Lenn a folyónál

Mostan itten ülök a folyóparton egy nagy kövön. Egészen közel a vízhez. Cipőim, már zsombékos, sással és más növényekkel együtt, kicsit a vízbe érnek. Szúnyogok rajzanak fejem körül, rászállnak kezeimre is. Meg az arcomra. A hajamban is próbálkoznak, de belegabalyodnak a hajszálaimba, remélem ott döglenek meg.

Kicsit süt a nap, a sűrűsödő apró felhők el-eltakarják rövid időre. Enyhe szél is fúj, lomhán hintáztatja a nádat. Egy vékony bottal ütögetem a vizet, minden ütésemre spriccel egyet, jelezvén a találatot. Egy ilyen kis vesszővel nem nehéz egy ekkora vizet eltalálni. Nekem is mindig sikerül. Ha dúdolgatok egy dalt, és ennek ütemét dobolom a vízen, akkor értelme lesz a tevékenységemnek. Ha ütöm az ütemet, kiteljesedik énekem. A liliomok között ülő két béka nagyon figyel. Nem is gondoltam, hogy ezek az állatok muzikálisak.

Így ülve, a folyó igen szélesnek és nagynak tűnik. Lehet, hogy amit kicsinek lát az ember, az nem is kicsi, csak a perspektívád szöge rossz. A folyó nem vesz tudomást semmiről. Sem arról, hogy itt ülök, sem az ütögetésről. Nem néz az sem jobbra, sem balra, csak megy előre mint az ökör. Igaza van, ha megállna, vagy csak lassítana, árvíz lenne. Sem a halak, sem a piócák nem szoktak körülnézni. Az egyik túl alacsony hozzá, a másik meg a víz alatt él. A pióca, lehet hogy nem érdektelenségből, nem közönyből nem néz körül - mondjuk egy bokorra felmászva. Neki meggyőződése, hogy mindent lát, azt hiszi, ami körülötte van, az, az egész világ.

Lehet, hogy igaza van, mert a világ egy darabkája százmilliószor egymáshoz téve is csak a világ, és ha a lónak csak két mellső lábát látod, akkor is tudod mit nézel, mert tudod milyen a ló. Ha a lábat amit nézel megszorzod mondjuk ezerrel, akkor tudod, hogy ménes. Így ülve, át sem látok a túlsó partra. Ha egy tengerparton ülnék, ott sem látnék át. Tehát ugyan ezért az élményért, még el is kéne utaznom. Nagy marhaság lenne részemről.

A nagyság fogalma amúgy is szubjektív. A maximalizmus ölni is képes. Nem kell ész nélkül igényelni semmit, az mindig megbosszulja magát. Kicsinek és szerénynek, belátónak kell maradni, hogy élve maradhass. Aki sokat akar, az előbb-utóbb kiábrándul, és úgy viszont nem tud élni. Egy százlábú sem megy százszor gyorsabban, és eléldegél… Sem ő, sem a kétlábúak nem tudnak kirohanni a világból. Sem a sebesség, sem az akarat nem számít. Csoda sem. Nem örök a csoda sem. A semek teszik semlegessé az embert.

Hogy milyen hideg ez a kő amin ülök… Állhatnék rajta, de az meg kényelmetlen. Mindig van egy de, vagy ha. Ha felállok, nem fázom, de fárasztó. Ez átvitt értelemben vonatkozhat a vízre is, gondolom egy tó képes elülni magát. Ha meg folyik, akkor belefárad. Lassan egészen átázik a cipőm. Ez a zsombékos nem az életterem. A sásnak meg élettere. Nem vagyunk egyformák. Amit ő tud, azt én nem. Ő a kövön ülve pusztulna el. Nem is nőtt rá a kövekre. A sás nem bolond. Még egy növénynek is megvan a magához való esze. Ha valaminek sok esze van, nem tud élni. A butaság Isten adománya.

Én is eléggé buta vagyok, azért élek nyugodt lélekkel. Helyén van a lelki békém. A pszichém, ahogy a jobbak mondanák. Itt a parton, minden mindenhez tartozik. Csak én, az ember nem való vagyok ide. Státusom legfeljebb zavaró tényező. Felrúgva a minden egyensúlyát, átalakítunk, megszüntetünk, megbánjuk, és nem tudunk visszacsinálni semmit. Kártékony jelenlétünkre nincs hihető mentség. Épp előttem ugrott fel a vízből egy hal. Biztos, egy szitakötőt akart megfogni. Vízipókok futkároznak a nyugodt vízfelszínen. Leheletkönnyű élet. Kellemes lehet. Nincs szüksége csónakra, ha át akar kelni a vízen. Ennyivel már biztos több nálam.,Kissé lehangol, hogy nálam milyen könnyű többnek lenni. A másság jelenthet többséget is.

Itt ülök, és hallgatom a verebek zsivaját, az élő természet temérdek hangjait, és kívülálló-betolakodóként érzékelem, hogy élek. Nem gondolok senkire, még magamra sem, csak vagyok. Én, és a folyó, mi és a világ.