Mozgólépcső

Piros kalapomat húzzátok mélyen szemembe, utálom, ha a lá­to­gatók belebámulnak a pofámba. Hosszú fehér ingem takarja lábfejemet, adjátok rám síbakancsomat. Ki sem akarok látszani ebből a szemérmetlen színjátékból.

Ezek amúgy sem miattam vannak itt. Egymást ellenőrizni jöttek, ki van itt, és ki nem. Lesz beszédtéma legalább egy hétre. Ál­gyászukban túllicitálják egymást, és tippelgetnek, ki lesz a következő. Hát nem én, abban biztosak lehetnek. Szűkül a kör gyerekek!

Kalapom virágdíszeit igazgassátok el, ne nézzek úgy ki, mint egy megkergetett marabu. Nem sok humorérzékem maradt így a végén, ne kívánjátok, hogy dühbe guruljak.

Innen az ereszcsatornáról nézve furcsa látvány vagytok, még szerencse, hogy nem érzek semmit, mert ennyi ideig mozdulatlanul feküdni a hátamon… már a csillagokat látnám. Igaz, titeket látni sem nagy durranás. Ki tudtam volna hagyni, de ez nem tőlem függött. Elviselem.

Kár, hogy nem figyeltem, ki hozta azt a ronda műanyag ko­szorút. Ez a silány szar tönkrevágja az egész ravatalt. Ez az első te­me­tésem, illett volna odafigyelni a minőségre. Ahányszor csak eszembe fog jutni a jövőben, az ziher, hogy ez a vacak fog beugrani először. Még elviselném, ha direkt csinálta volna, de szerintem egy ízléshiányos bugris van a tett mögött, ami halálos hiányosság – hogy legyen neki nehéz a föld!

Örültök ugye, hogy nem ti vagytok a ládában… Ne aggódjatok, nem fogjátok megúszni. Idővel mind itt fogtok heverészni közszemlén, hosszú távon ide fogok járni röhögni.

Nézd a vén boszorkányt, be akar lesni a kalapkarimám alá. Mindjárt meglökik és rám fog esni! Úristen – ezt nem tehetitek velem! Beleliheg a képembe a büdös szájával, ez még a halálnál is rosszabb. Most már el tudom képzelni, mit érezhet egész nap egy múzeumi múmia. Jó lenne, ha visszabújhatnék egy pillanatra, és bele tudnék huhogni a kíváncsi püffedt képébe Akkorát ugrana, mint egy zerge, összetaposva a mögötte állókat. Hatalmas lenne a botrány, magához térte után elmesélné, mi történt, még a diliházban kötne ki. Még a gondolattól is ráz a röhögés. Már csak ezért érdemes volt kijönnöm. Hátha még kiszállhatnék, udvariasan felkínálva fekvőhelyemet a lábaimnál álló hölgynek: „Parancsoljon asszo­nyom, biztos elfáradt a hosszú állástól.“ – Úgy kiürülne a ravatalozó, a Zalán futása egy nudli lenne ahhoz képest. Eldobnának kaszát-kapát, olyan sikítozás lenne, hogy még az Alföldön is hallanák. Még talán a bulvárlapok is írnának róla, „Ez volt aztán a tökös temetés” címmel. Ott díszelegne fényképem piros kalappal arcomon, karimáján a virágokkal… Sok nő fájdalmasan sóhajtana: „Milyen kár, hogy életében nem ismerhettem!”

Hát bizony, hölgyeim, időben kellett volna kapcsolni. Most már eső után köpönyeg. Éhes disznó makkal álmodik, nem zörög a haraszt – satöbbi.

Még tudnék jó pár közmondást, de mennem kell. Nem érek rá feltámadásig itt locsogni.