Francseska kútja

Az olajfaligetben volt, már senki nem emlékezett rá, ki fúratta. A magas fűben alig láthatóan megbújva várakozott, már réges-régen nem használta senki. Terméskő kerete talán térdéig ért annak, aki mellé állt, belső fala vastagon mohával fedett, ami láthatatlanná vált sötét torkában. Felette összeborultak a vén fák, kellemes árnyékot adva a pihenni vágyóknak. Nem lehetett tudni, milyen mély, ha követ dobtak bele, nagy sokára hallatszott csak fel a halk csobbanás.

Francesca minden nap kint dolgozott az olajfákkal, és a déli rekkenő hőséget a kút melletti árnyékban vészelte át. Talán húsz éves lehetett, középmagas, hosszú fekete haja kékesen csillogott a fényben. Nem volt szép, inkább kedves természete miatt kedvelték.

A kútkávánál leheveredve a fűben ette meg szerény ebédjét, ami rendszerint kenyérből és sajtból állt. Kecskesajtból, mert az volt a vidéken élők számára elérhető. Miután végzett, hanyattfeküdt, elnézegetve a fénytől tördelt lombsátrat feje felett, és átadta magát csapongó gondolatainak. Ez az időszak volt számára a nap legkellemesebb órája. Fantáziája sosem látott vidékeken kóborolt, tündérmesékbe illő tájakon, különös élőlények között. Sokan közülük régi ismerősként üdvözölték.

A fűben heverészve egyszer csak eszébe ötlött, hogy belenézzen a kútba. Nem értette miért, de érezte a gondolat parancsoló keménységét. A kávához lépett és lenézett a feneketlen-sötét mélységbe. Messze lent derengő fény jelent meg, az összefolyó színek képpé álltak össze, olyan vidékké, amikről fantáziálni szokott. A gondolatok, melyek ilyenkor szoktak az agyán átfutni, elevenedtek most képpé. Minél tovább nézte, annál közelebb érezte magához a látványt. A megelevenedett alakok is őt nézték, barátságosan intettek felé. Visszaintett, és nagy boldogság ömlött el egész lelkében.

A következő napokban megismétlődött a jelenet, alig várta a délidőt. Talán az ötödik alkalommal lehetett, mikor nézelődése közben megszólalt a kút. Lágy-búgó hangját felerősítette a mélység, kedves volt és hívogató. A képeken megjelenő alakok és állatok beszéltek hozzá. Megbűvölten hallgatta történeteiket, egészen úgy érezte, hozzájuk tartozik. Beszéd közben kedvesen nyújtották felé karjaikat, egyre kevésbé tudott ellenállni csábításuknak.

Aztán egy gyenge pillanatában fellépett a kávára, és elnyelte a mélység. Mindenütt keresték, de csak holmiját – kis kosarát, szer­számait – találták a fák árnyékában, azok meg hallgattak a történtekről. Sokáig találgatták, mi lett vele, de hogy a kút nyelte el, erre nem gondolt senki.

Sok-sok éve történt az eset, már csak az öregek emlékeznek rá. Egyesek szerint csillagfényes nyári éjszakákon megelevenedik a kút mélye, és a látott képben ott van Francesca. De hogy ez igaz-e, vagy sem, nem tudja senki, nem akad emberfia, aki ki mer menni éjszaka, megbizonyosodni a hallottak igazáról.

Az öreg fák susogó lombjai – gondolom – ezt a történetet mesélik, de ember a fák beszédét soha meg nem érti.