Furcsa történetek 3.

  Az erdőszéli roskatag vályogházban látta meg a napvilágot.

   Jó régen volt, még ő sem emlékezett rá pontosan, de ahogy a házon meglátszott a múló idő, ugyanúgy rajta is.

   Hát jól egyedül maradtunk- szólt a fekete kandúrjához, vele szokott beszélgetni remetei magányában.

Hajdanvolt hozzátartozói megsárgult fényképeikről közömbösen  figyelték minden mozdulatát az elszürkült falakon lógva, pókhálós- fényüket vesztett kereteikből.

   Hát jól egyedül maradtunk- szólt ismételten a macskához, de sebaj Józsi, egész jól megvagyunk így ketten.

   A nagy kandúr úgy tudott figyelni- két éjfekete szemével, hogy biztos volt benne, minden szavát érti.

   Reggel, már pirkadatkor felcihelődött, bepakolta hátizsákját, és macskája kíséretében elindult erdei útjára.

   Akár csukott szemmel is betalált volna az úttalan utakon a rengetegbe, gyerekkora óta járta az erdőt, ismerek minden fát- mondta nevetve társának.

De azon a reggelen, valami furcsa volt a fák között.

Nagyobb volt a csend - mint valaha, a fák, bokrok, valahogy dermedten álltak, szellő sem mozdult, és hallgattak a madarak.

   Fonnyadtan lógtak a virágok száraikon, kedvenc gombaszedő helyein, minden gomba sárgultan, és kocsonyás kalappal kókadozott.

Elképedve álldogált a tisztáson, és csak értetlenül nézte a z őt körülvevő néma fákat.

   Aztán meglibbent egy halk szellő, susogni kezdtek a lombok, széllé erősödött a halk fuvallat, már erősen hajladoztak a fák koronái, és ágaikkal nyúládoztak felé.

   Elhatalmasodott rajta egy torokszorító rettenet, jéghidegen kúszott végig talpától az agyáig, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, na meg nem is lett volna semmi értelme.

   Megdermedt benne az idő, látása elhomályosult, még érzékelte, hogy macskája hatalmasan megnőtt, és őt nézve áll a törzsek árnyékában.

   Lassan gondolataira ereszkedett egy nehéz álom, már nem félt, nem gondolt semmire.

   A falubeliek csak annyit vettek észre, hogy macskástól eltűnt.

Ez is csak napokkal később történt, ritkán találkoztak vele, mert csak gombáért szokták megkeresni.

   Mindenfélét találgattak, suttogtak az emberek, volt, aki azt mesélte, hogy látta holdtöltekor kijönni a fák közül a rétre, nagy fekete kandúrja kíséretében, kéken villódzó fények vették körül mindkettőjük alakját, és lábai nem érték a földet.

   Mások szerint, meg koromsötét éjszaka az ajtókon kopog, be akarván jutni a házakba.

Ezeket a mendemondákat hitték is, meg nem is.

De elárvult házába senkinek nem akaródzott bemenni.

   Az erdőjárók elképedve mesélték, hogy mélyen a rengetegben a tisztás közepén áll egy nagy öreg fa, holott azelőtt sosem volt ott.

Hatalmas lombkoronája szélcsendben is sustorog, hideg fuvallatok kergetőznek vastag törzse körül, még csendes - meleg időben is.

Furcsa történetek 2.

 Már minden elmúlt, már minden csendes, már csak az emlékek világítanak az éjszakába hajló sötét utcákon, mert az idő vashengere mindent maga alá gyűr, csak az emlékeket képtelen.

Azok meg láthatóvá válnak a még meglévő hajdani szemtanuk számára, és ha azok is emlékké válnak, akkor is- bár már végképp észrevehetetlenül, de ott lődörögnek a hajdanvolt események helyszínén, elnézegetve az új generációt, akikhez semmi közük.

Az ember történelme az emlékei, az őt körülölelő világ, ami csak az övé. Ezek nélkül csak egy darab hús, egy pulzáló biológiai halmaz.

Még egy hülyének is vannak emlékei, és attól, hogy a „Normálisak” szerint ezek zagyvaságok, attól még azok lehetnek igen figyelemreméltó történetek, mert a másság szokatlansága nem összetévesztendő a hülyeséggel.

Bár egy általunk nem követhető gondolatláncra könnyebb rálegyinteni, mint odafigyelni, és megpróbálni megérteni.

Rózsi- kövér, fehér arcában gubbasztó halszemeit, egy királynő fenségével hordozta körül az őt hallgató közönségén, átélve a pillanat nagyságát.

Lassan megfordult, a döbbenet rezdületlen csendjét, csak egy részeg idétlen vihorászása zavarta meg, de Rózsi nem is hallotta.

Vastag alakja nőni kezdett, üvegszerűen átlátszóvá vált, és lassú léptekkel belépett a falba.

Csak két kitömött szatyra maradt a járdán, hitelesítve a látottak igazát.

Az emberek megkövülten álltak, földbe gyökerezett lábakkal, és mereven nézték a falszakaszt, ahol a Rózsi eltűnt.

Aztán kényszeredetten szétszéledtek, de senki nem akart a másik szemébe nézni.

Furcsa történetek 1.

 Na, itt a Villoni kocsmakertben- látom, egész jól elvagytok, borgőzös böffenéseitektől messze elhúztak még a legyek is.

Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy én már megszoktam, már csukott szemmel is meg tudlak benneteket különböztetni egymástól.

Szólt rekedtes- mély hangján Rózsika, kövér arca csak úgy fénylett a napsütésben. Nem kell tudni, hogy miért van Colleóninak lovas szobra Velencében, de annyit legalább tudnia kellene, hogy a cipőit ne megcserélve vegye fel a tudatlan férge.

Mondják, hogy senkit nem zavar a saját szaga, de én, demokrata és humánus ember lévén, mindegyikőtökét el tudom viselni.

A húgyagyúságotokkal már nem így vagyok.

Szilárdan hiszem, hogy a személyreszabott bűztől, még lehet valaki értelmes lény.

Persze ez nem kötelező, nektek például nem is sikerült.

Csak ne járjatok úgy, mint ahogy a rongyszedő Karola járt, akiben meggyulladt a pálinka, mesélték, hogy úgy világított mint egy viharlámpa.

Lángolva kitántorgott a fűre, aztán mikor végre elhamvadt, széthordta a szél.

Széttárt karokkal állt ott, olyan volt, mint egy lángoló fa- kereszt.

Tudom, hogy valahogy mindenkinek el kell tűnni egyszer, de az ilyen szokatlan megoldásoknak az emléke megmarad.

Még emlékszem a Vilmára, aki mosónő volt.

Annyit szivornyázott mosás közben, hogy beleszédült a teknőbe, és megfulladt.

Egyik lakó észrevette, és kegyeletből kihúzta a dugót, és Vilma lefolyt a kanálisba.

Ezek igenis nagyszerű távozások, mert úgy elmúlni, mint mondjuk egy vállalati utókalkulátor, hát maga a dögunalom.

Amúgy kiábrándító egy élet ez.

Ha valaki kihullik a sorból, az azonnal összezárul, és minden megy tovább, mintha misem történt volna.

Napok alatt elhalványul még arcának emléke is, aztán már abban sem biztos az ember, hogy valaha is volt.

Rózsika, a kővévált közönsége szeme láttára, fehér párába burkolózott, majd lomhán kezdett lefolyni a székéről.

A kátrányszerű massza végigcsorgott a szék lábán, és kis tócsában gyűlt össze az asztal alatt.

Sokan becsukták a szemüket, remélve, hogy mikor kinyitják, újra a dagadt Rózsi püffedt képét látják, de csak a széke állt ott, a ráragadt fekete anyaggal.

A szag 2.

Eleinte alig vette észre, halk volt, érintőleges, elvegyült az élet mindenféle bűzei között. 

De egyre gyakrabban jelentkezett, és mindig kicsit hosszabban elidőzött az orra körül.

Illatanyaga meghatározhatatlan volt, kicsit édeskés, ugyanakkor kesernyés, és valami elképesztő, lélegzetelállító nehéz bűz volt az alapja.

Széttúrta a lakást, ellenőrzött minden zugot, de nem talált semmit.

Még nehezebbé tette a keresést a tény, hogy bárhonnan jöhetett, nem volt megállapítható a keletkezési hely.

Ötletszerűen jelent meg, hol vacsora közben, hol a nászi ágyban, két szerelmes mondat között, megbénítva és lelohasztva harci kedvét.

Dekoncentrált lett, szórakozott, réveteg tekintettel figyelt, mikor tör rá a bűz.

Már ismerősei is kerülték, egyre zavaróbbá lett furcsa viselkedése.

Olyan, mint valami vadászkutya- mondogatták egymásnak szerettei, folyton ugrásra készen, valahova a semmibe figyel, talán nem is biztos, hogy hallja amit mondanak neki.

Nagyon megváltozott.

Lassan már semmi nem érdekelte, csak a szag figyelése. Már naplót is nyitott, pontosan feljegyezte, hogy hányadikán, hány óra- perckor jött,  meddig tartott, milyen erős volt, és aznap hányszor jelentkezett.

Szakkönyveket szerzett, amiből a jelenség kémiai összetételét próbálta tisztázni.

Ő ezt, gáztani kutakodásnak nevezte, de a sok olvasástól nem lett okosabb, csak még jobban elbizonytalanodott.

Múlt az idő, a dolog egyre agresszívabban jelentkezett, egyre hosszabb időre.

Ami furcsa volt az egészben, csak ő érezte a bűzt.

Nem csak nappal jött, éjszaka is felébresztette.

Különböző illatszereket locsolt szét a lakásban, szagtalanítókat vett, szellőztetett, de hiába.

Már alig járt be a hivatalába, beteget jelentett, és erőltetett kifogásokkal ügyeskedett, kollégáinak egyre gyakrabban feltűnt furcsa viselkedése, de nem szóltak neki, senki nem vállalta a kínos párbeszédet.

Csak holdkórosként emlegették a háta mögött.

Egyik éjszaka, különös erővel tört rá a szag.

Felébredt, és egy homályos alakot látott a szoba közepén állni, sovány volt, magas, kámzsája eltakarta feltételezett arcát.

Hosszú köpenye a padlót súrolta, vastag- fekete iszapszerű anyagból volt szőve.

Fel akart ülni, de képtelen volt mozdulni.

A jelenés lassan megindult az ágya felé, egyre nőtt és dagadt, betöltötte a szobát.

Ahogy közeledett, a bűz megbénította légcsövét, tátott szájjal próbálta beszívni a levegőt, de hasztalan igyekezett.

Az alak, az ágyhoz érve széttárta rémes köpenyét, és fekvő alakját beborítva szétterült, elnyelve még az ágyat is.

Napok múltán keresték az irodából, el sem tudták képzelni hová tűnt.

Hanyatt fekve az ágyában találtak rá. Kinyújtott karjai szorosan a teste mellett feküdtek, arca békés volt, csak tágranyílt szemei éltek, mintha erősen figyelne valamit, amit csak ő látott.

Emberi történet

Az emberrel mindig történnek csodák, csak úgy megyünk el mellettük, hogy nem is vesszük észre őket. A tény, hogy élünk, eleve egy csoda. Ezt azok tudnák értékelni, akik már nem élnek. Nem lettünk baleset áldozatai, nincs háború, van hol laknunk, enni is van mit, a gyerekünk nem beteg, és hosszan sorolhatnám a rengeteg csodát, ami mellett süketen és vakon elmegyünk, tele elége­detlenséggel. Időnként akadnak szép élményeink, persze akadnak mély­­pontok is, de ezek nélkül nem tudnánk értékelni a napsütötte pil­­la­natokat, mert nem lenne viszonyítási alapunk.

Egyszer egy idős hölgy mondta nekem: – Az ember a szerencséjének, a csodának mindig csak a hátát látja. – Hát van benne valami.

Mindig valami csodát várunk a csodák között elégedetlenkedve. Hogy mit is várunk, hát a fene se tudja, valami eget-földet rengető akármit, amiben azt hisszük, káprázatosan ki fogunk bonta­kozni. Aztán ha meg is történne, nagy zavarban lennénk, mert egy ismeretlen helyzetben kéne jól reagálni, csak nem tudnánk, hogy kell. Hány élet ment tönkre, keseredett meg, mert mondjuk nagy pénzhez jutott valaki.

Mindannyian tudjuk, hogy olyan csodák nincsenek, amiket várunk, de azért várni jó, a várakozás inspirál, és időtöltésnek sem drága. Mindenféle anyagi helyzetben űzhető.

Aztán akinek megadatik a homályosan körülírható csoda, az úgy jár, mint a hegymászó. Vért izzadva feljut a tetőre, körülnéz, és érzi – nem történt semmi. A csúcs csak a mélységben állva csodálatos, az ígéret kertje, a vágyott Kánaán.

Mert ami lent van, az van fent is – és fordítva, – hogy a Holtak Könyvét plagizáljam. A lent és fent fogalmai nem érzékeltetik, hogy ugyanabban a mezőben történik, nem lévén más, mint egy érzékcsalódás. Ezért ábrándul ki a szerencsés, és ezért nem hal bele helyzetébe az, akinek nincs mázlija.