A királylány esete

Mese felnőtteknek

     A kerek erdő sűrű lombtengerét, mikor megérintették a hajnal első sugarai, búcsúzásra késztetve a levelek között bujkáló éjszakai ködöket, lassan ébredezni kezdtek az erdő lakói. Ki inni ment a patakhoz, ki élelem után nézett, a rigók, kukacok és bogarak után, a követelőző fiókák sivítozásától hangos lett a hallgatag rengeteg.

A királylány együtt kelt a nappal, imádta a hajnali erdőt, a sugarak felszívta ködök már ott találták a fák között. Nála volt elmaradhatatlan fonott kosárkája, benne mindenféle jóval, várták is az állatok nagy izgalommal. Már ismerték a lányt, kézből tudta etetni őket. Amint csetlett- botlott a gyökerek és indák között, felfigyelt egy szokatlanul nagy gombára. Mikor megérintette, a gomba megrázkódott, spórafelhője a királylány arcába csapott, látása elhomályosult, torka kapart, úgy elképedt, hogy még kosárkáját is elejtette. A rohadt életbe- kiabálta, két kezével arcához kapott, és jó nagyot rúgott a gombába. Ez a szemét megtámadott, ha lenne nálam egy balta, úgy vágnám szét, mint a szart. A gomba nőni kezdett, egyre magasabb és terebélyesebb lett, aztán emberalakot öltött. A döbbent királylány előtt, ott állt egy fekete köpenyes, magas kalapos, szakállas férfialak, villámló tekintettel. Hogy jössz te ahhoz, hogy királylány létedre ilyen goromba légy?- kérdezte. Olyan ocsmány dolgokat ordítozol, mint egy részeg stráfkocsis. Meg rugdosol a selyem topánkáddal, csak nem sok lóhúst ettél mostanság?

A megszeppent, törékeny aranyhajú lányka, köpni- nyelni nem tudott a meglepetéstől. Már megbocsáss nagy varázsló- rebegte, nem is gondoltam, hogy Te vagy a gomba. Bár, ha visszagondolok, sejthettem volna, hogy nem lehetséges ekkora gombát találni az erdőben. De a büdös francnak szórtad tele a szememet meg a számat a spóráiddal?- kérdezte a lány.

Neked nem igazán lehetett gyerekszobád- így a varázsló. Te vézna féreg- dühödött fel a mágus, mindjárt fűcsomóvá változtatlak, és lelegelnek a kecskék. Te rúgsz belém, és még neked áll feljebb. Neked nem mondta még senki, hogy az idősebbel, és okosabbal nem pimaszkodunk? Megérdemelnéd, hogy megleckéztesselek.

Én királylány vagyok- visította a hisztis lányka, engem nem leckéztethet meg senki, főleg egy ilyen mint te! Okos vagyok, és szemfüles, sziporkázó és egyedi, boldog lehet, és megtisztelt, ha valakivel szóbaállok. Én csak ide- oda lebbenek mint a szellő, rólam nem tudhatsz meg semmit, talán annyit, amennyit elmondok, de az sem biztos, hogy igaz. Amúgy a Te hibád, hogy beléd rúgtam, mi az istennyilát állsz az utamba!- ordítozott változatlanul a királylány.

Tévedsz szépséges hölgy, itt nincs út, és nem én bántottalak.- Így a mágus.

Én sosem tévedek, – süvöltötte a királylány- nekem mindig igazam van, ha nincs, akkor is. Szemtelenségedért megérdemled, ha visszaváltozol gombává, úgy rúglak szét, mint kakas a lószart.

Na majd meglátjuk- szólt ridegen a varázsló, és botjával kört rajzolt a meghökkent lány fölé. Abban a pillanatban, egy vacak ecetfává változott. Azóta is ott áll némán és tehetetlenül, egyik ágán a fonott kosárkával.

Az ember szabadsága

 

Hogy- hogy a francba jöttem erre a világra, arra egyáltalán nem emlékszem, de gondolom, úgy jöhettem, mint általában mások.
Hogy fejjel, vagy farral láttam meg először a bábát, hát nem akarok hazudni, hiszen ez egy életrajzi írás- vagy mi, és kellő komolysággal lehet csak a műfajhoz közelíteni.
Lényeg az, hogy valahogy kicsusszantam, és ronda lehettem, mint egy áztatott nyúl.
Mert minden melegvérű élőlény egyformán születik, csak nekem nem volt hosszú fülem, meg nem voltam olyan veszettül szőrös mint egy nyúl.
De a hasonlatomról annyit, hogy minden állat egyforma, csak más a vége.
Mármint az életének.
Egy nyulat ketrecbe zárnak, etetik, aztán tarkón vágják egy bottal- mondjuk, és megnyúzzák, olyan lesz meztelenül mint egy macska, az ember gyomra felfordul a látványtól.
Emberrel ezt nem szokás csinálni, csak rendezünk egy nagy bulit, úgy hívjuk, hogy háború, és tonnaszámra nyírjuk ki egymást.
És még csak meg sem esszük az elesetteket…
De elgondolkodtató, hogy a nyulakat is, az embereket is emberek ölik meg.
Lehet, hogy ettől a teremtés koronája?
Dózsának is emberek csináltak koronát, aztán tűzön, jól megmelegítették…
Utána győzelmi díszmise, hálát adnak az Istennek a sikerért, hogy miért hiszik azt, hogy az Úr támogatja a disznóságaikat, el nem tudom képzelni.
De az Úr nem szól semmit, talán meg sem hallja a történő ügyeket.
Ez, az ember szabadsága- gondolja, ha nem hagynám rájuk a baromságaikat, egész nap dühönghetnék miatta.
Hogy ki- minek születik, ezt valahol fent dönti el valaki.
Születhet valaki oroszlánnak, és tengerimalacnak is, mindkettő erősen behatárolt lehetőségekkel, mondjuk egy malac ne támadjon meg egy hiénát, mert azonnal vége lesz a hősi harcnak.
Ha véletlenül rossz helyen áll a kezdeményezett- és rosszkor, akkor ember lesz belőle.
Rengeteg állapotjelzővel aggatják tele a psychéjét, Jó, gonosz, hülye, okos, szép, csúnya.
Persze hozzá hasonlók minősítik, akikről mindezek elmondhatók, és akkorákat tudnak tévedni mint a Himalája, mert ez, az ember szabadsága.
Lehet, hogy nyúlnak lenni nem ilyen bonyolult, igaz, nem ismeri Aragont, de valahogy csak túléli, de tudja hol van a lucernás, és ha el nem kapják, hát egy nyugodt és boldognak mondható élet ágaskodik előtte.

Egyik éjjel, a nyúl belopakodott a veteménybe, és torkon ragadott egy sárgarépát.
A többiek, a rémülettől meg sem tudtak nyikkanni.
A megragadott a váratlan támadástól elfehéredett.
A nyúl észrevette, és azt mondta bocsánat, azt hittem sárgarépa tetszik lenni.
Ez a répa szabadsága, a nyúlé meg az, hogy a mellette lévőt megette.
Minden létezőnek van szabadsága, igaz, semmit nem ér vele, de akkor is több, mintha nem lenne.

Az ember szabadsága az a létező akármi, ami úgy van, hogy nincs.
Csak azt hiszi, hogy van neki, ez a tudat egy tartást ad, ami szintén látszat, de ha hiszi, akkor van.
Az ember azt hisz amit akar, nem kerül semmibe.
És ez demokratikus lehetőség, mert a szegény rétegek is élvezhetik.
Futhatunk lábak nélkül, szárnyalhatunk szárnyak nélkül, dönthetünk ész nélkül, csak be kell csukni a szemünket, és máris megy a dolog.

Hölgyeim, és urak.

Ki lehet próbálni.

Halálszag

A magas, sovány, középkorú férfi, viseltes ballonkabátjában, lestrapált barna kalapjában esetlen kőlábakkal botorkált a vizes úttesten. A gyér közvilágítás alig derengett bele az éjszakába, az izzók, mint haldokló szentjánosbogarak hunyorogtak a korhadt faoszlopok csúcsain. Éjfél után bandukolt az idő, a férfi, minden nap ilyentájt ment végig a fáktól kísért úton, kimért, egyenletes léptei, úgy koppantak a köveken, mint két faláb. Nehéz szaga, önálló életet élt, belibbent a törzsek közé, felkúszott a fekete lombkoronák csúcsáig, megdermesztve a fészkeikben alvó madarakat, elnémítván a tücsökzenét.

A férfi letért az útról, belépett a feketén alvó törzsek és bokrok közé, hangtalan léptei mintha nem is érintették volna a talajt. A kis tisztásra kiérve, egész alakját beezüstözte a holdfény. Ahogy körbehordozta láthatatlan tekintetét, megelevenedett benne a sötétség, eleinte homályosan, majd egyre élesebb képek váltották egymást. A tobzódó események vadul felhabzottak, majd kibuggyanva lávaként folytak végig mellkasán, ömlöttek végig csontsovány lábain, hatalmasan szétterülve a tisztás füvén. A kékes fény felerősödött, éles tőrként hasította keresztül a rétet. Lassú, mélyről jövő nehéz muzsika áradt mindenünnen. A földalatti ódon pincék láthatóvá lettek, vizes, pókhálós boltívein burjánzott a fekete moha.

Tudta, az egymásbanőtt végtelen pincéknek csak egy bejárata mutatkozott meg számára, a belőle áradó nehéz dohszag, húzta, vonzotta magába. Minden éjszaka megismétlődött a varázs, minden alkalommal közelebb került lélekben a lejárathoz, bármennyire taszította is a látvány, ahogy leszállt az éjszaka, ide kellett jönnie. Ahogy ott állt, két világ küszöbén, felrémlettek benne rég felejtett emlékmaradványok, nyomasztó, émelygő, fájdalmas érzetek, szédülést és rossz közérzetet teremtve agyában és lelkében. A földalatti világ torkából áramoltak felé az emlékei, az övéi voltak, érezte, csak nem emlékezett rájuk igazán. Mert az emlék feltámadhat, mert örök. Képes visszavarázsolni a hajdani érzelmek melegét, a rossznak ítélt, valójában csak félreértett, rosszul megélt emlékekét, amik körüllengik és átölelik a már örök álmukat alvó lelkeket. Az üreg szájából fehér- ködlő alakok gomolyogtak felfelé, egyre többen, és egyre sűrűbben, körülzsongva szikár alakját, lassan emelkedve a hold felé.

Nem volt benne félelem, csak bódult elmével figyelte a jelenést, bámulta az egyre hosszabb, hold felé nyúló hidat, a fehér alakok végtelen szőnyegét. Egyre erősebben érezte a pincék vonzását, annak a másik létezésnek sűrű jelenlétét, ami lábai előtt lüktetett, és csalt le a mélybe.

Gépiesen megindult lefelé.

Axelpausen

 

Szép Fülöp…Hogy miért jutott pont ő eszembe, erre nincs válaszom.
Miért nem Kis Pipin, vagy III. Richárd, vagy a Lédererné, aki a Kodelka hentes feldarabolt maradványait vitte a kosarába…
Írtak is erről egy- akkor népszerű kuplét, Hogyasszongya :
“Lédererné mi van a kosárba,
Kodelkának keze, feje, lába..”.
Hát meg kell hagyni, jó gyomra volt a nőnek.
Épeszű ember, egyből vegetáriánus lenne egy ilyen látványtól.
Nagyon kell vigyázni ezekkel a nőkkel…
Az embert semmi perc alatt agyoncsapják, aztán feldarabolják, és annyi.
Emelkedetten drámai vég.
Bár a vég, akár drámai, akár komikus, mindenképpen vég.
Komikusnak, kizárólag a nézőnek tűnhet…

A Léderernének az volt a bűne, hogy egy pasit darabolt fel, és nem volt király.
Mert ha uralkodó, és ezreket csinál ki, az más, az sokkal finomabb kifejezésekkel illethető, az nem egy ócska gyilkos. Nincs is büntetés.
De nincs ám!
Az bátor, hős, igazságos, meg honvédő, a státusa kötelezi ilyesmikre, bár neki igen fájdalmas súlyos döntéseket hozni, dehát a Haza, és így tovább.

A ház-ahol gyerekként laktam, velünk szemben lakott egy házaspár, volt egy lányuk.
Mikor délben a mamája lekiabált az udvarra, hogy: Anikóka! Gyere ebédkézni.
Hát mi kölykök, majd beszartunk a röhögéstől.
Anikóka hülyére volt kényeztetve, nem is mert játszani, nehogy összekoszolja a ruháját.
Sok év múltán találkoztam vele.
Bitang jó nő lett belőle.
Érdemes volt annyit ebédkeztetni…

Hát- igen.
Egy ilyen csendes napsütötte délután, a nyitott ablak előtt ülve, elbutulva a kiadós ebédtől, mennyi régi marhaság jut az ember eszébe…
Csak úgy kavarognak bennem a képfoszlányok, hangok, és arcok.
Mi minden apró jelentéktelenség történik az életben, kitöltik a hétköznapok közeit, réseit és gödreit, időnként megszakítja valami kis öröm, vagy marha nagy bánat.
Aztán minden csörgedezik tovább, a maga dohszagát árasztva, amit illatnak szeretnénk hinni, de nem igazán sikerül.

Lédererné mi van a kosárba…
Hát, mi más is lehetett volna, mint a Kodelka.
Ha mondjuk újhagymát szállított volna, akkor nem születik sláger belőle.
Egy kupléval szegényebbek lettünk volna.
Na meg a Kodelka úgysem élt volna örökké, hát kicsivel előbb távozott.
Mennyi volna…Nagy szókincsre vall.
Megúszta az öregséget, és az elmúlással járó keserveket.
Ha jól belegondolok, még szerencséje is volt ezzel az asszonnyal.

A “Szerencse” is érdekes létező.
Folyamatosan létezik, és nem is vesszük észre. Vegyük például, hogy itt üldögélek, nagy kényelemben, és álmos elégedetten.
Mi ez, ha nem szerencse…
Nem tartozom senkinek, nem üldöznek, nem lőnek rám, nincs egyelőre szörnyű betegségem.
Hogy kielégítő a bélműködésem?
Hát, meg kell kérdezni valakit, akinek nem.
Az majd elmagyarázza, hogy ez mekkora szerencse…
Szerencse- szerencsét ér, és mégis gyakran elégedetlen vagyok.
Mert az ember, nem veszi a fáradtságot, és nem ül le az ablak elé, nem nézegeti a napfényben fürdő kertet, és nem beszélget magával őszintén.
Most viszont összeszedem maradék erőmet, és ugrok egy axelpausent, az ágyamig.
Annyira elálmosodtam, hogy még felállnom is alig elképzelhető.

Lédererné, mi van a kosárban?
Hát mi lenne, a Kodelka.

Megkísértés

       Valami észvesztő ez a tömeg. A hátamba fúródott egy aktatáska sarka, a fülemnek szorulva egy pasas feje, aki úgy liheg, mint aki elvesztette a vastüdejét. Egyetlen vigaszom, hogy egy formás női fenék feszül az ölemnek, ő is érezheti a helyzet abszurditását, mert folyton izeg- mozog. Persze nem tud helyzetén változtatni, és vad igyekezetében nem is gondol rá, hogy csak ront a dolgon. Közönyt erőltetek a képemre, mint aki itt sincs, pedig egyre jobban itt volnék, és nem mondhatnám, hogy szenvedek, a hülye is láthatja, hogy nem vagyok egy szatír, aki molesztálja a szatíráját. Már kezd nagyon melegem lenni, a nő félig hátracsavarva a nyakát, szemrehányón néz rám, olyan tekintettel próbálok visszanézni, mint aki nem is lát. Nem szavalhatom neki, hogy ne zavartassa magát, jó ez így asszonyom, ne aggódjon, hogy összenyom, ölemen érzem, hogy segge mily kerek, lelkemben zümmögnek zsenge énekek. Persze ő is tudta, hogy nem tud mozdulni, még a busz zökkenőit sem képes kivédeni, és én, a vétlen áldozat, reszketni kezdtem a következő zökkenők lehetséges eljövetelének gondolatától. Akaratlanul is átélve minden vértanú kínjait,- bár hiszem, hogy cseréltek volna velem- mintha lebegni kezdenék ebben a présben, csak nehogy beverjem a fejemet a nagy emelkedettségemben, mert közel volt a kocsi plafonja.

Aztán változott a kép, a hölgy, szándékosan, célratörően kezdett fészkelődni- ha már lúd, legyen kövér- …próbáltam oldaltfordulni, igen szerény sikerrel. Aztán valami összezavarodott bennem. Vörös karikák, légszomj, égő pofa, majd széjjelvetette mellkasomat egyre táguló tüdőm, szívem úgy dübörgött, majd kijött az orromon. A fülembe lihegő, rekedt hangon megkérdezte: Nincs jól- uram? De jól vagyok- köszönöm- válaszoltam a levegőt kapkodva. Csak tudja ez a rohadt hőség, meg a tömeg, úgy látszik erősen igénybevesz.

A megállóba érkező busz, akkorát zökkent, hogy ki- ki belefúródott az előtte állóba. A nő, félig hátrafordítva kipirult arcát, szemembe nézett. Párában úszó, csillogó tekintetét, sosem fogom elfelejteni.