Párhuzam

   A dohszagot árasztó lépcsőház sötét zugában álldogált, és figyelt.
Az őt körülvevő világ már rég nem érdekelte, minden rezdülésében befelé élt, a saját világába zárva.
Rengeteg emlékeit újra, és újra élte, így ideje sem maradt a körülötte hullámzó eseményekre.
A minden nap ugyanazra, ami bizonytalansággal, rosszindulattal, és békétlenséggel teli, szinte csak abból áll, aztán azt vette csak észre, hogy megint itt a hétvége, a Karácsony, a döglesztő hőség, aztán a csikorgó fagy, meg a hó.
Emberek születnek, felnőnek, és mire megkeserednek és kiábrándulnak, már meg is öregedtek, és úgy tűnnek el, hogy senki nem is veszi észre.
A világ, nélkülük is ugyan úgy csikorogva és lomhán forog tovább, sem érkezésüket, sem távozásukat nem érzékeli.
Csak befelé érdemes létezni, ott Te éled át amit már ismersz, ami meg kellemetlen élmény, hát nem húzod elő az emléktárból.
Forog benned a végtelenített filmszalag, ami megbízható és tapintatos, mert Te vagy a rendező, és garantáltan veled lesz vége a vetítésnek.
Hisz egyetlen fontos az életedben, a dolgaidról alkotott véleményed.
Mások véleménye akkor sem érint, ha odafigyelsz, legfeljebb megzavar, aminek következményeit Te viseled el.
Ha neked valami tetszik, akkor az szép.
Sem a pozitív, sem a negatív véleménye másoknak nem változtat semmin.
A Te világod, egy egyszemélyes világ, érinthetetlen, és kizárólagos.
Mondhatni magánügy, amibe nem illik belebeszélni.
A Te igazságod, és a mások igazsága merőben más.
Neked kell megtalálnod, a számodra élhető variációt, döntési joggal csak Te bírsz, a magad teremtette életteredben, kizárólag magadat figyeld, merd vállalni önmagad, mert Te vagy, és a horizontig senki más.
Ne engedj beleszólni, mert balsiker esetén a belebeszélő nem vállal következményeket.
Akkor már az a Te dolgod, neki semmi köze hozzá…
Ne akard a világot megváltani, sem a benne fuldoklókat, ha kihúzol a folyóból egy úszni nem tudó embert, csak azt érted el vele, hogy a következő alkalommal fullad bele.
Sose fontoskodj, mert senki nem lehet fontos.
Legyél. A saját világodban kényelmesen elférsz, megkíméled magad a kimerítő fontoskodástól, gondolj arra, hogy a fontosak is eltűnnek az idő forgatagában, akit az akkor élők gyorsan elfelejtenek.
És ha nem tennék, akkor mi van?
“A dicsőség, a holtak napfénye”
Rég megette a fene, a te nézőpontodból.
Varázsolj magadnak egy világot, és ne törődj mások véleményével.
Tanulj meg lenni, és elmúlni, hiszen egyik sem létezik a másik nélkül.
Ami körülvesz, az egy délibáb, a minden Te vagy.
Azért fontos a tapintható világ, mert valamiben lenned kell fizikai értelemben, és ha idővel megszabadulsz testedtől, akkor végképp nem lesz rá szükség.
A dohszagot árasztó lépcsőház sötét zugában álldogált. Gondolatai lassan folydogálva betöltötték a lépcsőházat, láthatóvá téve számomra belső világát.
Befelé élt, a saját testébe zárva…

Ez csak egy fehér lap

Ez csak egy fehér lap. Akár egy újszülött. Makulátlan, nem ismer sem gonoszságot, sem semmit, amivel szólhatna, beleavatkozhatna bármibe, ami a világ.

Ez, csak egy fehér lap, egy lehetőség, ami hordozni tud jót és rosszat, dicséreteket, és halálos ítéletet.Mindent hirdet és szállít, amit ráírsz. Minden gondolatok hordozója, ami rákerül, azt mutatja, nem mérlegel, és nem szelektál. Ő közönyösen szolgál, A társadalom, az emberiség éppen meglévő arcát tükrözi, nem bírál, csak megmutat, és az olvasó érti, ahogy akarja. Mert minden sokértelmű, és egyben félreérthető.
Ez csak egy fehér felület, egy lehetőség, hogy széles körben megszólíthassuk egymást, nyomunkat hagyva az utókor, és szeretteink számára, ami igazol, hogy voltak gondolataink, hogy éltünk, és aki olvassa, talán úgy érzi, hogy visszaszólunk a múltból.
Elhalványítja a volt, és jelen közti szakadékot, érezteti a lét folyamatos jelenét, amit nem tud egészen kettétépni az idő.
Éveken és korokon hordozza végig az elfelejtettek szellemét, ami tanít és figyelmeztet, segít, és megpróbál megóvni.
Hogy szavai sokszor nem találnak értő fülekre, erről ne ő tehet.
Ez, az emberi társadalom süketsége, aminek nagyon kemény következményei is lettek.
Hihetetlen mennyiségű feljegyzést hordoznak ezek a szótlan, fehér papírok. Könyvtárak ezrei őrzik épségüket, óva a mindenkori jelentől, ami nem igazán kedveli őket, mert képesek leleplezni minden ármánykodást.
Nem erőszakosak, csak elmesélnek rég holt dolgokat, a szépségről, szeretetről és butaságról, a bölcsességről, aztán ki ért belőle, ki nem.
A rég eltűntek sok esetben hiába nyújtják felénk óvó szavaikat, az emberek sosem tanulnak, de az írás türelmes.
Ha százszor olvassák, százszor beszél hozzád végtelen békével.
Bizonyító erővel figyelmeztetnek, hogy a hosszú lét tapasztalatait az ember tévedéseiből építették, hatalmas ára volt, a hibák hegynyi halmaza maga a történelem.
Az írásbeliség kezdete óta mindent elmesél, amit akarsz. A hibák ismétlődő valósága nem enged nagy reményeket, hogy a fehér lapokra írt, és megőrzött gondolatok, figyelmeztetések, befogadó értelmekre hullva, kisarjadnak, megkönnyítve embermilliók életét.
Ezek a fehér lapok, csak hordozói a gondolatoknak, az emberi értelemnek.
Nemlétük hagyna egy hatalmas űrt, egy szakadékot, benne a didergő emberiséggel.

Ez is csak egy fehér lap, csendes gondolatokkal, amit elolvasol és elfelejtesz, vagy el sem olvasol.

A zongorista

A rosszul világított kis eszpresszó hátsó zugában állt a rozzant pianínó, az évtizedek viharaiban átitatódott fa részek bűzös nikotin és italszagával, félkoszos elsárgult csipketerítővel tetején, rajta kis olvasólámpa, szikkadt fényével glóriát vjont a csikkekkel teli hamutartó fölé.
A hangszer tetején állt még az elmaradhatatlan ˝Kamupohár˝ a konyakkal-ami valójában tea volt-emlékeztetve a vendégeket arra az egyszerű tényre, a zongoristát meg lehet hívni egy italra.
Már az idejét sem tudta mikor ült be a hangszer mögé, csak érezte- nagyon régen volt.
Görnyedt alakja szinte eggyé vált zeneszerszámával, a hajdanvolt mélyvörös háttérdrapériával, beleolvadva és feloldódva a félhomály mindent feledtető közönyében, az oxigénhiányos takarítatlan állandóság békéjében, széke körül motoszkáló csótányok ismerős illatában.
Mindig ugyan azokat a nosztalgikus szirupokat játszotta, néha énekelgetett - gyakran mentek mellé akkordok-mert nem igazán figyelt, meg nem is érdekelte az egész.
Mikor indult zenei pályáján, még voltak lángoló elképzelései, sokszor látta magát a Zeneakadémia pódiumán hajlongani dörgő tapsorkán közepette, fantáziált külhoni turnékról, gazdag házasságokról, de aztán itt kötött ki az eszpresszóban.
Nem nősült meg soha, nem voltak gyerekei sem hozzátartozói, álmaival együtt minden szertefoszlott az időben, mindez olyan távolinak tűnt, már nem is gondolt rá soha.
Éjszakái-amik munkájánál fogva nappalra tolódtak - álomtalan szendergéssé degradálódtak, koránál fogva már a nők sem érdekelték, akik meg valaha is előfordultak nála, azokra nem volt érdemes emlékezni.
Délfelé kelt, megitta kávéját, lement a közeli kifőzdébe ebédelni. Délután lepihent-kicsit rádiózott-majd következett a szokásos tea és pirítós, fürdőszoba, és elindult dolgozni.
Zongoráját már régen eladta a szemközti hentesnek aki a kislányát akarta taníttatni zongorázni, de a gyerek olyan botfülűnek bizonyult, hogy kénytelen volt elállni szándékától. Ő már sok éve leszokott a gyakorlásról, hiszen amit csinált-és amit elvártak tőle-azért nem kellett gyakorolni.
Néha voltak jó estéi, mikor egy kapatos vendég számokat rendelt nála, ellenértékként meghívták egy pár italra, akkor kivirult, kellemesen elzsibbadt, és valami boldogságféle szállta meg egész lelkét.
Viseltes öltönyében, alázatos mosolyával arcán igyekezett megfelelni a mulatozó vendégnek, ritka a jó fogás, nem szabad elszalasztani.
Így teltek hónapok és évek, tudta, ebből a zsákutcából nincs semerre kiút-de már ez sem érdekelte. Olyan lett, mint egy elhangolódott gépzongora. Már mindenen túl volt, nem akart harcolni, és nem is tudta miért küzdene ha tenné. Vágyak és célok nélkül vegetált, önmagának sem volt kedve beismerni, ez neki tulajdonképpen megfelel.
Valahogy ráérzett, a boldogsághoz vezető út egyike, hogy ne akarjon semmit. Ha ezt nem csak mondod de át is érzed, sajátoddá tud válni - akkor működik.
Egyik délelőtt nem volt kedve felkelni. Nem érezte rosszul magát, csak nagyon fáradt volt. Távoli zongorajátékot vélt hallani ami egyre erősödött, megtöltötte a szobát, mindent elsöprő erővel hatolt be tudatába, színes petárdákként robbanva tompuló emlékezetében átölelve és elragadva, egy forgószélként feltámadó futam óvatosan kiemelte ágyából, és megindult felfelé egy ködökben és zenében kavargó lépcsőn, ahol még látta, csupa félhangokból állnak a lépcsőfokok.

A víz


A városka utcáin, a folyó felől egyszercsak megjelent az úttesteken a víz. Óvatosan, és lomhán csorgott, mint a méz, hátára kapott kisebb hulladékokat, forgatta, hempergette őket, komótosan sodorva előre, egy ismeretlen cél felé. A szemét, meg üdén, boldogan ringatózott amerre vitte, neki mindegy merre tart, nem voltak céljai. A szemét bölcsebb mint a még ép fajtársai, ő már tudja, hogy nincs értelme ellenkezni, letérni az ismeretlen útirányról nem lehet. Mert az élet látható jelenléte, a folytonos mozgáson alapszik, az egészből, ez ami látható és tapintható, a többi csak remény és hagymázas elképzelés.Persze képzelgés nélkül szart sem ér az egész, unalmas és érzékelhetetlen, illetve attól függ, mit tudok bebeszélni magamnak, netán másoknak. Nem lehet állandóan hallgatni a semmibeguruló kövek énekét. Mivel mindig ugyan az, idővel belebolondul a hallgató. De ki a fene akar bármibe is megbolondulni? Aztán minden, idővel szemétté válik, elhasználódik, eltorzul, és nem kell senkinek.
De erre akkor gondol először, míg süt a nap, fel sem merül benne, hogy a szemét tényében önmagát lássa.
Csak jött és jött az áradat, alattomosan, az éjszaka leple alatt, felszínén meg megcsillant a hold fénye. Már a szegélyköveknek csak a tetejük látszott ki, alacsonyabb járdarészeket el is öntött. A Főtér is víz alá került, halastóvá terebélyesedett, mikor teljesen megtelt, túlcsordult, és egy patak elindult az alsóváros felé. Csak a rémült kutyák ugattak, ők ébren voltak, bezzeg gazdáik aludták az igazak álmát.
Ez egy nagyon buta mondás, mert ki igaz, és a nem igazak is ugyan úgy alszanak.
A víz, hajnalra már elöntötte az összes járdát, és kezdett befolyni a pinceablakokon, az egerek és pókok nagy rémületére.
Hű- a rohadt életbe- krákogta az öreg patkány a lepusztult konyhakredenc polcáról. Ilyet még az öregapám sem látott. Ha feljebb emelkedik a vízszint, el kell úsznunk valami magasabb helyre.
De az hol van?- kérdezte egy másik. Hát tudja a rosebb- szólt ingerülten az öreg, majd csak találunk valami megfelelő helyet.

Hogy hallucinálok- mormolta magaelé a fal tövében üldögélő csavargó. Ittam én már máskor is, nem is keveset, de még sosem éltem át árvizet. Fenemód valódinak tűnik, de engem nem lehet átverni.
Lehet, azért vizes a nadrágom, mert bent mentem ki. Majd megszárad, máskor is ezt tette- gondolta, és kappan hangján felröhögött.
Az áradat meg csak jött és jött. Egyre nőtt, már a földszintes lakások ablakán kezdett beszivárogni. Felijedeztek az emberek mély álmukból, volt kapkodás, meg sivalkodás. Szerencséjükre pirkadt, és tovább láttak az orruknál. Próbálták menteni, ami menthető, de sok lehetőségük nem maradt.
A víz akkorára dagadt, hogy elnyelte még a legmagasabb háztetőket is, csak a templom toronysisakja látszott ki a hatalmas tóból.

Ennek sok éve már, a tavat benőtte a nád, nagy békalencse telepek ringatóztak sulyommal benőtt, mocsaras felszínén. Vízimadarak fészkei bújtak meg százával az átjárhatatlan nádrengetegben. Sokféle mendemonda járja környékét, ki hiszi, ki nem, de alkonyatkor nincs ember, aki közel merészkedne a tóhoz. Mondják, hogy teliholdkor, furcsa emberi hangokat hallani a víz alól, és a hajdani templom felől, távoli ének, és harang szava hallik.

Mindent elmos valami, vagy a víz, földrengés, és ha más nem, akkor majd az idő.

Ízlések és pofonok

Bár az évek folyamán megszokhattam volna, és mindig el is hiszem, hogy megszoktam, aztán az első alkalommal rájövök, hogy dehogy.
Hogy mit? Hát azt, hogy ízlések és pofonok különbözők.
Persze mindenki úgy érzi, hogy az ő véleménye a reális és egyedül üdvözítő igazság, és ez a tudat ad neki egy magabiztos fellépést, amitől határozottan elhelyezi magát a társadalmi hierarchiában, persze nem az utolsó helyre, hiszen Ő egy eminens.Így aztán könnyen elköveti azt a hibát, hogy olyan magasra tartja a seggét, hogy senki nem képes belerúgni, és Ő, ettől a depresszióig magányosnak érzi magát.
Van akiben kialakul egy kontroll technika, amivel saját esetleges tévedéseit korrigálja.
Már elment festő barátom, akinek a belvárosban volt nagy műterme a hatodikon, kitalált egy védelmi megoldást, ami remekül működött.
Ha elkészült egy képpel, áthívta a szomszédjában lakó, kis dagadt mellszobrot, egy igen tisztes szabómestert, aki megtekintette az új alkotást, és elmondta, hogy neki mely részletek tetszenek, és hol gyenge.
Ahogy elvonult a házi zsűri, Gyulám azonnal nekiállt, és a jónak ítélt részleteket kijavította, átfogalmazta, mert az ziher, hogy rossz volt.

De ha őszinte akarok lenni, hótmindegy, hogy ki és mit ítél jónak, vagy rossznak. Az alkotás elkészült, éli a maga életét, rá se rántva az őt csodáló vagy pocskondiázó véleményekre.
Sanyi barátom egész életében olyan kövér endokrinreklámokba illő hölgyeket szedett össze, hogy rémálmaimban se jöjjenek elő.
Hite szerint, én meg válogatott gebéket gyűjtöttem, akikre alig mert ránézni.
Itt van létjoga a sokszíntelenségnek, nincsenek rossz képek, és ronda nők, csak képek és nők vannak.
Lényeg, hogy ki ki szépnek és igaznak lássa amit néz, okozzon neki meglévőségük örömet, színezze ki velük lottyadt perceit, hiszen annyi minden vesz minket körül, csak ki kell választani azokat a dolgokat, személyeket, akik és amik élhetővé teszik számára a mindennapokat.
Ha valami mindenkinek tetszik, az eleve nem lehet jó. És ha valami nem tetszik, az nem jelenti azt, hogy rossz.
Ha nem akarsz csalódni, ragaszkodj a tévedés jogához, mert senki nem tökéletes, mert ha az lenne, hát az a vég.