy szobájából különös zaj szűrődött ki az ajtón.
Szülei fel is riadtak a hangra, és ajtajához lopakodva belestek a kulcslyukon.
Zombika az ágya tetején, az összegubancolódott ágyneműjén állt.
Pontosabban, egy nagy szövőlepke volt, fényesen megvilágította a holdfény.
Szárnyait próbálgatva emelgette lábait, majd felemelkedett a levegőbe, és kilibbent a tárt ablakon.
Szülei halálraváltan tódultak be az ajtaján, de csak a harmadik karját találták meg a feldúlt ágyneműben.
Sosem felejtették el azt a semmivel nem összetéveszthető fanyar- édeskés illatot, ami még évek múltán is a szoba légterében maradt.

Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki…

Mert minden létező létezhet földön és egen, semmi nem lehetetlen, legfeljebb szokatlan.
Azért, mert valamit nem értünk, mert értelmünk szűk határai nem teszik lehetővé, attól még lehet valóság, csak zavarunkban nem is merünk belegondolni- sóhajtotta a lótetű, és belefúrta magát a trágyadombba.
Hát van benne igazság- válaszolt a rózsabogár, ezt hazafelé még végig kell gondolnom…