Itt vagyok, Uram!





Itt, a száraz bogáncsokkal és gyomokkal megzsúfolt hegytetőn. Felettem az ég, köröttem a mélyben úszó világ. Szél borzolja hajamat, cibálja ruháimat, nem veti rám árnyékát semmi.
Itt már nincs más, csak fény.
Idáig, még a rettegett sasok sem szállnak fel, itt alig van oxigén.
Ha megtennék, vérző torokkal buknának alá a mélybe, ahonnan nincs visszaút.
Itt vagyok Uram.
Mint égő csipkebokor állok a porban, kövek között, énem magasan száll, ahol már csak a lélek szemei látnak, ha látni engedsz.
Még nem vagyok kész a távozásra, csak érzem a végtelent, felettem és körülöttem úszó, szédítő mélységeit, azt a tisztaságot, amiben piszkosnak érzem magam.
Nehezen, fájdalmas sebekkel, de felértem a hegyre, ahonnan nincs tovább.
Egy élet viharai sodortak fel a végső csúcsra, megengedvén, hogy visszatekintve egyszerre láthassam egész utamat.
Innen nézve már nem tűnik hosszúnak, rögössége sem látszik ilyen messziről, bár igaz, utólag minden másnak tűnik mint ami valójában.
A nehéz sem nehéz, miután meg tudta oldani az ember.
A ˝Nehéz˝ megoldhatatlan.
E pillanatig mindent rámbíztál, döntéseimben nem gátoltál, ami nem biztos, hogy jó.
Tökéletlenül megélni helyzeteket, meghatározni a hogyan tovább mibenlétét-nem szerencsés.
De mindenek ellenére felértem, mert mindenki előbb- utóbb ideér, csak az út közben szerzett sérülések száma és milyensége nem ugyanaz.
Innen fentről végiglátva a hegy oldalait, látom a hangyányi emberek hihetetlen tömegét mászni felfelé, szinte elfedve az egész hegyet, a csodavárók, és üdvözülni akarók bizonytalan tömegeit.
Szinte vibrál felettük a kétkedés réme, a ˝Lehet, hogy nem sikerül˝ dermesztő fenyegetése.
A visszazuhanás lehetőségének torokszorító jelene.
Itt a tetőn aztán kisimulnak a lélek ráncai, a görcsös félelmek elhalnak, mindent elönt a megkönnyebbülés.
A sorban érkezők beleolvadnak a már ittlévőkbe, csak a csipkebokor látszik a tetőn, megszámlálhatatlan- apró száraz levéllel és tüskével.
Na itt vagyok végre Uram…
Nem könnyítetted meg utamat, kitettél számtalan csalódásnak, fájdalomnak és kiábrándulásnak, sosem árultad el, miért.
Ez a tortúra nekem nem hiányzott, neked meg nem volt szükséged rá.
Ami volt, ma sem értem, te meg nem válaszolsz kérdéseimre, pedig hányszor kérdeztelek!
Utálok várni, és nem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretek vakon cselekedni, bábuként létezni, nem tudván mit miért teszek.
Már úgy hozzászoktam tájékozatlan létezésem gyakorlásához, hogy átkozottul zavarba jönnék, ha mindenről felvilágosítanál.
Erre, és minden másra való tekintettel, most már maradjon minden a régiben, nem is érdekel amit itt összevissza titkolózol.
Szóval megérkeztem Uram.
Most neked kell lépned, mert nekem nincs mit.
Ahogy itt álldogálok, egyre több kép rémlik fel bennem az elmúlt időkből.
Csak nem végig akarod nézetni velem amin egyszer már túljutottam? Mi a fenének húzod az időt. Lehet, hogy nem tudsz velem mit kezdeni, és reméled majdcsak eszedbe jut valami?
Vagy gondolod, megrendülök életem epizódjai láttán, és mellemen megtépem ruháimat, meg földet szórok fejemre?
Nem tettem én semmi olyat, hogy ezt elvárhatnád tőlem.
Persze nem vagyok hibátlan, de rajtad kívül ki mondhatja el ezt magáról?
Aki ilyesmit állít, az egyenesen hazudik.
Gondolom, nincs olyan marha, aki veled szemben ezt meg meri kockáztatni. Az, hogy nem vagyok hiba nélkül, neked teszek szívességet, mert ellenkező esetben meg kéne szüntetned minden poklodat és tisztítótüzedet, ami hatalmas káoszt okozna.
Különös, hogy ebben a magasságban nem is szédülök, pedig még egy létrára sem szerettem felmászni.
Vannak furcsa dolgok az életben.
Hogy őszinte legyek, most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, most élek, vagy már meghaltam. Legalább erre adhatnál valami jelet vagy választ, mert helyzetem egyre kényelmetlenebb, mondhatnám elég hülyén érzem magamat.
Egész idáig találgatnom kellett, de ez az állapot már páratlanul komoly, nem szeretek találgatni.
Jobb lenne, ha mondanál valamit.
Te tudtad, hogy a manókat manométerrel mérik?
Bocsánat. Nem is értem, hogy ez a marhaság honnan jutott eszembe.
Egy ilyen emelkedett alkalommal.
Zavaromat fokozza a tény, hogy még életemben nem voltam ilyen helyzetben.
Sajnálom.
Kezdem egész kellemesen érezni magam idefenn. Évtizedekig másztam és másztam, és lám, itt vagyok. Nem is tudom mászás közben mire gondoltam, de erre nem.
Azt hiszem csak arra figyeltem, hogy le ne essek, meg az előttem kapaszkodó ne taposson a kezemre. Az a mendemonda járta, hogy a hegy alatt van a pokol, és aki leesik, annak befellegzett. Senki nem tudott biztosat, mert aki leesett- láttam ilyet- sosem jött vissza.
Rohadt dolog lehet, igyekeztem nagyon vigyázni.
Hogy hiszek e a pokolban… Hát hogyne hinnék. Hogy miért?
Hát azért, mert ha hiszek és nincs, nem történik semmi. De ha nem hiszem és mégis van, abból nagy baj lehet. Mint a cigány viccben, csak ott más volt a kérdés.
Persze nem veheted rossznéven, ha valaki kételkedik a létezésedben.
Olyan sikerrel titkolózol, hogy csak ingerült leszek, ha rá gondolok.
Mi a jó ebben neked?
Szórakoztat, hogy évezredek óta kutatják hollétedet eredménytelenül?
Különös örömeid vannak…
Igaz, ha megtalálnának, hogyan tovább? Jókora zavart keltenél megjelenéseddel, az már biztos.
Talán jobb is így. Ezek keresnek, te meg bujkálsz. Végtelenített elfoglaltságot teremtesz embermillióknak.
Vannak akik azt hirdetik, kapcsolatban vagy velük. Aki szavukban kételkedni mer, azt jól kicsinálják.
Ecce Homo./ Na mit szólsz? /
Te teremtetted, és méltán büszke lehetsz, mert tényleg te csináltad.
Gratulálok.
Lehet, azért vagy megfejthetetlen, mert rühellesz ezekkel szóbaállni. Ha ez így van, tökéletesen megértelek.
Tudod, amit sosem értettem, minek neked ennyi angyal? Ezeknek igazán semmi dolguk, csak pózolnak, meg repkednek összevissza.
De ezt te tudod, nem akarok mindenbe belebeszélni.
Jut eszembe. Hegytető, csipkebokor, kőtáblák. Nem látom a kőtáblákat sehol. Korán jöttem volna, vagy már megelőzött Mózes?
Jobban örülnék, ha már járt volna itt, amilyen ügyetlen, még a lábamra ejtené őket, és máris kitört volna a balhé.
Amúgy a táblákat én is fontosnak tartom, nélkülük a népek nem tudnák mit ne tartsanak be.
Nem lehet csak úgy, a vakvilágba belebűnözni. Kell egy szabálykönyv, minek alapján megállapítható, ki milyen bűnös.
Aztán jöhet a tisztítótűz.
Ezt már a földi gyakorlatban is alkalmazták, úgy hívták máglya.
De hiszen erről tudnod kell, és ezt most nem kommentálnám.
De isteni itt a hegytetőn a levegő!
Na meg az is igaz, még sosem voltam ennyire közel az éghez. Különös érzés. Van benne valami felszabadult és ünnepélyes. Elgondolkodtatja az embert.
Na ne hidd, hogy nem veszem komolyan ezeket a perceket.
Egész életemben ezért másztam.
De tudod, amíg nem ér el az ember valamit, addig felruházza a célt mindenféle széppel és jóval. Aztán ha eléri, szembesül a ténnyel, ami száraz és poros.
Mert be kell lásd, ez az egyszál kuszmadt csipkebokor nem varázsolja a hegytetőt édenkerté.
De egye fene. Fő, hogy felértem. Mit foglalkozom ilyen részletkérdésekkel.
Itt állok egyelőre mint a Bálám szamara, és nem történik semmi. Nem tudom minek kéne történnie, de ez nem történés, itt szagolgatom kínomban ezt a bokrot, hogy csináljak már valamit, de semmi szaga sincs.
Hát itt vagyok Uram! Ne csinálj úgy, mint aki nem vette észre. Még arra sem hivatkozhatsz, hogy nem láttál a tömegben, hiszen egymagamban állok ebben a porban. Jó, hogy én nem vagyok senki, de ez nem ok az udvariatlanságra.
Arról nem is szólok, hogy unatkozom, bár gyönyörű a kilátás, de minden, mindig ugyan az.
A szépet is meg lehet unni.
Remélem, nem kell az örökkévalóságig itt rostokolnom, mert jó, hogy nem voltam egy szent, de azért ezt nem érdemlem!
Már nehogy félreérts, nem bírálom döntésedet, csak egy nagyon halk megjegyzés volt, ha bántónak ítéled, kérlek felejtsd el.
Ha úgy látod jónak, igazán szívesen elácsorgok itt akár feltámadásig is, már egészen kezdem megszokni itt a csúcson, mert akármi is van, a csúcson vagyok, és ez akkor is valami.
Én most leülök ide a sziklára a bokor árnyékába, és befogom a számat, igen, igen, tudom sokat beszélek, nem akarlak felidegesíteni.
Igazán szép itt a hegy tetején, és ez a friss levegő!…

Éjszakai csevegés 1.- 4.

 

1.
Mert ahányszor felment az acélsodronyra, nála volt az a rohadt egyensúlyozó bot, úgy tudott vele hadonászni, mint egy szánalmas amatőr.
De ahányszor ezekkel a kis betűméretekkel írok, hamar kinézem a szemeimet, és dühöngeni kezdek.
Lassan olyan hülye leszek, mint ő ott a sodronyon, guggoló helyzetben vibrál, mint aki be van szarva, szerinte nem erről van szó, az egyensúlyozáshoz kell neki ez a testtartás. Szerinte…
Persze hogy hazudik, hogy nézne ki, ha azt mondaná, - mondjuk -, hogy igazad van, hogy észrevetted! Tényleg be vagyok szarva, nem hittem, hogy észreveszed.
Ha ezt mondaná, talán becsülném még valamire, mert nem baj, ha valaki egy beszari, de legyen benne annyi tartás, hogy beismerje.
Hát nem?
Minden fellépésén ott vagyok, figyelem mikor fog leesni, hogy azt tudjam mondani neki, hogy na látod, te hülye, itt heverészel a földön összetörve, miért nem volt neked jó itt a földön?
Meg az utóbbi időben elhízott, csak úgy hajlott alatta a sodrony.
Szoktam nézni a ketrecharcot…
Hát ne tudja senki, mikor két ember egymásnak megy, üt, rúg, és birkózik, mindent elkövetnek, hogy egymásnak fájdalmat okozzanak.
És a közönség…
Csupa sérült lelkivilágú, gyáva és szadista hajlamú barom, aki sosem mert még egy beteg patkányt sem agyoncsapni, kiéli vágyait vizuális szinten, odaképzeli magát a ketrecbe, persze a győztes helyére.
Kivirágzik, vöröslő pofazacskói csak úgy reszketnek az indulattól, szemei nedvesen csillognak hülye fejében, és átszellemülten üvöltözik.
Csak úgy fossák ezek a rendezvények a marcipán hősöket, mert mindenkinek ki kell élnie magából a torzulatait, hogy hazafelé menet, legalább fél méterrel magasabbnak érezhesse magát.
Otthon aztán újra cilinderben futkos az ágy alatt, és alig várja a következő bunyót.
Mi férfiak.
Hát igen. Képzelegni, hazudozni- az igen, aztán reszketni a tyúkszaros életért a sodronyon, veszettül szánalmas magánszám…
De a nyomorult lét is élet, ezt be kell lássam és ha valakinek csak ennyire telik, hát Istenem…
Meg lehet szokni.
Ebből az ördögi körből nincs hogy kitörni, mert a nyakát törné ki, a társadalom legnagyobb örömére, mert ebből a fajtából még mindig marad rengeteg.
Jut eszembe, egyszer- nagyon régen, a szigetszentmiklósi strand vendéglőjének repedezett betonplaccán,- amit felvert a gaz,- a hangszóró egy tangót böfögött.
A helyi filmszínház alkalmazottja, – nem tudom milyen státusban lehetett- spanyol tangót táncolt egy nőfélével.
Egy térdeplő mellszobor volt a torreádor, elnyűtt- szürke zakóban, kitérdesedett nadrágban, és magas szárú tornacipőben…
Olyan átéléssel suhant, és dobálta a fejét jobbra- balra, hogy szinte beleégett az emlékezetembe.
Hát egy ilyennek, mondjuk egy Diótörőt eltáncolni- egy nudli.
Ekkora öntudattal és átéléssel száguldozni, azóta sem láttam senkit.
Felejthetetlen kulturális emlékemmé avanzsált…
Dögletes egy emlékmúzeuma jön össze idővel az embernek, rengeteg a lelki sérült görény, persze lehetne bennem elnézés, és megbocsátás, de nincs, mert ezeknek esővíz lehet a fejükben agy helyett, ami végzetesen le tud hangolni.
Ami irigylésre méltó, az- az, hogy ezek megelégedett emberek, húsz centire rakják fel a lécet, folyton átugorják, és tele vannak sikerélménnyel.
Mi férfiak…
De ez a nyomorult kötéltáncolás, ez egy betegség, ott fent a magasban majrézni minden nap azért a tetves pár pénzért, hát nem normális dolog.
Aztán ép bőrrel lekeveredve onnan, a földön folytatni a kötéltáncot, megküzdeni minden óráért, és a végén kidőlni mint egy túlkoros bányaló..
Éktelen nagy perspektíva, ezt még megtetézni egy acélsodronnyal, ízlés dolga..
Amúgy minden ízlés dolga, például az élelmiszerboltban mindig pálinkát lopnak, sosem kenyeret.
Ez, egy általános jólét miatt lehet, mert senki nem éhes- szerencsére, csak szomjas.
Állítólag előbb hal szomjan az ember, mint éhen.
Na de nálunk ez nem fordulhat elő, legfeljebb az, hogy valakiben meggyullad a pálinka, és mint Szent Elmó tüze, világít egy darabig, majd átsegíti a hajdani szomjazót a túlvilágra.
Nnnna..
Jót beszélgettünk- ugye?
Kellemes időnként elcseverészni anélkül, hogy oda kelljen figyelni az embernek, mert mindenki visszeresre erőlteti az agyát, hogy értelmes és összefüggő dolgokról pofázzon, aztán egészen kimerül a végén, és akkor is a másik hülyének nézi.
Aztán úgy jár, mint a Villon „Kövér Margot”- jában, mikor kérdezte a nőt, hogy mi baja vele, és az volt a válasz, hogy „Villon, unom az eszedet”
Na ezért nem érdemes kuplerájba járni.


2.
Nnnna- már itt is van a következő éjszaka.
Mostanában mintha egyre gyorsabban jönnének az éjszakák, épphogy csinálok valamit, és hopp, máris itt terem.
Szar ügy, próbálom szokni, majd csak egyszer sikerül.
Úgy látszik felgyorsultak a nappalok, és egyre hosszabbak az éjszakák.
Ez, önmagában nem is lenne baj, csak elöregedésem is felgyorsulhatott. Gondolom.
Szívesen nem gondolnék rá, de nem tudom hogy kell.
Én annyi mindenre gondolok egyszerre, hogy remélem, kinyomják belőlem ezt a rohadtul nyomasztó érzést.
Mert a gondolatoknak van súlya, és tömege, az ember agyának viszont befogadóképessége véges.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, mert az életben minden véges, pont ez ne lenne az?
Röhej
Megette a fene az egészet, már úgy megszoktam, hogy hosszú évek óta nem csinálok mást, mint véges és valójában értelmetlen dolgokat, nem fogom tudni megszokni, hogy ezentúl csak végeseket csináljak…
Az élet, nem egy demokratikus intézmény, nincs hol kifejteni a nézőpontjaimat, nincs kinek apellálnom, csak megyek előre az időben, aztán huss, egyszercsak láthatatlan leszek..
Kicsit nyomaszt a történet, már megszoktam, hogy itt és most- vagyok.
De hát ez a bárányok sorsa, a szokványos bárányokat le szokták vágni, Isten bárányai, meg idővel eltűnnek.
Na de nem kell a harangokat félreverni, még zeng a dal, még itt a nyár, és ha az ember napozik, és végig arra gondol, hogy este bezzeg nem fog sütni semmi, akkor az egész napját tönkreteszi.
Na, akkor napozzunk- gondolatok nélkül, illetve bármiről morfondírozhatok, nem kell félnem, hogy értelme lesz, nem fogok senkit megüdvözíteni, sem elrontani.
Ezt mindenkinek saját magának kell tegye. Teszik is.
Lassan ott tartok, hogy csak állatokkal van türelmem kedvesnek lenni, azok szeretete önzetlen, az embernek meg mindig van hátsó szándéka, nekem is.
De ez a hibás teremtés bűne, amit a Mindenható kissé rühell, és az emberre akarja kenni.
Érthető, én is ezt tenném, ha mindenható lennék…
Egyszerű példa, ha egy férfi nagyon gáláns egy nővel, az valamit akar, és feltehetően nem pikétet játszani.
Egy üzletben, a hosszadalmasan matató vevő- gyanús, hogy lopni szeretne,
Egy nő, ha feltűnően kedves velem, eszembe jut egy kificamított dal két sora,
„Nekem ez az éjszaka gyanús, hogy te pénzt csalsz ki anyus, maga játszik csak velem”…satöbbi.
Hiszen tudom magamról, hogy nem vagyok egy kihagyhatatlan pasi.
Fura egy világ ez, de szórakoztató is tud lenni.
A múló időre nem igazán gondol senki, a lehengerlő démon, mire kettőt fordul, elfogynak a megkopasztható ügyfelei, ott áll egyedül a semmi közepén, és úgy kell széthajtogatni a ráncait, hogy lássam a szemét…
Akkor fájlalja először, hogy nem tanult meg mondjuk havasi kürtön játszani, most beszállhatna egy rézfúvós bandába.
De fújhatja, esetében a semmit, azt lehet tömbházban is művelni, nem zavar vele senkit.
Én, például nem merek keringőzni mert szédülök, és csak egy bazi-nagydarab nővel tehetném, mert nagy a súlyom, és egyetlen esélyem, hogy malőr esetén el tud kapni.
Egy alacsony vézna tyúk, ha szeizmográfja jelezné a hegyomlást, úgy elpucolna alólam mint a pinty, én meg akkorát esnék, mint egy ólajtó.
Még belegondolni is rémes.
Az élethez nagy fifika kell, meg szerencse. A biztos, ha nem értek semmihez, és ahhoz is rosszul, akkor nincs támadási felületem.
Számíthatok egy viszonylag nyugodt életre.
Ha már vagyok, miért ne tegyem nyugodttá, ha tehetem.
Hát nem?


3.
Éjszaka, az ember annyit lát, hogy majdnem semmit, ez az egyik hátránya egy macskával szemben, amin nem lehet segíteni.
Rengeteg dolog van földön és égen, amit csak elfogadni lehet, kárpótlásul lehet fanyalogni, öklendezni, ájuldozni, ki milyen teherbírású idegrendszerrel bír.
Egy nehéz és kilátástalan helyzetben az a biztos, hogy mindig lehet még nehezebb.
Ez- a ritkán előforduló jó dolgokra nem érvényes.
Bár az is kivált érzeteket, de rendszerint gyanakvást.
Egy tapasztalt egyénnek – ha az arca felé nyúlnak-, kigyulladnak a fejében a vészlámpák, mert tudja, hogy simogatás is lehet a mozdulat vége, meg egy nagy pofon is.
Jobb a csendes békesség, nem kell lőtávolon belül tartózkodni.
Az éjszakának van egy nyugalma, az állandóság érzet megnyugtat, még gondolkodásra is késztethet, mert nem vonja el a figyelmet, hiszen érzékelhető életterem nagyon leszűkül.
A nappalok fényében, nem figyel senki befelé, nem hallja meg azokat a finom és halk hangokat, – figyelmeztetéseket – amik folyton szólnak.
Aztán jól ráfizet, és mindenkit okol a balsikerért, saját magán kívül. .
Irtó nagy marhák tudunk lenni, hogy durvább szót ne használjak.
Az éjszaka, ugyanakkor egy másik világ, nyüzsgő élete, csak érzékelhető. Sejtelmes és valószínűtlen, de érezhetően van.
Olyan érzéseket kelt az emberben, hogy valamik figyelik minden mozdulatát, ugyanakkor minden oldalról védtelen.
Okosabb, ha nem tartózkodik kint, bezárkózik a lakásába, és lehúzza a redőnyöket.
Hallgathatja a kint kóborló entitások és más lények kaparászásait, morgásait és sóhajait, a hold hideg fényében lézengő- régen elhaltak árnyainak, sóvárgó- kaparászó hangjait.
Rohadt egy dolog lehet, a földi élet emlékfoszlányaival bolyongani a sötét semmiben, szólongatni az emlékké vált embereket, bár a testetlenség biztosít egy abszolút szabadságot, amit megkeserítenek a hajdani élet képei.
Időnként eszembejut az öreg Sanyi bácsi, aki a háza előtti hársfára mászott egy létrán, hogy a koronáját visszavágja.
Ott lett rosszul, és halt meg.
Rohantak értem, hogy jöjjek, mert a Sanyival baj van.
A vállamon hoztam le, mint egy teli zsákot.
Csoda, hogy a létra fokai megbírtak kettőnket.
Majd bele döglöttem a súlya alatt,- pedig nem volt nagydarab ember. Hihetetlen, hogy egy elszállt lélek tokjának mekkora súlya van.
Napokig úgy járkáltam az izomláztól, mint akivel hatalmas blama történt.
Hiába nem akart a test elmenni, a lélek nélkül nincs apelláta.
Ilyenkor az éjszaka csendjében mi minden eszembejut…
A lét, a folyamatos történések hosszú fűzére, úgy sodorják és dobálják az embert, hogy nem győz kapaszkodni.
Legalábbis addig, amíg sikerül.
Hát nem?


4.
A rohadt életbe…
Egész nap rossz napom volt, nem éreztem jól magam, jön a felmelegedés.
Bár nyugodt az éjszaka, egy nyamvadt csillag sem világít az égbolton.
Olyan sötét van, mint egy mamut fenekében.
Legszívesebben lefeküdnék, de ha nem akkor teszem, amikor úgy érzem, hogy lefordulok a székről, hamar elalszom, aztán felébredek, és annyi.
Mindenféle kínos és lélekforgató dolgokat kezdek álmodni, dúltan ébredek, felkelek, és rágyújtok.
Az egészséges élet, az nagyon fontos.
Egyszer láttam egy fiatal nőt.
Egy éjszakai tűzesetre ébredt fel álmából, és az élmény valamit eltorzított benne, mert többet nem tudott aludni.
Nagy dózis altatókkal bombázták intravénásan, kicsit tudott szenderegni, bár ez az állapot inkább volt valami kóma, mint alvás.
Nem tudtak mit kezdeni vele, biztosan hamar meg is halt.
Az éjszaka is tud kíméletlen lenni, nem csak a nappal.
Puhaságában képes racionális lenni és személytelen, állítólag egy döntési helyzetben minél inkább jelen van a lélek, annál nagyobb a hibalehetőség az eredményt illetően.
Sokszor kell egy életben dönteni, felelősséggel, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Tisztességes embereknél akkor jön a lelkiismeret furdalás, az önvád.
Hogy micsoda szemét dolgok képesek történni az emberrel.
Komolyan mondom, ha nem érzek semmi rendelleneset, tele leszek gyanakvással.
Van ismerősöm, aki állandóan vizsgáltatja magát.
Na rendben, de miért jó neki, ha mondjuk három hónappal előbb értesül gyógyíthatatlan betegségéről?
Még azt az utolsó pár hetét is tönkretette.
Minő botor tett…
Életem felét átalszom, a másik felét meg átaggódom.
Hatalmas élmény, igen értelmes elfoglaltság, de ez olyan mint a demokrácia, vagy a házasság.
Nem jó, de nincs jobb.
Az ember, tulajdonképpen, csak és kizárólag magára gondol. Az érdekli igazán, ami őt érintheti, sajnálkozik részvevőn, ha valakiről rosszat hall, de ez egy máz, mert lekeveredik némi kárörömmel.
Mondok egy példát: Pisti leesett a lépcsőn, a létráról, jól összeverte magát, és eltörte a vállát.
Reakció: Jézusmárja, ez a szegény, még jó, hogy viszonylag megúszta, járhatott volna rosszabbul is.
Rejtett reakció, belső használatra: A marha, mert mindig fontoskodik, minek mászkál létrán ekkora valaggal, még az sem lenne furcsa, ha összetört volna a létra alatta.
Most jól ráfaragott, már ideje volt, hogy megbüntesse a sors.
A fontoska, mert Ő, és aztán senki, a pótolhatatlankám, ha így folytatja, nem tudom hogy fog tolókocsival létrára mászni…
Az önzés az élet sója, a fennmaradás alapkövetelménye, mert amit ma megehetsz, ne add oda másoknak, azoknak, akik ha szarban vagy, úgy spriccelnek el mint a pinty, olyanok mint én.
De én nem gonoszságból vagy érzéketlenségből tűnök el adott esetben, csupán nem akarok tolakodni.
Hogy ki, és milyen technikával oldja meg a problémáját, az egyéni döntés kérdése, a segítőkész belepofázás csak zavart okoz, és még harag is lesz belőle.
Hát, értelmes ember nem gyűjt ellenséget, megelégszik annyival amennyi van.
Egy ismerősöm házassága kezdett tönkremenni, mert az asszony ivott.
Mikor panaszkodott, azt mondták neki, hogy igyon ő is, vagy váljon el.
Ez a gordiuszi csomó esete, mert a dolgok sosem komplikáltak, kivétel, ha megkomplikáljuk őket.
És tesszük is, mert a sima ügyek unalmasak, és egy életen át unatkozni, ahhoz az hosszú.
Azért hosszú tud lenni egy éjszaka. A maga látszólagos békéjével, befelé tekintgetésre késztet, a gondolatok lomha csordogálását nem zavarja, semmi, és nem kell mindig világrengető elmésségekbe gabalyodni, mert minek, és ha netán sikerülne is, hát nem tud az ember vele mit kezdeni.
Hát nem?

A semmi hangjai


- Hallottad már a semmi hangját? – kérdezte az almafa a fagyalt.
- Nem én… még soha - válaszolt a bokor. Nincs is a semminek hangja. A semmi, az semmi - szögezte le a fagyal.
- Neked biztos - válaszolta az almafa. Mert alacsony vagy és a te szinteden csak a bogarak matatását hallani. Az egész életed is ezen a szinten mocorog, és el sem tudod képzelni, hogy milyen lehet magasabban létezni.
- Hát lehet - így a fagyal, de hol vagy te egy jegenyéhez képest. Annak te nem vagy más, mint egy fűcsomó.
- Fűcsomó? – háborodott fel a fa. Te nem vagy normális - hörögte, és akkorát rázott az ágain felháborodásában, hogy potyogni kezdett róla a gyümölcs. - Te mondod ezt, aki egy haszontalan gyom vagy?
- Én nem gyom vagyok, hanem fagyal. - mondta higgadt nyugalommal a bokor.
Az almafa tombolt a dühtől, egyre potyogtatta az almáit.
- Hülye vagyok, hogy szóbaállok egy magadfajta senkivel - szólt.
- Akkor ne is folytassuk ezt a lehetetlen csevegést - mondta a bokor, és elhallgatott.
Csak a szellő bujkált leveleik között, meg a semmi dúdolgatott.
Most először életében hallotta a fagyal is.

*
Az erdei tisztás szélén a nagy faóriások tövében egy pöfeteggomba szunyókált.
Álmában fürdött a lapulevelek rejtekében csörgedező patak hűs habjaiban, mikor goromba ütésre ébredt.
Hirtelen azt sem tudta hol van, aztán meghallotta a kalapján ülő valami pánsípjának hangjait.
Éppen dühbe akart gurulni, de lenyűgözte a hangszer varázslatos éneke.
- Ki zenél a kalapomon? - mordult rá a valamire rezignáltan.
- Csak én, jött a válasz, én, a puttó.
- Már vagy egy órája zenélsz, és mindig ugyan azt - így a gomba.
- Hát persze, hogy persze - röhögött a jövevény -, mást nem tudok, kénytelen vagyok mindig ugyan azt fújni.
- De már az idegeimre mentél ezzel az unalmas dallammal - mondta a gomba.
- Nagy dolog vihogott a puttó. Mondanám, hogy fogd be a füledet, ha nem tetszik, de nincsenek kezeid.
- De van másom,- ordította a pöfeteg, abban sem lesz számodra köszönet.
Hatalmasra felfújta magát, és éles csattanással szétpukkadt.
A puttó, a robbanástól hanyatt-homlok elrepült, nekicsapódva egy fatörzsnek, nagyot nyekkent a földön. - Hű az áldóját - makogta ijedten, és próbálta kidörzsölni a spórákat szemeiből.

*
Az éjszaka támadt vihar, úgy tépte a fák koronáit, mint egy tomboló őrült.
A hatalmas villámok szinte egymásba értek, akkorákat dörrent a fekete ég, mint ami le akar szakadni.
Minden élőlény valami védett helyre menekült, a bátor és hangoskodó, kötekedő szarvasbogár is.
Most bezzeg nem ordította végig az erdőt, hogy bárkiből aprófát csinál, aki a szeme elé mer kerülni.
Rá kellett döbbenjen, hogy milyen kicsi és jelentéktelen. Csak mozdulatlanul gubbasztott egy fagyökér alatt, és beismerte maga előtt, hogy halálra van rémülve. Te jóságos erdei szellem - mormolta, csak ezt ússzam meg élve, soha többé nem nyitom ki a számat.
Jött a hajnal, a vihar elült, minden csurom víz volt, a felkelő nap próbált életet lehelni az alaposan megtépázott rengetegbe.
A szarvasbogár kimászott rejtekéből, megtornáztatta elgémberedett tagjait, majd elindult a sárban valami élelmet keresni.
Betartotta az erdei szellemnek tett ígéretét, többé nem fenyegetett senkit, ki sem nyitotta a száját.


Kímélő tükör 2.


      Loncika, ódon házának negyedik emeletén volt egy százhúsz négyzetméteres lakása. A széles és sötét lépcsőházat nem tudták megvilágítani a pihenőkként jelentkező ablakok. A legvadabb nyárban is hűvös dohszagot leheltek a falak, valószínű, a pincéből áradt felfelé, abból a sejtelmes sötétségből, ahová gyerekkorában is ritkán mert anyjával lemenni. Ez, az erőszakos, rosszindulatú szag beleette magát mindenbe, arcnélküli jelenléte folyton az elmúlásra figyelmeztetett. Behúzódott nagy előszobájába is, semmivel nem volt képes kiűzni. Már régen egyedül lakott, családtagjai sorban elmentek, úgy bolyongott a lakás termeiben, mint egy kísértet. A nehéz neobarokk bútorok, időrágta-, megsötétedett színeikkel elvarázsolták az egész belsőt. Úgy hatott rá a folyton jövő- menő emlékekkel, megzsúfolt lakás, hogy akaratlanul is vigyázott, ne keltsen zajt lépteivel, ne háborgassa hajdanvolt hozzátartozóinak kóborló árnyait. Még meglévő rokonai ritkán látogatták, ez a Lonci…ahogy öregszik, egyre bogarasabb lesz, – mondogatták egymásnak, és hogy öltözik! Azt hiszi, hogy alacsony- kövér alakján bármi is segíteni tud.
Lonci tényleg, az utóbbi időkben, vadul kezdett öltözködni. Fodrászhoz járt, és feltűnő kalapokkal is ékesítette pofazacskós, tokás ábrázatát. Hosszúra növesztett szőke haját, úgy lobogtatta az utcán menet közben, mint egy kétéves kanca. Utána is sziszegtek mindenféle alakok, trágár ajánlatokat téve neki, amit ő elementális sikernek könyvelt el. Az előszobájában állt egy nagy tükör, amiben egész alakját tudta csodálni. Még nagyanyjától származott, aki hajdanán nászajándékként kapta. Minden idejében előtte tartózkodott, esténként többször is átöltözve, ott pózolt, és csodálta magát.
Egy Kedd este történt, hogy valami furcsát érzékelt a megkopott tükörben. Homályosan megkettőződött vaskos teste, és valami gnómszerű képződmény tolakodott képe elé. Az alak, úgy lobogott mint a tűz, illegette magát, és otromba- viasz-színű pofájával rávigyorgott. Először halálra rémült, majd dühbegurult. Színházi kesztyűs öklével belevágott a vigyorgó képébe. Az üveg nagyot döndült, és átlósan végigrepedt. Fájó ökle térítette magához.
Másnap megismétlődött a jelenet, most élesen látszott a gnóm, akinek a szájából kifolyt valami massza, ami mikor alakot öltött, gyerekkori önmagát ismerte fel.
A jelenés szája kinyílt, és folytak ki belőle elfelejtett kusza emlékei, izzó hernyók kíséretében, amik igyekeztek elszakadni az üvegtől, arca falé tekergőztek. Felordított, de nem jött ki hang a torkán. Fejét oly hirtelen rántotta hátra, hogy hanyatt esett.
Kövér karjait arca elé kapva, csúszva, mászva igyekezett eltávolodni a tükörtől. Beléfagyott a rémület. Valami ismeretlen erő hátára kényszerítette, és néznie kellett a tükröt, a benne lejátszódó eseményeket. Észvesztő kavalkádban, állandó képváltással jelentek meg lelkének és torzult agyának dolgai, egymásbafolyva, tekergőztek, nyúládoztak felé, mozdulni sem tudott. Aztán megjelent az üvegen egy árnyék, egyre tisztult és élesedett, nagyanyja volt. Szemei mint két élettelen kődarab meredt arcába, karmos keze kinyúlt, egyre hosszabban, akár egy korhadt, száraz ág.
Torkon ragadta, és berántotta az üvegbe.
Még hallotta a tükör darabokrahulló- éles csörömpölését.

Különös történetek 2.

      Árpi, – már igencsak túljutott a gyerekkorán, szokásai ennek megfelelően felnőttessé váltak, bár nem hitt benne senki, de remélték, hogy kimászik a kölyökkorból.
Két dolgáról képtelen volt leszokni.
Az orrtúrásról, és arról, hogy a hatodikról úgy jöjjön le a földszintre, hogy seggel lefelé felhasal a korlátra, és lecsúszik
Ezt a mutatványt olyan tökélyre vitte, hogy két szatyorral a kezeiben, széttárt karokkal egyensúlyozva csúszott.
A fordulókban tett egy speciális – rúgó lábmozdulatot, amitől hirtelen rá tudott fordulni a következő karfára.
Történt, hogy a pincébe kellett levinni könyveket.
Mindkét szatyrát megrakta, jó nehezek lettek, de nem törődött vele.
Szokás szerint felhasalt a korlátra, két oldalán a csomagokkal, és megindult lefelé.
A nagy súlytól, a súrlódás egyre erősebben égette mellkasát és hasát, vadul felgyorsult, úgy süvített lefelé, mint egy bomba.
Eltelt vagy egy fél óra, de Árpi sehol.
A földszinten találtak rá, a korlát két oldalán feküdt.
Hosszában volt kettészelve.
A hatalmas cirkuszi sátor zsúfolásig megtelt.
A zenekar önfeledten harsogott, az artista csillogó flitterekkel agyondíszített ruhájában, a manézs közepén állt, felemelt karokkal, és üdvözült mosollyal fürdött a tömeg ünneplésében.
Aztán hangtalanul leereszkedett a kupolából a hinta rúdja.
Két kézzel, erősen megmarkolta, és a berendezés elindult felfelé.
Mikor felért, ütemesen lengeni kezdett. Egyre gyorsabban, hatalmasan szelve a kupola légterét.
Ekkor elengedte a rudat.
Széttárt karjaival, elkezdett körbe szállni a széksorok felett, a hatodik körben nekicsapódva a ponyvának, nagy reccsenéssel széthasítva azt, kirepült a délutáni- bágyadt napsütésbe.
Egyre távolodó alakja kis ponttá zsugorodott, majd elenyészett valahol a horizonton.
Soha többé nem látta senki.
Sárika, minden reggel az élelmiszerboltban kezdett, imádott enni, csak akkor volt nyugodt, ha az aznapi ennivalóit, már idejekorán hazacipelte.
Magasszárú cipőibe bújtatott oszlop lábai alig bírták a terhet, menése a Nyírfácska Együttest idézte.
Mikor a bejárati kapu felé vette az irányt, szatyrai elhúzták, és előbb fordult be, vagy másfél méterrel.
Nehézség nélkül belépett a falba, szatyrai nyelődtek be utoljára a ciklopkő lábazatba.
Akik látták, nem hittek a szemüknek Elbeszélésüket igencsak kétkedve fogadták a ház lakói, de mivel Sárika azóta sem jelent meg sehol, nem tudták a dolgot mire vélni.
Többen is megpróbálták titokban, de csúnyán ráfizettek.
Imola már harmadik éjszaka percegésre ébredt.
Csak feküdt, és hallgatózott.
Biztos a szüleimtől itt maradt bútorok valamelyike a bűnös- mondta hangosan, az alvástól még fátyolos hangon.
Kell szereznem valami szú irtót, nehogy a többi bútorba is beférkőzzenek.
Bal oldalára hemperedett, és megkövülten hallotta, hogy alóla jön a hang.
Hátára fordult, és tenyérrel nagyot csapott a lengőbordáira.
A hang elhallgatott.
Múltak a percek, már majdnem visszaaludt, mikor újra elkezdődött.
Döbbenten és megzavarodva kimászott ágyából, és kiült az ebédlőszékre.
A percegés folytatódott. Most már tisztán hallotta, hogy a bordái mögül jön a hang.
Nem mert hinni a fülének.
Beleköltözött a szú.