Minden megtörténhet

Nem csak megtörténhet, meg is történik.
Akivel megesik, az rendszerint hallgat róla, nehogy bolondnak nézzék.
Mert könnyen rásütik az emberre, hogy tiszta hülye, és azt követően azt mond amit akar, a kutya sem figyel oda.
Aztán idő múltán rájönnek, hogy jéééé- tényleg igaz, nem is volt a pasas hülye, de ez sovány elégtétel, mert a jelzett személy már nem is él.
Így megy ez…
Csak felcsapják a szemellenzőjüket, csőlátásuk lesz tőle, mint egy söröslónak és mennek előre, nem látva és nem hallva, egészen a gödörig.
Mert előre meghatározzák, hogy mi lehetséges, és mi az ami nem, mert így biztonságos - hiszi a sok idióta -, aztán ha más történik, őrült zavarba jönnek, kapkodnak, és pucolnak mint a patkányok.
Csak a szokvány, ami nekik elviselhető, és érthető legyen, meg veszélytelen.
Ti sok hülyék- ordította rekedt hangján a kukázó öreg hölgy, menet közben úgy kaszált a lehordott műlábával, mint egy zetor, és nekivörösödött részeg pofája, rángatózott, mintha áramot vezettek volna bele a seggébe.
Közben vállig merült a társadalom kiizzadta napi szemétbe, amit értékesnek ítélt, belerakta a műanyag szatyrába.
Néha úgy tűnt neki, hogy saját magát húzza ki a túróból, de aztán elhessegette a látványt, ami el is ment.
Pedig gyanította, hogy a valóságot látja, de nem érdekelte.
Amit nem akar az ember, az nincs is.
Ez a képessége egyetlen állatnak sincs.

A bűvész is kétmarokra fogta a varázsvesszejét, pár kört írt le a feje felett, elmotyogott egy varázsigét, amit elcseszett, és az a rohadt vessző egyre vastagodó bottá változott, már az forgatta a bűvészt, aki sikerrel kapaszkodott belé, mert nem tudta elengedni.
Persze ő ezt úgy igyekezett láttatni, mintha így akarná, de kigúvadt szemei, meg csorgó nyála gyanússá tette a mutatványt, na meg be is csinált.
Hiába. Ha váratlan dolog történik, az emberek teljesen kivetkőznek magukból, az a legkönnyebb, mert még ész sem kell hozzá.
De nincs vész, mert ebből a fajtából baromi sok van, tehát biztosítva látszik, a hogyan tovább.
Azért ez megnyugtató, bár kromanyoni visszalépések sűrűn tapasztalhatók, de sebaj, a haladás negatív irányban is haladás.

A legokosabb lenne, kiállni a tömeg elé, és azt üvöltözni, hogy:
Sári néni babot főz, a fenekén jön a gőz, csinnadratta bum bum bum, mélyen tisztelt publikum.
Ez legalább, egy jól követhető összefoglalása a lét lényegének, mindenki által követhető, és még transzparensek sem kellenek hozzá.
A tömeg éljenzik, ordítozik meg tapsol, az előadó homloka körül villog a dicsfény a hullámzó tömeg láttán, a fjordok királynőjének hiszi magát, szinte érzi, hogy lábait ostromolja a jeges víz.
Ahhh…Ő a Századfordulón gyártott hatalmas fjord- védő Krupp ágyú, amit egyszer sütöttek el a második háború végén.
Úgy el is találták vele a menekülő Német csatahajót, hogy minden náci utas kikönyökölt tőle a saját popóján…
Akkorát dörrenhetett, hogy a Sári néni gőz- eregetései, egy egércincogásnak hathattak.

Förtelmes félreérthetőségek is előfordulhatnak, például a negyediken lakó vénember pintyőkéje beköltözött a faliórába, és aki látja, mind azt hitte, hogy kakukkos óra.
Ő is észrevette ezt a paradox helyzetet, idegenek előtt el is süvölti negyedkor, hogy kakukk, kakukk!
Ebből is látni, hogy mindegy mi a valóság, az emberek azt látnak, amit akarnak.
Talán ez is a probléma-megoldási technikák egyike…

Hű- de piszkosul nagy szél van, mondhatnám vihar, majd leszakítja a háztetőket, a gyalogos járókelőkről nem is szólva, egy dagadt vénasszony úgy húzott el két szatyrával a fejem felett, majd lerúgta a kalapomat.
De velem nem szúr ki a sors, én ezt intenzív szellőnek minősítem, és azonnal elfogadhatóvá lesz a helyzet.
Ugye- ugye mit számít a dolgok megközelítése?
Nnnna…
Jól elbeszélgettünk, és ez a fontos, mert attól ember az ember, hogy vannak gondolatai.
Hogy aztán ezeknek mekkora a súlya, ez szubjektív döntés kérdése.

A farkas dilemmája


A farkas nagyon utálta az egész mesét, ráosztott negatív szerepét, ellenszenves volt neki ez a kis fontoskodó taknyos-ez a Piroska, az erdőtől meg már gyerekkorában is viszolygott.
De nem volt mese, meg kellett csinálni, nem volt egy vasa sem, és valamiből élni kellett.
Tyúkot lopni meg sem próbált-az a róka szokása-ő pedig egy farkas, nem fog a róka szintjére alacsonyodni.


A nagymamára gondolni sem mert, azonnal felkeveredett a gyomra. Hogy a meseíró honnan agyalta ki ezt a pornográf baromságot, még hogy kapja be a vénasszonyt!
Miből gondolta ez az őrült, hogy egy farkasnak van lelki ereje szájba venni egy ilyen rágós boszorkányt! Nem is szólva például szemüvegéről-amit képtelenség lenyelni.
 

Az a rohadt erdei házikó… ami takarítatlansága miatt mindig büdös. Egy farkas orra sokkal érzékenyebb minthogy ezt ne tenné szóvá. Mert Piroskát még bekapja valahogy, de a nagyit, ezt a zombit!
 

Na és a vadász… aki őt lelövi-vagy mi a frász, aztán felvágja a hasát és kitömi kővel… Ekkora szürrealista perverzitást még nem is hallott. Vagy lehet, rosszul emlékszik és nem is lövi le, mert a golyó belefúródna a két lenyelt személybe, és az hatalmas botrányt okozna.
 

De akkor hogy képzeli ez a fantaszta, gondolja ő olyan mélyen alszik, hogy lövés nélkül felvághatja a hasát és kitömheti koszos kövekkel úgy, hogy ő fel sem ébred?
Persze a vadászra gondolok nem az íróra.
Aztán a rengeteg kőtől ami a hasába kerül, miért lenne annyira szomjas. Hát ki az a hülye, aki kőre vizet iszik? De miért kell ilyen marha mesét kitalálni. Miért kell ilyen gusztustalan és torz történetekkel rémisztgetni a gyerekeket.
 

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kínozták, miközben bandukolt az erdő fái között. Azt meg meg sem merte mondani, hogy vegetáriánus, biztosan azonnal kirúgták volna, és ugrik a honorárium.
 

Éppen a legnagyobb reménytelenségben agonizált, mikor támadt egy mentőötlete. Mi lenne, ha javasolná, Piroskát és a nagymamát valami kuglóftésztából csinálnák meg, és ő majd úgy ugrik rájuk, hogy nem lesz ideje a nézőnek felfedezni a csalást.
 

Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbült, új erőre kapott, gyorsított léptekkel haladt tovább-szinte ugrándozott az örömtől-mit sem törődve reumás térdeivel, viszeres hátsó lábával.
Úgy szeretett volna vízi tündért játszani, vagy pillangót, jóságos erdei manót, legalább koboldot, de sosem sikerült.
Őrá mindig ilyen ocsmány és lehetetlen szerepeket sóztak rá, ami az évek folyamán lelkileg tönkretette. Csak álmaiban volt harangvirág és szitakötő, de már félt a minden esti lefekvéstől, mert nagyon elkedvetlenítő volt minden ébredés.

 
Az évek múltak, a farkas ábrándjai, vágyai sosem teljesültek. Egyre morózusabb lett, került mindenkit, már a többiek is kezdtek tartani tőle.
Egyik holdfényes éjszakán velőtrázó farkasüvöltés verte fel az erdő csendjét.
Reggel az állatok rémülten rebesgették, valami éjszaka széttépte a vadászt.
El sem tudták képzelni ki tehette.

Az öreg ház

A roskatag toronyszobában, emberemlékezet óta nem lakott senki. Szuvas, hasadozott fa- lépcsőin, a vastag- szürke porban egyetlen lábnyom sem árulkodott. Nagyon régen nem ment fel rajta élőlény.

Egyetlen, kétszárnyú, szűk ablaka az elvadult kertre nézett, keretéről szinte hiánytalanul lerágta a festéket az idő. Üvegei átláthatatlanok voltak a sokéves kosztól.
A település falunak nagy volt, városkának kicsi, községnek emlegették a lakói, lehetőleg nagyközségnek, merő hiúságból. Az öreg ház, ennek a településnek az utolsó épülete volt, közvetlen mellette indult a rét, aztán már csak az erdő. Hogy mekkora volt, azt nem tudta pontosan senki, legfeljebb az erdő szélén fordultak elő néha, akkor sem szívesen. Szerintük el volt átkozva, mindenféle lidércek is laktak benne, akik teliholdkor a házak közé is bemerészkedtek, halálra rémítve az ott lakókat. Látni- nem látott ilyenkor senki semmit, a sápadt fényben csak kaparászást és motoszkálást lehetett hallani az ablakokon és az ajtón.
Ilyenkor gyertyát gyújtottak, és a ház távoli zugában imádkoztak- nagy félelmükben.

Az öreg ház földszinti helységben, egy idős, zárkózott férfi élt, Magányosan, csak fekete kandúrja volt vele. Valójában senki nem ismerte, szinte láthatatlan volt a helybeliek számára, néha látták a réten áthaladni az erdő felé, nagy macskája kíséretében. Volt, ki azt hitte gombászni jár a fák közé, de voltak, akik mindenféle boszorkányságról suttogtak. De valójában nem tudott senki semmit.

A sűrűn elburjánzott kertet lehetőleg mindenki kerülte, ha valaki mégis végigment az előtte húzódó poros földúton, a legnagyobb hőségben is jeges fuvallatot érzett a növényfalból, és olyan szorongás vett rajta erőt, hogy még a fogai is vacogni kezdtek.

A nagy értetlenség okozta félelmen úgy próbáltak segíteni, hogy lehetőleg nem beszéltek róla. De azért mindenki igyekezett sötétedés előtt hazatérni, és bezárni ajtót- ablakot.

A gyakran leselkedő kíváncsi kölykök mesélték, hogy szürkületkor az elhagyott toronyszoba megelevenedik, kékes fények cikáznak benne, és fel- feltűnik a nagy macska, akinek deréktól felfelé emberteste van. Az ablakhoz lépve, hideg, sárga szemei késként fúródnak a sötétségbe, ilyenkor a kíváncsiskodók szorosan a földre lapulva, még a levegőt is visszatartják.
Érezni, hogy ezek a szemek mindent látnak. Távoli harangkongást hallani valahonnan a föld alól, hívők akadozó énekével, egyesek tömjén és elmúlásszagot is vélnek érezni.

Aztán virradatkor megszűnik minden, megjelenik az öregember a macskájával, és elindul- keresztülvágva a réten, az erdő felé.

Hogy mióta lakik ott a férfi, és ki lehet egyáltalán, azt titok övezte, megkérdezni, meg nem merte senki. Csak az öregek mesélték, hogy mindig ilyen szikár és öreg volt, nem változott a hosszú évek folyamán semmit. Emberemlékezet óta ugyanabban a ruhában járt, elnyűtt vackai alatt érezhető volt csontsovány alakja. Különös arca volt. Akárhogy megnézte valaki, sosem tudta megjegyezni, ahogy elfordította róla tekintetét, azonnal elfelejtette.

A pletyka szerint, holdfényes éjszakákon a temetőben sétált a macskájával, meg megállt egyik- másik sírnál, és a macska rárakta a hantra mellső lábait. A földhányás megnyílt, vöröses fény csapott ki belőle az éjszakába, és a halott, lassan kiemelkedett a gödörből. Az öreg az elhunyt feje fölé emelte a balját, mintha mondott is volna neki valamit. Az égnek csapta mindkét kezét, forgószél vágott ki a nyitott gödörből, teste izzani kezdett. Majd a kandúr mögéállt, és visszalökte a gödörbe, ami hang nélkül bezáródott. Csak a gonosz lelkeket háborgatta síri nyugalmukban, a hajdanvolt tisztességeseket nem zavarta.

Karácsony éjszakáján történt, hogy nagy fényesség áradt ki a toronyszoba ablakán. Előtte állt a félig embertestű macska, meg az öreg. Széttárt karokkal, égreemelt arccal, belőlük ömlött szerteszét az erős fény. Aztán kihunyt, és az ablak újra sötét lett.

A furcsa öreg férfit, és a macskáját, soha többé nem látta senki.

Angyali látogató


Már alig várta, hogy ágyba bújjon.
Az elmúlt hetekben fáradtabban kelt, mint feküdt.
Most vagy valami bajom van, vagy csupán megöregedtem- dohogta rezignáltan, ha az ember elmúlik hatvan, csak nyomasztó dolgok történnek vele.
A Géza is meghalt, nincs ki megugassa a kerítés előtt elhaladókat.
Bár a mondás szerint, akinek nincs kutyája, maga ugat este…
Hát azért még csak nem tartok ott…
Céklaszínű ábrázattal kotorászott négykézláb az ágy alatt, a papucsát keresve.
Érdekes- lihegte, a jobblábast azonnal meg szoktam találni, de a balt, azt soha.
Aztán az is előkerült, némi macskás por kíséretében.
Honnan a rohadt életbe kerül az ágy alá ennyi por- sóhajtotta, pedig takarítok, de úgylátszik hiába.
Egész nap, almozhatnám a lakást, akkor sem lenne eredménye

Lassan és nehézkesen felegyenesedett, és lehuppant az ágy szélére.
Miután kiszuszogta magát, átöltözött.
Belebújt sárga hálóingébe, minden alkalommal hangosan megjegyezte, hogy ez az irigység színe.
Hát, nem is vagyok kimondottan bőkezű - kuncogta, de nincs is miből, na meg mindenki le van sajnálva - ott ahol van.
Hanyatt dőlt- mint egy teli zsák, kinyújtotta lábait, elengedte magát, és behunyta szemeit.
Hát ez Isteni - gondolta kéjesen, ez a nap egyetlen csodálatos perce.
A falióra,- ami még nagyanyjáé volt,- unottan és következetesen kettyent, mint egy metronom, megnyugtató hangja végiglibbent a sötét szoba légterén, elzsibbasztva idegsejtjeit, érezte az álomba süppedés euforikus mámorát.

Huzat lebbent végig a szobán.
Mi a franc- gondolta, nem is nyitottam ablakot, honnan ez a levegő?
Fél szemét nyitotta ki, aztán mind a kettőt, mert az ágy magasított végén ült egy alak.
Hogy miket tudok összeálmodni- gondolta, pedig azt hittem még ébren vagyok.
Ébren is vagy- hallotta meg az ágya végéből jövő, kissé fátyolos hangot.
Ti emberek, ha megláttok engem, mindig azt hiszitek,- álmodtok.
Minden- nektek szokatlan elől álomba akartok menekülni.
Gyáva és fantáziátlan népség vagytok.
Csak azt tudjátok pánik nélkül elviselni, amiről eldöntitek, hogy létezik.
Te ki vagy?- kérdezte az öreg.
Nem mindegy az neked?- vihogott fel halk hangján a jövevény.
A kérdezősködés nem a hosszú élet titka.
Akkor Te, a halál angyala vagy- szólt az öreg.
Ne hidd, hogy meg vagyok ijedve, te egy elkényeztetett figura vagy, megszoktad, ha valaki meglát, hát összecsinálja magát.
Ugyan miért lennék én a halál angyala?- így a jövevény, mitől vagy te ilyen baromi tájékozott?
Szerintetek annak valami kasza, vagy kapa van a kezében, és ijesztő a képe.
Vagy valami nagy fekete színű kard van nála?
Az is van olyan barátságtalan, mint egy kasza.
Amint látod - bár elég sötét van itt a szobában, az én kezemben nincs semmi.
Hogy jöttél be ide, hiszen nincs nyitva semmi - kérdezte az öreg.
Hogyhogyhogy- röhögött a jelenés, én egy akkora résen is bemegyek bárhova, mint egy tűhegy.
Vagy, netán ha becsöngettem volna, az megnyugtatóbb?
Mit akadsz fel, ilyen jelentéktelen szamárságokon.
Inkább megkérdeznéd, hogy jól ülök é ezen a gerendán - vagy min, már elzsibbadt a fenekem.
Jól ülsz azon a gerendán?- kérdezte az öreg.
Köszönöm kérdésed, remekül.
Elmondanád, hogy mit keresel itt nálam?- így az öreg.
Hát keresni - éppen semmit, de a közeli sírkertben volt dolgom, és erre reptemben, gondoltam benézek, had kapj frászt.
De lassan megyek is tovább, még van ma éjjel némi dolgom.
Még látjuk egymást?- kérdezte az öreg.
Arra mérget vehetsz - válaszolt a jelenés.
De nem hozok megnyugtatásodra kaszát, mert a fene sem vesződik egy ekkora nagy szarral.
Repülés közben mindenbe beleakad, és csak dühöngeni fogok.
Bár ha akarod, egy rövid kardot kötök a derekamra, hogy tudj hova tenni.
Ha gondolod, ijesztgetni is foglak, hogy megfeleljek a rólam alkotott elképzeléseidnek.
Beszéd közben a jelenés, úgy hahotázott, majd hanyatt esett az ágyvégéről.
Hát, fura egy pasas vagy, azt meg kell hagyni- szólt, mihelyt levegőhöz jutott.
Most viszont hagylak aludni, mert dög fáradtan fogsz kelni reggel, és megint végigzsörtölődöd a napot.

A jelenés elhalványult, majd eloszlott az éjszaka sötétjében.
A vén falióra ismét ketyegni kezdett, hirdetve az idő múlását.
Az öregre úgy zuhant a nehéz álom, mint egy sziklafal.



Sercegő gyertyák

Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Cipőorra előtt hömpölygött a nagy víz, már régen elsodródott az a dinnyehéj…
 
Minden - észrevétlenül sustorogva, a könnyed örvényben elmerül, megszámlálhatatlan elmúlt élet sápadt arcai vibrálnak a habok között, homályos tekintetük keresték az övéit, amiben még volt némi fény. Még igen. Már nem lehet hátra sok, csukott szemekkel, érezte a víz sodrását, hűvös közönyét, miért is érdekelné bárkinek az elmúlt élete, aminek folyása állandó veszteséggel, és lemondással jár, ahogy múlik.

Persze ő is kreált tündérmeséket, hiteket, és egyéb mankókat, de ezek idővel kiszürkültek, elkorhadtak, és nem maradt más, mint a tények, azok pedig könyörtelenül színtelenek, és hidegek.
 
Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Két könyöke térdein pihent, arcát tenyerébe hajtva, gondolatban végigbarangolta elmúlt éveit.
Hosszú séta volt, tele emlékekkel, hangokkal, szagokkal és illatokkal.
Már évek óta, mint kívülálló szemlélődött a világban, egyre több dolgot nem értett, vagy ha igen, nem tudott velük egyetérteni.
Ez már egy másik világ  -mondogatta magának, az emberek, szokások, még az épületek is mások, mint amit ő megszokott.
Csak hallgatta a nagy víz monoton énekét, hallotta a habokból suttogó emlékek hangjait, hívó szavuk békébe ringatta fáradt lelkét.

Lassan szürkült a késő délután. A lenyugvó nap meleg fényei már alacsony szögből simították végig a hömpölygő vizet.
Aranyló színekben pompázott a folyó.
Az éjszaka bársony léptekkel ért a partra.
Leheletétől eltűnt a víz, egyre láthatatlanabbá váltak az üres lépcsők.