BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

                    / Faludy- Villon hangzásban /


 Eltorzult odvában, a kivénhedt fáknak,
zsémbes és gonosz átok ül,
várva a megfáradt vándort, ki alattuk,
örökre elszenderül.
Elsárgult csontjai dúdolnak a szélben,
a fakó napsütésben a semmi kacsint,
a feledés- rongyos köntösében,
rá, ködöket legyint.
Mert egész éltedben hurcoltad az átkot,
dögszagú kéz hozza rád az álmot,
a sohában lesz ébredés,
nincs kivételezés.
Benő a gaz, benyel a föld,
koponyádból fű virít,
szemgödreidben áll a víz,
szúnyoglárvák bölcsője az,
neked már nincs tavasz.
Télen hó takar, hófehér szemfedél,
nem láthatod, mint kél a nap,
ha arra járna pap, tán szólna,
ócska lelkedért.
Mi csigalépcsőn a pokolba ért,
hátrahagyva szuvas csontjaid.
Mit neked már nagy csöcsök és seggek,
hisz nincs kezed sem, hogy őket tapogasd,
csókolni sem tudsz, másról nem is szólva,
a fa alatt vagy szanaszét szórva,
kártékony sója a voltnak.
Döglegyek hintáznak bordáid ívén,
azt sem tudván mi az,
szádban hernyó mászik,
a pimasz.
Hát így múlt el a világ dicsősége,
emeld hát poharad a kéklő égre,
már nincs benne rum.
A hold hiába szédít,
sóhajod nem jut el az égig,
az számodra túl messze van.
Ha van.

SZIESZTA








Lezárt, molyrágta szempillái rejtették, kifejezéstelen, tekintet nélküli szemeit.
Petyhüdt, pofazacskói ernyedten lógtak, ráülve, állánál nagyobb tokájára.  Kevés haja, izzadtan tapadt homlokára, ajka kissé lefittyedt, résre nyitott száján, hangosan kapkodta a levegőt.
A hátán feküdt, karjai élettelenül lógtak, a vaságy két oldaláról, szinte érintve újaival, a koszos hajópadlót.
A kockás, durva szövésű lópokróc, félig a padlóra lecsúszott pók hasáról, közszemlére engedve, sápadt, elzsírosodott hajdani derekát.
Nehéz, fuldoklásra emlékeztető hortyogása, betöltötte a szobát.
Az elvetemedett, rosszul záródó ablakkeret résein belopakodó szellő, kiszórta, az asztalon álló, teli hamutartóból, súlytalan hamvait, a valaha cigarettáknak, megdíszítve, a kétes tisztaságú abroszt.
A mosatlan mélytányér rászáradt ételmaradékain lakmározó legyeket, nem zavarta az enyhe huzat.
A végtelen nyugalmat, és békét, nem háborgatták azok az álomtöredékek, amiknek cincogó gyermekhangjai, előbukkantak két horkantás között, felidézve egy távoli múltat, egy gyerekkort, amikor önfeledten, tiszta lélekkel szólt a dal, „Szép gyermekem, jöjj ki a rétre, hol traktorok hangja zenél”, ami, a mindent elsodró időben, még emlékeiben megmaradt.
De bármi is történt, nem háborgott, megvolt a maga, már elnehezedett, deformált valójában, a dolgok lényegét, értelmét nem kutatva, amikről, igazán, még elképzelése sem volt. Ha megtalálta volna a megtalálhatatlant, észrevétlenül elment volna mellette, hiszen honnan is ismert volna fel, akár egyet is.
A rengeteg volna, ami körülvette egész életében, már nélkülük nem is tudott élni, jól megvoltak vele kies lakában.
Mikor vidéken, előadták az Otellót, és Jágó, ott ármánykodott a függöny, nehéz drapéria zuhatagában bujkálva, az első sorban ülő paraszt bácsi felszólt neki a színpadra: figyállák té mocsok…
Ő is, a hosszú évtizedek alatt, gyakran bujkált mindenféle drapériák árnyékában, minden meggyőződés nélkül, pusztán, az életét féltve. Tapsolt, ha mások is, kussolt, ha a többiek is.
Mert ismerte, Faludy – Villon átköltés eme sorait, hogy „Francia vagyok, Párizs városából, mely lábam alatt, a piszkos mélybe vész, s most méter hosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz”…
Hát ezt az érzést, semmi áron nem akarta megtapasztalni, ami – lássuk be, azért érthető.
Ki szólt?
Kérdezte csukott szemekkel, repedtfazék hangján.
Csak nem az angyal?
De.
Hangzott a rövid válasz.
Változatlanul hunyt pillákkal, lassan kiszállt az ágyából, még érezte, hogy valaki puhán, és szeretettel magához öleli, súlytalanná vált, és emelkedni kezdtek.
Még sosem tapasztalt, békés, és jó érzés töltötte el.





Szabálytalan költemény…

Ha majd kinyílik, a rozsdás vasajtó…belső fele, pókháló, és penész.
Belépsz, lehajtott fejjel, és mész, és mész.
Előtted, számtalan lépcső, minden lépésed bizonytalan, nem tudod, mi vár odalent, sosem láttad, ott, mi van.
Eltűntek, a virágos rétek, hol halkan zenél a meleg szél, madárdal, napfény,
esti fények, csak emlékeidben él.
Csak lefelé, felfelé, még nem jött senki, minden csak volt, eltűnt, maradt a kétely, meg a koszos falak.
Hát most, szedd össze magad, hisz tudtad az elején, mi lesz a vége.
Minden rendben, ha úgy látod, megérte, elködlött álmaid, dohszagba fúlnak,
lelkedben, jeges viharok dúlnak, sehol egy apró feloldozás…
Megállt az idő, csak szúja perceg, nem múlnak a percek, csak némaság.
Ez egy merőben más világ, csak ketten vagytok, te, meg a volt…
Csak egy szürke köd dalol, monoton, nehéz éneket.
Csak neked, így, felfelé a pokolba. Talán voltál, halványul az emlékezet,
halotti lepled markolja reszkető kezed.

Bevégeztetett.

AZ AJTÓ…

A sírboltba vivő, kitaposott kő csigalépcső, érdes felülete alatt, vészjóslón csikorgott a bakancs talpa.
Szűk alagútja, a benne rekedt áporodott valamivel, mindenre emlékeztetett, csak levegőre nem.
Falai fényesen izzadtak, undorító, nyálas állaguk ráragadt a tenyerére, ahogy meg megérintette, biztonságérzete kedvéért.
Az időtlen csendben, léptei kellemetlenül erős zajként hatottak, pattanásig feszült idegeire.
Nem emlékezett rá, hogy hányadszor fordult vele a lépcső, hiszen folyamatos forgásban süllyedt, egyre lefelé vele, arcáról lomhán csöppent mellkasára az izzadtság, eláztatva derékig kék vászoningét.

Messze a feje felett, hatalmas, tompa dörej hallatszott, a hang ólomfolyamként görgött lefelé a végtelennek tűnő szűk alagútban, maga előtt tolva, a vastag, áporodott levegőt.
Megtorpant, mindkét tenyerét nekiszorította a vizes falnak, úgy érezte, a lezúduló bűz, lelöki a lépcsőről.
Becsapódott a bejárat nehéz vas ajtaja, csak az lehetett ez a hang, villant át tompuló elméjén.  Arra emlékezett, hogy az ajtó, nagyon nehezen nyílott ki, mikor felfeszegette, egy vasdarabbal, és a belső oldalán, nem volt kilincs.
Sokáig állt, teljes tanácstalanságában a falnak támaszkodó testtartásban, ösztönösen indult volna felfelé, de nem volt biztos benne, hogy van a lábaiban ehhez elég erő.
Lerogyott a durva kő lépcsőfokra, érezte, hogy felfelé kúszik testében a hideg.

Magába roskadtan, agyonerőltetett lábait kinyújtva ült. Nem voltak gondolatai, nem érzett sem szorongást, sem félelmet.
Olyan valószínűtlen, és képtelen volt az egész, remélte, csak álmodik.
A nagy, fulladt csendben, halk, nehéz léptek hallatszottak fel valahonnan a mélyből. A csusszanó, súlyos hang mellett, hallhatóvá lett, egy hörgő, nehéz légzése valaminek, ami erősödött.
Most, indulása óta, először kezdte torkát szorítani egy semmihez nem mérhető, hatalmas félelem.
Ordítani, sikoltozni sem volt képes, elment a hangja.
Mozdulni sem tudott.

Egy vinnyogásra emlékeztető, artikulátlan hang tört fel végre a torkán, úgy érezte, az egész tüdejét kitépi mellkasából valami, és a hanggal kisodródik a tátott száján.
Eszelősen rugdalózva, karjait szétcsapva, akkorát dobott megfeszült törzsén, hogy az ágyáról is leesett.
Csúnyán bevágta fejét az éjjeliszekrény sarkába, amitől éles fájdalma felébresztette.
A szobában, az éjszaka csendjén kívül, nem volt semmi, az utcai lámpa tompán beszűrődő fényén kívül.
Ami változott, az a vitrin, és a kályha között, a falon megjelent rozsdás vasajtó
képe, ami félig nyitva volt.

PRÓZAVERS



A kertben zizegő, száraz virágok, köztük lődörög a csend.
Vigyázok, rájuk ne lépjek, utolsó sóhajaik lelkemig érnek,
szél zenéje kavarta port, elmúlt időkről, hamisan dalolt.
Hajdan volt, hogyha volt, zöld, virágzó élet, csókok, ölelések.
Penészes álmok, kopott királylányok, hazug mesék.
Mindenből elég.
De tengerkék az ég, benne hófehér sirályok, én a tóparton állok,
elképzelt álmok, érhetetlen vágyak, zenék.
Ettől még kék az ég, kis pont vagyok, a semmi végén.
Üres fazék, a tűzhely szélén, nem lázadok, csak múlok csendesen.

A kertben, szél borzolta száraz virágok, fakó színeik, a múltban élnek.
Már nem félnek, hogy jő a hervadás.
Csak lassú feledés, ugyan mi más?


Mintha lettél volna, valaha régen, ködlő emléked már a messzeségben.
Voltál?
Vagy csak képzeltelek? Idézem hangod, tekinteted, kezed érint, vagy csak szellő játszik velem?
A végtelenben kutat tekintetem, a semmit markolja kezem.


MUSKÁTLI

Tizenhatos betűmérettel írok, mert az a nyomorult tizennégyes, a szememet kinézem, mire végigolvasok egy azzal írt akármit.Már azért is nyomasztó a tizennégyes szám, mert az első világháborúra emlékeztet.Az a rengeteg lelkes és felvirágozott szuronyos puskákkal, vigyorogva masírozó fiatalember, akik nem akarták elhinni, hogy a halálba mennek, énekelve hazafias dalokat, akár a másodikban, az Érikát…
Mert mindig így indul a dolog, tele hittel, ami aztán rémálommá válik, és a tömegek némán vonulnak tovább, csakhogy, immár puskák nélkül, a másvilág felé.

Intyom pitty, szól az ének, ugrándozva kit kísérnek? Vajh, ki az a díszes marha, nős lehetett, mert a szarva hegye földet karcol, oly hosszú, hogy porba ér…
Szép asszonyka, mind ledér.

Nem érdemes semmibe belegondolni, csak depressziós lesz tőle az ember, segíteni, változtatni, meg úgy sem tud semmin.Ady meghalt, Matisse meghalt, és én sem vagyok valami jól…
A rohadt életbe, hogy milyen hamar elszalad velünk az idő, az ember, mikor megszületik, újszülöttként ráncos, aztán öregen megint ráncos, a két áldatlan állapot között, meg úgy elsüvít az idő, mint a pinty.
Sok a két állapot között a hasonlóság. Mindkét helyzetében, a maga módján tehetetlen a kedvezményezett.Maga alá rondít, nincsenek fogai, útban van, utódképtelen, van, hogy etetni kell, nem használható semmire, és gondolom, megint hisz a Mikulásban, aki virgácsot hoz, meg csoki mikulást, tojást nem, mert azt a nyúl hozza…

Bach, és Beethoven!
Időnként úgy érzem, én vagyok a hét törpe, Hófehérke még nem voltam. Ebben az alacsonyságban, van azért valami jó is, mert a viharos ügyek, mind felettem zajlanak, mert a balhés történéseknek van egy repülési magasságuk, amihez én, nagyon alacsonyan sunnyogok.Jobb, a csendes békesség, magasról nagyot lehet esni, én meg esni sem tudok, olyan talaj közeli az állapotom.Arra viszont figyelnem kell, nehogy rám lépjenek, mert az rendkívül snassz.
Láttam már ilyen megtaposott polgártársamat, akit az őt ért kellemetlenség azzal kárpótolta, ha el akart tűnni, elég volt, ha oldalt állt, már nem is látszott.Mert gyakran van úgy az ember, hogy örülne, ha nem látná senki.Ha látszik, mindjárt akad valaki, aki kérni akar valamit.Aztán se vége, se hossza a kérésnek, ami idővel kötelességgé növi ki magát, és parázsveszekedés, gyűlölködés a vége.Hát, egy ép eszű ember, minden itt említett előzmény nélkül is tud gyűlölködni.
Rengeteg időt megspórolhat vele. 

A felhők, meg csak lassan, és kényelmesen cammognak az égen,tesznek rá, hogy én, lent a gazban állok, és bámulom őket. Miért is vennének észre, engem, a jelentéktelenség tornyát, akiben csak hálni jár a létnek hitt élet, aztán már az sem.A szél, vidáman borzolja kócos fürtjeim, amik már régen nem is fürtök, nem csoda a nyugalma, tudja, hogy végtelen, semmi elmúlás, csak van.Azért idővel unalmas lehet, mindig ugyan azt csinálni, valahol, az elhülyülés melegágya.

Már? – szólt döbbent arccal a remete, megpróbálva jobb belátásra bírni a sötét köpenyes, sovány alakot.Miért? Mit hittél?  - susogta a vendég.

A nagy író, az asztala fölé görnyedt, és úgy szenvedett, mint egy nyársra húzott giliszta. Üveges szemekkel bámulta gyertyája tekergőző fényét. Már vagy egy hete ült ott, és várta, hogy eszébe jusson valami.De csak azt ismételgette megtört, suttogó hangján.Hogy a büdös francba nem jut eszembe semmi…
Mert, hogy is juthatna eszedbe bármi, mikor nincs is eszed – suttogta a fejében, egy rezignált gyerekhang.Akkor már értem – könnyebbült meg a mester, már attól féltem, hogy valami bajom van.Megkönnyebbült sóhajjal elfújta a gyertyát, ami már amúgy is csonkig égett, és kisimult lélekkel, lefeküdt aludni.



AZ ÖRÖKTŐL VALÓ

És ha most, te egy korszakalkotó, nagy durranást írsz, akkor mi változik?
Cunamira ne számíts, még gyenge hátszélre se, egyetlen hátszélnek sincs semmi jelentősége, szembe szél nélkül.
Az legalább a szemedbe vágja a port, meg a létezés tényének a piszkát, lesodorja hülye fejedről a kalapot, visszanyomja szádba, a kifelé igyekvő elhasznált levegőt.
Aztán majd jön egyszer az a nagy szél, az utolsó, ami inkább orkán. Felkap, jó magasra repít, megforgat úgy, hogy azt sem fogod tudni, merre van a fenn és lenn. Aztán egy vákuum beszippant, és a történetnek vége.
Mert semmi, de semmi nem tart örökké, minden elmúlik, és elfelejtődik, mert a kutyát sem érdekli, hogy Dugovics Títusz most tényleg leesett é a törökkel a várfalról, melyik lépett rosszul és billent meg, vagy netán kitaláció az egész.
Józan ember, nem lökdösődik egy várfal tetején, ezt minden gyagyás tudja, mert ha mégis bekóvályog az a fránya muzulmán, hát majd ki is megy.
Nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellre szívni, nem azért van az embernek melle.
A dolgoknak csak szereplői vagyunk, mint a sakkfigurák, mert azok nélkül nincs, hogy játszani, mert „játszani, csak szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.”
A szél, az egyetlen, ami következetes és örök, talán, már akkor is fújt, mikor még sehol nem volt a világ.
A csillagok porát fújta, szívta, kavarta, mert sosem állhat meg, mert az lenne az ő halála, mert az a szélcsend, ami egy végállapot.
Ebből a helyzetéből nem tud tovább lépni, ami ugye, a történet végét is jelentené egyben.
Mégis kéne valami marha ütőset írni, amitől a Néva fordítva kezd folyni, az Ararát sivataggá omlik, és a szirének éneke végighömpölyög a fényesre kopott úttesteken, olyan lélekrázó erővel, hogy Szolzsenyicin mégis átveszi a Nobel díját.
A szélnek is van lelke, hangulatai, jó, és rossz napjai.
Afrikában, forrón fúj, kreatív, és vidám, Norvégiában kemény, és goromba, mindent megfagyaszt, amit csak lehet.
De ahol elemében van, az az óceán. Végeláthatatlan síkság, száguldozhat, mint egy őrült, égig korbácsolhatja a hatalmas víztömeget, és élhet, kiélheti magát.
Játszhat, szellőként indul, majd egyre erősödő széllé dagad, aztán orkánként dühöng, őrjöngve dobál hatalmasnak hitt hajókat, kihajigálja a partra a vizet, és él.
Egy végtelen élet garantálta belső biztonságérzet, merőben más lelki állapotot hoz magával, nincs, siessünk, nincs, aggódunk, az öröklét tudata kizár minden pánikot. Nincs ellenfél, csak ő.
A rettegett szél, ami ha nem fúj, lottyadtan lógnak a hajók vitorlái, állnak a szélmalmok kerekei. Eltűnik a hullámverés monoton zuhogása, ahogy a parti szikláknak csapódik a víztömeg. A vitorlázó repülők, a szélzsákok ernyedten, tanácstalanul lógnak a napsütésben, csak az eseménytelen, döglött várakozás ténfereg a mozdulatlanságban.

A világhoz tartozik, míg az ember, csak múló, folyton cserélődő kelléke a színjátéknak. Akár egy varjú, vagy egy poszáta.

Mert, te nem akkor durransz egy korszakalkotót, amikor kedved támad rá.
Te, sosem fogsz durranni, mert nincs, hogy. Erőtlen petárdák, fáradt pukkanásairól lehet szó, azokról is csak szerencsés esetben.
Olyat írni, ami mindenkinek nagy durranás, nem lehet, mert ha lehetne, akkor is lenne ellentábor, és egy mindenkinek tetsző írás, egészen biztos, hogy rossz.