ALKONY



Vajon honnan venni észre, ha valaki megüdvözült?
Arcára fagy egy infantilis mosoly? Lebegve járkál, és mindenkihez van egy kedves szava?
Folyamatos zenét hall, és távoli kórusok zsongító énekét?
Úgy tud majd áttotyogni a majdani fizikai nemlétbe, hogy észre sem veszi?
Hű, de rengeteg megválaszolatlan kérdés gomolyog az ember fejében, amitől úgy jár, mint Szaffó versében a búzakalász?
És hab a tortán, semmire, de semmire nincs válasz. Csak az örök kérdések, a kiizzadott fantazmagóriák, amik természetesen nem igazak, de Istenem, valami támasz kell ebben a káoszban, mert különben dől a bicikli.
Vajon honnan veszem észre, ha netán megüdvözülök? Obszidián késsel vésem a szívem falára, hogy szeressük egymást gyerekek, mert a szív, a legszebb kincs?
Ami kifelejtődött a teremtéskor, és csak mímeljük, hogy nekünk ilyenünk van?
A rendkívül jóknak kettő is?
Simogató kezeink, csak a körmeinket nem tudjuk behúzni.
A magunk disznóságait, kifelé, igyekszünk jó tetteknek feltüntetni, bezzeg, a másokét hatalmasan feltupírozva ordibáljuk a szélrózsa minden irányába?
Fejet hajtunk a parancsolatok előtt, és titokban ugyan úgy kívánjuk a más jószágát, mint előtte?
Kit akarunk félrevezetni? A Teremtőt, vagy saját magunkat? Az utóbbi gyakran sikerül. Előnye, hogy semmibe nem kerül.

Csak a Néva folyik csendesen, fekete vize eltakarja a kíváncsi szemek elől a valóságot. Mert, ahogy hazugság van, valóság is van, csak nem kutatjuk, mert ne adj Isten, ha megtalálnánk, csak zavart okozna.
A lét, csupa kérdőjel, ezek között botladozunk néha sikerrel, ha nem sikerül, hát, akkor majd máskor.
Ügyek nincsenek, csak ürügyek, meg tavasszal rügyek.
Legyen is ennyi elég, ne legyünk maximalisták. Az olyan ízetlen dolog,
csak azt szeretném tudni, hogy én,
 mikor üdvözülök már meg végre, lehet, hogy fehér szárnyaim is lesznek, és fenn fogok repkedni e bűnös társadalom felett?

Tudjátok, hogy a magas szárú cipőt hogy kell ragozni?
Elmondom: Magas szárú cip én,
                      Magas szárú cip te,
                      Magas szárú cipő.

VERKLI

Végakarat…
Ez, egy utópisztikus hülyeség, mert: Bármit akarni, egy folyamatos létben lehet, mert mindennek van egy átfutási ideje, egy akaratnak is idő kell, hogy realizálhatóvá lehessen.
A nyilatkozónak mindene lehet, csak ideje nem. Nincs is neki.
Na meg minek akar valamit, ha úgy is elszáll, köddé válik, amit felszárít a reggeli napsütés.
Aztán, hót mindegy, hogy mit akar, nincs rá módja, hogy ellenőrizze akaratának megvalósítását, mert elmegy.
Nem is valósít meg senki, semmit.
Csak hajdani barátai, tisztelői emlékeznek úgy rá, hogy megboldogult, ellenségei szerint, kipurcant, ugrott egy hátast, elvitte az ördög, meg ilyesmi.
De a két „tábort” nézve, egy viszont közös bennük, tesznek az elhunyt végakaratára.
A világ, idáig sem tőle gurult, a jövőben sem okoz távolléte semmi problémát.
Meg minek beszél bele valamibe, ha nincs is jelen. Okoskodni, rendelkezni, aztán lelépni a francba, az itt rekedtek meg kínlódjanak, ha a végakarat szavainak érvényt akarnak szerezni.

Az akarat hagyónak, meg hiszem, hogy egészen mindegy, végrehajtják e akaratát, vagy sem.
Hogy akkor miért ír végakaratot?
Mert az utolsó perceit, valami horrorisztikus, hatalmas élménynek hiszi, minden nézőpont kérdése, a távozónak tűnhet annak, de akik szomorú képpel körülállják, azok, egy más perspektívából élik meg a történőket.
Titokban arra gondolnak, milyen jó, hogy nem mi fekszünk az ágyon, de a végakarónak is eszébe juthat ugyan ez, csak ellenkező előjellel.

De a sors, kifürkészhetetlen akaratából, ez most így történt.
A fene egye meg…
Aztán továbblép az élet, az agyakat elárasztja a feledés homálya, nem csak a végakaratot nyeli el az idő, de az akaró emlékét is.
És a verkli szól, fülsértően nyekereg, ja, kérem, azt érzéssel, felszabadult lélekkel, kéne tekerni.

REND

„Rend a lelke mindennek”.
Hát, ez rém tetszetős, szinte éteri magasságokban, csillogón szárnyaló, humánus gondolat, a maga infantilitásában.
De mi a rend? Mit értünk ez alatt? Ez a fogalom, több irányból is megközelíthető, de egyértelműen, nem definiálható valami. Valami képtelen, békét és biztonságot árasztó hangzatos kiböffenése a közösen űzött társadalmi tevékenység feltételeinek.

Mert, valójában rend, sosincs. Hogy is lehetne, ha meghatározhatatlan, egyértelmű, mindenki által egyetlen járható útnak nem képesek tekinteni?
Mert van az én rendem, meg az ő rendje. Mindkét esetben, meghatároz, hogy mi érdekem adódik abból a rendből, amit a magaménak tudok.
Minden koreográfia, egy kényszerítő helyzet, egy nem kellemes állapot, mert nem tehetem azt, amit szeretnék.
Egy balettáncos, hiába van nagy kedve, mondjuk a tűzmadarat eltáncolni, ha a hattyú halála a feladat.

A rend, mint kényszerítő eszköz, az öltözködéstől, a társadalmi érintkezéstől, az udvarlásig, az evőeszközök használatáig, mindent előír.
Nem kétlem, hogy rendnek lennie kell, de ha valaki, mindezt magáénak érezve, szó szerint betartja a szentenciákat, az a bábuvá válás alapfeltétele, a nagy metamorfózis, az elmagányosodás előszobája.
A rend, sugall, egy élhetetlen létformát, és kizárja a gondolkodás zavart keltő gyakorlatát. Hazug, és művi tevékenységek tömegére épült létezési recept, amit senki nem tart be, de elismerően, mint nagyon fontos valamit hangoztat.

Egy rétisasnak, a rendhez tartozik a tény, hogy elkap, és megeszik, mondjuk, egy pockot.
Mondanom sem kell, egy pocoknak erről, egészen más a véleménye.
Mert a rendnek, súlyos ára van, rengeteg csalódást és nehézséget okoz, és ha még sikerülne is szó szerint betartani humánusnak lódított lényegét, na, és akkor mi lenne?
Egy teljesen elgépiesedett társadalom, ami, miután biztonságban érzi magát, és minden, előre tudhatóvá válna,  eltompulnának bizonyos érzékszervei, a gyanakvás, odafigyelés, a kreativitás, a talpon maradás képessége, és még hosszan sorolhatnám, de minek.
Minden kiszámíthatóvá válna, és temetne a monotónia, meg az unalom.
„Rend a lelke mindennek”
Szerencsésebb, ha a gondolat marad a rózsaszín felhők ölelésében, mint vágyott tündérmese, mert legyünk őszinték, ha egy meséből, tényleg megjelenne egy tündér, hát nagy zavart okozna.

Hörghurut

Mottó: „Azért romlik az ember látása, hogy ne menjen el az önbizalma”
                     /Oszvald Marika/
Mert gazdag ember kleptomániás, a szegény ember, meg lop.
Mondta a holló, a menyétnek. Mert a holló, beszélt menyétül.

Na de ilyet! – hörögte a menyét, pedig madárnak néztem, és nem magamfajtának. Gondolom, ez a rekkenő hőség viccel velem.

Egy varangy, annyira szeretett volna repülni, hogy másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy szárnyai nőnek, és repül. Egy reggel, valami bizsergést érzett a hátán, éppen növő szárnyait hitte, és csapkodni kezdett velük, ahogy a verebektől látta.
Emelkedni kezdett, és boldogságában, ordítva brekegett. Nagy köröket írt le a rét felett, vadul verdesve szárnyaival, az őt néző verébhad, nagy döbbenetére.
Egy varjú, tátott csőrrel nézte, aztán ráordított: mit csinálsz, te szerencsétlen!
A béka, erre az érdes, parancsoló hangra tért magához, te jó ég – brekegte rémületében, és zuhanni kezdett.

Mert csupa elszállt hülyével vagyok körülvéve! – hörögte, hangjában, rekedt gyűlölettel a koszos, kövér, és vén anyóka.
Csak cseszitek el az időt, mindenféle marhasággal foglalkoztok, fontoskodtok, és etetitek magatokat olyan idült szövegekkel, hogy igen fontos, hogy legyetek.
Hiába, egy belső vakság, párosulva egy gyávasággal, erőt ad, életerőt, ami nélkül, még ilyen rosszul se menne.
De elképzelem, hogy a végén, csak egy kiábrándult szarkupac marad belőletek, a megsavanyodott álmaitokkal, ezen csak röhögni tudok. És, nehogy azt higgyétek, hogy titeket, a szeretet, és megértés tart össze, ez, az összetartó erő, nálatok, a kosz, meg a hülyeség.
Nincs számotokra több mondanivalóm.

Egész teste sárgás fényben villódzott, halványkékes gőzbe burkolódzott, és képlékennyé vált.
Egy sötét tócsa maradt a burkolaton, ami lomhán belefolyt a macskakövek réseibe.
Csak egy pár, rongyosra hordott tornacipő hevert, hajdani ülőhelyén…

Hippokampelefantokamélosz – mondta a bagoly, és felborzolt tollaival, úgy nézett ki az ajtajában ülve, mint egy tollgolyó.
A sikló, meg a cickány, szájtátva, döbbenten ült a fa tövében, és értetlenül nézte a bölcs madarat.
Mit mondtál?, kérdezte elképedve, a kígyó.
Hippokampelefantokamélosz – ismételte meg a bagoly.
És ez, mit jelent? - így a cickány.
Az égvilágon semmit. Válaszolt a madár.
Illetve annyit, hogy mindenki, valami káprázatosan okosakat akar mondani élete folyamán, hogy elképessze a másokat.
Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ezzel mások is így vannak, tehát, nem arra figyelnek, hogy ki, mit mond, hanem arra, hogy ő mit beszél.
Így aztán, elfelejtődik a bölcs szó, meg a marhaság is.
Az utóbbi előnye, hogy nem kell hosszan készülni rá.

Hiába – súgta a kígyó, a cickány fülébe. Nem véletlenül tartják a baglyot, bölcsnek.

AZ IGAZSÁG…


Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.
Az elszáradt emlékek halmaza, belekeveredve a sok gusztustalan kacatba, haldoklásukban, is próbáltak emlékezni, a hajdanvolt időkre, mert eszelősen hitték, hogy aki már nem is emlékszik, az végleg meghal.
A töredezett, felfagyott járdák, és hajdani úttestek sokasodó repedéseiből előszivárgó giliszták, és mindenféle rondaságok, kárörvendve figyelték a lassú, de alapos pusztulást, nekik, ez a sors igazságának tűnt, ami nagyon nézőpont kérdése.
Mert van az én igazságom, na meg az ő igazságuk. A szél kuszálta kosz igazsága, meg az emlékeké, és folytathatnám a végtelenségig, hiszen, egy fiktív marhaságról van szó, ami sosem volt, nem is lehet, mert egyszerűen nincs.
Az igazság, a kétségbeesett, már- már feladni akarók kényszeres mániája, ami hittől erőt remélnek meríteni, Ami szerintük, nem lehet, hogy nincs, mert ha már az sincs, akkor be kéne helyettesíteni a megüresedett helyét, valamivel, amiben ismét lehet hinni.
Szédítő szélmalomharc, amit mindenki tud, és akkor is, „A király új ruhája”, mikor a gyerek behunyja a két szemét, és azt hiszi, hogy őt, most, nem is látja senki.
De gyerek esetében, ez olyan aranyos, felnőttnél, már ijesztő, és elgondolkodtató.
És hány felnőtt embert hajszol bele a félelem ebbe az állapotba! Persze, neki is megy a falnak, „Nagyot koppan feje, azután elhallgat”,
de hűlő perceiben, akkor is a falat hibáztatja.
Pedig, ha belegondol, nyitott szemmel is neki lehet bárminek menni, arról nem is szólva, hogy zömmel, neki szokták lökni azt, akinek nem igazán akaródzik…
Az igazsággal nem az a baj, hogy nincs. Van, csak csupa, racionális tényekből épített fogalom, és az ember, merőben másnak szeretné látni.
Az igazság, a valóság enciklopédiája, és nem a tisztesség tévhiteinek gyűjteménye. Ennek pozitív értelmet adni akaró hamis valósága, a kényszerű önvédelem, a hiányzó erő pótolni akarása, ami egy részeg álom, és biztosítja az utolsó gondolatok valós őszinteségét, ami biztos nagyon kiábrándító lehet.
Az üres utcácskákon, már csak a szél járt, görgetve tavalyi – száraz lombokat, és a sokasodó mindenféle szemetet.