Viselkedési szabályzat


1.
KUDARC

Hogy viseljük el a kudarcot?
Méltósággal…Úgy kéne.
Csak hogy kell? Ki így gondolja, ki úgy, de tudni nem tudja senki.
Méltósággal kiszállni egy dologból, az magyarul annyit jelent, hogy vereséggel elkullogni, de az elviselhetőség kedvéért megélünk egy belső tartást, emelt fővel, és komótosan távozunk, tehát méltósággal, és nem hisztériásan bömbölve.
Mintegy álomban érzékeljük a történő perceket, gondolatok nélkül, csak pózolunk, nagyon vigyázva minden rezdülésünkre, ez aztán összes erőnket és koncentrációnkat leköti.
Ha már biztosan nem lát minket senki, akkor sípolva megy ki belőlünk a szusz, úgy összemegyünk, mint a samunadrágja.
Életünknek azon rohadt percei következnek, amik fájó sebként, hosszú évekig kísérteni fognak, de legalábbis a következő kudarcig, amit megint méltósággal reagálunk le.
Mert vert hadként távozni, nem igaz, hogy nem veszi igénybe az embert. Az igazságérzetétől a hiúságáig minden sérül, hiszen a hülye szeret veszíteni, az a mazochizmus kóros példája lenne, bár mondják, egy jókora lelki megrázkódtatás generálhat világraszóló költeményeket, de meglesz a következménye, mert belegebed.
Túl nagy ár, ennyit nem érdemel az emberiség.
Méltósággal elviselni nehéz élethelyzeteket, elsősorban idegrendszer kérdése. Hiába akar egy rozoga indivídum méltóságos lenni, nem fog sikerülni. Ehhez azért kell egy pofátlan alkat, és némi közöny.
Ez a viselkedési mód, előír egy speciális koreográfiát.
Merev arc, lassú- kimért mozgás, nem szabad látsszon a kétségbeesés.
Nehéz ügy, de megoldható.
Nem szabad meghallani az ellenség röhejét, de az elismerők hozsannáira figyelni kell.
Az első pár napot kell megúszni, mert minden csoda három napig tart.
Aztán az áldott feledés, és békén hagynak.
Így megy ez…

2.
SIKER

A siker az egyetlen, ami ritkán adatik meg, és a legnehezebb elviselni.
A sikeres ember, annyit szenvedett a cél érdekében, hogy mire rávirrad az áhított nap, már elnyomorodott lélekkel, és szétzilált idegekkel, dög kimerülten hallgatja sikerének zajait, úgy nézi a körülötte hullámzó lelkeseket, mint egy filmet, ami bármikor megszakadhat.
Úgy áll a kör közepén, mint Bálám szamara, mintegy álomban sodorják az események.
Hirtelen tele lesz barátokkal, szép nők ölelgetik gratuláció címén, olyan rokonok, akik hülyének nézték egész életében, és le sem szarták, most fetrengenek a szeretettől, és jóindulattól.
Megjelennek a kölcsönkérők, többen felkérik keresztapának, ő meg csak egy bűvöletben tántorog, és kapkodja a levegőt, szorong, és kételkedik.
Aztán hamar hozzászokik. Kezdi elhinni magáról, hogy kivételes lény, szinte egyedülállóan lenyűgöző. Pózolni kezd a férge, mindenben kiváló, és van mindenről véleménye, ami megfellebbezhetetlen bölcsességen, és lényeglátáson alapszik.
Ő a nagy orákulum, a guru, könnyekig meghatódva magától, egészen eltorzult pszichével.
Szenved, hogy nincs egy ember a környezetében, aki méltó társ lehetne akár egy kártyapartihoz, aki megérdemelné az Ő jelenlétét, hogy mesélhesse majdan az utódainak, hogy ismerte a nagy őt.
Elvakultságában nem is gondol rá, hogy elsodorhatja egy következő hozzá hasonló begőzölt indivídum, hogy egyik napról a másikra nem ő a király, és egy hét múlva azt sem fogja tudni senki, hogy él.
Legalább olyan értetlenül és bambán áll az üres térben, mint mikor rátört a siker.
Már nem képes elfogadni azt az eredeti állapotát, amiben kezdett, és nem is érezte magát rosszul, dicső emlékeibe kapaszkodva próbál élni, ami hosszú távon nem sikerül.
És tényleg, egy önmeghasonlott szerencsétlen hülye lesz belőle, aki emelt fővel, és idült mosollyal sétál naphosszat, visszaélve a tapsokat és ünneplést.
Mert nem tudta, hogy okos embert a siker nem elsodor, csak óvatossá tesz.


3.
JELENTÉKTELENSÉG
 
Belőlük van a legtöbb.
Legalább hússzor kell vele találkozni, hogy egyszer felismerd. Nincsenek karakterjegyei, színei, jellegzetességei, úgy olvad bele a tömegbe, hogy képtelenség felfedezni.
Minden tette közepes, csak az iskolában tanultak egyszerű unalmasságaira emlékszik, azokat tudta feldolgozni.
Ismeretanyaga bemagolt, alkalmazni már képtelen.
Csőlátása van, részletekre koncentrál, sosem látva át az egészet.
Szorong, fontoskodik, de azt is halkan, mert nincsenek szükség esetén érvei.
Sosem tesz semmit, ami összetett és érdemi, igényszintje sztereotip, lapos, szürke.
Csak unalmat és érdektelenséget tud kiváltani környezetéből.
Eredendően gyáva, túldimenzionál, mert valójában nem tudja a dolgok hogyan továbbját, ezért sem mer reszkírozni.
Sosem viszi semmire, ezt ő úgy magyarázza, hogy mert tisztességes, és ezért nem jár semmi ebben az ócska társadalomban.
Ha nálánál silányabbal találkozik, akkor igyekszik kibontakozni, és elbűvölni a szerencsétlent, mert benne is megvan az igény, hogy valahol, valaki nézze már embernek.

Keres egy olyan nőszemélyt, aki elfogadja őt, mint stabil észt, akire érdemben támaszkodni lehet.
Ott aztán kivirágzik, kétkedés nélküli bámulójába beleszeret, és elveszi.
Gyerekei lesznek, sápadt, színtelen, vonások nélküli lurkók, akik előtt ő lehet a haza bölcse, aki minden titkok tudója.
Kiteljesedett és elégedett, hiszen magaköré sikerült építenie azt a mikrokörnyezetet, ahol ő a nagybetűs.
Mindenkinek kell egy hely, ahol kibontakozhat. Ha nagyobb nem sikerül, hát legyen egy tenyérnyi, de az az övé.


Királyfis antimese

A felvonóhíd őrült nyikorgással leereszkedett.
A királyfi óvatosan léptetett végig a korhadt deszkákon, egy zabszem sem fért volna a fenekébe.
Nem volt úgy általában, és kifejezetten bátor. Bele is izzadt, mire beért a vár udvarára.
Termete, hát az nem volt neki, vastag cölöp futóművei is rövidek voltak, egészen magasra kellett szerelni a kengyelt, hogy bele tudja erőltetni két duci lábfejét.
A szolgák rohantak a létrával, hogy lesegítsék nyergéből, de ő fenséges karlendítéssel elutasította a segítséget, mert észrevette, hogy a lakótorony erkélyén megjelent a hőn vágyott királylány.
Egy elegáns lendülettel leugrott nyergéből, de jobb lábfeje beleszorult a kengyelbe, és hatalmasat zuhant, a megriadt ló nekilódult, és lábánál fogva körbe- körbe vonszolta a sáros udvaron.
A királyfi, nyomdafestéket nem tűrő ocsmányságokat ordított repedtfazék hangján, úgy festett, mint egy sárlavina.
A királylány megkövülten nézte a jelenetet, aztán hisztériás rángógörcsöt kapott, és úgy elkezdett röhögni, hogy visszhangzottak a falak.
Aztán végre megállt az a rohadt dög, és valahogy kicibálták a vendég lábát a kengyelből.
Nyomorultul érezte magát, és volt egy olyan tűnő érzése, hogy megjelenésében nem igazán szalonképes.
Az erkély alá vonszolta magát, kezébe nyomták mandolinját, és elkezdte dalát: ˝Fuchs du hast die Gansgestohlen˝- és így tovább.
Az arajelölt egyből el lett bűvölve a dal és előadás szépségétől, és az, hogy nem kottából játszott, ez külön elvarázsolta.
Ő is csak fejből tudott hárfázni, mert hosszú orrával folyton leverte a kottatartó kottáit.
A vár udvara megtelt dallal, az érkező madarak is énekelni kezdtek,
A rózsalugas virágba borult, csak úgy zengett az életszeretet és a szerelem.

Hát ez egy megrázóan gyönyörű történet, szólt szipogva a levelibéka, meghatódva törölgetve szemeit. Tudod Ervin, ha rád gondolok, hát Te nem vagy sehol…
Szórakozottan elkapott egy arra tévedt figyelmetlen legyet, és bekapta.

Na... tessék

 Hogy félreértés ne essék, most itt ülök az odúmban a gép előtt, és elhatároztam, hogy írok valamit.
Hogy nincs különösebb mondanivalóm… Másoknak talán van?
Legfeljebb különösnek hiszi a témáját az, aki írja, de az nem jelenti azt, hogy különös is.
Mert lehet, őt megérintette az a valami, de rajta kívül senkit.
Mindenkit az érint meg, ami vele történik.
Rendszerint ezek az események szürkék, kisszerűek, unalmasak és veszélytelenek az olvasók szemében.
Senkit nem borzol pozitíve az a vészhelyzet, ami őt éri.
Csak a másokat érintő nagy volumenű ügyek izgatják fel, akkor Ő megmondja mit kellett, volna csinálni, mert szakértő az van rengeteg, könnyű a lelátóról futballozni. Ott nem találhatja úgy fejen a labda, hogy belerokkanjon, na meg a férfiassága sincs veszélyben…
Nem kell a játék végén szétrobbant tüdővel az öltözőben agonizálni, igaz, nem is kap egy vasat sem.

Egész életében kuporgat, spórol, meg irigykedik, lenézi, aki megtollasodott, mert ügyes, szerencsés, vagy sokat tudott lopni, bár ahhoz is szerencse kell, mint mindenhez.
Megideologizálja sanyarú helyzetét, nolo acerbam, mondván, a pénz nem boldogít, meg a lélek és értelem, a humánum, meg ilyesféle marhaságok zakatolnak elmeszesedő agyában.
Addig mondogatja magának, még elhiszi, csak azt nem érti, hogy mégsem boldog.
Lenéző mosollyal sétál végig a ledéren öltözött strihelők között, de kigúvadt szeme elárulja.
Ennyit engedhet meg magának, vadul szárnyaló fantáziája ezerrel dübörög, csak a képbe berontó nejének elhízott figurája hűti le harci kedvét. Már akkor sem kívánta mikor elvette, és a helyzet az óta is erősen romlott.
Így, jobb híján, kifelé maradt az erkölcs bajnoka, aki befelé egy lapát füstölgő kátrány.
Végső fokon, megette a fene az egészet, politizálni kezd, ami nem kerül pénzbe. Ott alakítani kezdi a nagy nemzeti sziporkát, szóban megold kardinális problémákat, hiszen mi az neki, hiszen ő egy sikeres talentum, igaz balsikeres, de a siker fogalma mindkét irányba siker.

Na, szóval ott tartottam, hogy akarok valamit írni, mert van hozzá kedvem, és bár az íráshoz nem elég a szándék, de ha nincs más, akkor meg kell azzal elégednem, ami van.
De mi az, ami van?
Hát kellemes tavaszi délután, na meg Pistike, akinek elmeséltem, hogy a triangulum egy hangvillával kombinált zenei eszköz, aminek villa részével, hangokat lehet döfködni.
Agresszív zenedaraboknál jól jön, itt nem a „Szűz Imájára” gondolok.
Nem is lett volna baj, de az iskolában elhencegett a tudományával, és majdnem átvezényelték a kisegítőbe.

Bár amit mondok, abban nincs semmi közérdek, de mint a köz tagja, ha velem valami történik, az mégis egy kicsit közérdek.
Például ma, hatalmasan megebédeltem, disznótoros ebéd volt, lila káposztával…Hát ne tudjátok, megrendítően remek volt. A végén úgy dőltem el az ágyon, mint egy liszteszsák.
Ezek életem magasan szárnyaló intellektuális órái, ezért már érdemes élni, valószínű másért is, bár most más nem jut eszembe. De sebaj, ha eszembejut, megírom.

Foglalkozom én emelkedett dolgokkal is, elmentem egy prózai estre, igaz, nem érintett meg semmi, amit felolvastak, de az előadó alkotó bal felső hármasa hiányzott, és olvasás közben gyakran a foghíjába akadt a nyelve.
Ettől olyan ízesen ejtett ki szavakat, hogy szerintem a hallgatóság is azt figyelte mikor jönnek ki a száján az elmesélhetetlen szótorzulatok.
Szerintem, senki nem is emlékezett a végén másra.
Ez a történet engem igazol, miszerint vagy érdekes, amit ír az ember, vagy tegye szokatlan módon, csak emlékezetes legyen.

Most, egy hűtőgépszerelő jutott eszembe. Kívül- belül olyan jelentéktelen ember, hogy legalább hússzor kéne vele találkoznom, hogy felismerjem.
Játszotta a nagyfiút, gondolom azért, mert ő is gyanította, hogy fenemód egy tyúkszar.
Abból, hogy kétszer nősült, bebizonyosodott, hogy van nő, akinek még ő is valaki. Ettől a visszaigazolástól lehet ez a nagy önbizalom.
Elképesztők ezek a nők. Kinek a pap, kinek a papné, kinek a hűtőgépes…Hiába. Lehet valaki nagyon kevés, és össznépi értelemben közömbös, de akadhat, akinek mégis tud nyújtani.
Ki hitte volna!
De tréfán kívül. Az önbizalom gyakran falnak visz, na meg a hiánya is. Állítólag van egy arany középút, de hogy az hol lehet, még ember nem találta meg. Addig meg emelt fővel, és vakhittel megyünk, jókat koppanunk, van aki akkorát, hogy elhallgat.
Isten útjai kifürkészhetetlenek…
Most itt ülök az odúmban, és írtam valamit. Hogy nincs különösebb mondanivalóm? Miért. Másoknak van?

Éjszakai vendég

 Mostanában rendszeresen ugyanazt álmodom. Eleinte őrülten nyomasztott, aztán mivel minden rosszat meg lehet szokni, így már szinte hozzám tartozik.
Ez azóta jelentkezett, hogy a barátom meghalt.
Gyógyíthatatlan beteg volt, orvos lévén, a kollégái mindent megtettek, hogy megmentsék, de csak szenvedéseit nyújtották meg.
Németországban élt, nem volt anyagi gátja a gyógyításnak.
De ha menni kell, hát nincs mese.
Ment is.
Álmomban az Északi tenger partján állok, majd beledöglöm a jeges szél ruhát cibáló gorombáskodásába.
A kis hajó kifutott a mólóról, rajta a barátom urnájával, benne, ami belőle megmaradt.
Egy marék por, semmi abból, ami volt. Pedig volt, mert évtizedek barátsága fűzött össze vele, a sokoldalú polihisztorral, és most minden tudását elvitte magával.
Itt didergek a szélben, és olyan magányos vagyok, mint egy döglött patkány.
A hajó távolodik, szinte érzem, hogy húzza ki Robit a mellkasomból.
Szorongató, tehetetlenség érzés, a búcsú rohadt magánya, amit kizárt, hogy valaha is meg lehet szokni.
Pedig kéne, mert az idő múlásával egyre többen fognak itt hagyni, amit túl kell élnem.
Kiábrándító, hogy az ember egész életén át csak túlélni igyekszik, és nem élni.
Nem hiszem, hogy van kiszolgáltatottabb lény a világon.

Látom innen a parti kövekről, hogy a hajó megállt.
A fedélzetén mozgó alakok kicsik, játékfiguráknak tűnnek.
Aztán egy emelőszerkezet, innen hurkapálcának látszik, felemeli az urnát, átemelve a korláton, a háborgó vízre teszi.
Szinte érzem, a jeges víz goromba érintését.
Majd valaki egy szép koszorút dob a vízre, gondolom, ahol az urna elmerült.
A hajó, méltóságteljesen körbeússza a helyszínt, felzengnek a kürtök,
A tisztelet utolsó búcsúhangjai.
Robi a sötét és hideg mélységben, én a parton megsemmisülve, talpaim ránőve a kövekre, a kiürült lélek kőnehéz percei ezek…

Aztán felriadok, a hajam is nedves, még hallom a víz szikláknak verődő dühödt csattanásait, de élek, és nincs semmi baj.
Lassan megnyugszom, csak az, értetlenség meg az üresség üldögél az ágyam végében, és gúnyosan figyel.

Fogalomzavarok...

Hölgyeim, és Urak…
Ne gondolják, hogy olyan felemelő itt ülni a pódiumon, ebben a kényelmetlen karosszékben, amiben rendesen kell ülnöm, mert nem illik tehénkedni, mint otthon tenném.
Hát,- bizony előfordul, hogy az ember ír egy prózát, netán egy verset.
Ennek nem feltétele az írni tudás, viszont a betűket ismerni kell, a nélkül nem megy .Hogy aztán mit vált ki az olvasókból e tett, na az nagyon sokféle. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a munka, csupán arról van szó, hogy az olvasót nem érintette meg.
Aki ír, természetesen érintett, rózsaszín szemüvegén át látja a munkáját. Ha írás közben arra figyel, hogy kinek fog tetszeni, az már egy szánalmas sikerhajhászás, ami legfeljebb rövidtávon sikerülhet.
Hány, korában sikeres írót nyelt el az idő, akik meg voltak győződve, hogy műveket alkottak! Na meg hányat, aki jó volt. Egyszer volt a kezemben egy Bunyin novelláskötet.
Hittel állítom, hogy méltánytalanul elfelejtették.
Minden kornak megvan a maga divatja.
Például a tizennyolcadik század Párizsában olyan írások, és színdarabok is születtek, amiknek a legfelsőbb körökben frenetikus sikereik voltak, és ma, nem fordíthatók szöveghűen, olyan mérhetetlenül trágárok…
Szóval, csak azt akartam elmotyogni, hogy más volt a megszokott és megengedett az inkvizíció hosszú éveiben, más volt a Lajosok Franciaországában, és más a nem keresztény társadalmakban.
Egy kedves, már eltávozott festő barátom azon dolgozott, hogy miként lehet olyan képet festeni, amit lehetetlen eladni.
Na, ez már izgalmas, mindenki eladható munkán gondolkodik,ami jóval könnyebb.
                                                                             Brahms jut eszembe, akit meghívtak egy estélyre, amit nem tudott- szokásának megfelelően visszautasítani.
Mikor búcsúzott a ház asszonyától, azt mondta: Bocsássa meg nekem asszonyom, ha a vendégei közül elfelejtettem volna valakit megsérteni.
Tette, mert egy kellemetlen, de kreatív alkotó, ha van saját arca, sosem megfelelni igyekszik, hanem önmagát kifejezni.
Na persze ez egy néha igen rögös út, de még mindig elfogadhatóbb, mintha le kéne köpnie önmagát. Mert a hangsúly nem a dübörgő sikerben van, hanem abban a tényben, hogy tudott valamit felmutatni, ami ő volt, ami megmozgatta olvasótáborát. Vannak tehetségtelen, de gátlástalan alkotók, akik kifejezetten az elképesztés tényét célozzák műveikkel. Ezek a kortárs művészeti irányhoz tartoznak.
Régebben is írtak kísérleti formákat, amit vagy eldobtak a végén, vagy kifejlesztettek, és bemutatták.
Ma, a kísérleti próbálkozásokat mutatják be, mint művet.
Ennek is megvan a maga közönsége, akik a se füle, se farka, padlóra dobott drótkupacban is meglátják a” tüzelő szuka lázas gondolatai”- cím igazságát.
Persze gonosz lennék, ha hiányosságaim miatt másokat cikiznék.
Ő érti, én nem. Ehhez mindkettőnknek joga van.

A megboldogult Pernye András mondta, bárcsak a tízmillió  sznob országa lennénk, mert aki nem sznob, azzal nem lehet mit kezdeni.
Nem volt öregember, csak egy tolókocsis zenekritikus, aki alig várta, hogy leégjen a cigarettája, hogy gyújthassa a következőt.
Sokan utálhatták, mert kíméletlenül megmondta a véleményét, ami nem hiszem, hogy valaha is hízelgő volt.
Mára már mindent megírtak, csak plagizálni lehet valójában, de ezt rejtetten kell elkövetni, nehogy kitörjön a botrány.
Egy jobb fej önmagától lopkod, főként, ha már régi motoros, és sokat írt. Megvárja, még kezdeti időszakának olvasói kihalnak, és nincs aki lebuktatná önlopásért.
Minden alkotónak megvan a saját köve, amit próbál felemelni. Kinek sikerül, kinek nem, de általában az emelő  nyújtotta groteszk látvány, élményszámba tud menni. Hát a szerencsétlen, mindkét karjával melléhez öleli, újai sas karmokként, mélyednek a kőbe. Felsőteste meggörbül, álla nekifeszül, lábai berogyasztva, sűrűn előre- hátra lépkedve tántorog, majd megszakad. Kigúvadt, kifordult szemgolyóin őrülten vágtat a rémület, tudván, hogyha elejti, többet nem lesz ereje felemelni.
Lelki szemei előtt a kép, ott fekszik a sárban a nagy köve mellett, izzadtságtól koponyájára tapadt hajjal, zihálva, legyőzötten és tehetetlenül, az örök vesztesek bárgyú mosolyával ajkai körül.
Onnan lentről mindenki olyan ménkű magasnak látszik, állva nem is gondolta volna. Hiába, más perspektíva, más tapasztalatok. Így tanul, és lesz sokrétű az író, mert nemcsak „Úr ír”, ír mamár minden halandó, földön és egen.
Mindenki a maga bajával kűzködik, én példának okáért, a poklok kínját élem meg, mert itt ülök megvilágítva, mint Maud a csodapók, és
ha nem is egy országot egy lóért, de egy cigarettáért nagyvonalúan mindent odaadnék.
Minden írás jó és elfogadott, amiről úgy döntünk. Hogy aztán hosszú távon mi lesz a sorsa, azt nem tudjuk befolyásolni.
Kétszáz éve, ha egy hölgy bokája kivillant a szoknyája alól, sok férfi arca elzöldült a gyönyörtől.
Ma, ha nem látszik ki a feneke, túlöltözöttnek minősül.
„Be szép ilyenkor a szép”- mondaná Ady, de térjünk vissza az eredeti témánkhoz, az íráshoz.
Egy okos ember nem ír…De ha már teszi, hát lelke rajta, de önmagát adja, és ne megfelelni akarjon.
Az tiszavirág kategória, egykettőre elsodorja az idő.
De most jöjjön az est fénypontja, a szünet, amikor a folyosó  egyik ablakmélyedésében füstbe burkolózva láthatatlanná válok.