1.
KUDARC
Hogy viseljük el a kudarcot?
Méltósággal…Úgy kéne.
Csak hogy kell? Ki így gondolja, ki úgy, de tudni nem tudja senki.
Méltósággal kiszállni egy dologból, az magyarul annyit jelent, hogy vereséggel elkullogni, de az elviselhetőség kedvéért megélünk egy belső tartást, emelt fővel, és komótosan távozunk, tehát méltósággal, és nem hisztériásan bömbölve.
Mintegy álomban érzékeljük a történő perceket, gondolatok nélkül, csak pózolunk, nagyon vigyázva minden rezdülésünkre, ez aztán összes erőnket és koncentrációnkat leköti.
Ha már biztosan nem lát minket senki, akkor sípolva megy ki belőlünk a szusz, úgy összemegyünk, mint a samunadrágja.
Életünknek azon rohadt percei következnek, amik fájó sebként, hosszú évekig kísérteni fognak, de legalábbis a következő kudarcig, amit megint méltósággal reagálunk le.
Mert vert hadként távozni, nem igaz, hogy nem veszi igénybe az embert. Az igazságérzetétől a hiúságáig minden sérül, hiszen a hülye szeret veszíteni, az a mazochizmus kóros példája lenne, bár mondják, egy jókora lelki megrázkódtatás generálhat világraszóló költeményeket, de meglesz a következménye, mert belegebed.
Túl nagy ár, ennyit nem érdemel az emberiség.
Méltósággal elviselni nehéz élethelyzeteket, elsősorban idegrendszer kérdése. Hiába akar egy rozoga indivídum méltóságos lenni, nem fog sikerülni. Ehhez azért kell egy pofátlan alkat, és némi közöny.
Ez a viselkedési mód, előír egy speciális koreográfiát.
Merev arc, lassú- kimért mozgás, nem szabad látsszon a kétségbeesés.
Nehéz ügy, de megoldható.
Nem szabad meghallani az ellenség röhejét, de az elismerők hozsannáira figyelni kell.
Az első pár napot kell megúszni, mert minden csoda három napig tart.
Aztán az áldott feledés, és békén hagynak.
Így megy ez…
2.
SIKER
A siker az egyetlen, ami ritkán adatik meg, és a legnehezebb elviselni.
A sikeres ember, annyit szenvedett a cél érdekében, hogy mire rávirrad az áhított nap, már elnyomorodott lélekkel, és szétzilált idegekkel, dög kimerülten hallgatja sikerének zajait, úgy nézi a körülötte hullámzó lelkeseket, mint egy filmet, ami bármikor megszakadhat.
Úgy áll a kör közepén, mint Bálám szamara, mintegy álomban sodorják az események.
Hirtelen tele lesz barátokkal, szép nők ölelgetik gratuláció címén, olyan rokonok, akik hülyének nézték egész életében, és le sem szarták, most fetrengenek a szeretettől, és jóindulattól.
Megjelennek a kölcsönkérők, többen felkérik keresztapának, ő meg csak egy bűvöletben tántorog, és kapkodja a levegőt, szorong, és kételkedik.
Aztán hamar hozzászokik. Kezdi elhinni magáról, hogy kivételes lény, szinte egyedülállóan lenyűgöző. Pózolni kezd a férge, mindenben kiváló, és van mindenről véleménye, ami megfellebbezhetetlen bölcsességen, és lényeglátáson alapszik.
Ő a nagy orákulum, a guru, könnyekig meghatódva magától, egészen eltorzult pszichével.
Szenved, hogy nincs egy ember a környezetében, aki méltó társ lehetne akár egy kártyapartihoz, aki megérdemelné az Ő jelenlétét, hogy mesélhesse majdan az utódainak, hogy ismerte a nagy őt.
Elvakultságában nem is gondol rá, hogy elsodorhatja egy következő hozzá hasonló begőzölt indivídum, hogy egyik napról a másikra nem ő a király, és egy hét múlva azt sem fogja tudni senki, hogy él.
Legalább olyan értetlenül és bambán áll az üres térben, mint mikor rátört a siker.
Már nem képes elfogadni azt az eredeti állapotát, amiben kezdett, és nem is érezte magát rosszul, dicső emlékeibe kapaszkodva próbál élni, ami hosszú távon nem sikerül.
És tényleg, egy önmeghasonlott szerencsétlen hülye lesz belőle, aki emelt fővel, és idült mosollyal sétál naphosszat, visszaélve a tapsokat és ünneplést.
Mert nem tudta, hogy okos embert a siker nem elsodor, csak óvatossá tesz.
3.
JELENTÉKTELENSÉG
Belőlük van a legtöbb.
Legalább hússzor kell vele találkozni, hogy egyszer felismerd. Nincsenek karakterjegyei, színei, jellegzetességei, úgy olvad bele a tömegbe, hogy képtelenség felfedezni.
Minden tette közepes, csak az iskolában tanultak egyszerű unalmasságaira emlékszik, azokat tudta feldolgozni.
Ismeretanyaga bemagolt, alkalmazni már képtelen.
Csőlátása van, részletekre koncentrál, sosem látva át az egészet.
Szorong, fontoskodik, de azt is halkan, mert nincsenek szükség esetén érvei.
Sosem tesz semmit, ami összetett és érdemi, igényszintje sztereotip, lapos, szürke.
Csak unalmat és érdektelenséget tud kiváltani környezetéből.
Eredendően gyáva, túldimenzionál, mert valójában nem tudja a dolgok hogyan továbbját, ezért sem mer reszkírozni.
Sosem viszi semmire, ezt ő úgy magyarázza, hogy mert tisztességes, és ezért nem jár semmi ebben az ócska társadalomban.
Ha nálánál silányabbal találkozik, akkor igyekszik kibontakozni, és elbűvölni a szerencsétlent, mert benne is megvan az igény, hogy valahol, valaki nézze már embernek.
Keres egy olyan nőszemélyt, aki elfogadja őt, mint stabil észt, akire érdemben támaszkodni lehet.
Ott aztán kivirágzik, kétkedés nélküli bámulójába beleszeret, és elveszi.
Gyerekei lesznek, sápadt, színtelen, vonások nélküli lurkók, akik előtt ő lehet a haza bölcse, aki minden titkok tudója.
Kiteljesedett és elégedett, hiszen magaköré sikerült építenie azt a mikrokörnyezetet, ahol ő a nagybetűs.
Mindenkinek kell egy hely, ahol kibontakozhat. Ha nagyobb nem sikerül, hát legyen egy tenyérnyi, de az az övé.
Bejegyzések
