A mágus

A varázsló összeszedte minden erejét és varázsolt egy ak­korát, hogy nem tudta eltüntetni. Ott állt tanácstalanul, megizzadva a hatalmas eredmény előtt – és szégyenkezett. Az erőfeszítésbe belegörbült varázspálcája élettelenül feküdt a nedves fövenyen, egyre közelebb kúszott hozzá a dagály. Mereven és kimerülten nézte sikerét, egyetlen eltüntető varázsige sem jutott el tudatáig.

Megállt számára az idő, csak annyit érzékelt, az eredmény nőni kezd. Fekete-fényesen csillogott a délutáni napon, furcsa kénes szagot árasztott… és nőtt.

A mesteren erőt vett a reszketés, a tehetetlenség rettenete, hi­á­ba emelte maga elé két bűvös kezét, nem ért semmit. Két lépést hátrált, aztán földbe gyökereztek lábai.

– Te jó szagú istennyila, – morogta ősz szakállába, – így még életemben nem jártam. Mi lehet ez az akármi és miért kezdett nőni?

A tenger felől érkező erős szél szétzilálta haját és arcszőrzetét, tépte hosszú fekete köntösét, majdnem ledöntötte lábáról. Karjait arca elé emelve tántorgott a szélben, megfordult és futásnak eredt. Kétszer is hasra esett a ritkás fűcsomókban, de felugrott és futott tovább. Minden erejét összeszedve rohant, érezte, most az életéért teszi. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, látta, a fekete tömeg követi. Úgy rázta a félelem, hogy még fogai is vacogtak.

Az első part menti vityillónál vette észre – nem jön utána senki. Halk szellő fújdogált a dombok felett, zavartalan volt a nyu­galom. Kimerülten rogyott le a házikó falának tövében, lehunyta szemeit.