KÉPZELGÉSEIM

Ha jól belegondolok, és elkövetem ezt a hibát, azt kell mondanom, hogy az ember, végigképzelgi az egész életét. Ha nem teszi, akkor csak van, mint egy ágyi poloska, bár nem tudom, hogy egy ágyi poloskának vannak é gondolatai. A képzelgés, olyan, mint egy étlap, amit olvasgatunk, bár egy vasunk sincsen. Lassan, és kéjesen böngésszük a jobbnál jobb falatok neveit, félig hunyt pillák mögé rejtett, elhomályosult tekintettel, lelki szemeink előtt megjelennek az olvasottak csodálatos, meleg, illatozó párákba burkolt képei.

Ó méla lét, a képtelenségben!

Eszembe tolakszik, a „Disznókirály” áriája, „Az élet célja semmi más. Mint jó evés és jó ivás”.

Ezt a filozófiát elvetni, azért nem okos dolog, mert ugyan mitől leszek bölcsebb, ha folyamatosan zsíros kenyéren tengődöm?

Igaz, ha meg az ellenkezőjében lehet részem, az sem biztosít semmit, az elhízáson, és esetleges gyomorrontáson kívül.

Igaz, még mindig jobb, mint vágyakozva elszáradni, utolsó gondolataimmal felidézni a sosem élvezett gasztronómiai csodák képeit, képzelt illatát.

Hajjaj… Nehéz okosnak lenni!

Okosabb felállítani egy étkezésfilozófiai hitvallást, amiben esetleg elérhetem, hogy bár képzelgek, de nem kívánom megenni. Helyette olvasgatom Hegel, helyenként sziporkázó gondolatait, vagy a súlyos étkek okozta egészségügyi förtelmeket. Arról nem is szólva, hogy az állandó zsíroskenyér-kúra elszürkíti a világ látványa nyújtotta élvezeteket, lelkileg összedönt. Keserű leszek, és igazságtalan, mert belegárgyulok, hogy menekülve a be nem ismert problémámtól, észrevétlenül is állandóan ezzel foglalkozom.

De védhetetlen, hogy kialakuljon minden cselekedetemre valami képzelgés szülte hit, mert valami álláspontot kell minden esetben kreálni, az étkezésen kívül is.

Aztán minél görcsösebben ragaszkodom az elméleteimhez, annál nagyobbat durranok, mikor falnak megyek, ráeszmélve, hogy tévedtem.

Na, akkor betört orral, porosan, és szédelegve fel kell állni, és másik képzelgésben kell gondolkodni, hátha…

Aztán elmúlik az élet, vége a képzelgési kényszernek, de „Odaát”, lehet, hogy egy más leosztásban, de kezdem elölről…

Nem könnyű, ekkora bizonytalanságban élni.

Kép: Kapolyi György alkotása

VIHAR

A heves szélrohamok úgy vágtak végig a girbe-gurba utcán, mint a korbács.

Felborogatva a kapuk mellé kikészített kukákat, lesodorva az ablakpárkányok virágdíszeit, az úttest felett vadul himbálózó lámpák repkedő fényei, mintha megelevenítették volna az utca képét.

Kabátgallérját a feje búbjáig felgyűrve, előredőlve, terpeszben próbált lépkedni, a kíméletlen széllel szemben.

Bizonytalan tántorgását, ha valaki látta volna, az meg lenne győződve arról, hogy erősen részeg.

A folyamatosan arcába csapódó por és szemét miatt, nem is látott. Hol előtte, hol mögötte, éles csattanások jelezték a megbomló tetőkről érkező cserepek, és palák érkezését.

Hát, ebbe bele lehet dögleni –sziszegte összezárt fogsorral–, próbálva elterelni figyelmét növekvő, vészjósló egyedüllét érzéséről.

Lábait magasabbra emelve, szinte maga alá igyekezett taposni a szembe rohanó szelet, hallván, a mögötte egyre nagyobb puffanásokat, ez a hatalmas erő, kezdte megbontani a téglafalakat.

Minden mozgott, dübörgött, az átláthatatlan portömeg eltakarta az egész panorámát, csak botladozni tudott a sokasodó épülettörmelékben.

Sosem fog véget érni ez a szörnyű éjszaka, tört ki belőle a kétségbeesés sikolya, vékonyan, cincogva, rá sem ismerve a saját hangjára.

Valahol előtte, a portól láthatatlanul, óriási robajjal kidőlhetett egy egész tűzfal, keresztben lezárva az egész utcát.

Egy tégladarab, úgy csapódott mellkasának, hogy hanyatt esett. Hasra fordult, de nem tudott felállni.

Kimerültségét, irtózatos félelmét, kisöpörte egy régi emlék. Gyertyafényben úszó karácsonyfát látott, csillagszórók szikrázó fényeit, és szeretteit a fa alatt álló ajándékok között állni, ünneplőben, mosolyodva nyújtották felé kezeiket.

A nyaralások képei is megelevenedtek, csónaktúrák, hegyes völgyes panorámák a folyó mentén, rég nem látott barátok, ismerősök integettek felé a parti sziklákon állva.

Már nem hallotta a vihar dühöngését, a leomló házfalak robaját, csak sodorták hajdani emlékei, és boldog volt.

A folyóparti fák közül megjelent apja, mosolyogva nyújtotta felé mindkét kezét.

Ő, felállt a fűből, és a felé nyújtott kezeket megfogva, elindultak a távoli erdő felé.

Kép: Kapolyi György alkotása

A KÖTÉLTÁNCOS

Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?

Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…

A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad. 

A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.

Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.

A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre. Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon. Hát jellemző, az ember, ha szarban van, mindig egyedül marad.

Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.

Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.

A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.

Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.

Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.

De nagy marha lennék, ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.

Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagydolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő. Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni. Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.

Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem. Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek. A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.

De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.

Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég. Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet. Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.

Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták? Csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.

Rejtély, hogy miért mosolygott, hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.

FEHÉR LOVON...

Igen. Egy fehér lovon döcögött be a fák közé a hajnal, szorongva ült nyergében, ami valójában egy spárgával a ló hátára erősített pokróchalmaz volt.

Két kézzel kapaszkodott gebéje sörényébe, egész teste megfeszült páni félelmében, szédelgett a magasság miatt is, meg ezt a teátrális megoldást utálta.

De annyit cikizték az éjszaka árnyai, a manók, és mindenki, aki láthatta, mondván, nem elég neked, hogy rosszul öltözött vagy, még ráadásul a sárban csúszkálsz gyalog, mint egy részeg pióca.

Olyan három bot lábad van, hogy még a hajnaltündér tanította kecses lépésmódokat sem vagy képes előadni.

Totyogsz, és botladozol, mint egy részeg tehén, rajtad röhög az egész erdő.

A hajnal, már torkig volt a gúnyolódók sértő megjegyzéseivel, ezért döntött úgy, hogy szerez egy fehér lovat, és úgy fog bevonulni, mint egy király.

Ő is érezte, hogy valami nincsen rendjén, de vadul akarta hinni, hogy majd belejövök, hiszen még sosem ültem lovon, elsőre nem is rossz – nyugtatta szétdúlt idegeit.

Egy varjú, fuldokolva a röhögéstől, ordítozásával felverte az ébredező erdőlakókat. Keljetek fel, jön a hajnal, egy ló hátán kapaszkodva, olyan fenséges, hogy ilyet még sosem láttatok! Azonnal megbolydult az egész erdő, apraja nagyja tátott szájjal bámulta a tekintélyes látványt.

Itt-ott felnyikkant egy visszatartott vihorászás, ami rohamosan erősödve,

hangorkánná dagadt.

De a hajnalt, már ez sem érdekelte, minden erejével arra figyelt, nehogy leessen az állat hátáról, mert az óriási blama lenne.

Üveges tekintete előre meredt, és egy dalocska első sorát énekelgette izgalmában: Pitypalatty, pitypalatty, szól a fürj a réten. Folyamatosan ezt az első sorát, mert a többire nem emlékezett.

Sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú ez a rohadt erdő – hörögte, úgy érezte, hogy sem a fáknak, sem a gúnykacajnak nem akar vége lenni.

Aztán, végre ritkulni kezdtek a felette lebegő fák koronái, egyre több résen kukkantott be a kora reggeli napfény. A vén törzsek ritkultak, és elé tárult a rét.

Ilyen boldog megkönnyebbülést, talán még sosem érzett.

Lekászálódott „Nyergéből”, egy darabig kapaszkodnia kellett a ló sörényébe, mert agyongyötört combjai nem akarták engedni, hogy a lábára álljon.

Szája kiszáradt a nagy izgalomtól, eloldotta a pokrócokat tartó kötelet, azok lomhán csúsztak le a harmatos fűre.

Most, hogy végre kiszabadult buta ötletének karmaiból, Ő is lerogyott, és hanyatt fekve a kákicsok hívogató tengerében, mélyen elaludt.

Másnap hajnalban már talpon volt az erdő, mindenki várta a szellemlovast, mert akik előző reggel látták bevonulását, mindenkinek mesélték, hogy ezt látni kell.

De csalódniuk kellett.

Gyalog jött, esetlen botladozva, széttárt karjaiból áradt a fény.

ZÁLOGHÁZ

A ciklopkő alapokon álló hatalmas épület, állítólag még az ezernyolcszázas évek derekán épült. Vastag falai, megalkuvást nem tűrő megjelenése tiszteletet parancsoló szigorral uralta A környék házait. Több mázsás kapuja, felvonóhídként őrizte a végeláthatatlan széles és hosszú folyosókat, boltíveivel, márvány padozatával.

Mindkét oldalán sötétre pácolt ajtók tömegei húzódtak, csend, és mozdulatlanság időzött mögöttük, az éjjeliőr szerint éjszaka elevenedtek meg, a sötétben rozsdás zsanérok nyikorgása, és kopogó léptek zaja töltötte meg a széles folyosókat.

Ez a szorgos nyüzsgés, minden hajnalban megszűnt, újra csend és időtlenség kóborolt a falak között.

Ennyit tudott az éjjeliőr, mert mikor elkezdődött a jelenés, bezárkózott fülkéjébe, és hat lóval sem lehetett volna onnan kihúzni. Már lement róla az a páni félelem, ami a kezdeti időkben rázuhant, rájött, a történések egy másik dimenzióban játszódnak, ha ő nem lép ki fülkéjéből, nem lehet semmi bántódása.

Soha nem szabad keresztezni az események folyamatát, ha kilépek őrhelyemről, belelépek a cselekménybe, mondta magának hangosan, és azonnal résztvevője leszek valaminek, amihez semmi közöm.

Megszokta, hogy hosszú virrasztásain magával beszélget.

De az idő múlásával, a kíváncsisága nőttön-nőtt. Miután megbizonyosodott róla, hogy az éjszakai események tőle független síkon zajlanak, nagy késztetést érzett magában, hogy kilesse mik is történnek körülötte.

Már vagy tíz éve őrizte a régi zálogház használaton kívüli épületét, és csak az utóbbi hetekben élénkült meg a néma ház éjszakánként.

Eleinte csak fülkéje ablakán próbált kinézegetni, de nem látott semmit. Napok múltán szemei kezdtek hozzászokni a sötétséghez, és látni vélt suhanó alakokat irattartókkal hónuk alatt, rohanásukban nem érte talpuk a földet.

Talán, ha kinyitom az ajtómat, és kiállok a küszöbre, akkor sem avatkoztam bele semmibe, és sokkal jobban kell, lássak mint az ablaküvegemen keresztül, győzte meg magát.

Óvatosan ajtót nyitott, nem történt változás. Vett egy mély levegőt, kilépett a fülkéje előtti egyetlen lépcsőre. Arcát megcsapta az éjszaka hűvös fuvallata, ami idegen volt számára, az a meghökkentően kellemetlen, dohos, sosem érzett szag. Volt benne valami csendet, és szorongást keltő keménység, egy rosszindulatú lélektelenség, egy szívóerő, ami miatt gondolkodás nélkül kilépett a folyosóra. Merev lábakkal indult el az épület belseje felé. Mintegy álomban rakta egymás elé lábait, a mellette elsuhanó árnyak szele borzolta haját. Nem érzett félelmet, hatalmas, bénult fásultság borult agyára. Határozottan érezte, nem ő irányítja testét. Nem tudta mióta megy, időérzéke elveszett. Lábai, az alagsori lépcsőkhöz vitték, a fokok kígyózva tűntek el a gyakori fordulókban.

Minél mélyebbre jutott, annál nehezebbé vált az áporodott levegő, érezte, alig képes tüdejébe szívni a nyúlós masszát. Aztán leért egy közepes méretű teremfélébe. Onnan is ajtók nyíltak, további termek felé.

Hajdan itt tárolták a rengeteg elzálogosított tárgyakat, most csak a végeláthatatlan üres polcok erdeje fogadta. Ment tovább, teremről teremre, mindenütt ugyan az a kép. Plafonig érő üres polcok.

Észre sem vette, mikor vették körül az árnyak. Hol mellette siklottak tovább, hol vele egy vonalban haladtak, szembe is jöttek, iratokkal, mappákkal felszerelve. Nem néztek egymásra, látszólag az ő jelenlétét sem vették tudomásul.

Távolról hallotta egy rekedt falióra unott kongását, tizenkettőt ütött, de nem volt biztos benne, hogy jól számolta.

Lábainak tempója lassult, úgy tűnt, a legelső terembe érkezett. Szemei, már hozzászoktak a sötétséghez, szinte élesen látott.

A sűrűn felé gomolygó bűz alakot öltött, és elé állt. Magas, fekete taláros alak volt, irathalmazzal kezében. Csak fejformája volt kivehető, arca nem.

Valamit hosszan felolvasott az iratokból, nem értette, csak sejtette, hogy róla beszél. Közben a polcsorok benépesültek, hatalmas tömegben feküdtek rajta becsomagolt emberi testekre emlékeztető valamik, amikről tudta, hogy lelkek.

Sóhajtoztak, és mocorogtak lehetetlen helyzetükben, de hevertek helyükön tovább.

A taláros befejezte a felolvasást, kényelmesen összecsukta irományait, és háta mögé intett. Két árnyék előrelendült, hóna alá nyúltak, csak annyit érzett, emelkedik. Ösztönösen próbált ellenkezni, mert valami óriási félreértésre gyanakodott, de mozdulni sem tudott.

A negyedik polcsor magasságában, beemelték egy üres helyre. Minden eltűnt körülötte, újra csak a vaksötétség vette körül, és a csend. Ordítani kezdett, nem jött ki hang a torkán. Bokáitól felfelé haladva, egy zsibbadt bénaság kúszott agya felé, körülvette egy fekete örvény, felkapta, mint egy pelyhet, és egyre gyorsabban szívta magába egy leírhatatlan, arc nélküli idegen világba, aminek nyúlós sötétjében, szólt egy távoli gyerekhang, végtelenített éneke.

Hullámzó- döglött lomha íz,
vödörben a víz
méltán háborog.
Minden sor tántorog, és vörösen fröccsen,
ömlik garatra, sötét odú.
Ronda dolog a háború.
Inkább tűzz hajadba száraz virágot,
teremts magadnak másik világot,
hisz ez már bokádig ér,
rajta rongyos szemfedél.
Egy tőről nőnek mérgező virágok,
karma karmával összeér.
Arcod, vértelen fehér,
kezed hideg,
ne nyújtsd senkinek.
Repkény ruhádon áll a por,
nem verheted le bármikor,
mert maradnak rajtad pőre ágak,
rút leszel, és rondán öreg,
nem fogsz kelleni senkinek.
Gombák nőnek bamba arcodon,
súlyuk laza földbe nyom.
Nem vagy más, csak vézna gyom.

Bizony, nagyságos asszonyom.
Ha újra szól a kürt- távoli cincogással,
szóba ne álljon mással, csak tükörképével,
figyelje lelke rezdüléseit,
tömje reménnyel széles réseit.
Ha jő az angyal, ezüst harsonával,
Kápráztassa el bűvös mosolyával.

ALKONY

Vajon honnan venni észre, ha valaki megüdvözült?

Arcára fagy egy infantilis mosoly? Lebegve járkál, és mindenkihez van egy kedves szava?

Folyamatos zenét hall, és távoli kórusok zsongító énekét?

Úgy tud majd áttotyogni a majdani fizikai nemlétbe, hogy észre sem veszi?

Hű, de rengeteg megválaszolatlan kérdés gomolyog az ember fejében, amitől úgy jár, mint Szaffó versében a búzakalász?

És hab a tortán, semmire, de semmire nincs válasz. Csak az örök kérdések, a kiizzadott fantazmagóriák, amik természetesen nem igazak, de Istenem, valami támasz kell ebben a káoszban, mert különben dől a bicikli.

Vajon honnan veszem észre, ha netán megüdvözülök? Obszidián késsel vésem a szívem falára, hogy szeressük egymást gyerekek, mert a szív, a legszebb kincs?

Ami kifelejtődött a teremtéskor, és csak mímeljük, hogy nekünk ilyenünk van?

A rendkívül jóknak kettő is?

Simogató kezeink, csak a körmeinket nem tudjuk behúzni.

A magunk disznóságait, kifelé, igyekszünk jó tetteknek feltüntetni, bezzeg, a másokét hatalmasan feltupírozva ordibáljuk a szélrózsa minden irányába?

Fejet hajtunk a parancsolatok előtt, és titokban ugyan úgy kívánjuk a más jószágát, mint előtte?

Kit akarunk félrevezetni? A Teremtőt, vagy saját magunkat? Az utóbbi gyakran sikerül. Előnye, hogy semmibe nem kerül.

Csak a Néva folyik csendesen, fekete vize eltakarja a kíváncsi szemek elől a valóságot. Mert, ahogy hazugság van, valóság is van, csak nem kutatjuk, mert ne adj Isten, ha megtalálnánk, csak zavart okozna.

A lét, csupa kérdőjel, ezek között botladozunk néha sikerrel, ha nem sikerül, hát, akkor majd máskor.

Ügyek nincsenek, csak ürügyek, meg tavasszal rügyek.

Legyen is ennyi elég, ne legyünk maximalisták. Az olyan ízetlen dolog,

csak azt szeretném tudni, hogy én,

 mikor üdvözülök már meg végre, lehet, hogy fehér szárnyaim is lesznek, és fenn fogok repkedni e bűnös társadalom felett?

Tudjátok, hogy a magas szárú cipőt hogy kell ragozni?

Elmondom: Magas szárú cip én,

                      Magas szárú cip te,

                      Magas szárú cipő.

VERKLI

Végakarat…

Ez, egy utópisztikus hülyeség, mert: Bármit akarni, egy folyamatos létben lehet, mert mindennek van egy átfutási ideje, egy akaratnak is idő kell, hogy realizálhatóvá lehessen.

A nyilatkozónak mindene lehet, csak ideje nem. Nincs is neki.

Na meg minek akar valamit, ha úgy is elszáll, köddé válik, amit felszárít a reggeli napsütés.

Aztán, hót mindegy, hogy mit akar, nincs rá módja, hogy ellenőrizze akaratának megvalósítását, mert elmegy.

Nem is valósít meg senki, semmit.

Csak hajdani barátai, tisztelői emlékeznek úgy rá, hogy megboldogult, ellenségei szerint, kipurcant, ugrott egy hátast, elvitte az ördög, meg ilyesmi.

De a két „tábort” nézve, egy viszont közös bennük, tesznek az elhunyt végakaratára.

A világ, idáig sem tőle gurult, a jövőben sem okoz távolléte semmi problémát.

Meg minek beszél bele valamibe, ha nincs is jelen. Okoskodni, rendelkezni, aztán lelépni a francba, az itt rekedtek meg kínlódjanak, ha a végakarat szavainak érvényt akarnak szerezni.

Az akarat hagyónak, meg hiszem, hogy egészen mindegy, végrehajtják e akaratát, vagy sem.

Hogy akkor miért ír végakaratot?

Mert az utolsó perceit, valami horrorisztikus, hatalmas élménynek hiszi, minden nézőpont kérdése, a távozónak tűnhet annak, de akik szomorú képpel körülállják, azok, egy más perspektívából élik meg a történőket.

Titokban arra gondolnak, milyen jó, hogy nem mi fekszünk az ágyon, de a végakarónak is eszébe juthat ugyan ez, csak ellenkező előjellel.

De a sors, kifürkészhetetlen akaratából, ez most így történt.

A fene egye meg…

Aztán továbblép az élet, az agyakat elárasztja a feledés homálya, nem csak a végakaratot nyeli el az idő, de az akaró emlékét is.

És a verkli szól, fülsértően nyekereg, ja, kérem, azt érzéssel, felszabadult lélekkel, kéne tekerni.

REND

„Rend a lelke mindennek”.

Hát, ez rém tetszetős, szinte éteri magasságokban, csillogón szárnyaló, humánus gondolat, a maga infantilitásában.

De mi a rend? Mit értünk ez alatt? Ez a fogalom, több irányból is megközelíthető, de egyértelműen, nem definiálható valami. Valami képtelen, békét és biztonságot árasztó hangzatos kiböffenése a közösen űzött társadalmi tevékenység feltételeinek.

Mert, valójában rend, sosincs. Hogy is lehetne, ha meghatározhatatlan, egyértelmű, mindenki által egyetlen járható útnak nem képesek tekinteni?

Mert van az én rendem, meg az ő rendje. Mindkét esetben, meghatároz, hogy mi érdekem adódik abból a rendből, amit a magaménak tudok.

Minden koreográfia, egy kényszerítő helyzet, egy nem kellemes állapot, mert nem tehetem azt, amit szeretnék.

Egy balettáncos, hiába van nagy kedve, mondjuk a tűzmadarat eltáncolni, ha a hattyú halála a feladat.

A rend, mint kényszerítő eszköz, az öltözködéstől, a társadalmi érintkezéstől, az udvarlásig, az evőeszközök használatáig, mindent előír.

Nem kétlem, hogy rendnek lennie kell, de ha valaki, mindezt magáénak érezve, szó szerint betartja a szentenciákat, az a bábuvá válás alapfeltétele, a nagy metamorfózis, az elmagányosodás előszobája.

A rend, sugall, egy élhetetlen létformát, és kizárja a gondolkodás zavart keltő gyakorlatát. Hazug, és művi tevékenységek tömegére épült létezési recept, amit senki nem tart be, de elismerően, mint nagyon fontos valamit hangoztat.

Egy rétisasnak, a rendhez tartozik a tény, hogy elkap, és megeszik, mondjuk, egy pockot.

Mondanom sem kell, egy pocoknak erről, egészen más a véleménye.

Mert a rendnek, súlyos ára van, rengeteg csalódást és nehézséget okoz, és ha még sikerülne is szó szerint betartani humánusnak lódított lényegét, na, és akkor mi lenne?

Egy teljesen elgépiesedett társadalom, ami, miután biztonságban érzi magát, és minden, előre tudhatóvá válna,  eltompulnának bizonyos érzékszervei, a gyanakvás, odafigyelés, a kreativitás, a talpon maradás képessége, és még hosszan sorolhatnám, de minek.

Minden kiszámíthatóvá válna, és temetne a monotónia, meg az unalom.

„Rend a lelke mindennek”

Szerencsésebb, ha a gondolat marad a rózsaszín felhők ölelésében, mint vágyott tündérmese, mert legyünk őszinték, ha egy meséből, tényleg megjelenne egy tündér, hát nagy zavart okozna.

Hörghurut

Mottó: „Azért romlik az ember látása, hogy ne menjen el az önbizalma”

                     /Oszvald Marika/

Mert gazdag ember kleptomániás, a szegény ember, meg lop.

Mondta a holló, a menyétnek. Mert a holló, beszélt menyétül.

Na de ilyet! – hörögte a menyét, pedig madárnak néztem, és nem magamfajtának. Gondolom, ez a rekkenő hőség viccel velem.

Egy varangy, annyira szeretett volna repülni, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy szárnyai nőnek, és repül. Egy reggel, valami bizsergést érzett a hátán, éppen növő szárnyait hitte, és csapkodni kezdett velük, ahogy a verebektől látta.

Emelkedni kezdett, és boldogságában, ordítva brekegett. Nagy köröket írt le a rét felett, vadul verdesve szárnyaival, az őt néző verébhad, nagy döbbenetére.

Egy varjú, tátott csőrrel nézte, aztán ráordított: mit csinálsz, te szerencsétlen!

A béka, erre az érdes, parancsoló hangra tért magához, te jó ég – brekegte rémületében, és zuhanni kezdett.

Mert csupa elszállt hülyével vagyok körülvéve! – hörögte, hangjában, rekedt gyűlölettel a koszos, kövér, és vén anyóka.

Csak cseszitek el az időt, mindenféle marhasággal foglalkoztok, fontoskodtok, és etetitek magatokat olyan idült szövegekkel, hogy igen fontos, hogy legyetek.

Hiába, egy belső vakság, párosulva egy gyávasággal, erőt ad, életerőt, ami nélkül, még ilyen rosszul se menne.

De elképzelem, hogy a végén, csak egy kiábrándult szarkupac marad belőletek, a megsavanyodott álmaitokkal, ezen csak röhögni tudok. És, nehogy azt higgyétek, hogy titeket, a szeretet, és megértés tart össze, ez, az összetartó erő, nálatok, a kosz, meg a hülyeség.

Nincs számotokra több mondanivalóm.

Egész teste sárgás fényben villódzott, halványkékes gőzbe burkolódzott, és képlékennyé vált.

Egy sötét tócsa maradt a burkolaton, ami lomhán belefolyt a macskakövek réseibe.

Csak egy pár, rongyosra hordott tornacipő hevert, hajdani ülőhelyén…

Hippokampelefantokamélosz – mondta a bagoly, és felborzolt tollaival, úgy nézett ki az ajtajában ülve, mint egy tollgolyó.

A sikló, meg a cickány, szájtátva, döbbenten ült a fa tövében, és értetlenül nézte a bölcs madarat.

Mit mondtál?, kérdezte elképedve, a kígyó.

Hippokampelefantokamélosz – ismételte meg a bagoly.

És ez, mit jelent? - így a cickány.

Az égvilágon semmit. Válaszolt a madár.

Illetve annyit, hogy mindenki, valami káprázatosan okosakat akar mondani élete folyamán, hogy elképessze a másokat.

Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ezzel mások is így vannak, tehát, nem arra figyelnek, hogy ki, mit mond, hanem arra, hogy ő mit beszél.

Így aztán, elfelejtődik a bölcs szó, meg a marhaság is.

Az utóbbi előnye, hogy nem kell hosszan készülni rá.

Hiába – súgta a kígyó, a cickány fülébe. Nem véletlenül tartják a baglyot, bölcsnek.

AZ IGAZSÁG…

Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.

Az elszáradt emlékek halmaza, belekeveredve a sok gusztustalan kacatba, haldoklásukban, is próbáltak emlékezni, a hajdanvolt időkre, mert eszelősen hitték, hogy aki már nem is emlékszik, az végleg meghal.

A töredezett, felfagyott járdák, és hajdani úttestek sokasodó repedéseiből előszivárgó giliszták, és mindenféle rondaságok, kárörvendve figyelték a lassú, de alapos pusztulást, nekik, ez a sors igazságának tűnt, ami nagyon nézőpont kérdése.

Mert van az én igazságom, na meg az ő igazságuk. A szél kuszálta kosz igazsága, meg az emlékeké, és folytathatnám a végtelenségig, hiszen, egy fiktív marhaságról van szó, ami sosem volt, nem is lehet, mert egyszerűen nincs.

Az igazság, a kétségbeesett, már- már feladni akarók kényszeres mániája, ami hittől erőt remélnek meríteni, Ami szerintük, nem lehet, hogy nincs, mert ha már az sincs, akkor be kéne helyettesíteni a megüresedett helyét, valamivel, amiben ismét lehet hinni.

Szédítő szélmalomharc, amit mindenki tud, és akkor is, „A király új ruhája”, mikor a gyerek behunyja a két szemét, és azt hiszi, hogy őt, most, nem is látja senki.

De gyerek esetében, ez olyan aranyos, felnőttnél, már ijesztő, és elgondolkodtató.

És hány felnőtt embert hajszol bele a félelem ebbe az állapotba! Persze, neki is megy a falnak, „Nagyot koppan feje, azután elhallgat”,

de hűlő perceiben, akkor is a falat hibáztatja.

Pedig, ha belegondol, nyitott szemmel is neki lehet bárminek menni, arról nem is szólva, hogy zömmel, neki szokták lökni azt, akinek nem igazán akaródzik…

Az igazsággal nem az a baj, hogy nincs. Van, csak csupa, racionális tényekből épített fogalom, és az ember, merőben másnak szeretné látni.

Az igazság, a valóság enciklopédiája, és nem a tisztesség tévhiteinek gyűjteménye. Ennek pozitív értelmet adni akaró hamis valósága, a kényszerű önvédelem, a hiányzó erő pótolni akarása, ami egy részeg álom, és biztosítja az utolsó gondolatok valós őszinteségét, ami biztos nagyon kiábrándító lehet.

Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.