Wanda, a patkány - Gondolatok egy vöröstéglás házból


     Hosszú-szőrtelen farka volt, ápolt bundája, – erre nagyon adott -, karmokban végződő rózsaszínű meztelen talpai.
     Sötét gombszemei drágakövekként csillogtak a pince tompa fényében, azok a fajta szemek voltak, amikkel mindig és mindent észre szoktak venni.
        Wanda sejtette magáról, hogy valakinek a reinkarnációja lehet, mert az utóbbi időben már ébren is fordultak elő vele furcsa dolgok, nemcsak álmában.
Magányosan éldegélt a pince egyik zugában, a szétcsúszott pókhálós téglafal egy dohos mélyedésében, ahol – számára is érthetetlen okból – nem igényelte társai jelenlétét.
A többiek fanyalogva méregették, nem tudták mire vélni ingerült elzárkózását, számukra különösnek tűnő szokásait, de hamar napirendre tértek felette, mert fur­csa­ságával nem okozott semmiféle problémát. Fej­csóválva figyelték, a szeméttároló finomságait utálkozva tudta csak megenni, nem akart sem egereket, sem beteg vagy fiatal galambokat, sem csúszómászókat magába tömni, szinte mindentől rosszul volt, amiktől ők nem.
Álmában rendszerint különös dolgokat látott.
Látomásai mindig hatalmas porviharral kezdődtek, majd sütni kezdett a nap. A kitisztult égbolton madarak ezrei szálltak, vijjogva-kiáltozva szólítgatták egymást, alattuk a tenger hullámzott, a parti homokon heverészett valaki, akiről tudta – ő maga.
Nagyon furcsa volt számára az egész, de jó érzéssel, izgalommal töltötte el a pillanat.
Ez volt az egyetlen ok, amiért ha lehetősége adó­dott, lefeküdt aludni.
Ez így zajlott éveken át, aztán egyszer eltűnt.
A többiek keresték pinceszerte, de nyomát sem találták.
Wanda a két világ közé szorult. Mint patkány már nem létezett, de a tengerparti homokról is eltűnt.
Társai még napokig beszélték a megfejthetetlen rejtélyt, aztán elfelejtették.

Itt, az üres szobámban megszokott fotelemben ülve nézek ki az ablakon, bámulom a mozdulatlan semmit, hallgatom működő agy­tekervényeim ólomnehéz csikor­gását, figyelve, mit dobnak ki magukból.
Az önbátorító szlogenek igen fontos kellékei az életnek, na persze azoknak, akik tenni akarnak valamit. Ahhoz hogy tégy, mentálisan el kell érni egy üzemi hőfokot, ha kellő nagyságú lelki erőhöz jutottál, akkor cselekszel.
Ha rossz idegzetű-bátortalan alkat vagy, kapkodni és túlműködni kezdesz. A feltámadt feszültségen kívül bonyodalmakat támasztasz, ez még jobban befeszít, kívülállóként érzékeled, nem jó irányt vett az ügy, korrigálni akarsz, de ebben az állapotodban nem megy, ettől még dekoncentráltabb leszel, üldözőből üldözötté válsz.
Hibát hibára halmozol, az életbennmaradásért küzdesz. Utólag próbálsz stratégiákat összefércelni, ami nem sikerül, ha te olyan spontán ember lennél, eleve nem indítottál volna haditerv nélkül. Saját ügyetlenséged és meggondolatlanságod következményeként ügyed áttekinthetetlenné lesz számodra, elkezdesz vagdalkozni.
Ebben a katartikus helyzetben többször vágod meg magad, mint ellenfeledet – mert vívni sem tudsz – rémisztően amatőr vagy.
Harsogsz: velünk az igazság, velünk az Isten, – hátha önnön ordításod erőt ad. De nem ad. Amiket harsogsz, magad sem hiszed igazán.
Sejted, a győzelemnek semmi köze az igazsághoz, az Úr meg piszlicsári ügyekben nem exponálja magát. Csak neked fontos.
Lassan elveszíted a korrekt küzdelem igényét, ahogy romlik a helyzet, úgy válsz sandává és jellemtelenné, a félelem nagy úr, te meg egyre jobban pánikolsz. Kivetkőzöl magadból, rémülten fedezed fel idáig ismeretlen arcodat, ami éned – általad kezelhetetlen.
Az események vad, kaotikus sodrása magával ragad, vakon csapkodsz, próbálsz megmaradni. Sok éve épülő Ars Poeticád semmivé foszlik, be kell látnod, hogy egész életed egy önámításos tévedésen billegett.
Most, hogy butaságod diadalában örvénylesz – nem marad semmid. Nem maradt más számodra, mint a csúfos vereség, a gyilkos kudarc. Kiürült lélekkel, vesztett hittel, szlogenek nélkül fekszel a porondon, TE – a kihívó, megsemmisülten heversz a totális vereség végállapotában. Tudod: nem fogsz felállni, – és nem is akarsz.
Üres agyadban lélekharang cincog, élvezni kezded a legyőzöttek békéjét, a beletörődés kényszermentes nyugalmát.



A hátsó kertre néző épületrész harmadik szobájában sosem laktam. Valahogy így jött ki a lépés. A helyiség pudvás hajópadlójával lakatlan volt, kis kandallójának egyetlen dísze a párkányán álló törött szárnyú angyal volt. Festett kerámiaszobor, rajta is úgy ült a por, mint mindenen. Lehet már vagy ötven éve is, hogy a pókhálós ablakot utoljára lemosták.
Sejtelmes képet mutatott a kibámészkodónak, hogy a sok vén fa és a gondozatlan bokrok tömege szinte tobzódva akarta átölelni – magába nyelni a házat. Látvá­nyában volt valami időtlen és megnyugtató, de éreztette, soha ne merjek kilépni haragoszöld-áttekinthetetlen homályos világába. Figyelte minden rezdülésemet.
A padló vastag porszőnyegén minden létező anyagi történés nyomot hagyott. Akár a papírlapra vetett gondolatok, itt a por összefüggő-finom rétege őrizte meg az emléknyomokat. A kandalló szájáig, majd az ablakig, onnan az ajtóig vezetett egy furcsa láb­nyom. Egy kis hegyes orrú lábbeli talpának rajza volt, összekeveredve valami hosszúfarkú rágcsáló kígyózó lenyomatával.
Az ajtó melletti fal mentén egy vénséges ágy állt, magas fejtámláján különös faragásokkal, benne ódon huzatú ágynemű, amit szintén belepett a por. Kis éjjeli­szekrény, rajta drótkeretes szem­üveg, egy kiszáradt petróleumlámpa egy bőrkötéses könyv társaságában – benne bársony könyvjelző – sárgult lapjain nem volt sem kép, sem betű.
Középen egy nehéz tölgyfa asztalon fonott utazó­kosár állt nyitott tetővel, rajta és körülötte nagy halom furcsa-régi női ruha hevert, valaki valamikor lázasan kereshetett valamit, a halmot be­lepő porból ítélve nagyon régen.
Ritkán néztem be ebbe a helyiségbe. Mindig támadt bennem egy rossz érzés, olyan, mint amilyen egy betolakodóban szokott. Mindenen érződött, ez valakinek a rejtett-belső világa, egy intim tér, ahol senkinek semmi keresnivalója. Olyan feszengve álltam ott, mint aki érzi, figyelik. Hol a kandalló felől érzékeltem, hol a szoba egész légteréből.
Ami meglepett, hiába járkáltam össze vissza, sem lábnyomaim, sem kezem lenyomata nem maradt meg semmin. Gyanítom, olyan dimenzióba tévedtem, amiben nem létezem fizikai értelemben. Tehát nyomaim sem lehetnek.
Nagyon megkönnyebbültem, mikor elhagytam a szobát. Mindig erős elhatározással mentem be, szét akartam pakolni az utazókosarat, az ágyneműt, megvizsgálni a kandalló belsejét, átnézni a drótkeretes szemüveg homályos üvegén, hátha belelátok egy másik világba. De ahányszor csak megérkeztem, elszállt belőlem a mersz.
Érdekes, ritka látogatásaimat követően – gondolom álmomban – megjelent szobám ajtajában egy töpörödött anyóka hosszú kék vászonszoknyában, földig érő bő ráncai mozgás közben nem suhogtak. Testhezálló, hosszú ujjú hímzett fehér kabátot viselt – apró kék virág girland díszítéssel – holland fejkötőben, valószínűtlenül vé­kony ujjain fekete cérnakesztyű. Ráncos madárarcában két égő nagy fekete szemmel. Tekintetében tükröződött a tudásnak minden mélysége, múlt és jelen egyidejű létének dermesztő ténye. Ez a mindent látó szempár sosem hullik ki az emlékezetből. Jobb kezében ezüstfejű bot, könnyedén segítve súlytalan lépéseit. Egész alakját körülölelte egy leheletfinom kékes fény.
Most sem szólított meg. Elgondolkodó-töprengő tekintetét egy darabig arcomon pihentette, majd tovalebegett szobájának ajtaja felé. Ilyenkor mindig megfogadtam – sosem zavarom többé, és ez a fogadalmam mindig a következő látogatásomig tartott.
Ma sem tudom, ki lehet, és miért nem látom, ha szobájába lépek. Pedig érzem, ott van. A ház többi szobájában sosem érzem jelenlétét. Biztos vagyok benne, hogy engem figyel. Nem tudom, mióta, és meddig fogja ezt tenni, de érzem, egyszer megtörik a varázs, és akkor történik velem valami. Valami sosem tapasztalt és fel­emelő, ami csodálatos és elmesélhetetlen.
Addig meg ülök kedvenc fotelomban, nézek ki az ablakon, és várok. A végtelen időben, az örök változás megállíthatatlan folyamatában, emlékeimmel kergetőzve – ezerszer végigjátszva ugyan­azt, mert kívülről csak látszom, élni belül teszem. Belső érzékszerveimmel látom és hallom testembe temetett énem minden történését, mert bennem csak én vagyok, és senki más.
Már megint az írógépem mögött gubbasztok és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.
A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy pl. „Egy zsebóra visszaemlékezései“, vagy esetleg drámailag feldolgoznám egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit – de nem teszem, mert nem csevegési téma, és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.
Itt, a vöröstéglás házban magas terméskő falak veszik körül az udvart, kinézni sem nagyon érdemes, a roskatag ablak úgyis mindig ugyan­azt a látványt mutatja.
Írni amúgy sem könnyű vállalkozás, vagy olyasmi téma kell, ami másokat érdekel, vagy azt írom, ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat. Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakoribb. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsösen egy témához, hanem írja, ami eszébe jut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt. Bár olyan, hogy semmi, olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan, mondatmaradékokban, kesze-kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek, élnek, ha el akarjuk fojtani őket.
A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet, na meg ha sikerülne is –­ mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal. Ha nem szabok neki gátat, vége a nyugalmamnak, minden össze­vissza­ működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdosást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként, mert félő, teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet az üdvözülésem.
Pedig semmi kedvem a pokolhoz, újat nem tud hozni számomra, a mennyországot meg nagyon unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.
Bár születhetne bennem számtalan szebbnél szebb gondolat, de nem teszi, – és mi a szebbnél szebb? Kinek mi a szép.
Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, kutyának csont, és így tovább. Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, fel sem lát odáig. Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepébe kívánom ezt a szörnyű véget.
Minden szubjektív.
Amúgy a szubjektív is objektív, mert az egyén megítélésétől függ a döntés, ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd és fordítva… – szólt a szellem ordítva. (Ez egy hülyeség, csak úgy ide pászolt.)
Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?
Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek is tűnhet. Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak ámulok. Befogad és el­utasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és letagad.
Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem történik semmi, ami feldob, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.
Sötétben minden macska fekete, rájössz, ha élsz az adott lehetőségekkel, az jó, de ha nem – az sem baj, nem leszel semmivel rövidebb. Megtanulsz háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv attól, hogy elragadtasd magad, a jóságoskodás legalább akkora hiba, mint a gonoszság.
Bölcs sosem lehetsz, ha nem hiszed – majd rájössz. Okosabb, ha önként belátod, hogy van éleseszűségednek egy felső határa, ami számodra talán elérhető – de ne akarj több lenni, mint lehetsz… A kor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos hasznát veszti az időközben beállt szenilitás miatt, aminek anyja a jótékony feledés.
Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes – ami gondolom, Isteni döntés – mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt maga köré egy tömeges konkurenciát?
Isten bölcs, és van humorérzéke.
Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszében sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen végre egy kevés sikerélmé­nyünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.
Na végre sikerült úgy elkalandoznom, hogy ember legyen a talpán, aki visszatalál az eredeti fonalhoz. Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurosz labirintusában ve­szítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva.
Na persze, ha volt írásomnak egyáltalán fonala.
Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület téglái vörösből szürkére váltottak, a csendes udvar – ha lehet – még sötétebb némaságba szenderült.

A padlás vastag-szúette gerendaerdejében csak bogarak és ege­rek futkároztak, ócska bútormaradványok, cipők, rongyok között. A tetőtér egyik sarkában egy nagy, szekrényre emlékeztető szer­számoskamraféleség állt, deszkából. Nem hiszem, hogy van élő ember, aki emlékezne rá, mikor készült, és minek.
Én sem tudtam létezéséről, míg egyik este – kerti sétámból visszatérve – felnéztem a tetőre, és megláttam egy halk-bizonytalan gyertyafényt. Igen meglepett a dolog, fogalmam sem volt, hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Egész éjjel ezen töprengtem, nem voltam biztos benne, nem csupán hallucináltam-e.
Másnap reggel első dolgom volt megkeresni a rozzant falép­csőt, és óvatosan megindultam felfelé. Nagyon lassan ment a dolog, az volt az érzésem, porrá omlanak alattam a korhadt lépcsőfokok.
Fent a vastag félhomályban csak az én lábnyomaim éles rajzolata látszott a szűz porban.
Szemeim lassan megszokták a homályt, még így is percekbe telt, mire felfedeztem a sarokban megbúvó deszkaépítményt. Lassan, óvatosan elindultam felé. A lécek résein beláthattam a kis szobácska belsejébe. Vastag rétegben állt a por, mint mindenütt, berendezése egy íves lábú asztal, támlásszék, és egy puritán fekhely. Az asztalkán egy fémtányérban vastag gyertya égett, a széken ült valaki, aki teljes odaadással az előtte fekvő nagy könyvben merült el. A látvány nem keltett félelmet bennem, de szí­vem vadul kalapált, alig mertem levegőt venni.
Szorongó érzésem támadt, mintha a múlt és jelen közé szorultam volna, súlytalannak, áttetszőnek éreztem magam, ami olyan képtelen állapot, le sem tudom írni. A semmi csendje dobolt füleimben, a felfoghatatlan üresség tompa zenéje.
Az asztalnál ülő alak szokatlanul magas, rendkívül sovány öreg nő volt, arcára szikkadt ráncaival mérhetetlenül öregnek hatott.
Karvaly arca felett tornyosult kontyba fésült hófehér hajtömege, mely szinte lebegett madárfeje felett. Az előtte fekvő könyv egy fényképalbum volt. Percekig nézte a fellapozott oldalt. Amennyire láttam, egy férfi, egy gyerek, és egy kutya volt a képen, szokatlan-ódon öltözékben.
Aztán csontujjaival lapozott. A következő oldalon is ugyanaz a kép volt. Ismét lapozott, és megint ugyanaz a kép.
Nem tudom, mennyi ideig állhattam ott lélegzetvisszafojtva, megvárva, míg végiglapozza az egész vastag kötetet, de minden oldalán ugyanaz a kép jelent meg. Mikor végzett, kezdte elölről. Látható érzelmek nélkül, nagy figyelemmel, hosszan vizsgált minden oldalt, a gyertyafény vibrált kőmerev, szenvtelen ránctömegbe vont arcán, minden figyelmét lekötötte a művelet.
Megkíséreltem észrevétlenül visszahúzódni, elmerevedett tagjaim alig akartak engedelmeskedni, de végtére is – sikerült.
Zsibbadt lábakkal visszavánszorogtam kedvenc üres szobámba, belerogytam középen álló fotelembe, és nagyon meg­könnyebbültem.
Azóta sem tudom, ki van a padláson, csak állandó jelenlétét érzem. Nem fenyeget, nem közeledik, csak van. Igyekszem nem gondolni ottlétére.


Nagyon izgatott vagyok. Várom a lefekvés óráját, hogy kipróbálhassam új álomtervemet. Abban maradtam magammal, befolyásolni fogom álmaim alakulását, mert ha nem avatkozom bele, mindig a rémálmok ködében kötök ki.
Nem is sejtem az eredményt, mert csak az elalvásom előtti utolsó pillanatig tudom magam ellenőrizni, utána tehetetlenné válok. Szándékom ugyanakkor úgy felzaklat, hogy nem tudok tőle aludni. Ha mégis, jön a győztes álom bosszúja.
Valami ellentmondást nem tűrően nevemen szólít. Mint egy ostorcsapás. Megérkeznek a tenger felől a miazmás gőzök, kellemetlen-édeskés, nehéz bűzt görgetve a part felé, ahol állok.
Elfutni nem tudok, gyökereket eresztett mindkét lábfejem. Hajamba túr a szag, befészkeli magát bőröm pórusaiba, egész testemből dőlni kezd egy feketés-nyálkás folyadék.
Levonul karjaimról és mellkasomról a hús, sárgállani látom előtűnő csontjaimat, hústalan arcomban csak két szemem ép. Be­huny­ni őket nem maradt mivel, kénytelen vagyok nézni a történéseket.
Az összesűrűsödött szagok amorf alakokként állnak elém, foly­ton forogva tekerednek körém, és valami változatlan hidegen nevemen szólít. Az alaktalan tömeg közepéből lávaként buggyan egy sűrű-ragacsos váladék, olvadt-fekete kőzetként loccsan, így kerülve hozzám közelebb. Ez a hideg láva körülölel, egyre magasabb falat vonva körém, nem érintve csontjaim. Végsőkig fokozza az elviselhetetlent, árad belőle a dühödt gúny, a tehetetlenségem kiváltotta diadal.
Lángoló-vörös felhők tornyosulnak fölém, zöld és encián villámlásaik koponyámtól milliméterekre száguldanak el, éles csattanással érkezve a homokra. A körém vont fal nagysága miatt már csak az eget látom – az önmagából kivetkőzött hajdan volt égboltot, amely fejjel lefelé tükrözi a velem és körülöttem történőket.
A víz felett fuvolaszó csendül, hangjai lomha loccsanással hullanak a hullámok közé. A víz alatt még gurgulázva hallatszik hangjuk, majd a hullámok szét­hord­ják őket.
A víz forrni kezd, antik vitorlások pudvás-korhadt roncsait öklendezve a felszínre. Sodródó árbocok, felismerhetetlen fa részek segély­kérő kezekként kapaszkodnak az ég felé, bár tudniuk kell, soha el nem érhetik.
A sors nem ad tíz múltért egy jövőt, minden kö­nyörgés hiábavaló…
Idővel az egész forrongás csendesedni kezd, elhalkulnak az engem támadó villanások, hűvös fuvallat ringatja, simogatja vázamat. Emelkedni kezd alattam a talaj – már a körém vont várfal felett lebegek, emelkedem és távolodom. Megrázó helyszínem már távoli és jelentéktelen, hatalmas az alattam kibontakozó kép, súlytalanul szállok, széttárt karjaim csontjai között szél bujkál.
Körülvesz a végtelen rendíthetetlen nyugalma, már a dühödt hullámzás dübörgését sem hallom. Ez lehet a halál csendje, a nagy megkönnyebbülés leírhatatlan zenéje, ami elringat, és felold.
Csak lebegek és szállok, háborgó lelkem elszenderül valahol a koponyámban.
Egy ismeretlen szívóhatásnak köszönhetően egyre nagyobb tempóban sodródom felfelé, kifelé haladva az eseményekből.
Ágyamon fekszem, igyekezvén ébren maradni, ne jöhessen a rémálom. Virrasztok, úgy döntöttem, befolyá­solom álmaim alakulását.

Megint úgy bevágta a szél az ablakot, hogy majd lefordultam a székről. Ez gyakran megesik, most már nincs olyan érzésem, hogy hátba lőttek. De megszokhatatlan élmény. Egyre edzettebb, bátrabb vagyok, bár gyanak­szom, ez az erényem képzelethiányomból adódó gén­hiba. Igyekszem nem gondolni erre – ami nem is rossz próbálkozás – ha sikerül. Az ember saját magának a legveszélyesebb ellenfele. Az állandó összezártság, az elkerülhetetlen időnkénti konfrontáció folyamatos fenyegetése okozta tehetetlenség őrjítő.
Max Ernstnek van egy munkája, amiben két cinke ül egy házacska tetején – és fenyeget egy gyereket.
A fenyegetettség érzése nem függ a fenyegető nagyságától.
Mindig csak olyasmiben szabad részt venni, ami sikertelenség esetén kisebb sérülésekkel megúszható, és idővel a szóban forgó személy sok szerzett sérülése miatt veszélyessé válik, mert már megtanulta, hogy kell túlélni.
Ebben az öreg vöröstéglás épületben, négyszögletes udvarával, elvadult repkénytömegeivel és korhadékaival állandó otthont ad a múlt árnyainak, a kódorgó emlékek örök jelenlétének, mert az emlékek sokasodó képződményei összességében az én lelkem, csak velem tűnhetnek el. Ez igazán egy intim belső világ, hajó­padlós-roskatag szobáival, korhadó-kopott ajtóival, megfeketedett rézkilincseit le sem kell nyomni ahhoz, hogy nyikorogva feltáruljanak, és beléphessek a következő ugyanabba.
Az ember bolyong a szobák megszámlálhatatlan termeiben, mindig ugyanabból-ugyanabba lépve, ha nem képes bebeszélni magának, hogy mindig máshova jut… hát akkor vége a játéknak.
Valahol mind a Kékszakállú hetedik szobája, esetünkben mindegyik az első.
Ha már sokszor járja végig valaki a helyiségeket, akkor érti meg Kafkát, aki azt írta: „Fiatal koromban sosem értettem, miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…”

Nincsenek megjegyzések: