Bernadett

Bernadett egymagában élt. Volt két macskája meg egy kuc­vancos kutyája, amely az elmúlt télen csapódott mellé. Bernadett szép volt és fiatal. Éjfekete haja vállán túl ért, karcsú alakját min­denki megcsodálta.

Kis kertes háza a domboldalban épült, távolabb a falutól. Tornácáról gyönyörű kilátás nyílt a dimbes-dombos tájra, és az azt szegé­lyező sűrű erdőre is.

Ritkán látott falubelieket, távol élt minden szekér- és gya­logúttól. Csak az erdőkerülő találkozott vele, aki öreg kutyájával nap mint nap szorgalmasan rótta a kilométereket.

Bernadett boldog volt és elégedett. Mindig és mindenütt lep­kék kísérték, az ezer színekben pompázó kis élőlények befonták vibráló lebbenéseikkel arcát és egész testét.

Aki látta, eleinte csodálkozott, – aztán megszokta. Bernadett lepkéi fergetegében mindig távoli harangzúgást hallott, madár­csi­csergést, és tündéri éneket. Hitt benne, a dal neki szól, és az erdő sűrűjéből jön. Ilyenkor teste súlytalanná vált, egész lényét átjárta egy éteri lebegés.

Alkonyatkor még látta az öreg erdőkerülő meg a kutya.

Háza előtt állt felemelt karokkal, égnek fordított mosolygó arccal az egyre növekvő esti párában, áttetszően és boldogan, lepkéi ezreitől sűrűn körülvéve táncolva megindult. Lábai nem érintették a talajt.

Háza a történtek óta lakatlanul áll. Senki nem mer még a kö­zelébe se menni, mert minden alkonyatkor távoli éneket hoz az erdő felől az éjszakai szellő, és az épület nyitott ajtajából kiörvény­lik megszámlálhatatlan lepke, körbezsongva egy különösen nagy és díszes pillangót.

Ezért talán még nem rettegnének a falubeliek a helyet megköze­líteni, de mondják, teliholdas éjszakákon, mikor a fehér fény nap­pali világosságba vonja a házikót – ugyanúgy mint máskor – kiraj­zik az épületből sok ezernyi bogár, hideg tűzként lobogja végig a kertet, sűrűn körbefogják a vén tölgyfaóriást, és a pokol lelkeinek rekedt jajszavai töltik meg a közeli réteket. Sóhajok és halk lánccsörgés hallatszik a vastag törzs felől.

Beszélik, ezeket a holt lelkeket gyötrő lepkék vészjósló je­lenléte még a legbátrabbakat is elijeszti attól, hogy a fához köze­lítsenek. Ha a hangokat a falu felé sodorja az esti szellő, be­zárkóznak és elrebegnek egy imát az elkárhozottak lelkéért.

Ilyen teliholdas éjszakákon különös módon még a kápolnában is kialusznak az áldozati gyertyák virrasztó fényei, és furcsa, sem­mihez nem fogható gyenge szag árad a kripták kőlapjai alól.

Mivel még az öreg pap sem tud semmiféle magyarázattal szolgálni, a falubeliek nem említik egymás közt a dolgot, mert a félelem láthatatlanul bár, de ott lebeg a táj felett, és él az emberek szívében.