Kodóra várva

Tehénfű, lóhere, bogáncs, girbe-gurba növénykék, búzavirág, és ki tudja hányféle összevisszaságban ülök. Ráülök az egész élő és lüktető látványra, súlyommal lelapítva-eldeformálva az egész vegetációt.
 
Nadrágom fenekén is átérzem nedves gőzeit, az alattam senyvedő ˝Minden˝- leheletét. Én lettem a hangyák, férgek, bogarak meghitt birodalmának átmeneti végzete - szerintük sokkal több annál -, mert én átlátom az egészet, ők meg azt hiszik, a lehengerelt sötétség maga az egész. E hitbéli különbség minden továbbit meghatároz. Hogy mi kicsi és mi nagy ez méretfüggő. Ezen belül emberjogi. Jogom van a valóságtól függetlenül eldönteni, nekem mi-mekkora.
 
Nekem a leült felület kicsi, mert a részben ismert, részben elképzelt létező felületekhez viszonyítok megítélésemkor. A hangya is.
Ezt én mondom, a mindenség hangyája. Kodót ez nem érdekli. Ő, a saját ítéletrendszere szerint dönti el mi a kicsi, és mi a nagy. Joga van hozzá. Ő öntörvényű, és gyakran téved. Márpedig számára a saját tévedése a valóság. Annak is éli meg. Álláspontja az én megközelítésemben rossz. Márpedig számomra a saját tévedésem a jó. Ez is jogos.
 
Nekem lehet fontos valami amit nem tudok észérvek alapján megindokolni. Ez az igényem érzelmi alapon keltődhetett – gondolom - itt semmit nem ér az értelem.
 
Kodó másként gondol erről. Csak én érzem bajnak. Ő, természetesen nem. Neki az én álláspontom a baj. Változtatni lehet, de változni soha. Mindenki olyan - amilyen. Ha erőszakkal változik csak rosszabb. Őszintétlen és művi. Akkor lesz igazán rossz. Értelmetlen próbálkozás és nincs jövője. Igaz, hogy múltja sincs.
 
Alapvető szemléletek és ebből fakadó ítéletek mindig az egyén jellemzői. Lehet elfogadni, és elvetni. Kinek - kinek szuverén joga. Almaízű körte nincs. Ha lenne, a vásárló gyanakodna. Ő nem szereti az almát. Teheti. Nem kell és nem lehet mindent elfogadni. Pláne szeretni.
 
Csak ülök és várok Pedig érzem, nem fog jönni. Nem vagyok szomorú, csak kedvetlen és fáradt. Nem tud jönni mert egyikünk sem változik. Ha nem várom, megharagszik. Alig várja, hogy tehesse. Ha várom, akkor meg én vagyok agyatlan. Ezt meg elvárja. Faramuci állapot.
 
Pedig örülnék ha jönne. Már évek óta ülök itt. Ez a kitartás neki kevés. Nem jelent neki semmit. Másnak nála perceket várni is elég.
Biztos azért, mert mások olyanok mint ő. Nem kell megváltozniuk. Ha én várok ˝Erőszakos˝ vagyok. Ha meg nem, akkor sértő. A ˝22-es csapdája˝… legalább ne én ülnék benne.
 
Az igazságtalan és következetlen döntéseinek áldozataként. Ő, … kezes bárány típusokra vágyik Akkor tud maradéktalanul kibontakozni. Ezek, nem állítják szembe önmagával. Személyes sértésnek éli meg, ha eltérek az ő tévedhetetlen sablonjaitól, azoktól amikbe ő is gyakran belegabalyodik. Felháborító vagyok.
 
Gyerekkori babájának is öt keze volt és két feje Ha egy-két karját és fejét letépte, még mindig maradt belőle. A kétkarú és egyfejű babákat unta. Ott nem tudott volna tépkedési kényszerének gátat szabni, megcsonkított meg neki nem kellett. Érthető.
 
Magának mindig és mindent elnéz. Másnak meg semmit. Ez az ő demokráciája. Nekem logikátlan és igazságtalan. Tudja, ezért nem jön. Nem is fog.
 
Ugyanakkor engem kiált ki erőszakosnak és igazságtalannak. Hát ki tudja nyitni a bicskát a zsebemben… Amire én gyanakszom az, az, hogy nem vagyok normális.
Mert mindezek után még itt ülök. Majd csak elhasználja egyszer mártírjait és kezes bárányait, ha addig nem nő körülöttem égig a gaz, esetleg észreveszi hol ülök.
Élénkzölden, szellő fodrozta levelekkel, fonákomon mászkáló bogarakkal és katicákkal.
 
A fény lágyan simogatja pajzstetvek rágta rügyeimet, rajtam kívül már senki nem fogja tudni, valaha voltam, itt ültem, és vártam.

Vagyok ?

Itt ülök a várfal tetején, enyhe szél fúj, „...mint sír szele kél”, felhők között bujkál a nap, van fénye, fény mindig kell legyen, ha más nem, belülről kell világítson valami.
Alattam házak, rétek, fák, köztük emberek, akik éppen most élnek, a vén falak sokat látott szemeikkel nézik a képet, azok fel sem emelik fejüket, lefoglalják őket a hétköznapok helybennjárásai.
Rövidke idejük fontoskodásai, nagynak mondott és hitt szürkeségeikkel.
Talpuk alatt elmúlt világok emlékei alusszák időtlen álmukat, koronként összepréselődve szorosan átölelve egymást, tartják, mint oszlopok a mát.
Azt a víziót, amik voltak egykoron, és tovatűntek az időben, mint ők fognak, vitézek és dámák, csillogó életerejükkel, nem törődve az óra figyelmeztető kettyenéseivel.
Mert a most a lényeg, nem a lesz, a lesz örök.
Gyűlnek a rétegek, köztük a krém, a voltak hadai alusszák örök álmukat, tetejük a cukormáz, a most. A  dobostorta.
Ülök a várfal tetején, összeolvadva vele, enged látni, a sok múltat és a mát, az örök változót, ami lényegében mindig ugyanolyan.
Nézem, a feltámadás reményében elesetteket, hallom az ostromló seregek ágyúinak robbanásait, hallom az összecsattanó- éles pengék hangjait, a győzelmi ének rekedt zihálását.
Már csak a falak emlékeznek, ez a megfáradt, idő rágta kőtömeg, aki végigharcolt korokat és hajdani nagy időket, hátán cipelve a harcolókat, és elesetteket.
Ma már csak szendereg a tavaszi napsütésben, végigálmodja megélt évszázadait, málló falairól néha leválik egy kődarab, végiggurulva kiszögelésein, mint egy könnycsepp.
Ritkán néz le a völgybe, neki ez már semmitmondó és idegen, inkább emlékeit éli újra.
Fénykorát, hajdan erős falait, újra visszanyerve rendíthetetlenségébe vetett hitét.
Túlélte önmagát, valahol megrekedt belső világában.
Ülök a várfal omladozó tetején, átérzem a jelen idő talmi valóságát, létem villanásnyi rövidségét, gondolatban száguldozok a fal emlékei között, és beleolvadok kövei közé.
Szép tavaszi nap, vajon hány századik és nekem hány lesz még, mire eltűnök végérvényesen a falban.

Én vagyok, Te vagy...


És mi vagyunk?
A sokféleség nyálkás tömegében, az egyarcúvá pusztult ego apatikus masszájában, ahol nincs sem sírás, sem nevetés?
Az érzelmek holt tengerében hullámzó közöny? Mi az, hogy mi vagyunk?
Én vagyok, Te vagy, Ők vannak?
Majd összeomlunk, megszűnünk, láthatatlan többes számok tömegében arctalanul dagonyázunk. Töttyedt, helybejáró hullámzásban beszélünk össze tücsköt bogarat, folyton irtjuk egymást, és végnélkül gyászolunk, elhatárolódunk, majd megkérdőjelezzük a történtek valódiságát, mert könnyebb valamit letagadni, elhessegetni tudatunkból, zavar a szégyen folytonos jelene, ami ott lappang lelkiismeretünk maradékai között.
Az igazság, az őszinteség, olyan lírai fogalmak, amivel megpróbálunk mosolyt kényszeríteni szikkadt arcainkra, mert már, már elviselhetetlen időnként a valóság.
Meggyászoljuk halottainkat, mert kell a program, és az öndicséret, lám, lám milyen rendes és jóérzésű ember vagyok, bár minden esetben leendő magamat gyászolom, csak vigyázok, nehogy lássék rajtam.
Mert én vagyok, te vagy, de az ők vannakban már magunkat nem soroljuk bele, mert a plebsz, az mindig irányítható horda. Én, te, meg nem vagyunk hordalék.
A folyók hordaléka is tele van mindenféle gusztustalan szarral, elrohadt életek már felismerhetetlen maradványaival, amik addig halmozódnak, még szigetté nem nőnek, amin a kisarjadó élet nem is sejti mi van alatta.
Mert alattunk ők vannak, a tömeg, Az ősz viharai kergette száraz levelek, akik holtan futnak az életért, majd szétomolva belevegyülnek a sziget anyagába, ők lesznek a humusz, amin újra kezdődik minden elölről.
Mert ezt nevezik finomkodva körforgásnak, ezt a monoton ugyanazt, ami a kilátástalan egyhangúság dala, amibe bele lehet őrülni.
Én vagyok, Te vagy, bár nem tudom vagyunk e egyáltalán, vagy ez is csak délibáb, mert abból rengeteg van, mert kell legyen valami ebben a nagy ürességben.
Hogy ti vagytok e, azt csak úgy hallomásból tudom, az ők vannak, meg olyan távoli, hogy talán nincsenek is.
Mert ami van, az, az élet és a halál, vagy fordítva, hiszen ki tudhatná pontosan, mi csak azt érzékeljük, hogy vagy alszunk, vagy ébren vagyunk, hogy mikor melyik, azt is csak gondoljuk.
Filozófiák, tanok, retrospektív produkciók, nem igazolnak semmit, elfuserált tündérmesék, mert mindig győz a boszorkány.
A jó tündérek léleknyugtató kitalációk, tehetetlen félelmeinket ápolgatjuk velük
Egyedül a szél tud mindent, ősidőktől fogva figyel, folyton mesél, de szót sem értünk dudorászásából, üvöltéséből.
Mi meg csak ragozunk, megkülönböztetünk, és kihazudjuk saját, szemeinket és másokét, addig sodortatunk, még elnyel minket a távoli horizont.
Én vagyok… Te vagy…

Hegyi beszéd 2.


Látom a bamba pofátokon, mennyire meg vagytok lepve. Remélem jól láttok és hallotok ott lent a völgyben, és a hangom is hallatszik. Hogy miért hegyi beszéd amit nektek rendezek? Hát nagyon egyszerű. Én a hegyről szólok, hozzátok, akik a völgyben vagytok. A dolog lényege, hogy kell ehhez egy hegy. Ezt próbáljátok megjegyezni…

Piszok nagy szerencsétek van, hogy jó a hangulatom ma, és van türelmem nektek beszélni, bár nagyon meg lennék lepve, ha értenétek, amiket mondok.
Mikor hozzátok beszélek, akkor valójában magamban beszélek, mert rátok számítani csak a disznóságok elkövetésében lehet, de ha meggondolom, akkor sem érdemes.
 
Rátok gondol az írás mikor Isten barmait emlegeti, bele sem mertek gondolni, ha Istennek barmai vannak, azok nem ti vagytok, ahhoz sokkal többet kell nyújtani.

Most is, ahogy elnézlek benneteket ott alant, össze- zsúfolódtatok mint a birkák, kifejezéstelen tekintetetekkel próbáltok felkapaszkodni ide a hegytetőre, de gőzötök sincs hogy tegyétek. Én meg el nem mondom hol az ösvény, ott dögöljetek meg, ahol vagytok. Ezt őszintén mondom, nem gorombáskodási szándékkal.

Bizony, bizony- mondom néktek, rohadtul kellemes itt fent, lágyan fújdogálnak a szellők, süt a nap, hatalmasan szívom be a friss levegőt, kiszellőzve magamból mindent, ami ti vagytok. Bezzeg nálatok, a félhomályos völgyben…
Saját bűzötökben dagonyáztok, pofán tüsszögitek, és köhögitek egymást, mert még azt sem verték belétek süldőkorotokban, hogy tegyétek a szátok elé koszos kezeiteket.
Nálatok használhatatlanabb, megbízhatatlanabb emlős nincs is, bár imádjátok a munkát, akár naphosszat is el tudjátok nézegetni.

Ó ócska felebarátim, akikhez képest egy lajhár futóbolond, nektek futás közben fel lehetne varrni a seggetekre egy gombot, nektek pofázok, én nem vagyok normális. Ti hülyének születtetek, és az idő múlásával csak rosszabbak lesztek, rátok telepszik az, amit arteriosclerozisnak hívnak, ami jótékonyan elfedi elmétek maradékai elől az igazságot. Ami nektek jó, bár mondják, hogy ami jó, az vagy bűn, vagy hizlal. Részemről szívesebben nézek egy kikerekedett hülyét, mint egy soványat, már esztétikai okból kifolyólag persze.

Ha kannibál lennék, az egy más tészta, akkor a sovány tetszene, nem bírja az epém a zsírt. Látom a pofátokon a döbbenetet, el sem tudjátok képzelni, hogy kerültem ide fel, ahova mindig vágyakoztatok.
Jaj gyerekek! Tőlem ne várjatok választ, mert ha meg is mondanám, hót biztos, hogy másutt kötnétek ki, és engem hibáztatnátok.

Parasztnak nem való a csokoládé- mondják, megeszi a papírt, a többit meg eldobja, azt hiszi, hogy szar.
Hát ilyenek vagytok ti lelkecskéim, ez meglehetősen lehangoló, de már hozzászoktam, hogy magam vagyok az egész vidéken.

Most kedvem lenne felpattanni erre a kerek sziklára, és égnek emelt karokkal elharsogni egy Goethét, vagy egy Pilinszkyt, vagy Abe Kobo, A homok asszonyából előadni egy részletet, de életveszélyes lenne rátok nézve, mert még hetek múlva is itt állnátok, próbálva megfejteni, mi is történt. Itt halnátok éhen, és bűzötök felkúszna ide hozzám, ami meglehetősen unheimlich. 

Ó, ti Isten adta nép… csodállak is benneteket, mert úgy le tudjátok élni a völgyben az egész életeteket, hogy azt hiszitek, a hegytetőn vagytok. És tudjuk, hogy az igazság nem lényeges, a hit a döntő. Én meg vagyok egy olyan tökös legény, hogy nem figyelmeztetlek benneteket, hogy a völgyben álmodoztok.
Mert végső fokon, ott álmodik mindenki ahol akar, az álmok nem helyigényesek, meg szaguk sincs.
 
A hülyeségnek sincs szaga, az csak nektek van, a szagtalan álmaitok tokjának, de hiszen valaminek kell, hogy szaga is legyen, tartozik a léthez. Hát ti aztán létezők vagytok a javából, még itt fent is időnként a fellibbenő fuvallat emlékeztet rá. Most, hogy felettetek vagyok, ebből a perspektívából és távolságból egészen mást látok, mint mikor köztetek szorongok. Nem akarok hízelegni nektek, de siralmas az élmény.
 
Ha valaki volt már a hegytetőn, sosem fog visszaszokni a völgybe. Hát legyen eszetek, maradjatok ott, ahol vagytok. Fetrengjetek a képzelgéseitek langyos masszájában, és maradjatok boldogok.

Belső hangok

Súgva- búgva száll a légben,
a párás- ködös messzeségben
a félszárnyú Pegazus.
Hátán arany nyereggel, 
kora este és pitymalló reggel,
szájában gránát, támadó…

Apropó. Micsoda idétlen és fontoskodó katonai tárgymegjelölések!
Miért? Van védekező gránát is? Az mit tud? Diszkréten és pikírten robban, és nem tesz kárt senkiben?
Én úgy hittem, hogy az a támadó, aki előbb dobja az ellenre a gránátját. A védekező, meg a kárvallott, ha még harcképes, visszadob.
Vagy netán, a támadó gránátban jancsiszegek vannak, a nem támadóban meg marcipán golyók?
Folyton kizökkentenek ezek az anomáliák, így aztán ember legyen a talpán, aki lírai hangulatba tudja magát üldözni…
Na még egyszer.

Suhanva- nem lomposan- száll a légben, szottyadt, közönyös messzeségben, a félszárnyú Pegazus.

Hátán arany nyereggel, kora este és nyúlós reggel.
Szájában gránát, védekező.
Alatta suhan zöld mező, némi szederbokorral és almafával.
Közte szorgos paraszt, pléhpofával.
Anyóka, hátán tűzifával.
Minő idill…

Sosem bánt bűnökkel hátán, egy szárnyával-idétlen csapkod, hogy le ne essen, mert lyukat ütne a betonba, mint a bomba, aki igen goromba- Heltai szerint.
Na meg végigélni e kínt, ott a szabadban kint, a lila ég alatt, hol angyalok kara hamisan zengi, hogy: Trullalla.
Ó angyalok kara, Pegazus fara, a fondorlatos ara, nap mint nap csalja urát… sosem hasas, mert ura impotens…
Félszárnyú Pegazus a lelkem. Gránát sincs, sem olyan, sem támadó.
Fene ette ott kint a réten, csak őrjöngve csókolgatta Rozália seggét, az almafa alatt.
De semmit sem haladt, haza is kullogott.

Gondolati dúltak, szégyenbe fúltak, lelkében Pegazusa csak böffentett nagyot, mikor a hős, a fűbe harapott.
S most, súgva-búgva száll a légben, a párás- ködös messzeségben a félszárnyú Pegazus.
Lelkében gránát emléke- táma-dó, re, mi, fá, meg szó.
Mert egyszerű a fáma vége, kinek nincsen tehetsége, ne menjen a harcba. Sem nyíltan, sem svarcba.
Fél szárnnyal senki nem szárnyal, csak bukdácsoló szánalom.
Lehangoló majom.

Malachit alomban, Száltáncárok, dervisek és lomha ideállok, vagy oda, nincs jó hely, csak ostoba. Mások lábán kéne állni, térden s kézen, kiabálni, átélni, mi élhetetlen, nincs olyan, hogy lehetetlen.
Légben szállni fenn az égen, fél szárnyammal, egészségben, nem tudjátok mily gyönyör.
Durván szólni, szitkozódni, sörben úszni önfeledten, vagy egyedül, vagy ketten, szép arának mellbimbóján áll a hab.
Meztelen teste sörtől csillog, lelkemben akárhány dalocska villog, sebaj, pénzbe nem kerül.
Pirkadatkor nedves fűben henteregni, vagy felette csak lebegni, távolról sem ugyan az.
Pengetni égi lantot, húr nélkülit, nem ad hangot, de benned azért énekel.
Mert „még él a méla Béla”  Karinthy szerint, és pápuák-ok pengetnek poros fát… zizegnek rajta ős imát.
Nahát. Egyszer csitulnak belső hangjaid.
Vihar szórja majd szét szürke hamvaid.

Depresszió?



Mecsoda fennkölt és misztikus szó! Van benne valami ködös és vészjósló, valami állapotjelző, amiből nincs kiút…

Pedig mindössze annyit jelent, hogy az illető elveszítette irrealitásérzékét, már nem hisz a tündérmesékben, cukorszirupból álló rózsaszín felhők között repkedő puttókba, nem tekinti fuvallatnak a süvöltő szélvihart, aminek kíméletlen vijjogását meri hallani kornyadozó lelkében.

Ó emberi hülyeség!

Folyton ideologizáljuk a számunkra elfogadhatatlant, értetlenül és tanácstalanul lődörgünk abban a valamiben, amit életnek nevezünk.

Mert gyávaságunknál csak tanácstalanságunk nagyobb. Érezzük, hogy tőlünk aztán semmi sem függ, olyan jelentéktelen dolgokban dönthetünk maximum, hogy krumpli legyen ebédre, vagy lencse.

Hát tény, ami tény, ahogy így elnézem egyre gyorsabban múló magunkat, monoton és óvatos reggeleinket, megkönnyebbült estéinket, - ezt a napot is megúsztuk- címmel, nincs min röhögnünk.

A fennkölt, magasröptű célok súlya eltűnik, mihelyt eléri az ember, a sors különös tapintata, hogy nagyon ritkán sikerül, mert azon a szinten változatlanul jelentkeznek az arra a magasságra jellemző, ahhoz tartozó problémák, amik legalább annyira megoldhatatlanok, mint az alacsony régiókat uraló testvéreik.

Aztán esetleg mehetünk a pszichológushoz, akinek ugyan azok a megoldhatatlanságai, csak ő nem beszél róla, mert akkor miből él?

Közönyösen meghallgatja idült makogásaidat, majd kapsz nyugtatókat meg gyógyító szentenciákat, hogy például: ugyan már…nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent mellre szívni, Józsinak nincsenek lábai, neked vannak, ne mond, hogy ez nem nagyszerű, a Vilmának hülye a gyereke, és még az anyósa is a nyakába szakadt, akit csak azért nem tiltottak ki a világból, mert nincs ilyen törvény.

Ne csak előre nézz, hanem hátra is, „Tanulj meg fiacskám komédiázni”- mondja a dal, és milyen igaz!

Na ettől aztán megpróbálsz magadba pumpálni némi hurrá optimizmust, de közben keserű a szád, mert tudod, hogy magadnak hazudozol, a tényeken, idióta mű lelkesedésed mit sem változtat.

Életmód és szemléletváltás- mondják jóakaróid, nyakkendőt kötsz, amitől fuldokolsz, mert garbóban élted le éveidet, kergetni kezded a nőket, már előre unod, mert mi van, ha utoléred őket.

Éjszakai bárokban villogsz, mert te aztán tudsz élni, és végig kívülállóként látod magadat és lesül a bőr a pofádról, hogy milyen szánalmas és hazug vagy.

Depresszió…

Micsoda misztikus műszó, a reálisan látók számára, mert egy reálison nincs mit kezelni, egy depresszióson meg igen, mert az egy betegség.

Pityu

Mikor Pityu leugrott a háztetőről, széttárt karjaival lelkesen csapkodva, magas fejhangon rikoltozott. Már hónapok óta mindenkinek azt mesélte, hogy ő madár.
Pityu, Pityu- röhögtek rajta az ismerősök- lehet, hogy madár vagy, de palimadár- mondták neki, de azért inkább itt a földön repkedjél, az sokkal biztonságosabb.
Aztán mégis győzött a hite, és a háztetőről ugrott le. Tényleg repült, de csak a kert fövenyéig. Úgy csapódott a virágágyba mint egy bomba,- mesélte izgatott lelkesen a házmesterné, pont kint beszélgettem Sajtosnéval a kertkapuban.
Akkorát puffant a Pityu, hogy Sajtosné megpördült ijedtében a saját tengelye körül, és hasraesett. Jól odaverte azt a kövér képét, de siettem talpraállítani, mert ha csak ott ácsorgok, nem bírom a röhögést visszatartani, és halálra sértődött volna. Azóta is kísért ennek a sörhasú bálnának a képe ott a piszokban fekve.
Aztán hogyan volt tovább- kérdezte a döbbent takarítónő a szomszéd házból.
Hát kiástuk gyorsan a Pityut, nehogy megfulladjon ott a föld alatt, a kertislaggal jól leverettük róla a földet, úgy visított a jeges víztől, mint egy disznó akit ölnek.
Összeszaladt az egész környék, volt nagy ribillió. A vén részeges Józsi bácsi hangoskodott, hogy tüdőgyulladást fog kapni a hideg víztől, persze az öregnek víziszonya van, nem is mosdik évek óta.
Maga csak hallgasson, maga vén hülye- ordibáltam vissza, maga nem tüdőgyógyász.
A többiek is lehurrogták, aztán lerángattuk Pityuról a ruhát, és a Kemenesné kihozott valami lópokrócot, és abba csavartuk bele.
Jaj a szárnyaim- panaszkodott Pityu, összetöritek a tollaimat ezzel a pokróccal- nyafogott.
Majd adok én neked szárnyakat förmedt rá a Kovács. Mindjárt úgy seggberúglak, hogy beleállsz a falba- csicseregte. Ezentúl legyél inkább vízililiom, majd kirakok neked egy vödör vizet, és jól elleszel benne- mondta bölcsen.
Hátha mégis van a Pityu hitében valami- súgta egy kövér nő a mellette állónak. Én hallottam a Sümeginétől, tudja aki itt lakik a sarkon, abban a házban ahol a kocsma van. Neki egy ismerőse látott hasonlót. Egy férfi azt hitte, hogy hattyú. Szintén leugrott a háztetőről, erősen csapkodott a karjaival, és pár méter zuhanás után emelkedni kezdett. Körberepülte a házat, még mutatványokat is bemutatott, majd leereszkedett a szőnyegporolóra.
A megszólított bamba képpel, döbbenten hallgatta a hihetetlen történetet, majd lila képpel kifakadt: Hát maga milyen madár, hogy egy ilyen történetet elhisz?
Egy rokonom delíriumban halt meg, minden francot látott, de ilyet még ő sem- lihegte.
Nem szégyelli magát ilyen hülyeségekkel előrukkolni maga vén marha.
Mit mondott- visította kappan hangján a mesélő. Már lendítette is a piaci kosarát, és fejbevágta az őt sértegető nőt. Az megtántorodott a váratlan ütéstől, és hörögve kapta el a támadó nyakát. Mindketten a földre estek, és vad ütések és rúgások kíséretében szidalmazták egymást.
Pillanatok alatt köréjük gyűltek a Pityut bámuló emberek, mindenki ordítozott, ki buzdította a verekedőket, ki térdét csapkodva röhögött.
Pityu látta, hogy nem figyel rá senki, dideregve a jeges víztől, a lépcsőházba menekült. Futás közben úgy lobogott mögötte a lópokróc, hogy tényleg emlékeztetett egy nagy madárra.

Hát akkor hogy is?

Aztán, a tábori mise végén, az Atya megáldotta a hadba indulók fegyvereit. A katona zenekar önfeledten rázendített, hogy ˝Szeressük egymást gyerekek, hiszen a szív a legszebb kincs…

Az ölőfegyverek gúlába állítva, megüdvözülten az Isteni felhatalmazástól, a papi áldástól, hatalmas erőt érezve, alig várták, hogy eldördülhessenek, halálba küldhessenek embereket, mert más egyenruhát viselnek, és nem érteni beszédjüket.De ha már az Isten szolgái is áldásukat adták rájuk, csak igazságos lehet a leendő tömeges özvegycsinálás, árva gyártás, hősökké avanzsálhatnak a békeidők olvasatában, mert őket felszentelték előzőleg, és ez nem mindegy.
Tehát: Ha egy ember csoport, azonos öltözékben pusztít, az hazafias tett, ha ugyanazt teszik, csak vegyes öltözékben, papi áldás nélkül, az feloldozhatatlan bűn, az tömeggyilkosság.
Fura, ahogy az emberek megideologizálnak dolgokat, égbekiáltó disznóságokat, erénnyé tudnak magyarázni, és aki kételkedni mer, hát… az vessen magára.

Koronként, időnként és alkalmanként más és más a magyarázat, hiszen minden ki és befordítható, mint egy kabát. Ha ügyes a varrónő, csodákat tud csinálni.
Márpedig a csodákra nagy az igény, elengedhetetlenül szükségeltetnek, annyi emberi szemétséget kell szalonképessé magyarázni, hogy az már egy külön szakma.
Mert az Aranka egy rossz kurva, de elvette egy igazgató, tehát nagyságos asszony, aki heves természetű.
A Józsi sem alkoholista, csak túl van terhelve, és időnként legurít egy pálinkát, hogy sokszor?
Ez rosszindulatú észrevétel, mert szubjektív dolog, hogy mi a sok.


Na, aztán kitör a háború, dörögnek a megszentelt fegyverek, indul a tömeges mennybemenetel, ott a tejúton, már vegyesen botladoznak a megbékélt ellenfelek, mert legalább a halálban mindenki egyforma, bár még egyetlen eltávozott sem nyilatkozott ez ügyben.
Mert lehet, ez sem igaz, csak mi találtuk ki, ha már itt lent nem sikerült, akkor talán majd ott, mert valahol sikerülnie kell, a kurva anyját.
Addig is lelkesedünk, bebeszélünk egymásnak lelkiismeretet elsorvasztó elméleteket, sütkérezünk a megszentelt borzalmak hitt igazában, és mentegetőzünk, hogy gyarló az ember, meg ehhez hasonlók.

Az Úr, meg gondol amit akar, hiszen teheti, Ő a megbocsátó, amiről reméljük, hogy nem fog megfeledkezni.
Hát akkor hogy is?
Hát így…

A szakadék

Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafal szélére, mert ha meglibben a szél, még le is lökheti.
Ilyenkor csak röhörészett azon a kappan hangján, amivel mindig feldühített, és a rohadt ezt nagyon jól tudta.
Direkt az idegeimre akart menni a szerencsétlen. Ha éjszakai viharok dúlnak, felerősíti a szél ennek a lehetetlen röhögésnek a hangi emlékét, bár lehet, hogy ilyenkor a lelke bolyong a viharban, ott repked a sziklapárkány körül, de valahogy nem akaródzott kimennem, hogy megnézzem.
Mit nézzek rajta, láttam életében eleget, engem ne kísértsen ez az idióta. Pedig hányszor megmondtam neki, hogy ne álljon ki a sziklafalra!
De ennek beszélhetett az ember, ez nem volt normális, mert egy normális ember nem áll oda.
Most aztán cseszheti, már valahol a nagy semmiben repked, lehet, még szárnyai is vannak. Most azokkal csapkodhat összevissza, mert azt sem képes normálisan csinálni.
Én nem vagyok a történtekért hibáztatható, én szóltam, de falra hányt borsó volt az egész igyekezetem. Most meg már késő bánat, lehet, ha tudta volna, akkor nem áll ki a szakadék fölé, vagy a fene tudja, amilyen hülye volt, még az is lehet, hogy dehogynem.
Bezzeg a vihogását itt hagyta, beleégett az emlékezetembe, minden éjjel hallom, valahonnan a falból jön a komód mögül.
Képzelem, hogy utálják odaát, ott is mindenkinek az idegeire megy.
A sziklához kéne építeni egy korlátot, hogy ne menjen oda senki. Bár amilyen emberek vannak, biztos átmásznának az akadályon, és azértis lenéznének a mélységbe.
Akkor észrevétlenül beindulna a szakadék szívóereje, és lerántaná az érdeklődőt. Szállna lefelé széttárt karokkal mit Ő, és ordítani sem tudna a szorongástól, még a puffanását sem lehetne odafentről hallani, a távolság, meg a madarak zajongása miatt.
Mindig megdöbbent, hogy milyen könnyen kilehet szállni ebből a rohadt életből, ehhez még ész sem kell.
Majd ha én is elmegyek innen egy őszi éjszakán, nem tudom miért, de érzem, hogy őszkor fog bekövetkezni, a hulló száraz levelekkel együtt, engem is elenged az élet mint a fák a leveleiket, elsőként belebotlom ebbe a bolondba, ami igazán nem hiányzik.
Na persze, hogy mit fogok ott összelebegni azt nem tudom, de tudom viszont, hogy én a háta után kaptam, mikor a sziklapárkány felett hülyéskedett, el akartam kapni az ingét, hogy hátrarántsam.
Talán ettől az érintésemtől elvesztette az egyensúlyát, és előrelendült.
Bár tény, hogy a kezem nekiütődött a lapockájának, idegességemben heves mozdulattal nyúltam utána, de ettől nem eshetett le.
Nem is tudom, hogy időnként miért jut eszembe ez a képtelen gondolat, de eszembe jut.
Most is viharos éjszakának nézünk elébe, jobb lesz, ha bezárom a spalettákat, mert jönni fog, és hajnalig kaparászik, meg kopog, nem hagy aludni a strici pedig eléggé kimerült vagyok.
Itt, a sötétben, a dunyha alatt fekve nem is olyan zavaró ez a kopogás, ami elkezdődött. Végtelenül kitartó tud lenni.
Ez a szélfütyülés még a temetőben a halottakat is fel fogja ébreszteni.
Biztos ez a szerencsétlen intézi az egészet, állítólag meg sem találták a szakadék fenekén a testét, tán ezért is abajgat, hogy nézzek már utána.
Majd meglátom holnap, nem tudom miért olyan sürgős neki.
Pedig hányszor mondtam, hogy ne álljon a sziklafal szélére…

Tudja a fene

Mindenki ír össze-vissza, hitvallásokat, meggyőződéseket ordítozva, suttogva, és rákényszerítve másokra. 
Önmegvalósít, és önkifejez, lihegve hirdeti humanitárius, pozitív és harsány kitalációit, reménykedve, hogy majd a sors, akceptálja buzgását, és- tudom is én- előnyöket ad neki, vagy netán örök életet.
Soraik között szédelegvén, egyesek ezt olyan tökélyre vitték, hogy önmaguk felett lebegve, önnön biluxoló glóriájukká váltak, mint világítótorony, ebben a nagy szellemi sötétségben, Hű- de rohadtul emelkedett státus, meg is könnyűzi magát a meghatódottságtól, ha rágondol, pedig mindig rágondol, csak nehogy elhomályosult- könnyáztatta szemei miatt alámenjen egy busznak… A nagy lihegett optimizmusa- aztán jól megvicceli, mert ugyan úgy elpárolog, ha eljön az ideje, mint a szerinte pesszimisták teszik.
Nüx mennyország- és hárfázó angyalok, nincs- külön az életigenlő íróknak marcipán glória és diszkrimináció, legfeljebb egy hang, aki időnként eldübörgi, – mit lihegtél össze földi életed folyamán, te hülye. Ha nincs tériszonya, hasalhat egy felhőn, vágyakozva nézhet le Mátészalkára, az ott rohangászó népekre, irigykedhet a sok buta hitetlent látván, és ha senki nem figyel éppen rá, hát lepisili őket, ha meri. Írhatja beadványait a főnökségnek, hogy neki van humán Arc. Poeticája, Ő mindig hitt az élet felemelő szépségeiben, neki válogatott bánásmód jár, Ő, a „Kollégákra” mindig ráförmedt, ha nem voltak mélységesen derűlátók, nem az egyedem-begyedem tengertáncot énekelték, nem a szeressük egymást, de mineket, hanem valami pesszimista kuplét. Felháborítja, hogy az angyalok kara, miatta tanult meg karban röhögni, rajta, a buzgó mócsingon, ahelyett, hogy pompás életigenlő írásait olvasnák.
Ott már rájött, hogy mindegy milyen hangolású- lelke megnyúlt húrjainak fals zengése, úgy van leszarva- ahogy van. A kutyát sem érdekli az Ö kifinomult egója, csak feszenghet fehér hálóingében, és még egy belehajtani tilos táblát sem akasztottak rá.
Ez, a nagy pofára puffanás végtelenített időszaka, csak azért nem rúgták seggbe, mert a nagykönyvben depisnek van regisztrálva, és hagyják a mennyországban sertepertélni, mert bajt nem tud csinálni, na meg a hülyeségeire, a többi lélek nem vevő. Hogy rá nem érvényes a feltámadás, ezt nem közölték vele, majd ráér megtudni, ha eljövel az ideje.

Hát, ennyit az önhipnózis veszélyeiről, az önetető berendezés meghibásodásának várható következmé-nyeiről…
Én szóltam.