Az én Tatárpusztám

   Ez nem egészen olyan, mint a Buzzáti Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott bent az elmesélhetetlen sötét régióiban nagyon hasonló.

Mert minden emberi történet valahol egy tatárpusztában végződik, vagy eleve ott játszódik.

A kietlen, álmokkal átszőtt némaság, a semmi, a lét monotóniája, az ugyanazok halmaza, a vágyakkal telefirkált dohos, nedves, piszkos falak.

Azok az áttörhetetlen sziklafalak, amik körülhatárolják a létet, beszűkítve, elsorvasztva a "tehetném" tudatát, a hitet, hogy valaha is változtathatok valamin, mert én egy érző és élő ember vagyok.

Vagy csak egy rossz délibáb, egy torz álom az egész?

Az egyetlen rövidke élet, aztán csak az elmúlás és feledés, az egész a semmire készülés vesszőfutása lenne?

Amit nem lehet ébren megélni, az marad az álomnak.

Aztán mire összefolyik a két állapot, ami lehet, hogy csupán egy, addigra vége a történetnek, addig marad a szolgálat, a néma akármi kémlelése a horizontig, onnan tovább meg a képzelet képei?

Az örökké mozdulatlan sziklába vájt utak, az örökké mozdulatlan reménykedés kínpadja, amin sosem jön senki.

   Legfeljebb a képzelet apokaliptikus lovasa, csontváz patáinak szenvtelen csattogását visszhangozzák a szakadék végtelen mélységei.

Az égbe nyúló erődben nem mozdul semmi, csak a rég holtak árnyai kísértenek, eszelősen reménykedve, hogy hátha...

Csak nagy néha, egy eltévedt szirti sas rekedt kiáltása töri meg a síri nyugalmat, mint pisztolylövés gördül végig a hang, a néma szirteken.

Itt nincsenek- sosem voltak muskátlis ablakok, nevetgélő ifjú lányok, és a szebb jövőbe vetett remény.

Itt nem integetnek mosolygó arcok az ablakszárnyak mögül, fehér- hímzett keszkenőkkel, itt csak a bástyák hideg kövén fekvő halott remények nyugszanak- fekete szemfedőik alatt.

Ha a nagy víz felől jön a szél, elhozza az ólomtenger tompa morajlását, ami nincs is olyan messze, és minden nappal erősödik a hang, vészjóslón és lélektelenül, elnyomva az élet reszkető vinnyogásait, mert nem érdekli senkinek vágyai, mert ez a rend, és egyszer nincs tovább.

A hullámzó ólom nehézkes szikláknak csattanásai az égig érnek, még el sem oszlanak a légben, már jön a következő tompa zuhanás.

Én, Drógó állok a bástyámon, és tehetetlenül hallgatom a morajlásban lüktető idő gúnyos hangjait, a tenger közeledő zúgását, és nem csináltam még semmit, nem is éltem, nem is tudom- mi az élni, és máris...

Mert minden emberi történetnek megvan a saját tatárpusztája, a néma és elkerülhetetlen, a sziklákba vésett, kihalt- keskeny szerpentinen egyszer feltűnik a kocsi, később már szabad szemmel is láthatóan, a négy fekete lóval, fejükön díszes bóbitával.

   Ez nem pontosan olyan, mint a Buzzati Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott benn, az elmesélhetetlen - sötét régióiban, nagyon hasonló.

Sötét árnyak

Az ódon, kopott épület földszintjén lakott- az udvar belső zugában. Ajtaja felett az esőcsatorna elrohadt vályúja, számtalan repedéséből, folyamatosan csordogált ajtaja elé a víz, nagyobb eső alkalmából, még az ajtó küszöbén át be is folyt. Ő, csak a ház könnyeinek mondta, nem csinált belőle ügyet, sokáig nézte a tócsa bátortalan , lassú terjeszkedését, a negyvenes égő bizonytalan fényének visszaverődését a sima víztükörben. Ilyenkor arcok homályos rajzát vélte benne felfedezni, őt néző ködös tekinteteket. Az eső monoton dobolásának andalító zenéjében úszó képek a konyha szürkeségében életrekeltek, érezte kezeik hideg- csontos érintését. Kihűlt lelkeik, időtlen és részvétlen rezdüléseik jeges fuvallatként villantak át egész testén. Fázni kezdett, szorosabbra húzta mellén, kopott- barna kötöttkabátját, még anyjáé volt, a fene tudja milyen régi lehetett, de gyerekkorából emlékezett rá.

Álltában érezte, a tarkóján végigsuhanó dohos leheletet. Lassan megfordult, és előtte állt egy fekete ruhás alak, vértelen arcában kövekként meredtek élettelen szemei. Ki vagy Te?- kérdezte elhaló- rekedt hangján. A múló időd- válaszolt a látomás. Én benned lakom, végigéltem minden percedet. Csak éjszaka jöttem elő, mikor mélyen alszol, mert az alvás, a halál, az elmúlás előszobája, amiből még lehet újra feltámadni, és lehet soha. Idáig csak alvó állapotban láttalak, most gondoltam, megnézlek ébren is. Már szívesen továbbmennék, de amíg létezel, nem tehetem. De gyere, ha már itt vagyok, menjünk, nézzünk körül a pincében, ott még nem néztem szét soha, nem szoktál ott előfordulni- szólt az árny, és a víztócsán keresztül megindult a kijárat felé, lábai nem érintették a vizet. Ő, mintegy álomban utána indult. Végigmentek a sáros udvaron, elérve a lejáróig. A rozsdás vasalású- korhadó, nehéz ajtó magától kinyílt.

Feltárult a ház alatti másik világ, ami létező és öröktől való, csak kevesen ismerik, mert a külső világban élők szerint, az a sötét másik, élhetetlen. Mindenki tudja, hogy alattunk húzódik, de nem illik róla beszélni, meg ismeretlen volta félelmet- szorongást okoz. A feláramló, hideg és nehézszagú levegő, egyszerre taszított és vonzott, lefelé kígyózó lépcsői elolvadtak a mélység sötétjében. Az árnyék előrelendült, és neki menni kellett. Cipősarkai élesen koppantak a kijárt falépcső fokain. Ahogy haladt lejjebb és lejjebb, úgy lett a levegőtlen poshadt meleg egyre nagyobb, felerősödtek a matató, reccsenő zajok. Valahol víz csöpögött, a sötétség hangjai körülvették, botladozva haladt előre az egyenetlen talajon. Arcán és karjain, érdes tapintatú pókhálók tömegei csúsztak végig, fenyegető és visszataszító anyaguk rátapadt egész arcára. Hiába markolt beléjük mindkét kezével, hogy megszabaduljon tőlük, mindig újabbak tekeredtek- ragadtak rá. Vakon tántorgott előre, mint akit egy láthatatlan akarat vezérel, a nehéz levegőtlen melegtől izzadni kezdett, és szédült. Ki akarta nyitni nyakán a ruháját, de nem találta a gombot, a végén reszkető kimerült ujjai letépték ruhanyakát, átmeneti megkönnyebbülést okozva.

Érezte, az árny előtte halad, de nem látott semmit. Mások jelenlétét is tudta, a belőlük áradó hideg rosszindulattal kevert kíváncsiságuk lelkébe mart. Megállt, kitapogatva zsebében kendőjét, suta mozdulatokkal törölgetni kezdte izzadó, poros arcát. Ne állj meg Zoltán- szólt a sötétből a hang, még nem jutottunk el a pincék végére. Ez egy hatalmas, keszekusza világ, ez az entitások világa, a meg sem történtek élettere, olyasmi mint a kinti, csak a te szemed itt nem lát. De hallani tudod a körülötted forgó életet, nem rosszabb az általad megszokottnál, csak racionálisabb, és őszintébb. Itt egyszerre van jelen a lét és a halál, ez a kettő érinti a létezőt, és nincs misztifikálva, látod, hogy vagy, és látod, ha elmúlsz- susogta a fülébe az árny, aki vagy távolról szólt, majd egészen közelről hallotta a hangját.

Gépiesen elindultak holtrafáradt lábai, némán vitték előre az ismeretlen éjszakába. Már nem gondolt semmire, kihalt belőle a félelem és szorongás, csak kábult tehetetlenség zsibbasztotta agyát. Emlékkép töredékek bukkantak fel tudatában, gyerekkori, rég felejtettnek hitt apró részletek, hangokat és illatokat idézett, már az arcára és hajára tapadt rondaságok sem zavarták. Feje, nagy dörrenéssel egy vaslemeznek ütődött, beleszédült a váratlan ütközésbe, ösztönösen előrekapott mindkét kezével, jobb tenyere nekiütődött agy kilincs hideg vasának. Összeszedve maradék erejét, lenyomta a kilincset, de az nem engedett.

Ne próbálkozz Zoltán- szólt fülében a hang. Még nem jött el az idő, hogy engedelmeskedjen neked az ajtó. Ha ide belépsz, többé nem mehetsz fel a te világodba.

Kis előszobájának sarkában álló fonott kertiszékében tért magához. Olyan kába volt, hogy idő kellett hozzá, hogy rájöjjön hol van. Az eső, vigasztalanul hullt a szürke égből, a víztócsa már a papucsáig ért. Tükréből eltűntek az arcok képei, csak a satnyafényű izzó világította meg mozdulatlan felszínét. Az utca végén álló templom toronyórája, rekedt- unott hangján elkongatta az időt, diszkréten figyelmeztetve az élőket, hogy nem örök a csoda sem.

     Kimerülten, félálomban feltápászkodott ültéből, az ajtófélfába kapaszkodva bevonszolta magát a szobába, és úgy dőlt el az ágyán, mint egy vihar döntötte fa.

Az utolsó tangó

Az elsötétítő függönyök okozta félhomályban, csak gyakorlott szemek tudták azonnal felfedezni, a sarokban lévő ágyat. A szoba áporodott, szellőzetlen levegője, lekeveredve egy “Betegszaggal”, lomhán telepedett rá, a mesébe illő rendetlenségre. A padlón, és székeken kupacban hevertek, a már kimosottnak vélt, és még mosásra váró ágyneműk és felismerhetetlen ruhadarabok, az alacsony asztalkán, bögrék, tányérok, és ételmaradékok halmaza, még az asztal alá is jutott belőlük. A kétajtós- barna ruhásszekrény teteje tele volt rakva befőttes üvegekkel, a valaha megkezdettek, és érintetlenek kavalkádjában háromban is éktelenkedett alumínium kanál.

Jónás, olyan kicsire húzta össze magát a szétdúlt ágyneműjében, hogy alig lehetett észrevenni. Csendesen mélázgatott, széthullott gondolatai összevissza lődörögtek kopasz koponyájában. Rendszerint hajnalban ébredt, hátán fekve órákig nézte a plafonon éktelenkedő foltot, egy hajdani beázás lehangoló emlékét. Majd bal oldalára fordult, és bámulta a lefüggönyözött ablakot. Aztán jöttek sorra a szobájának tárgyai. Mindent az unalomig ismert. A déditől örökölt faliórát, ami egyszer leesett a falról, azóta nem járt. De nem okozott problémát, mert senkit nem érdekelt, mennyi az idő. Az megy, ha mérik, ha nem. Mellette elárvultan lógott a megfeketedett olajkép, “A Táncosnő.” Egy balerina ült egy széken, és kötötte bokáján balettcipője szalagját. Sráckorában, sokszor elfantáziált látványán, megmozgatta kamasz képzelődéseit, persze ma már…nagyot sóhajtott, és elvigyorodott. Már régen nem érdekelte semmi, és senki. Még magára is alig figyelt, ha mégis előfordult, azonnal észrevette agyonhasznált, meglehetősen elbüdösödött fekhelyét.

Úgy gubbasztok ebben a rongytengerben, mint egy döglött kutya- morogta kappan hangján. Már hetek óta ágyat kellett volna húzni, de az időhúzáson kívül nem történik semmi. Hát már dehogynem- szólalt meg benne a már ismert hang. Ez volt számára az a valami, aki szólt hozzá, és akivel szót tudott váltani. Már megint marhaságokat beszélsz- így a hang. Hiszen ma reggel is felébredtél, holott úgy néztél ki este, hogy ez lesz az utolsó tangód, és úgy eltűnsz az öröklétben, hogy csak na. Mondhattam volna plasztikusabb hasonlatot, de nem akartam vulgáris lenni, mert olyan sértődékeny vagy, hogy lassan megutállak.

Ezt nekem mondtad? – kérdezte Jónás rezignáltan. Ha tudnád mennyire fárasztasz, befognád azt a lepcses pofádat. Mást sem tudsz, csak gúnyolódni, egy pillanatra sem zavar, hogy haldoklom. Ez, már a tapintatlanság netovábbja.

Jó jó- te kis kopasz féreg. Ha kívülállóként néznéd magadat, nem tudnád, sírjál, vagy röhögj a látványodon. Fene mód megrágott az idő, és legalább kétszer ki is köpött- ahogy elnézlek. A hang, saját elmésségétől elbűvölve gurgulázva felröhögött. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, mert úgy elültem a fenekemet a csontos mellkasodban, hogy ez már- már büntetés- nyögdécselte.

Ha ennyire kényelmetlen, miért nem mész a fenébe- mondta Jónás, egész nap csak jár a szád, idétlenségeket beszélsz, és nagyon fárasztó tudsz lenni. Mennék én szívesen, ne hidd, hogy egy élmény veled vacakolnom, de nem tehetem. Ronda látvány vagy, határozottan unalmas, és buta. Ezt jó ha tudod, lehetnél szerényebb is, így a történet végén. Ha végignézel hosszú életeden, te, aki nem csináltál soha és semmit ami említésreméltó, hát nem csodálkoznék, ha meg sem mernél mukkanni. Te, a jelentéktelenség tornya, legalább a végén lásd be az igazságot, miszerint egy hordó fekália vagy, és legalább annyira büdös is. Jónás, vérig sértetten a hátára fordult, és merőn nézni kezdte a mennyezeti beázás foltját. Elhatározta, bármit mond ez a pimasz senki, még válaszra sem méltatja. Múltak az órák, talán el is szenderedett, a hang térítette magához. Nyisd már ki a szemedet, és nézz a plafonra.

Jónás felnézett, a folt hatalmasan megnőtt, és mintha szélei kezdtek volna kiforrni. Közepe süppedni kezdett, furcsa, sosem érzett szagot árasztott, ami azonnal betöltötte a szobát. Még megrémülni sem maradt ideje, mikor a folt közepe megnyílt, és egy egyre erősödő szívóerő kezdte finoman emelni vézna testét. Összegabalyodó gondolatai közepette hallotta a hang ünnepélyes szózatát, mellkasában, egy zsibbadó szorítást érzett, és ólmos fáradtságot. Már felülről látta magát az ágyban rongybabaként feküdni, még hallani vélte, hogy a vén falióra rekedten kongat, aztán magába nyelte a mennyezeten tátongó üreg.

A völgy

     Sziklákkal tarkított- köves dűlőút vezetett fel a hegygerincre, úgy kanyargott a vén fák között, mint egy kis folyó.
Hosszú volt ez a kaptató, dúsan kínálta a bokatörés lehetőségeit, a nagyobb sziklákon napozó zöld gyíkok, mintha azt figyelték volna, ki jár pórul.
 
      Persze ritkán keveredett a környékre ember, talán nagyobb esők után a környékbeli gombagyűjtők, de azok sem szívesen, mert mindenfélét suttogtak az erdőről, ha nem is hitték el, de bennük maradt egy rossz érzés.
Jobb, ha elkerüljük a gerincre vezető kaptatót,- mondogatták, elég barátságtalan hely.
      A madarak is kikerülik, akkora a csend, hogy szinte hallani. Meg arra a gomba is kevés, elég, ha a hegy lábánál keresgélünk- mondták.

Senki nem vallotta be, hogy fél odamenni.
Aki néha arra tévedt, nem történt vele semmi, de a levegőben volt valami rideg rosszindulat, mintha a sűrű törzsek és lombok árnyékából folyton figyelne valami kegyetlen tekintet.

A hegytetőről csodálatos látvány tárult az érkező elé.
Körben hegykoszorú vonult a szikrázóan kék ég alatt, sűrű erdőkkel borítva mindent, csak a völgyben fogytak el a nagyobb fák, ott termetes bozótos terpeszkedett.
Lent nappal is félhomály uralkodott, a tüskés bozótos mindent benőtt,
csend, és mozdulatlanság mindenütt.

A bokorerdő átölelte az apró házakat, korhadó kerítéseket, csak kevés kémény füstölt, azok is olyan bátortalanul, hogy alig lehetett észrevenni.
Néha, egy feketeruhás öregasszony, vagy ember, sietősen végigment a gazzal telenőtt úton, majd eltűnt az egyik házban.
Még kutyaugatás sem hallatszott sehonnan.

Ahogy jött az este, nőtt a sötétség, mindenki bezárkózott a házába, még a spalettákat is bereteszelték.
A lassan égre kúszó hold sápadt fénye oldotta a feketeséget, olyan halott és deres fénnyel, ami csak reménytelenséget, és félelmet okozott.
Aztán feltámadt a szél, nehéz bűzt hozva a fák közül, a régi temető felől, amit sok éve visszavett az erdő.

A lombok sötét rejtekéből, egyre több kámzsás alak lebegett elő, megindulva a házak felé.
Fehér alakjukat jégszínbe játszotta a hold hideg fénye.
Lassan vonultak végig a falun, majd elnyelte őket az erdő.

Reggelre a völgy képe egészen megváltozott.
Minden növény elszáradt, a nagyobb fák ki is dőltek, az épületek helyén csak romok maradtak, amit órák alatt betakartak az indák.

Az erdőkerülő mesélte el, miután reggel levonszolta magát a faluba.
Viasz sápadtan, kifejezéstelen szemekkel akadozva suttogott, és rázta a hideg.
Még aznap délután meg is halt.
Mert ő volt az egyetlen élő ember, aki látta mi is történt, és ezért az életével fizetett- sugdosták egymásnak a vénasszonyok, az emberek csak fejüket csóválták, de senki nem mert legyinteni, vagy kételkedni a történtekben.
 
  Azóta sem jártak a hegygerincen, féltek, ha meglátják a völgyet, rájukragad az átok.
Ha a völgy felől fújt a szél, érezték a furcsa szagot, egyesek távoli lélekharang hangját vélték ilyenkor hallani.

Szellemvasút

Álmomban valami szellemvasút félén ültem, nem emlékszem tisztán, a bejárat felett mit hirdetett a tábla.

Egy sínpár vezetett be a barlang sötétjébe, rajta pirosra festett egyszemélyes kocsik álltak fekete bőrüléssel. Mikor beszálltam, egy bőr-zöldruhás öregasszony hozzámlépett, egy fémkorlátot hajtott mellkasom elé. Mosolyognom kellett a túlzott óvatosságon-de hagytam. Egy-két percig még mozdulatlanul állt velem a berendezés, majd hirtelen rántással elindult a bejárat sötét szája felé.
 

Nagy rázkódással és csattanással belezuhantam a sötétségbe. Nem láttam semmit, görcsösen markoltam a rám hajtott fémkorlátot, ami akkor és ott borzasztó fontosnak tűnt.
 

Egyre gyorsult a kocsi alattam, felvillant bennem a szétesés a kisiklás lehetséges gyötrelme, de végiggondolni sem maradt időm, a szembesüvöltő vihar belém szorította a levegőt.
 

A szél ordítása egyre erősödött, már saját hangomat sem hallottam-onnan gondolom ordítottam-mert tátva volt a szám. Fejem felett elektromos kisülésekre emlékeztető fények hasították a semmit Vészjósló morajlás harsant, rám ült a megsemmisülés zsugorító élménye. 

A kocsi száguldását fokozva hol felfelé, hol lefelé rohant. legalábbis úgy hiszem, mert hol előre voltam dőlve, hol meg teljesen hátra. Az egyre hidegebb léghuzat sűrűbbé és vastagabbá lett, már úgy szívtam be a fülledt levegőt, hogy fájt a tüdőm.
 

A légtér, a maga láthatatlanságában vibrált és hullámzott valamitől, ami határozottan élő. Meredt tekintettel próbáltam helyzetemet felmérni - hiába.
 

Ebben a gonosz és hullámzó őrületben egyetlen biztos pont maradt- a rám hajtott vaskorlát. Görcsösen markoltam, éreztem kézfejeim elvértelenedését - újaim ránőttek a vasra-mint egyetlen fix pontjára életemnek.
 

Aztán kezdett alakot ölteni a feketeség. Ritkán és bizonytalanul, majd egyre sűrűbben és gyakrabban, kuszán tombolva- egymásba gabalyodva- kapkodtak arcom felé. Az elmosódott kontúrok ellenére felismerni, pontosabban érezni véltem életem kiragadott részleteit.
 

Kíméletlen, fagyasztó élmény ezeket kívülállóként érzékelni, képtelen helyzetből átélni. Kínos szerepcsere történt, mert nem mint elkövetőt, sértettként érintett az előadás.
 

Feltámadt körülöttem minden ami féken tartott énem része, eltűnt a kontroll, és a vad-fékevesztett folyamatban próbáltam élve maradni. Rekedt harsonák hangjai keveredtek fejemben vicsorgó  farkasüvöltéssel, megnyitva a pokol sosem hitt kapuit.
 

A ˝Mindent elsöprő˝ diadalának súlytalan és jelentéktelen részévé válva forogtam és kapaszkodtam a hitben, hogy megúszom-túlélem ezt a rettenetes földöntúli erőt.
A felém kapkodó hófehér és karomszerű kezek erdejét, az örökké alakváltó képlékeny arcokat fogatlan tátott szájakat.
 

Kocsim, úgy csapódott jobbra-balra mérhetetlen száguldásában, majd kiszakítva ülésemből.
Vágtattam elmúlt hozzátartozóim szenvtelen, sárgult arcai felé, éreztem, belezuhanok kifejezéstelen szemeik mélységeibe.
 

Lelkem fájdalmas reccsenéssel szakadt ki mellkasomból, összefröcskölve az egész látványt.
Hirtelen rámdőlt a csend.
 

Kocsim váratlanul kigördült az alagútból és megállt. A zöld-bőrruhás öreg nő, lehajtotta mellkasomnak feszülő védőkorlátomat, kisegítve az ülésből.

Ernyedt izmokkal, kiürült lélekkel, elindultam hazafelé.