Mágia

Az erdei falucska szinte észrevétlenül simult bele a dimbes-dombos hegyes tájba.

Állandó volt a csend, csak a hatalmas fák koronái sustorogtak a folyócska felől érkező enyhe szélben.

Az egyetlen földút szeszélyesen kanyargott végig a házak előtt, kerülgetvén a sziklákat és vastag törzseket.

Ha végigdöcögött rajta egy ökrösszekér, hatalmasan feltámadt a por, esős időben meg még a tengelyt is megakasztotta a sár.

Az elöregedett lakók ritkán hagyták el a falut, mások meg nem jártak oda, nem volt ott semmi dolguk.

Meg aztán az a mendemonda járta, hogy ott az erdőben lakik a gonosz, ha idegen tévedt arra olyan érzése támadt, hogy a fák őt figyelik, áradt belőlük a hideg rosszindulat és a végén a szerencsétlen flótás szinte futva menekült.

Már alkonyatkor minden elnéptelenedett, még a kutyák sem ugattak, mindenki a házába húzódott, nem tudták volna megmondani miért csak érezték, jobb tető alá menni még a kertből is.

Aztán az éjszakai holdfény ezüst színbe burkolta a falut, kemény és hideg fénye természetellenessé varázsolta az egész tájat.

A fák törzseinek sötétjéből lomhán kiömlő sűrű csend, súlyával majd földbenyomta a kis épületeket.

Az utolsó portától kőhajításnyira állt egy vén vályogház, kicsi, elhanyagolt kertjében árválkodott, korhadt léckerítése minden irányba dőlt.

Földjét felverte a gaz, sok éve csinálhatott ott valaki is valamit.

Egy igen öreg anyóka lakott benne egymaga, csapzott kutyája olyan volt mint a gazdája.

A szomszédai féltek tőle, boszorkánynak tudták.

Ritkán hagyta el a házat, senki nem tudta mit csinálhat ott bent egyedül.

Még a spaletták is be voltak hajtva, de a leg kíváncsibbja sem mert volna belesni.

Teliholdkor látták az öregasszonyt a kertjében állni, sárgás fény övezte görnyedt alakját, égnekemelt karokkal, felemelt arccal, folyamatosan beszélt.

Aki látta kirázta a hideg és azonnal elkezdett imádkozni.

Szent Bertalan hűs éjszakáján történt, hogy az anyóka kicipelt egy kondért a félig beomlott kút mellé.

Az összeszedett hulladék fát mind alápakolta, meggyújtotta, egy cserépkancsóból sűrű, zölden fluoreszkáló folyadékot öntött az üstbe, felkötött kötényének bugyrából valamiket kivett és a gőzölgő folyadékba dobva, folyamatosan beszélt.

A gomolygó fehér gőz egyre erősebb, tömörebb lett, már az egész kertet belepte.

Zöld színre váltott, vörösre, majd fekete massza lövellt ki az edényből, megállt a levegőben és emberszerű alakot öltött.

Ez számtalanszor megismétlődve, a denevérszárnyú testek benépesítették a kertet. Majd egy hatalmas kígyó tekeredett ki utoljára a kondér gőzeiből és sűrűn átölelve, körbetekerte az anyókát.

A vörös füst halványulni kezdett a repkedő rémségekkel együtt.

Egy hirtelen szélroham az üstöt is feldöntve, elsodorta az öregasszonyt és az egész látomást.

A vastag éjszaka ismét birtokbavette a kertet.

Reggel, a halálravált szomszédok kialvatlan szemekkel lestek ki a függönyeik mögül.

Kővéváltan látták, hogy a kis vályogház konyhaajtaja kinyílik és kilép rajta egy karcsú, magas, fiatal nő elegáns vörös ruhában.

Megállt az üstnél, körülhordozta tekintetét.

Akik látták, sosem fogják elfelejteni a poklok mélységeiből világító fekete szemeit.

Neked szól ez a dal

Játékos ember… A Homo Ludens.J
De maradjunk az előző kifejezésnél az közérthetőbb.
Ha visszanézünk az időben, ˝Párizs megér egy misét˝… és tényleg megért, aztán hogy hány hugenotta maradt a templom kövén vérbenfagyva, hát az egy más dolog.
Egy esemény taglalásakor, nem kell minden piszlicsári részletekben elveszni.
A lényegre kell koncentrálni, hisz mindennek van ára, Párizsnak is és ha úgy vesszük, nem is volt drága.
Hát hol lehet a világon, egy ekkora és ilyen szép várost, pármázsa hugenottáért megkapni?
Na ugye…Aztán az Úrnak időnként az idegeire megyünk, az első világháborúnktól annyira besokallt, hogy ránk zúdította a spanyol náthát.
Százmillió körül becsülték a halottak számát, az én nagyapám is abba halt bele.
Itt maradt a nagymama négy kis gyerekkel, de az Úr sem tud ennyire részletkérdésekkel foglalkozni.
Felnőnek valahogy- gondolhatta és igaza is lett.
A spanyol annyi áldozatot követelt, hogy többen voltak, mint a háború elpusztította embertömegek.

De az ember gyógyíthatatlan, soha semmiből nem tanul.
De miért is tenné, ha megváltozna, olyan unalmas lenne a történelem, hogy nem is volna érdemes semmit feljegyezni.
Bár annyit sminkelni, amennyit a történetírás tud, hát az lekörözhetetlen.
Szinte minden generációban más és más a jó bácsi, és a gonosz.
A nagy össznépi mellébeszélés, a történelmi események megörökítésekor is remekül működik.
Ez a király új ruhája, mindenki látja a valóságot, de senkit nem zavar.
Már megszokták
Ha sok szó esik a disznóságokról, idővel kezd unalmas lenni, jön a közöny és az ingerültség.
Aztán csak zúg a Néva, nehézkesen sodorja fagyott jégtábláit és diszkréten félrenéz, mikor Raszputyin tetemét gyömöszölik bele a hideg halálba.
Mert mégiscsak ízléstelen lenne a parton hagyni, jöhetnek arra gyerekek és gyenge idegzetű felnőttek, akik frászt kapnak a sátán látványától.

Pártokra, és ellenpártokba tömörülünk, lobogunk, önző módon harácsolunk, aztán ha tévedésünk nyilvánvalóvá válik, még egy kicsit makogunk a Haza érdekeiről, és gyorsan másról kezdünk beszélni, elterelvén a népek figyelmét a történtekről.

Homo Ludens…
Valahol kedves ez a játékos, ravaszkodó kétszínűség, ez a talmi ócskaság, de igazi, semmi mesterkéltség és ez benne az érték.
Mert lehet eltávozni mások hibájából, meg lehet egyéb- tőlünk független okokból, de mindenképpen menni kell.
Mindig jönnek újak, akik pontosan olyanok, mint a voltak, nincs zökkenő, észre sem venni a szereplők kicserélődését.

A verkli csak nyekereg, süt a nap és probléma egysem.
Gurul a világ, nem mondom, hogy előre, mert nem ismerem az irányt, de más sem és ez így megszokott.
Megideologizált bűnök, erényekként tálalt otrombaságok, mert az erősebb igazsága az igaz, a gyengékre meg nincs szükség, mert ugye a társadalom érdeke…
Hogy mi bűn és mi erény, ez megállapodás kérdése, nem szabad ebből ügyet csinálni, az ügyek mindig hátráltatnak és bosszantanak, ami nem megengedhető.

Végső fokon, ha kellő távolságból és magasságból nézi a dolgokat az ember, minden rendben van és ez a lényeg.

A mezsgye

Már gyerekkorában észrevette azt a keskeny, kígyózó mezsgyét, ami a látható lét és a láthatatlan lét között húzódik.
Ez a nagyapja távozásakor tűnt fel neki először, mikor az öregúr utolsó mély sóhajtását hörögte a világra, amit soha nem fog elfelejteni. Ez a mérhetetlenül mély és kiszakadó sóhaj, a drámai- végső búcsú hangja, benne minden bánat, nehézség és feloldódás, a földöntúli megkönnyebbülés búcsúüzenete beleégett emlékeibe.
 
Soha nem beszélt róla senkinek, részben indiszkrétnek tartotta szólni róla, másrészt érezte, hogy ha valami az, akkor ez magánügy, csak a nagypapa és az ő magánügye. Ez az emlék valahogy mély közelségbe hozta az öregúr emlékével, összetartozás tudatot eredményezett, egy cinkostársi bensőséges állapotot. Őszintén hitte, hogy öregapja- neki szánt utolsó ajándékaként mutatta meg neki a mezsgyét, amitől sokkal több lett a többieknél, hiszen tudta és látta a másba vezető út erdőkbe vesző végtelenét.

Mostanában feltűnt neki, hogy álmában gyakrabban látja az utat, előfordult, hogy kétszer sétált is rajta, másodszori alkalommal elég mélyen be is hatolt, még emlékszik, meg is lepődött, hogy nem érzett semmiféle szorongást, vagy félelmet. Az út két oldalán húzódó sűrű rengetegtől nem is látott a fák között semmit, de nem is igazán kutakodott, a törzsek közötti éjszaka nem is tette ezt neki lehetővé. Nagy volt a csend, szellő sem rebbent, csak egy állandó fény világította meg a csapást, ami vég nélkül előtte kígyózott, hívogatón és kedvesen.

Reggel frissen ébredt, szinte szívesen gondolt vissza az éjszakára. Már napközben is felidéződött benne az út képe, árasztva felé végtelen nyugalmát.

Az évek múlásával, egyre többet jelentkezett álmában az út képe, már el sem tudta képzelni magát nélküle. Úgy sétált éjszakánként rajta, mint ami hozzátartozik. Egyre hosszabban, és egyre mélyebben hatolt a rengetegbe, élvezve a béke és felüdülés érzetét.

Környezete nem tudta mire vélni állandó mosolygós nyugalmát, aztán megszokták. Ő már csak ilyen- mondogatták nevetve egymásnak.

Egyik éjjel megint a mezsgyén sétálgatott, egyre beljebb, egyre távolabb a hívogató fák és indák kísérte földúton. Most először nem gondolta, hogy vissza kéne fordulnia. Jól érezte magát, felszabadultnak és boldognak. Az út élesen fordult, majd egy végtelen egyenes szakasz vált láthatóvá. A távolban észrevett egy felé közeledő alakot, kissé meglepte, mert még soha, senkivel nem találkozott.
Aztán felismerte.
A nagyapja volt.
Bot nélkül, szaporán jött felé és integetett. Boldogan hadonászva karjaival, futni kezdett az öreg felé.

Lépcsőházi anziksz

Írhattam volna Németül is, úgy sokkal bonyolultabb és misztikusabb, az olvasó ösztönösen, magát összeszedve olvasta volna, mert Ő, nem egy pitiáner senki, Ő érti, ha komoly dologról van szó.

De nem írtam, mert nem akarok senkiben kisebbségi érzést generálni, bár, ha valakiben tud ilyen érzet keltődni, ez eleve egy fogékony lelki állapot meglétére enged következtetni, ami már kizárja a masszív hülyeséget.

Mert egy senkiben nincs önkontroll, gőze nincs arról, hogy Ő mekkora selejt, és ez egy Isten áldása is egyben, ettől boldogan éli le az életét, ami önmagában is egy káprázatos teljesítmény.

A Mókus u. 19, egy hatalmas, vén sarokház, tele agyon alakított lakásokkal.

Mondják, hogy háború előtt egy úriház volt, nagy lakásokkal, cselédlépcsőháza napjainkban is funkcionál.

Könnyű volt felismerni, nagyban különbözött a főlépcsőtől.

A cselédlépcsőházban, csak hajdani cselédlányok árnyai közlekedtek, helyet szorítva az ott lakók számára is.

Mert aki hátul lakik, mi a frásznak menne elől a főlépcsőházban haza?

Persze, ha vendégeket vár, akkor a főlépcsőn kell felmenjenek, hiszen az még ma is elegáns.

Szerencsére a háború után nem csináltak belőle TSZ-irodát, így nem meszelték le a virággirlandokat, a puttókat meg a fene se tudja miket.

A „cselédlépcsőházban” fel lehetett osonni otthonkában, és tréningnadrágban, kitérdesedett, kinyúlt fenekű nadrágokban, bezzeg a „Főlépcsőn”…elképzelhetetlen.

Ott, valahogy mindenki összeszedte magát, a nők légies könnyedséggel, egyenes derékkal suhantak fel a félemeleti liftig, a férfiak kissé szökdécselő, lezser eleganciával tették ugyanezt.

Itt nem volt alulvilágítva semmi, a lépcsőfokok nem brutálisan emelkedtek egymás fölé, itt fellibegni lehetett, és nem felmászni, mint a cselédlépcsőn.

Itt sosem volt büdös zsír és hagymaszag, itt finom légvonatok kergetőztek az ólomüveg ablakon bekukkantó fényben.

A kovácsoltvas korlát is műremekként hatott, a másiknál meg épphogy odacsavarozták, nehogy már lezuhanjon a megpakolt kosarakkal az a jány, tönkre ment volna a drága ebédnekvaló,- amit éppen felcipelt.

A két lépcsőház sosem találkozott egymással. Gondolom, ha tehették volna, a főlépcsőház akkor sem állt volna szóba a másikkal.

Közben elmúltak az évek, változott a világ, már csak a kegyelmes asszonyok és fiatal cselédlányok emlékei bolyonganak holdas éjszakákon, a csendes öreg ház lépcsőin és végtelen folyosóin.

Egy elködlött és elfeledett világ, amivel már nem is gondol senki.

Egy vén háznak ugyan úgy megvannak a maga emlékei, mint egy öregembernek.

Ezek a maguk módján mindaddig élnek halkan és észrevétlenül, amíg

léteznek az emlékhordozók.

Aztán feledésbe merülnek, mint minden, ami valaha is volt.

A Ház

Még a múlt század derekán épült Klasszicista homlokzatát szépen rendbe hozták, minden lakáshoz erkély is tartozott. Volt, aki muskátlikat nevelt rajta, volt aki csak a ruhaszárítót tette ki, megrakva vizes ruhákkal. Egy erkély ékeskedett egy vén nyugággyal, benne egy öreg nénivel. Csendes ház volt, hozzáillő öreg lakókkal.
A harmadikon megürült lakásba költözött be Flórián. Flórika - ahogy barátai becézték- túl volt az ötvenen, alacsony – vastag figurája, kopasz feje, erős lúdtalpai furcsa külsőt kölcsönzött neki, ha ment, úgy billegett rövid-vaskos lábain, mint egy rugóra járó mandarin figura. El is nevezte a környék mandarinnak. Egyedül élt, hogy miért, nem tudta senki, megkérdezni meg vaskos neveletlenség. Csendes elzárkózásában nem zavart senkit. A kutya sem látogatta, egyetlen szórakozása hegedűje volt, gyakran szűrődött ki hangszerének hangja a csukott ablakon. Elég jól játszott ahhoz hogy ne legyen zavaró. Mikor zenélt, elszabadult fantáziája, gyönyörű kertek között kóborolt, és a fagyalbokrok szépen nyírt falából elélépett egy gyönyörű hölgy, földig érő selyem ruháján, csak úgy ragyogott a fény. Ő megbűvölten állt a hölgy előtt, aki kedvesen mosolyogva intett felé. 

Minden alkalommal, mielőtt felocsúdott volna révületéből, a szoba falából kilépő régies öltözékű árnyékok vették körül, olyan rosszindulatot sugározva felé üveges tekintetükkel, hogy azonnal eltűnt az idillikus kép. Erre az alakok is egyre áttetszőbbé váltak, elködlöttek mint a füst. Mandarin onnan tudta, hogy nem álmodott, mert a szobája légterében megmaradt egy édeskés-nehéz szag. Nagyon feldúlták a történtek, de annyira izgatta az ismeretlen nő, hogy két nap alatt összeszedte magát, és újra elkezdett játszani. Nem értette miért nem történik semmi. Egész éjjel foglalkoztatta a kudarc, és hajnal felé rájött, mi az ok. Más zenedarabot játszott, mint a múltkor. Alig várta a reggelt, elvégezte kötelező teendőit, égető volt a kerti hölgy hiánya. Kieszelte, gyertyákat gyújt a szobában, nehéz aranykeresztet akaszt a nyakába, asztalra teszi a bibliát, és imádkozni fog hegedűjátéka előtt. Még szelleműző szövegeket is kimásolt egy régi könyvből, és a papírokat széjjelrakosgatta a szobában. Dúlt volt és feszült, de érezte, mindent megtett amit lehetett. Játszani kezdett. Hegedűjéből ömlöttek érzelmei és vágyai. Még sosem játszott ilyen tökéletesen. 

Hamarosan megjelent az áhított kert, benne a csodálatos nővel. Most már bátran hozzálépett, és megfogta a kezét. Aztán felgyorsultak az események. A hölgy keze csontvázkézzé alakult, szép arca, egy sárgás koponyává vált. A hegedű hangjai éles sikollyá változtak, a falakból előszivárgó férfialakok bőszülten léptek felé. Érezte mellén tűz forróvá válik a kereszt, beleégve testébe. A gyertyák lángjai egy nehéz fuvallattól kialudtak, csak a szent könyvet nem érintették az asztalból felcsapó lángok. Távoli zsoltár hangjai közeledtek felé, egyre erősebben, mindent elsöprő erővel szólva, sorra vetítette szemei elé a régi ház emlékeit, idegen arcok és hangok kíséretében. A falakon átlépve sorra jelentek meg a lakás hajdani lakói, fiatalok, öregek, gyerekek, már rég feledett tekinteteik hidegen méregették kővé dermedt alakját. Görcsösen markolt hegedűjét egy forgószél kitépte kezéből, ami sárga lánggal égni kezdett. Még hallotta az elszakadó húrok éles csattanásait… Szeráfok jelentek meg, és durván összeszedték kiáltozó vendégeit. Hallotta a múlt becsapódó vaskapuinak tompa dörrenését, A kapunak, ami elválaszt élőt holttól, múltat a jelentől. Most, a sokadalom ellenére, a kert képe is ottmaradt, a történtek egyszerre folytak a szobában és a parkban. Mandarin rádöbbent, ugyan az a helyszíne múltnak és jelennek, egyazon idősíkon történik minden, csak az ember azt a síkot érzékeli, amiben éppen tartózkodik. A nemlét, ugyan olyan folyamatos lét mint az, amit létnek nevezünk, csak egy dimenzión belüli másról van szó. A halál, csupán egy másik létezés kapuja.

A bezáródó vaskapu visszaállította a megszokott állapotokat, megint minden a régi lett.
Még sokáig ült megrendülten székén, próbálva rendezni agyában és lelkében a káoszt. Most már tudta, hogy az öreg háznak is vannak emlékei, és ennek az emléktárnak idővel ő is lakója lesz. Mandarin soha többé nem vett hegedűt kezébe…

Az erkélyén, nyugágyában üldögélő töpörödött öreg hölgy, mély sóhaj kíséretében keresztet vetett, lehunyta szemeit, és hátradőlt ültében.