Az alku

Dr. Faustus minden idegszálában érezte, megöregedett. Kívül­állóként vizsgálgatta magát karszékében, vastag kockás plédbe csavart testét – bár égett a tűz kandallójában – folyamatosan rázta a hideg. Elhízott, meg­ereszkedett, görnyedt testét látva egy haldokló lárvát idézett.
Igen le volt hangolva, ami nem csoda, hiszen annyi mindent szeretett volna még elvégezni, annyi kellemes és izgalmas dolog maradt ki tanulmányai miatt életéből. Ahogy szálltak az évek, ész­re­vétlenül, hangtalanul, senki nem figyelmeztette arra, hogy elmegy a saját élete mellett.
Mert idővel megváltoznak az ember alkotta fontossági sorrendek. Túl a férfikor delelőjén felmerül a gyanú. Biztos, hogy a tudomány, a folytonos kísérletezés, az átolvasott éjszakák a lényeg ?
Ez az, ami figyelmet és önmegtartóztatást érdemel, hiszen a megismerés egyre bizonytalanabbá tesz, a lélek és az agy kétkedése előbb-utóbb az égig ér, eltávolít az emberektől, beléjük látsz és megrettensz. Megrémít vakságuk és önhitt közönyük, mérhetetlen elégedettségük a semmivel, és a ledér elítélendő örömök tengerében lubic­kolva múlik el életük anélkül, hogy akár egy karmolásnyi nyo­mot is hagytak volna maguk után.
Ahogy múlt élete, úgy eszmélt rá, hogy az ismeretlennel folytatott harca szélmalomharc, csak egyre nőtt az ismeretlen tömege, és mivégre áldozta életét egy leküzdhetetlen célnak? Hiába kutakodott sokasodó emlékei között, egyetlen átmulatott éjszaka, sem ledér hölgyek… semmit nem talált archívumában, ami gyarló emberre jellemző lehet.
Most meg itt ül fáradtan és betegen – ezzel fizetett a sors istenfélő hűségéért – a tiszta tudásért áldozta életét. Ez a rettenetes igazságtalanság lelke gyökeréig felbőszítette, csak úgy fojtogatta a keserűség. Legszívesebben ordított volna fájdalmában, de minden erejével türtőztette magát.
Ami a végsőkig elkeserítette, az az, hogy titokban belátta – ő a hibás. Mert emelt fővel elment a számára elérhető élet mellett – lenézve azt – uralni akarván a zabolázhatatlant, érteni a megérthetetlent, égi magasságokba emelkedni a szellem világában, elfelejtvén, ő csak ember.
Fátyolos tekintettel nézte a kandalló lángjait, a lobogás monoton táncát, ami mindaddig él, míg el nem hamvad. Minden tűznek és életnek ez a sorsa, alázattal tűrni és szolgálni, majd hamuvá válva elsodródni a szélben. Elsodródni a létezés állandó fergetegében, átadva a helyet a következő fáklyának.
Most már belátta, az emberi életnek van egy sorsvonala, egy forgatókönyve, ami nagyobb gondok nélkül élhető. Aki ezt fi­gyelmen kívül hagyja és saját elképzeléseit kergeti, hát megteheti, de súlyos árat fizet érte. Mert mindennek ára van. Valamit – valamiért.
Most érezte életében először, benyújtották neki a számlát. Sosem gondolta volna…
Kint, bágyadtan sütött a nap, erőtlen melege magával hozta a feltámadás biztos reményét, de tudta, nem neki. A húsvéti harangok nem neki szóltak.
Nagyon öregnek és magányosnak érezte magát.
– Úgy látszik, – morogta maga elé – közelít a vég, úgy kezdek ragaszkodni a hétköznapok silánynak tartott meglétéhez, én is mindent akarok, amit életem folyamán lenéztem, üresnek ítéltem meg, csókra, borra és énekre vágyom, nem akarok gondolni semmire, csak élni, élni, élni.
A távoli harangszó tiszta csengései tőrdöfésként hatoltak szívébe. Reszkető lábakkal elvánszorgott az ablakig. Az utcán nevető-vidám emberek jöttek és mentek. Éltek. Legszívesebben kitárta volna az ablakot, ömöljön fáradt arcába az élet, de nem merte, félt, hogy megfázik. Visszavánszorgott kipárnázott ülőhelyére, magára húzta a plédet.
Gondolatainak lázadásától kimerült, de félt elszunyókálni, nem volt biztos benne, ha megteszi, felébred-e még ezen a világon? Egész életét, minden igyekezetét hiábavalónak érezte. Nagyon megrázta a felismerés.
Ahogy magába roskadtan ült karszékében és há­lyogos szemeivel figyelte a kandalló lobogó lángjait, éles sercenésre-roppa­násra lett figyelmes. Vadul, magasra csaptak fel a lángok, füst és gőz keveredett a vöröslő lángnyelvek közé, egyre sűrűbben-terjedelmesebben kitöltve a kandalló tűzterét. A vastag füst lassan alakot öltött. A füst pászmái először homályos körvonalakká váltak, majd egyre erősebben, rajzosabban formálódott belőlük egy ember­alak. Mikor egészen láthatóvá vált, kilépett a tűztérből.
A harangok hangjai elenyésztek, a tűz pattogó ne­szei eltűntek, nem érzékelt mást, mint bénult csendet és erős szagot.
Egy magas, erőteljes férfialakot látott maga előtt, hosszú zöld köpenyben, bozontos hajjal, rövid körszakállal. Kezein bőrkesztyű feszült, jól formázva csontos-karomszerű ujjait.
A füstszagot árasztó jelenés barátságosan villantotta ki hófehér fogsorát, és bohókás meghajlással köszöntötte az alélt doktort.
– Tisztelettel üdvözöllek nemes és tudós férfiú – szólt behízelgő-mély hangján, és spanyol karlendítéssel ismét meghajolt. – Megéreztem lelked jogos háborgását, gondoltam, segítségedre lehetek fájdalmad ügyében – szólt, és leült a doktorral szemközti székre.
– Honnan is tudhatnád mindazt a fájdalmat, ami lelkemet öli? – mondta fáradt-halk hangon Faustus, aki még valójában fel sem fogta mi történt.
– Most tévedsz. – szólt a vendég, és mélyen a szemébe nézett. Tágra nyílt szemeiben, mint egy filmen, megjelentek Faustus életének eseményei. Sikerei és kudarcai, kísérleteivel és olvasmányaival eltöltött évtizedei. A már eltávozott szeretteinek és barátainak képei – minden eleven volt és valóságos.
Faustus döbbenten nézte élete filmjét, lassan ráeszmélve, nem akárki a vendég.
– Nem az volt a szándékom, hogy megijesszelek, csupán el akartam oszlatni benned a kételyt, miszerint nem tudom, miről is van benned szó. – mondta moso­lyogva az alak, és kényelmesen hátradőlt.
– Én segíteni jöttem hozzád, rajtam kívül erre nem lenne képes senki. Különös, hogy egy ilyen bölcs férfiú évtizedeken keresztül nem képes észrevenni, hogy rossz nyomon jár, holott olyan egyszerű és átlátható igazságról van szó, amit még egy tanulatlan halandó is ösztönösen észrevesz. Gondolom ez a tudás bosszúja, vagy inkább az ára. Mindig az igazságot keresitek, ami mindvégig az orrotok előtt lebeg, ti meg mögötte kutakodtok eszelős kitartással. Kérlek ne vedd rossznéven, de ezt a vakságot nem tudom megérteni.
Felállt, székét távolabb húzta az ablaktól. Zavarta a napsütés.
Faustus megkövülten ült, le sem bírta venni tekintetét az alak­ról.
– Most mindenki tisztel állítólagos tudásodért, – mondta a vendég, – de mit érsz vele? Na meg az egész életed ráment arra, hogy ezt az elismerést elérd. Jutalmadként itt ülsz, hallom fáradt-halkuló szívverésedet, látom homályosodó tekinteted. Magad vagy a búcsú. Nem akarok kellemetlenkedni neked, de ez egyenesen kiábrándító és van benne valami rémes. De nem tudom, miért is beszélek erről, hiszen tudom, hogy tudod, ezért is vagyok most itt. Előttem semmi nem titok. Te sem vagy az.
– Ki vagy te tulajdonképpen? – suttogta elhaló hangon az öreg­ember.
 – Hogy én ki vagyok? – nevetett a férfi. – Hát  hogy is mondjam – szólt. – Engem sokféleképpen hívtak már az elmúlt évszázadok folyamán. Ti sátánnak is mondtok, ami ellen semmi kifogásom, ami viszont mindig bosszantott, hogy gonosznak hisztek. Hidd el, bölcs férfiú, nagyon sokan vannak köztetek, akiktől én tanulhatnék gonoszságot. Sokkal egyenesebb jellem vagyok, mint ti, a teremtés állítólagos koronái. Mert engem a következetes igazság érdekel, ti pedig úgy csűritek-csavarjátok ezt a fogalmat ahogy nektek pillanatnyilag a legelőnyösebb. De hogy miért van ez így… ez már nem az én asztalom.
A szobaajtó kinyílott, a szolgáló lépett be rajta, tálcán hozva a tudós orvosságait.
Faustus megdermedt az ijedtségtől, de a vendég nevetve nyug­tatta meg.
– Ne ijedezz! – mondta. – Rajtad kívül nem lát és nem hall senki. Nem vagy kitéve kínos magyarázkodásnak.
A szolgáló nem is vett észre semmit. Letette tálcáját a fotel melletti kis asztalkára, megigazgatta az öregúr párnáját és takaróját, majd kiment a szobából.
– Na ugye, megmondtam. – kuncogott a sátán. – Amit én mondok vagy ígérek, arra bátran mérget vehetsz. – szólt, majd ültéből felállva fel és alá kezdett sétálni a szobában. – Úgy nézel ki, mint aki fázik. – szólt. kritikus szemmel végignézve a doktoron, majd a kandalló felé intett, és hatalmasan fellobbant a tűz.
– Na igen. – folytatta monológját. – Te azért tudtál okos lenni egész életedben, mert buta vagy. Képtelen voltál áthágni saját korlátaidon, amiket nagy műgonddal te eszkábáltál össze magadnak, saját életed megkeserítésére. Így jár a mohó, aki nem elégszik meg a meglévőivel. Ezért most sem felháborodni, sem megsértődni, vagy meglepődni nincs jogod. Edd meg amit főztél – azt hi­szem így szoktátok mondani másoknak. Hát most magadnak mondd.
– Ha jól értem burkolt célzásaidat, – szólt a beteg, – azt akarod mondani, te tudsz rajtam segíteni?
– Én? – hökkent meg a sátán. Hát már mitől ne tudnék? Hatalmam korlátlan, felér Istenével. Nem tudsz olyat kitalálni, ami nekem gondot okozhatna. A te problémád csak neked az, jól néznék ki, ha nekem is az lenne.
– Hogy gondolod megoldani? – így Faustus.
– Hajlandó vagyok egy megállapodást kötni veled, ha úgy tet­szik egy üzletet. – Vissza­sétált székéhez és ráéerősen elhelyezkedett.
– Én visszaadom fiatalságodat, mindenben részed és sikered lesz, amit életed folyamán elutasítottál. Szép leszel, fiatal, erős, sikeres. Megígérhetem, nem lesz okod panaszra.
– Ez csodálatos lenne! – élénkült fel a doktor, és hosszú idő óta először kihúzta magát ültében. – Mit kérsz ezért cserébe, mert nem hiszem, hogy szívjóságból teszed ha teszed ?
– Persze, hogy nem csinálom meg ingyen. Én nem vagyok kétszínű mint ti. Én hosszú és sikeres életet adok neked, a végén pedig nekem adod a lelkedet.
A beteg kissé megszeppent, de nem bírt ellenállni az ajánlatnak.
– Rendben van. – szólt, érezve visszatérő erejét, bőre kisimult, haja újra hollófeketén ragyogott, majd szétvetette valami, amit nagyon régen nem érzett.
A jelenés felállt, és kezet nyújtott a doktornak.
– Na végre, megjött az eszed. – szólt mosolyogva.
Faustus érezte a csontkéz kemény szorítását.
A sátán udvariasan meghajolt az immár ragyogóan fiatal férfi előtt, majd hátralépett, és elnyelték a kandalló felörvénylő lángjai.
Dr. Faustus az ablakhoz lépett, szélesre tárta szárnyait – ömöljön be a szellőzetlen szobába a friss tavasz.
A harangok vidáman hirdették az élet egyedülálló szépségét, ő hatalmasan szívta be az üde levegőt, az élet csodáját és boldogságát.
(Késöbb persze sok kő repült felé. Az emberek irigyek és sértődöttek, mert ők nem kaptak ajánlatot, eleve a reményre vannak kárhoztatva, ami a valós té­nyekhez képest sovány vigasz.)

Fülledt gondolatok

Hogy mivé válik az ember ebben a fojtogató katakombában. Torokszorító fülledtség, félhomály, a folyosók boltíves sziklafalairól csöpögő poshadt víz, sehol egy ajtó, csak az egymásba nyíló alagutak áttekinthetetlen rengetege.
Fel-felsejlő árnyak suhannak végig a benyílókban, képzeletbeli huzatot vonva maguk után, akár lebomlott szemfedők, felkavarva a láthatatlan port.
Az állandóság sétálgat a kilátástalansággal a hosszú folyosókon, a halk fényben megcsillannak a vizes kőfalak, nehéz sóhajokat vélsz felfedezni a katakomba mélységeiből, ólomnehéz görgésük súrolja a sziklákat.
Csak mész előre, nem mersz megállni, mert érzed, az a halál, ami láthatatlanul kísér és vár. Már nem érzed a lábaidat, a zsibbadt bénultság lassan kúszik fel testeden, csak agyadat ne érje el, gondolod félve. Bár tudod, itt félni sincs miért, csak az fél, akinek vannak reményei, a hátha, mégis, tán csoda történik, meg ilyesmik, de ezek a fogalmak és vágyak itt már ismeretlenek.
Ez tűnik az utolsó útnak, innen már nem vezet sehova és semerre, ez már a történet vége, a nagy összefoglalás, itt már minden csak volt.
Te vagy az, aki még van, – de meddig és miért? Botor kérdéseiddel siket füleket ostromolsz, ez csak neked kérdés, nincs aki válaszoljon.
Már nem emlékszel, hogy voltál-e egyáltalán, csak reméled, hogy vagy, az sem biztos, hogy vagy még, mert az egész egy vészterhes délibáb, káprázat a sziklafalak szűk egén. Botladozol, felbuksz de felállsz, alig emeled két lábadat, de érzed, menni kell. Amíg mész, addig élsz, magad vagy a tompa fájdalom és sértettség.
Már nem firtatod az élet értelmét, meg miért is kellene, hogy legyen neki? Tulajdonképpen az sem biztos, hogy még élsz. Tévedtél már nagyobbat is, mégsem dőlt össze a világ. A világ közel sem dőlékeny, pláne nem tőled, ezt gondolni otromba nagyképűség lenne.
A világ az egy dolog, te meg egy másik vagy, egy nagyon kis valami, amit nem jegyeznek sehol. Talán ennek köszönheted, hogy eddig is voltál.
Itt, a katakombákban biztosan rengetegen bolyonganak, csak mindenki egy másik síkon, nem találkozhatsz senki­vel közülük. Ha néha mégis hallani vélsz valamit, az feltehetően szigetelési hibából adódik.
Mert senki és semmi nem hibátlan, mindig becsúszhat egy apró zavar, ami még szerencsét is hozhat. Legfeljebb ehhez hasonló reményeid lehetnek, amik igen halványak, de akkor is vannak. Ha semmi nincs, akkor a villanásnyi esélyek is felértékelődnek.
Nem szabad semmire sem legyinteni, bár ha teszed, nem szól érte senki. Akár mindkét kezeddel hadonászhatsz, még csúnyaságokat is mutogathatsz velük, csak az a baj, hogy nem tudod, merre és kinek.
Ha peched van, a közismert karlengetés elindul a félhomályban, nekicsapódik a falaknak, céltalanul szálldos a semmiben, visszatér, mint egy bumeráng, aztán élvezheted a következményeit. Ekkora hülye még te sem lehetsz. Bár senki nem tökéletes, talán még te sem, de ezt a lehetőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Gondolataid már csak pislákolnak a fejedben, mint halotti mécsek, összevissza gondolsz és hiszegetsz nagy magányodban, semmiben nem vagy biztos, még abban sem, hogy itt rogyadozol az alagutakban, és kijáratnak remélsz minden beszájadzást.
Nem emlékszel, volt-e csomagod, vagy csak úgy zsebre tett kézzel keveredtél bele ebbe a lehetetlen alagútrendszerbe, mert a kíváncsiságod még a butaságodnál is nagyobb, aztán a feltámasztott helyzeteddel nem tudsz mit kezdeni, és csak magadat hibáztathatod.
Már érzed, lehet olyan, aki nem él, és azt hiszi, él, és fordítva. Magadat nem tudod és nem mered sehova sorolni, csak reménykedsz, ami legalább nem kerül pénzbe.
Különös, hogy mindent árulnak pénzért, szerelmet, rangot, diplomát, – de reményt soha. Az vagy van, vagy nincs. Csak azért nem gondoltál erre idáig, mert nem voltál bajban, de ha gond van, akkor viszont szükség lenne rá, viszont ha a békeidődben nem gyűjtöttél, akkor a szarban nincs. Mert lásd be, jókora slamasztikában vagy, jószerivel ki sem látszol alóla, felülnézetből csak egy kis púpnak tűnsz, ami eléggé ledegradáló.
Most már késő a mea culpa, egyenesen nevetséges, jó is, hogy senki sem lát. Akkor kellett volna minderre gondolni, amikor még volt rá mód, de nem tetted, mert minden marhasággal foglalkoztál, csak a lényeggel nem. Ez most megbosszulja magát, de ha már így történt, legalább próbálj jó pofát vágni hozzá.
Szerencse, hogy nem látod magadat, úgy vánszorogsz mintha kétszáz éves lennél, egy blama, de mindegy. Ezt tudod nyújtani, ennyi maradt belőled az út végére.
Most már kezded belátni, a katakombák végtelenek, addig mész, míg elfogysz, lassan és nehézkesen, mert sokkal nehezebb kifingani, mint gondolod, és neked sem fog sikerülni egyből, ezt garantálom. Szánalmas kis büdösbogár vagy, ugyan régen sem voltál más, csak nem figyeltél oda.
Most már bezzeg figyelnél mindenre, de már nincs értelme. Vigasztaljon az igazság, hogy sosem volt jelentősége. Ha odafigyelsz, ha nem, akkor is az van, ami van, a fenét sem érdekelte soha, hogy te mit gondolsz, vagy mire nem figyelsz.
Kedves tőled, hogy ennyire sajnálod magadat, egészen meg vagy rendülve attól, hogy milyen helyzetbe kerültél, de legyünk őszinték, ugyan mire számítottál? Napsütötte dombokra, angyalkákra és madárdalra, kaviárra és fehérruhás szüzekre, akik átcsókolnak abba a másba? Mert ha ilyesmik jártak a fejedben, akkor te egyenesen infantilis vagy.
Vedd megtiszteltetésnek, ha a Párkák megkeresnek, és hajlandók kezükbe venni azt a vacak életfonaladat! De ne vedd biztosra a találkozást, mert a magadfajta fonalból annyi van, hogy szerencsétlenek lassan nem tudják, hova a fenébe gombolyítsák.
Most bezzeg olyan elesett és védtelen vagy, hogy még egy kőszívű bérgyilkos is sírva fakadna látásodkor.
Látod, látod. Mindent akartál, de egyszerre, és akkora gubanc lett belőle, hogy ki sem látszol alóla. Te soha nem is voltál tökéletes, vagy legalább elviselhető, miért lennél pont most?
Hogy nehéz önmagadat a bajban elviselni? Ha ez megnyugtat, más is így van ezzel. Miért lenne pont neked ez fenékig lószar. Ettél, ittál, utódlottál egész életedben, azt hitted, miattad süt a nap, te vagy a világ közepe, – csak elfelejtetted, hogy ez a véleményed csak a te világodra érvényes, amit rajtad kívül nem jegyez senki.
Egymás hibáit, de főként másokét nyilván szoktuk tartani, mert magunk felé tele a lelkünk elnézéssel, amelyből mások baklövéseire már nem jut. A jótetteket tartsák nyilván az égiek, nekünk elég nyilvántartani a másik oldalt.
Meg aztán, ha jó vagy, ha rossz, mindenképpen a katakombákban kötsz ki. Itt bőven jut idő az önmarcangolásra, aminek már megint semmi értelme, mert elkéstél vele. Te mindig elkésel, aztán meg vagy sértve, hogy nem akceptálják.
Jó, tudom. A részvétel a fontos, nem a pontosság. De miután egyik sem fontos igazán, így mindkettő az, és változatlanul nem te döntöd el, hogy a késés hiba-e vagy mellőzhető részletkérdés.
Most, hogy valószínűleg jön a „főnéni”, most különös módon minden eszedbe jut, aminek már régen tudatában kellett volna, hogy légy.
Mindezek ismeretében, ahogy elnézlek itt a folyosón, rohadt helyzetben vagy, ezen nem is tudnék szépíteni, na meg meg sem érdemelnéd. Te igazán nem is érdemelsz semmit, mert nem voltál elég rossz, hogy büntetést érdemelj, de elég jó sem, hogy jutalom övezhesse nyavalyás homlokodat.
Ezt a fajtát mindenütt utálják, mert nincs kategóriája, egyik dobozba sem sorolható. Csak adminisztratív bonyodalmakat okozol, aminek egyáltalán nem örülnek az illetékesek. Mindig is ilyen voltál, kilógtál a sorból, most viszont nem a bot jött, hanem a kasza, és egy fejjel rövidebb lettél.
Gyerekkorodban, anyád szülinapjára, a Mészáros utcai antikváriumban vettél egy díszes, régi kiadású kötetet, kis vacak volt, négy forintért, a címe: „A fejetlen barát”. Mintha megérezted volna saját végjátékodat, rád illett a cím, csak gyerekként erre miért is gondoltál volna.
Mi ez a „volna”, ez az egész életedet végigkísérte, rengetegszer felbukkant az elmúlt idődben, és most jó kis zavart okoz. De ezzel – gondolom – nem vagy egyedül, az egész élet volná­kból áll, meg leszekből, és talánokból. Időnként nagyon fárasztó tud lenni, de senki nem mondta, hogy nem lesz az. Hazug és álnok dolog lenne, ha most úgy csinálnál, mint aki meg van lepve. Jobb, ha te nem lepődsz meg semmin, mert még hülyének is fogsz tűnni, amire ezek után nem hiszem, hogy szükséged van.
Nem tudom, mire van pillanatnyilag szükséged, talán valamire, ami megért, csak téged nem lehet hogy megérteni, ami a te olvasatodban öreg hiba.
De itt, lenn a mélységben, ahol nincs fény és árnyék, megváltoznak a helyzetmegítélések, módosulnak a fontossági sorrendek, annyiban legalább is, hogy nincsenek. Ez a realitások katakombája, itt beláthatod, nem léteznek sorrendek, csak élet létezik és halál, és ahogy a dolog kinéz, neked az utóbbi.
Most persze rövidnek tűnik, ami mögötted van, de az a hibahalmaz, amit elkövettél, annak igen hosszú volt. Bőven akadt időd idétlenkedni, nem kellett időhiány miatt elkapkodni dolgaidat. Nem is tetted.
Látod, te is produkáltál valamit, ami elismerésre méltó. Te voltál a „Nagy tévedő”, aki csalódott benned, az hazudik. Ilyen megközelítésben igen megbízható vagy. Persze néha voltak sikereid, vak tyúk is talál szemet, de nem vitted túlzásba. Na meg miért is tetted volna. Ha megcsinálod időben, most nem itt lennél?
Hát dehogynem.
Nincs hol másutt lenni. Ez a létezők múló gyakorlatának rendje, nincs apelláta, a folyosók mindenkit várnak, nagy békével és türelemmel.
Gondolom, idővel egyre áttetszőbb leszel és valószínűtlen, aztán ködszerű, és leülepedsz a sziklafalakon, te is onnan fogsz csöpögni, és ott fogsz fényleni, mint a többiek, és már nem lesz arcod és gondolataid, pusztán alkotórésze leszel a mindenségnek, amiből jöttél, és amiben eltűnsz. Megszűnsz fontoskodó mechanizmus lenni, és akkor leszel a helyeden.
Addig meg emelt fővel totyogjál végtelen utadon, mert ez is az élethez tartozik, ami olyan, amilyen, de van. Borús gondolataid helyett inkább nézegesd a falfirkákat, vannak köztük jól kivehető halformák, meg mindenféle arámi szövegek, amiket ha nem is tudsz értelmezni, de mint képek látványosak. Neked csak a szövegek utolsó szava érthető, az „Ámen”, ennyi az arámi nyelvtudásod, ami a semminél egy szóval biztos több. Ezek a rajzok és szövegek neked szólnak, aki olvasni próbálod őket, és ahogy áttetszővé válsz, úgy kezded majd az értelmüket is felfogni.
Mert az itt bujkáló, üldözött emberek szólnak a mondatokból hosszú évszázadok távolából, mesélik neked az akkor történteket, hallani véled a katonák vértjeinek csörömpölését, a kiáltozásokat, az  oroszlánok dühödt ordítását. A közönség eufórikus őrjöngését, mert a vérszag mindenkit megőrjít, boldogok, hogy nem ők vannak az arénában, nem akarnak gondolni rá, hogy nekik is egyszer menni kell, bár tudják, hogy nagyon könnyű oda lekerülni, de nem kívánnak erre gondolni. Most ők a nézők, a mások halálának nézői, és ez nekik elég.
A rengeteg egymásba olvadt, kihűlt lábnyomon lépdelsz, ha figyelsz, meg tudod különböztetni őket egymástól. Kicsik, nagyok, bizonytalanok és határozottak, ki milyen volt hajdani életének utolsó napjaiban.
A távoli üzenetek neked szólnak, neked, aki itt csoszogsz, és be vagy csinálva, pedig távozásodat nem kíséri oroszlánüvöltés. Te, az elpuhult utókor, aki csak akkor vitéz, ha a másiknál nincs fegyver, és győzelmi mámorodban erről az apró részletről megfeledkezel.
A ma eltorzult jelentésrendszerében mást jelent a tartás, a hősiesség és becsület. Ma mindenek helyett a puhányság, a ravasz rosszindulat járja. Hű az anyját! Ha belegondolsz, ez egy óriási szégyen, egy blama, de hogy nincs miért dicsekedni, ez a minimum. Ma remekül elvagyunk a műanyag hősök és műanyag oroszlánok dzsungelében, senki nem vesz észre semmit, mert minden művi, nincs mihez hasonlítani. Ezt a poshadt melegvizes brűgölőt megszokva önfeledten lubickolunk, tudván, hogy derékig sem ér, nincs mitől tartani.
Aztán egyszerre itt terem a katakomba, a maga racionalitásával és valódi oroszlánjaival, igazi sziklafalaival, és véges voltával, és akkor jön a nagy össznépi beszarás, a kései bűnbánat, amivel mindenki elmehet a büdös francba, mert késő, és mindenhez késő.
Itt nincsenek egyenlőbbek az egyenlők között, nincs protekció, vesztegetés, itt semmi sincs, ami kicsit is könnyebbé tesz dolgokat, itt vállalni kell mindazt, ami jön. Aztán jön is, ne aggódj, ezt nem lehet megúszni még neked sem, aki mindig  nagy megúszóművész voltál. És ahogy elnézlek, már tényleg csak voltál.
Én tudom, hogy miként megy ez, de nem súgok neked, mert miért kivételezzek veled? Csak drukkolj és reszkess, mert megérdemled. A katakomba jóindulatát ki kell érdemelni, te nem tettél ennek érdekében semmit. Ezek után nem is tudom, miféle megkülönböztetett bánásmódot remélsz, hiszen más sem kap semmi ilyesmit. Te sem vagy más, mint a többi, legfeljebb e tévhitben ringatod magad, de ne dőlj be, szó sincs semmi ilyesmiről.
Te csak a nagy játszmának egy leütött parasztja vagy, és nem a bástya. A tábla mellett fekszel az asztalon, a tábla és a föld között, vagy is, meg nem is vagy, csak látszol még, mint a marcipánmalac a megevés előtti pillanataiban.
De ez a katakomba egy varázslatos hely, itt még te is kijózanodsz, ez számodra az egyik büntetés. Ne félj, majd jön a többi is. Mert mindenki kapja, amit érdemel, és most mosolyogj meg legyintgess, mert innen szép veszíteni, és ha vagy olyan, akinek tartottad magad, akkor teszed, amit mondok.
A magadfajta papundekli hősöktől meg tudok veszni. Rimánkodtok egy kis vigaszért, holott a külvilágban észre sem vettetek. Hát ha már így alakult, most sem kell engem észrevenni. Most is csak magaddal foglalkozz, ehhez vagy szokva, ne akarj most változtatni, mert sem időd, sem energiád nem maradt. Kit akarsz elkápráztatni bűnbánó melldöngetéseddel?
Ha messziről néznéd magadat, inkább hasonlítasz egy hisztériás gorillához, mint magába roskadt emberhez. Jobb, ha abbahagyod, mert még szánalmasan nevetségessé is teszed magad. Próbálj másra gondolni, valami szép dologra, ami oldhatja feszültségedet, mert már kezdesz átlátszóvá válni, egyre fogy az időd.
Igaz, egész életed nem volt elég arra, hogy ésszerű programot teremts magadnak, most meg még időd sem maradt. Hát mit mondjak, nem irigyellek.
Te sem hitted el a katakomba létét, azt hitted, gyerekeknek kitalált rossz mese. Tévedtél, és most fizetsz. Talán még maradt annyi tisztesség benned, hogy belásd, te hibáztál.
Ha körülnézel, erősödött a vízcsöpögés a falakról, és feltámadt egy egyre erősödő fuvallat, ami nem éppen rózsaillatú. Tested kezd homályos és szakadozott lenni, tekinteted megtört és kifejezéstelen.
Ahogy így elnézlek, meglehetősen visszataszító lettél. De ez már így szokott lenni, te sem vagy kivétel.
Egyre sötétebb van, megjelentek a fehér ködök, feléledt a katakomba. Már alig látszol, elringat az időtlenség, kisimultak lelked ráncai, és lassan felgyöngyözöl a falra.

Márvány utcai hétköznapok


Nagyapám, Szűcs György emlékére

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan fehér szárnyuk van. Köröznek az arcod, fejed felett, örökké érzed szelüknek hűvös emlékét, még akkor is, mikor már messze a távolban repülnek, és feloldódnak a csillagokban.

Anyai nagyszüleim a Márvány utcában laktak. Az utca, a házak szinte nem változtak semmit, csak eltűntek az emberek. Na nem mindenki, csak azok, akiket gyerekként ismertem.
Néha ott járok házai között, ilyenkor rám lehelnek a félhomályos kapualjaik, dohos-hűvös leheletük  semmivel nem téveszthető össze. Mindenhonnan integet egy hirtelen felbukkanó emlék, ami csak hozzám szól, rajtam kívül nem érzi, és nem látja senki.
Ahogy elhaladok az üzlethelyiségek mellett, szinte látom a Flink hentest, akinek mindig megbámultam hosszú, háncsfonatú hússzállító szatyrát, látom a kocsmát a sarkon, ami most étkezőhely, látom a Sipos úr suszteráját, függönnyel volt leválasztva a műhely a lakórésztől.
Rám köszön a múlt. A szabóság, a pocakos Iván bácsival az ajtóban, amint botjára támaszkodva beszélget nagyapámmal. Jó barátok voltak. Minden hétfőn, az „Iparos vasárnapon”, együtt ültek átellenben a Kisrablóban, ebédig söröztek, persze igen mértéktartóan.
Aztán a Kuncze cukrászda következett a sorban. Kunczéné panaszkodott nagyanyámnak, hogy az új inasgyerek képtelen megutálni az édességet, hetek óta nyakló nélkül zabál. Ha így megy tovább, kénytelenek lesznek elküldeni.
Az Ugocsa mozi! Sokszor törte a fenekemet kényelmetlen faszékeivel.
A Kaszás néni drogériája! Az üzlet a 44-ben, a kapu mellett volt, de itt a házban volt a lakása is, az első emeleten. Vastag asszonyság, elképesztően görbe lábakkal. Ma sem értem, hogy volt képes menni velük. Talán kaszáspókra emlékeztető megjelenése és modora miatt féltünk tőle.
 A Márvány utca 44 ma is olyan, mint régen. Körfolyosói egy tégla alakú keramitkockás udvarra néznek, középen pár jellegtelen, igénytelen cserepes növénnyel, meg az elmaradhatatlan porolóval.
Nagyszüleim az első emelet baloldali három lakás közül a középsőben laktak. Mellettük a Prokop Puliék – olyan egykorúak lehettünk – bátyja és nővére, a Panni sokkal idősebb volt, mint mi.
A másik szomszéd egy asszony volt a lófejű lányával. Nekünk már ő is néni volt, mert volt egy gyereke. Kmettiéknek hívták őket.
Majd a Balogh Pityuék következtek. Apja, a Balogh bácsi teherautósofőr volt. Akkora kosz volt náluk, hogy még most is emlékszem a szagára. Pityunak még élt a vén nagyapja. A Pityu egyszer rondán elvágta a kezét, és hülye nagyapja tanácsára behintette sóval. Ma is hallom az üvöltését.
Velünk szemben, a másodikon, a sarokban lakott egy öreg katonaorvos. Mindig első háborús zubbonyban és sapkában ült a folyosón, napoztatta két meztelen lábát, amik ijesztően dagadtak és vörösek voltak.
Vele egyvonalban laktak a Pettenkofferék, koffernek hívtuk a lányukat. Már nincs előttem az arca.
A negyediken laktak a Robiék. Pár évvel idősebb volt nálam, és olyan klassz német játékai voltak, hogy egészen bele voltam gárgyulva. Légvédelmi ágyúk, tankok, és autók – gumikerekeikkel, mozgó alkatrészeikkel olyan tökéletes makettjei voltak az igaziaknak, hogy száz év múltán sem fogom elfelejteni. Meg voltam őrülve, ha játszhattam velük.
A háborús időkről is maradtak emlékeim.
Még ma is megvan az az ólomkristály vázácska, amit az udvarunkban ácsorgó orosz katona nézegetett, forgatva ujjai között, és készült földhöz vágni. Én meg odamentem és elkértem tőle. Rám nézett, aztán kezembe nyomta. Arra emlékszem, ha orosz katona keveredett udvarunkba, minden lakó eltűnt. Engem is lehordtak vázástól, hogy mit mászkálok közöttük.
Az oroszoknak az utcánkban volt valami pékségük vagy kenyér­le­raka­tuk, rendszeresen jöttek teherkocsival, szállították a kenyereket. Mi, kölykök többen odaálltunk, és kiabáltunk: „Kleba- kleba”. Mindig volt a platón rakodó katonák között valaki, aki – ha a tiszt nem figyelt oda, – ledobott nekünk egy-két kocka alakú kenyeret, és intett, tűnjünk el. Eltűntünk.
Mesélték, hogy a Hertelendi utcában volt egy pince, – még halványan emlékszem is, melyik házban, – ahol német és magyar katonák húzták meg magukat szép számban. Az oroszok elállták a feljáratát, a bent rekedtek meg – nem volt mit tenni – megadták magukat. Ahogy jöttek fel feltartott kézzel, a magyarokat félreállították, a németeket lelőtték. Mérhetetlenül gyűlölték őket.
A házmester a földszinten székelt. Egyetlen fiukat Völgyi Gabinak hívták. Valamivel idősebb lehetett nálam. Barátaival a közeli grundon játszottak egy talált kézigránáttal, ami felrobbant.
Az udvar közepén ravatalozták fel, ma is emlékszem megdöbbenésemre, meg a barna koporsóra.
Szülei nem is tudták kiheverni egyetlen fiuk elvesztését, rövidesen el is költöztek a házból.
Húsvétkor végigjártuk a lakásokat locsolási szándékkal. Én ilyenkor rémesen feszengtem, de a többiekkel valahogy mégis elgurultam.
A földszinten lakott egy egyedülálló középkorú asszony, oda szerettünk menni, mert csokit adott szolgáltatásainkért, ami akkor bizony nagy dolognak számított.
Na és micsoda élmény volt a Nagyinál fürödni!
Vörösréz fürdőhenger, négy vaslábon álló jókora káddal. A hengert fürdés előtt fával kellett befűteni. Felejthetetlen, milyen hatalmas, de mégis  barátságos hőség sugárzott belőle és töltötte be ilyenkor a fürdőszobát.
Nem hogy fürödni, de fetrengeni is tudtam, akkora volt a kád. Nagymamának minden alkalommal úgy kellett kiimádkoznia engem a habokból. Kifelé kászálódva reméltem, találok a konyhakredencben mazsolás foszlóskalácsot, vagy töpörtyűs pogácsát. Hálistennek, sosem csalatkoztam ebbéli reményemben.
Nagyapám bordó anyaggal kárpitozott fotelja...
Búsulónak hívtuk, mert ebéd után beült az újsággal, és elaludt. Ha túl volt a búsuláson, gyakran az ölébe mászhattam, és hallgattam első háborús élményeit. Annyira belelovalta magát emlékeibe, hogy a „Muszkákról” villogó szemekkel, vicsorogva harsogott. Doberdó, Isonzó... múlhatatlan nyomot hasítottak belé.
Végigélte az „Őszirózsás Forradalmat”, a Lenin fiúk garázdálkodásait, a szellemi sötétség és vandalizmus terrorját, a „Komenisták” túlkapásait. Mérhetetlen gyűlölet és harag lángolt benne, mai fejemmel úgy gondolom, torkig lehetett az embertársakkal.
Nagypapa nem volt egy daliás termet. Alacsony ember volt, kis pocakkal. Könnyen méregbe gurult. Tartott is  mindenki a haragjától, mondják, én voltam az egyetlen ember a világon, akit szeretett. Én is szerettem.
Emlékszem egy tavaszi vasárnapra, mikor barátja, Iván bácsi, a szabó kíséretében haragos arccal megjelent Krisztinai lakásunkban – karján egy nekem szánt tavaszi kabáttal – és rámordult anyámra: – Nem vettétek még észre, hogy a gyereknek nincs tavaszi kabátja?
Az ő révén jutottam első ródlimhoz is.
A nagyi előszobájában volt egy hímzett kép. Nem lehetett nagyobb 25- 30 centiméternél. Keretben volt, üveg alatt. Fekete, fényes alapon égővörös fonallal kivarrt ördögfejet ábrázolt. Egészen Salvador Dali stílusában tervezték, – bár akkor még hírét sem hallottam Dalinak. Nem volt ördögportré a szó klasszikus értelmében, mégis látszott rajta, hogy ördög. Nagy hatással volt rám a kép. Mindig meg kellett állnom jártamban, hogy jól megvizsgáljam. Volt benne valami borzongató és megfejthetetlen.
Ma sem tudom mi volt az, ami megragadott benne, és azt sem tudom, később hova került ez a kép. Biztosan visszament a pokolba.
Emlékszem, egyszer nagy ribillió volt, mert a szomszéd Kmettiné bevert a falba egy bazi nagy szöget, ami a mi előszobafalunkon jött ki. Kmettinének nem sok érzéke lehetett a szögbeveréshez. A nagy szög olyan hosszan lógott ki nálunk, jókora tenyérnyi darabon lelökve a vakolatot, hogy akár egy kabátot is rá lehetett volna akasztani. Hiába gipszelték vissza a vakolathiányt, halványzöld falunkon továbbra is ott éktelenkedett a fehér folt. Nagymama nagyon zokon vette a szomszédasszony e megmozdulását, ma már azt hiszem, többek között azért is, mert nem szerette Kmettinét. Bár amilyen rendszerető volt, ezt nem csak egy haragosától, de akárkitől rossznéven vette volna.
A Hertelendi utca sarkán volt egy bicikliműszerész, a Strébli. Kerékpárt lehetett nála bérelni, egy órára öt forintért. Ahogy mai fejemmel visszaemlékszem, csontig lekopaszított gépek voltak, de azért lehetett velük bringázni. Ha sikerült pénzt szereznem, azonnal mentem a Stréblihez.
Egy alkalommal a Hertelendiben bravúroztam egy kölcsönbiciklivel, és akkorát estem, mint egy ház. Förtelmesen néztem ki, miután a kőzúzalékkal felszórt úttesten megállapodtam. Rövidnadrágos lábaimon kevés bőr maradt, vastagon bevont a szürke por, orrom is vérzett. Ijedtemben még bőgni is elfelejtettem.
Valahogy bevánszorogtam nagyszüleim mosó és vegytisztító üzemébe. A mángorlóban azonnal leállt a munka, rohantak nagyapámért az első helyiségbe, eközben az asszonyok megpróbáltak legalább a felismerhetőségig megpucolni. Rohadtul éreztem magam.
A régmúltból úgy jönnek elő az emlékek, benyomások, fájdalmak, örömök, hogy nem tudom higgadt, logikus sorrendbe kényszeríteni őket. Kavarogva törnek fel emlékezetem félig betemetődött kútjából, és mindegyik egyszerre akar szóhoz jutni.
Egyszer nagyapámmal mentünk haza valahonnan. Ő pár méterrel előttem haladt a járdán. Az alsó Márvány utca járdáját a vasút oldalán akkor még bazaltkövek burkolták. Én csökkent értelmű gyerekként viselkedve azzal szórakoztam, hogy minden ötödik lépésnél leköptem az előttem fekvőt bazaltkockát.
Egy velem szemben jövő öregúr – felháborodva gusztustalan viselkedésemen – botjával fenyegetve nagy hangon zsémbelődni  kezdett. Nagypapa erre megpördült, és védelmemre kelve majdnem felöklelte az öregembert. Nem tudta ugyan, miről van szó, csak azt látta, hogy bajban vagyok.
Sok évig szégyenkeztem, mikor ez a kalandom eszembe jutott, még máig sem sikerült elfelejtenem baromkodásomat. Az azóta eltelt tengernyi év alatt biztosan követtem el sokkal súlyosabb hülyeségeket is, de ez a történet mélyen bennem maradt.
Gyermekkorom helyszínei közül számomra az egyik legfontosabb nagyszüleim mosó­- és vegytisztító üzeme volt. Nagyapám üzemében, melyhez a központi telephely és nyolc fióküzlet tartozott, negyven alkalmazott dolgozott. A pocakos szabómester, Iván bácsi „szalonja” mellett volt a központ, a „főhadiszállás”. A nagy szuterén helyiségbe széles falépcsők vezettek le. Másik kijárata a Hertelendi utcára nyílott, ott volt az ipari bejárat.
Elől dolgoztak hármas sorokban a vasalónők gázvasalóikkal, a nagy és kis „Katin”, amin az ingujjakat vasalták. A terem végén csattogott-sziszegett a nagy kompresszor. Nem volt szabad közel mennem hozzá, de a vészjósló szíjmeghajtás csattogása nem is bátorított arra, hogy közelebbről megismerjem. A teremnek ebből a végéből nyílott a Hertelendi utcára néző hodály, ahol a mángorló gépek dolgoztak.
A fő gépterem a 44-ben, a földszinten üzemelt. Emlékszem a nagy és félelmetes szeneskazánra, meg a terebélyes centrifugára. Utóbbinak olyan ereje volt, hogy miután leállt, belső faláról egy hosszú, falapátra emlékeztető szerszámmal kellett kifejteni az ingeket, annyira rátapadtak.
Egy időben nagyapám egy siketnéma mosómestert foglalkoztatott, aki olyan kapós volt a szakmában, hogy nagypapa nagy fizetésért is alig tudta megszerezni. Jó munkás volt, de egyszer mégis kitört a parasztgyalázat. Egy alkalommal a megszokott trükkel sem tudta kiszedni a centrifuga belsejébe letapadt ruhákat. Nagy mérgű ember lévén, – mondják, ez mosodás tulajdonság – dühében belemarkolt a centrifugába, tépte-cibálta kifelé az ingeket, nem hallván, hogy recseg-ropog, szakad az egész. Meg is lett az eredménye, fizethette az öregem a kárigényeket. Mondanom sem kell, a mestert azonnal kidobták.
Mindenféle félelmetes masinákra emlékszem, hajtószíjak ijesztő erdeire, minden mozgott, csattogott, sistergett és gőzölt. Valami ilyennek képzelhettem a poklot.
Itt, a fő gépteremben volt többek között két hatalmas mosógép. Ha a külső vasajtókat kinyitották az oldalukon, láthatóvá lett egy kisebb, belső vörösrézhenger, szintén kétszárnyú ajtóval, oldalán rengeteg lyukkal. Ebbe a csillogó hengerbe kerültek a ruhák mázsái. Még mindig hallom dühös morgásukat.
Az egyik gépet egyszer javították, és a szerelő beejtette a csavarhúzóját a belső rézdob és a külső burkolat közé. Szűk volt a hely, sehogy sem tudták kiszedni onnan a csavarhúzót. Mikor próbaképpen beindították a gépet, éktelen csörömpölés jelezte, hogy így nem lehet üzemeltetni.
Az esetet követő vasárnap délelőtt lementünk nagyapával az akkor néptelen gépterembe. Ő beemelt engem a rézhenger nyitott ajtaján, én hasaltam az ajtóban, ő meg kézzel lassan forgatni kezdte a hengert. A külső burkolat alján egyszer csak megláttam a szerszámot. Az én akkor még kis kezem befért a két henger közötti keskeny résbe. Lenyúltam és beemeltem magamhoz a csavarhúzót, nagyapa meg addig fordította a hengert, míg a két henger ajtói találkoztak. Ekkor óvatosan kiemelt a gépből. Nagy megkönnyebbüléssel mentünk ebédelni, ami mindig déli tizenkettőkor kellett történjen.
Mondják, egyszer rettenetesen dühbejött. Állítólag az egész Márvány utca elbujdosott.
A teherkocsin kívül akkor még dolgoztak lovak vontatta stráfkocsik, többek között ezek is terítették az árut a fióküzleteknek. Az egyik ló valamitől megriadt, és felvitte a kocsit a járdára. Egy arra haladó idős urat a kocsi kissé nekinyomott a falnak. Nem sérült meg komolyabban, de vérzett az orra.
Másnap megjelent az újságcikk: „Folyt a vér a Nagy­boldogasszony útján”.
Nagypapa még aznap futó látogatást tett a szerkesztőségben. A lap gazdája, gondolom, egy életre megjegyezte, hogy bármit is csinál a Szűcs mosoda, arról jobb említést sem tenni.
Anyámék szerint én voltam a világon az egyedüli élőlény, aki azt tehettem, amit akartam.
Egy példa, mekkora hörcsög volt a nagypapa.
Volt egy kétméteres behemót teherkocsisofőrje az öregnek, akiről kiderült, hogy lop. Tata olyan dühbe gurult, hogy a kapu alatt, ahol elkapta, két pofont levágott a toronynak, technikailag ezt csak úgy tudván kivitelezni, hogy mindkét esetben felugrott. Groteszk látvány lehetett.
Nagyanyám, aki szemtanúja volt az afférnak, tisztán látta, ha a sofőr visszaüt, hát a nagypapának vége.
Persze azonnal kirúgta a pasast.
Egyszer nagyapám valahonnan szerzett egy pisztolyt. Nagymama ragaszkodott hozzá, azonnal tüntesse el. Az öreg erősen ellenkezett, mondván ő ért hozzá. A kompresszor mellett ült, és játszott a fegyverrel.
Hogy mit csinált vele, mit nem, a pisztoly elsült. Anyám mesélte, akkorát szólt, majd mindenki becsinált. Az öreg is megrémülhetett, hiszen még érvényben volt a statárium. Azonnal leállíttatta a gépeket és kikapcsolta  a világítást. Isten tudja, meddig kuksoltak a félhomályban, míg megnyugodott, hogy az utcán nem reagált senki a durranásra.
A pisztoly örökre eltűnt.
Ahogy nagypapa idősödött, lehetőleg a sasadi kertben tartózkodott, gyakran kint is aludt a faházban. Egy vasdorongot készített az ágya mellé, mondván, ha tolvajok jönnek, majd ő elintézi a dolgot. Annyira mély alvó volt, hogy nyilván kellett volna tartani, – persze ő ezt sosem ismerte be. Így kérdéses, hogy adott esetben kinek a kezébe került volna a vasdorong…

Ma, ha néha bemegyek a 44-be, egyszerre rohan rám a rengeteg árny, és a szomorú emlékezés.
Hamar ki is jövök, nehogy megtörténjen az égbekiáltó disznóság, hogy megkérdezze valaki, mit keresek itt.
Tőlem! Aki joggal kérdezhetné ezt minden ott lakótól.
Márvány utca 44. Nem is lakóház, hanem egy hatalmas és kiapadhatatlan emléktár. Nekem megelevenedik, és minden ismét láthatóvá válik, ha ott vagyok. A mostani lakóknak láthatatlanok az emlékek, csak hozzám tartoznak, az én életem múlhatatlan részei.
Ma már talán csak én tudom, hol állt a Völgyi Gabi koporsója, és miért kopog a kövezeten az eső azóta is olyan kétségbeesetten.
Csak én tudom, hogy a Prokop néni krémese milyen észvesztően finom volt, és hogy a fagylaltja ünneppé varázsolta a nyomorult hétköznapokat.
Emlékszem Rózsa nénire, vasalónő volt. Kövérkés, ros­szul öltözött, többgyerekes asszony. Férje elitta még a Krisztus könnyét is, fizetés után pár nappal már – ha a nagypapa hallótávolságon kívül volt – előleget kért nagyanyámtól, mert  nem tudott enni adni a gyerekeknek. Nagymama mindig adott neki, amit aztán a következő fizetéskor „elfelejtett” levonni. Rózsa néni papucsban tudott csak járni, olyan dagadt és elszíneződött volt mindkét lába. Ezeken a lábakon állt, és vasalt egész nap.
Csapongó emlékeimet igyekszem mederbe terelni, bár ahogy így visszaolvasom a leírtakat, nem  igazán sikerült.

1949-ben történt.
Nagyapám agyvérzést kapott. Úgy maradt meg emlékezetemben, hogy még ma is egy fénykép élességének megfelelően látom a legapróbb részleteket is. Nagyon rossz állapotban volt. Apám mindent megtett, ami orvosilag elképzelhető, de még egy laikus számára is egyértelmű volt, itt a vég.
Mikor utoljára láttam, hátán feküdt, tátott szájjal vette a levegőt, még ma is hallom erőszakos zihálását.
Már besötétedett, mikor hazaindultunk. Hazaérésünk után nem sokkal telefonált nagy­mama, hogy az öreg elment.
Teljesen összezavarodott lélekkel, értetlenkedve és tehetetlenül álltam a tény  előtt, egy gyerek számára végképp elfogadhatatlan esemény kellős közepén.
Kilenc éves voltam.
Ami nekem megmaradt, az a rengeteg benyomás és emlék, meg egy világossárga vászon hálóing, ami az övé volt, amit nekem adtak, mert ragaszkodtam hozzá.
Enyém maradt minden, ami elmesélhető, ami elmesélhetetlen, egy szeretettudat, ami mindennél többet ér, mert segít élni.
Te drága, öreg méregzsák. Ölelje át lelkedet az örök nyugalom.
Nem élte meg, hogy államosítás címén mindenét elvették, és nagymamát „kártalanították” az elvtársak.
Nyolcszáz forintot kapott.

Az emlékeknek hosszú, és vakítóan  fehér szárnyuk van.
Megmarad szelük hűvös érintése,
még akkor is,
mikor már messze, a távolban repülnek,
feloldódva  az ég végtelen kékjében.



Álom

Tudománytalan előadás az álom, ébrenlét és fantáziálás mibenlétéről.

Az álom az ébrenlét egyik formája. Lehet ébren is álmodni, azt hívják fantáziálásnak.
Az ébren álmodás tudatos agytevékenység, ezzel szemben a valódi alvás egy olyan tudatállapotot teremt, melyben vegetatív működéseink lépnek a tudat helyébe. Ilyenkor szabadon, kénye-kedve szerint működik az agy, saját törvényei, logikája szerint. Aztán hogy korábbi élményeink által befolyásolt tartalma, vagy azoktól független, egyéni teljesítménye a valósabb, azt nehéz lenne eldönteni, mert mindkét verzió egyidejűleg fontos a létezés teljessége érdekében.

Folyamatos meglétük nélkül megszűnnének a fogalmak, mint álom és valóság, alvás és ébrenlét, maradna talán a fantáziálás, ami önmagában semmire sem jó.
A képzelgés fiktív ténye az agy álomtevékenysége nélkül nem teljes, mert csak pianókból nem lehet zenét komponálni, az annál sokkal többrétegű feladat, ha valóságos, hihető és élvez­hető muzsikát kívánunk hallani.
Az álmodás a valóságnak gondolt állapot elviselni tudásához elengedhetetlen kellék, egy túlterheltséget feloldó vészszelep, ami megvédhet az összeomlástól.
Az alvásba, álomba menekülés lehetősége olyan, mint fogócskában a „ház” – amíg benne tartózkodunk, nem lehet üldözni. Leendő tartalma kis mértékben befolyásolható, ha az elalvás perceiben erősen koncentrálunk egy számunkra fontos témára.

Olyan intenzitással jelenhet meg el nem ért vágyunk beteljesülése, hogy valóságként tudjuk megélni azt. Ez a tény erőt és hitet ad ébrenlétünk tudatos sóvárgásainak, fékezi a kiábrándulás, megkeseredés és feladás tempóját. Nagyon fontos az álomnak ez a funkciója, mert kihűlt lélekkel élni kőnehéz feladat.
A mindenkori belső egyensúly mindkét ébrenlétben fontos, nem csak a tudatos, a vegetatív agyműködést is befolyásolja. Zaklatottan, feszülten elaludni kusza rémálmokat eredményezhet, mert az agy nem tud maradéktalanul megszabadulni az elernyedt tudati állapot nyomasztó befolyásától. Az ilyen „pihentető alvást” egy rossz álomfoszlányokkal díszített, törődött, fáradt ébredés követ, ami eleve meghatározza az előtte álló napot.

A halált is szokás „örök álom”-nak nevezni, gyanítom, az irodalmi – költői hatás kedvéért. Ez egy buta és értelmetlen szóhasználat, mert sem az alváshoz, sem az álomhoz nincs köze. Ha valamiből nincs ébredés, akkor az eleve nem lehet álom.

A halál az átmúlás egy másik létezésbe, ahonnan nincs visszaút. Valaminek a végső lezáródását jelenti, amire nincs igazán megfelelő szavunk.
Az álmodni tudás igen fontos, de az „ébrenléti álmodás” – a fantáziálás - is, egyik állapot az agy szabadsága, a másik a tudaté.

Égszaggató

A ház a domboldalba épült, fehér falai vakítóan világítottak a napsütésben. Kis kertje a szakadékot övező sziklákig tartott. Árnyas fáinak lomb­koronái kellemesen árnyékolták be a kerti garnitúrát, ahol délutánonként újsággal  kezében szunyókált. Kitérdesedett fehér vászonnadrágja meglehetősen koszos volt, kinyúlt trikója, lepusztult szalmakalapja, kitaposott, levágott kérgű cipője sejtetni engedte, hogy nem éppen az erdő elvarázsolt hercege.

Ahogy kövéren szundikált, lógó karokkal, földre ejtett újságjával, olyan volt, mint aki az erdő öreg fatörzseihez tartozik. Mellette az asztalon ebédjének maradékai szikkadoztak a hőségben, darazsak és más bogarak legnagyobb örömére. Falevelek suttogásán és méhzümmögésen kívül minden mozdulatlan volt.

Nagyon szeretett így ebéd után a kerti székben aludni, ilyenkor megelevenedett körülötte az erdő. A széthajló lombok közül előtűntek régi emlékei, barátságosan mosolyogva integettek felé, hívogatták, de ő mozdulni sem tudott. Pedig szívesen ment volna utánuk, vissza a távolodó múltba, de lábai nem engedelmeskedtek.

Sorra érkeztek életének rég felejtett alakjai, szülei, testvérei, barátai, ellenségei. Népes csoport vette körül, mindenki magyarázott neki valamit, de csak gesztikulálásuk és arcjátékuk sejttette, miről van szó. Hiába erőlködött, sosem hallott hangot. Eleinte válaszolni akart beszédeikre, de szemmel láthatóan azok sem hallották őt.

Aztán hirtelen megszűnt a kavalkád, mindenki állóképpé dermedt. A lombok árnyékában megjelent egy fekete ruhás, magas, szikár alak, kemény-szakállas arcában csak úgy izzottak szemei, amint intett kesztyűs kezében tartott ezüstfejű botjával. A megdermedt vendégsereg halványulni kezdett, majd eloszlott a semmiben. A férfi még állt egy darabig az árnyékban, merően, elgondolkodva nézte az alvót, majd visszalépett a levelek közé.

Ez minden szieszta alkalmával megismétlődött.

A szellő lágy simogatása suhant végig borostás, püffedt arcán, ettől felébredt. Nehézkesen felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, összeszedte széthullott újságjának lapjait. Minden áldott nap ugyanazt a lapot olvasta. Visszazöttyent székébe, és olvasott tovább. Csak az alkonyi fény térítette magához, felállt, szuszogva az erőfeszítéstől, majd a tányérral és újsággal bedöcögött a házba.

Bent sötétség, nem volt a házon ablak. Ezt szerette, így a falakat nézve azt látott, amit akart, nem zavarták meg a külvilág tényei. Pipára gyújtott, beleült elnyűtt, kopott, vén foteljába, és füstfelhőkbe burkolózva a falra emelte tekintetét.

Máris kitárult előtte egy ablak, és megelevenedett egyik története.

Látta magát a tengerparton heverészni egy csinos fiatal nővel, kinek hajában szikrázott a víz tükrözte éles fény. Nevettek, és láthatóan boldogok voltak… Hogy hová tűnt az idők forgatagában a lány, fogalma sem volt. Már arra sem emlékezett, miféle parton zajlott az esemény.

Kissé elfordította fejét, és egy másik ablak nyílt előtte.

A háború forgatagában találta magát, izzadtan és piszkosan rohant előre fegyverét markolva, egész lelkében szűkölni kezdett a félelem. Aztán a gránátbecsapódások felverte föld elborította szemei elől az eget. Arcok, karok forgatagában hánykolódott, mindenáron valami kapaszkodót keresve, hiába.

Megint változott a kép.

Gyermeksírást érzett, csecsemő feküdt az ágyon, pelenkázták. Orra felidézte a kellemetlen szagot. Majd fiatal nő jelent meg, ölében hozva a kisgyereket, kedvesen intett felé.

Ismét újabb kép jelent meg előtte.

Csónakban ült, parttalannak látszott a tó, és ő távolodott. Már csak keskeny csíknak látta a kikötőt, ahonnan elindult. Egész lényével érezte a magányt, azt a belső egyedüllétet, ami egész életében kísérte. Érezte a végtelenbe torkolló feszes víztükröt az alatta tátongó sötét és kifürkészhetetlen mélységgel, azt a másik világot, ami számára élhetetlen, és egyelőre türelmesen hordozza, tűri őt a hátán. A némán, őt fürkésző ismeretlent, amiben nyomtalanul el lehet tűnni. Egyedül volt a világban, olyan egyedül, amilyen egyedül kell majd elmennie. Nagyot sóhajtott, behunyta szemeit, de akkor is látta a tavat, azt a fenyegető magányt, amitől nem tudott szabadulni, mert őbenne élt.

Felderengett egy templombelső, érezte a tömjénfüst átható, nehéz illatát, a csarnok hidegét, ami embert nem szánt meg még soha. Mélyen benne szólt az ének, egyre erősödve betöltötte egész testét, felsodorta a felhőkig, végighasította vele számtalanszor az eget. Félve nézett át a réseken, de nem látta a mennyországot. A semmiben rázta, sodorta az ének, a tökéletes tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése még ellenkezni sem engedte. Csak repült, és elbomlott, mint az ének hangjai.

Itt a házban, a befelé élés tökéletes magányában ringatta az álom, mint piramist a sivatag, nem érzett teret, időt, csak a létezem tökéletes nyugalmában remélte, hogy él.

Mert sokféle síkon lehet élni, ki tudja, mikor melyiken teszi.

Nem tőle függ, tőle nem függ semmi, kiszolgáltatottan száguld a létben, ki tudja, meddig. A száguldás okozta súrlódástól elkopik, lassan elfogy. Végsőkig elvékonyodva, mint kés éle belehasít még egyszer a volt-ba,  megjáratja belső szemeit a múlton, és elszáll emlékei körében a napba.

A szellő tovább suhogtatja a fák lombjait, a katicabogár ugyanúgy végig­sétál a kopott kerti asztal lapján, mérgelődve a felmeredő száraz festékdarabokon.

Minden zavartalanul megy tovább, az emlékek meleg nyári estéken visszajárnak, békésen kóborolnak kertben, házban, nem látja őket senki.

Karácsony


A csendes hóesésben minden megváltozik. A fehér takaró elfedi, ami szóra sem érdemes, ami csúnya és hibás. Tündöklően tiszta és szűzies lesz a szemétdomb, a temető kőemlékei és a kinnrekedt vágyak kódorgó árnyai.

A csendes hóesésben minden megváltozik. A nagy, békés fehérség derengően világos­sá teszi az éjszakát, puhán magába szívja a zajokat és neszeket, csodálatos bizton­ságot és garantált békét áraszt, ami a jóságot és türelmet hivatott az emberekben felkelteni. A fehérben úszó, kihalt utcák az újrakezdés reális lehetőségét ontják a lélek elmagányosodott kamráiba, feltöltve azokat hittel és önbizalommal. Az éles, tiszta levegő átjárja a test minden zugát, elhitetve a súlytalan lebegés létezését, ami fabatkát sem ér.
A jól fűtött otthonok fennkölt hangulatú valóságában a karácsonyfák gyertyái megkísérlik beragyogni a szoba légterét, meleg fényeik simogatják a fát körülállók megüdvözült arcait. Az ünnep őszinte pillanatait megélő önámító, tiszta arcok ezek, mert mindenkinek szüksége van hazug percekre, amikor el tudja – mert el akarja – hinni, hogy ő jó ember, kicsit ki kell ülnie ócskaságának és gonoszságának tavából a partra, sütkérezni annak a valaminek fényében, amiről tudja, nem illeti meg, de nem törődik vele. Lázas igyekezettel keresi magában, ami szép, el kell hitetnie magával, ami esetében hihetetlen, vacogva a felismerés rémétől, miszerint nem jár neki semmi, amit szeretne. A gyertyafények nyugalmat árasztó hangtalan lobogása felidéz benne gyermekkori pillanato­kat, arcok és hangok torokszorító emlékeit,  akkori lelkének hótiszta varázsát, ami ijesztő messzeségből int felé.
Megrendült lelke könnyeket csal szemeibe, a szégyenkezés sós üzenetét, ami elfelejtődik a következő karácsonyig. Mert szánalmas esendősége nem lenne elviselhető ez ösztönös védekezés nélkül.

Nincs ünnep, ami belső milyenséget megváltoztathatna. Előre programozásán senki nem tud változtatni. A karma az karma, aki cipeli, annak nincs beleszólása.
Ha valami csoda folytán olyanná válna, mint szeretné, szörnyű helyzetbe kerülne, mert nem is tudja igazán, milyenné szeretne válni, és az új helyzettel nem tudna mit kezdeni. Vad képtelenségeket produkálna, vég nélkül húzná a rövidebbet, legfeljebb a helyzet tragikomikumát érzékelné, ami ellen nem tudna mit tenni. A teljes elbizonytalanodás okozta kétségbeesés felébresztené benne hajdani énjét, vad bosszúvágya olyan tettekre késztetné, amit még ő is megbánna.

Így lehet egy pozitív változás, egy megtérés, elkövetkezendő súlyos helyzetek melegágya. Bölcsebb dolog messziről hallgatni és vágyni az ünnep hívogató énekét.
A csendes hóesésben minden megváltozik. Letakarja a világot, mint békés szemfedél, pedig csak gyönyörű káprázat, mert alatta minden a régi. 

Levél Apámnak

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
(Füst Milán)


  Drága Papa.

     Most, hogy ennyi éve nem láttuk egymást, eljutottam odáig, hogy írjak neked levelet, és még így is igen furcsán érzem magam amiatt, hogy írásban fordulok feléd, nem a szokott módon szóban.
Ma már hiszem azt, hogy egy gyereknek el kell érnie egy bizonyos életkort ahhoz, hogy képes legyen az apjának írni. Most sem vagyok benne egészen biztos, hogy sikerül, mert annyi minden jut eszembe egyszerre, hogy inkább egy lelki zűrzavarra emlékeztet, mint értelmes gyermeki megnyilvánulásra.
A kommunikációnak ezt az írásos formáját talán a köztünk feszülő kor- és generációs különbség, no meg a bennem, mint fiatal emberben uralkodó, a belső változások okozta állandó káosz nehezítette meg eddig, meg hát az is, hogy az őszinte érzelmek kimondását korábban magam is egy férfihoz nem méltó gyengeségként értékeltem.
     Egy fiatal ember folyton alakuló kialakulatlanságában hatalmasan félre tud értékelni pusztán „csak” emberi megnyilvánulásokat, és mire erre ráeszmél, már késő.
Nekem már csak a remény jutott, hogy a te intellektuális szinted és belső érzékenységed jelezte ezt, és tudtad, ez egy átmeneti állapot, mert a béka is először ebihal.
Egy kamasz fiú tele van hittel, csak később veszi észre, hogy bátran a szó elé biggyesztheti a „Tév” ki­egészítést.
     A tény, hogy az ember akkor jön rá sok dologra, mikor már késő, a sorsnak olyan kegyetlen büntetése, amit egy életen át cipelni kell, mert visszafordíthatatlan történtekkel ugyan mi mást lehetne csinálni.
Számtalan villanásnyi emlék kavarog bennem. Mikor estén­ként – rendelés után – zongoráztál, szinte minden számhoz fűződött valami emlék diákkorodból… vagy mikor a háború alatt Kievnél egy lebombázott ház tűzfalának támasztott ajtó mögött operáltál egy sérült katonát, az ukrán falvak muzsikjai levett kucsmával tisztelegtek vöröskeresztes jelzésed láttán. Még ma is őrzöm azt a kis sze­rény ikont, amit egy súlyosan beteg kisfiú szüleitől kaptál, akik hálá­ból a szoba sarkában felépített házi oltár ikonjai közül felaján­lották: válaszd közülük, amelyiket akarod – és te egy nagyon szerényet fogadtál csak el, mert tudtad, a komoly régi darabok családi    ereklyék, nem akartál gesztusukkal visszaélni.
Mert megint nem a szerzés hajtott, számodra az volt a legnagyobb ajándék, hogy meg tudtad menteni a gyereküket.
     Arra már én is homályosan emlékszem, hogy a Pauler utcában, a légópincében bujkáltunk sokad­magunkkal, te a folyosón, egy hordágyon operáltál – még víz sem volt – négy katona petróleumlámpákkal világított, hogy legalább láss valamit, ott térden állva.
Az sem volt semmi, mikor 1946-ban – akkor egy évig Győrben laktunk – egyik este orosz katonák rontottak be hozzánk, cipelve egy magas rangú tisztet, akinek egy katonai jármű csúnyán elintézte az egyik lábát. Sikerült több nekifutásból annyira rendbehoznod, hogy a számtalan ajándék mellett rá akartak venni, menj ki velük Moszkvába, olyan professzori állást kapsz, amilyet csak akarsz.
De kicsit előreszaladtam, maradjunk a Pauler utcá­nál.
     Miközben a hordágyon fekvő katonán megpróbál­tad a lehetetlent, szaladtak a figyelők, és jelentették, jönnek a nyilas testvérek ellenőrizni, és számodra, aki nem mentél vissza a frontra, belátha­tatlan következménnyel bírt volna, ha megtalálnak.
A Holényi festékboltnak volt egy segédje, alacsony, sovány, féregszerű férfi, aki igen büszkén hirdette: ő őskeresztény. Ez a lelkes nyilas párttag úgy tudott vonulni, mint egy délceg kakas. Ótvara miatt vigyázni kellett vele, ha rendelésre jött, távozása után a Mama fertőtlenítővel lemosott mindent, amihez csak hozzáért.
Ez az ember maga volt a jelentéktelenség tornya, akit élete folyamán a nyilas testvérek vettek először emberszámba. Túláradó boldogságában és fontosságában szárnyakat kapott – de egyik nap eltűnt.
Beszélték, akkora lelkesedéssel működött közre a deportáltak lakásainak kifosztásában, hogy nézetkülönbsége támadt a többi testvérrel, akik a vita hevében egy­szerűen agyonlőtték.
Nyugodjék békében – ha tud.
     Az emberek rákfenéje az örökös döntési és szelektálási kény­szer. Ő dönti el például, melyik állat szaporodhat, és melyiket kell kiirtani. Mi élhet, és mi nem.
Egymást sem kímélik. Meghatározzák, ki okos és ki buta, ki mennyire – és mire – használható, ki milyen fajta, vallású, kinek szabad élni, kinek nem.
Egyre több apróság bukkan fel emlékezetemben, talán még kedvem is lenne szóba hozni őket, de megtanultam, soha nem szabad az igazat leírni. Nem szabad. Az emberek fele nem fogja érteni, a többi meg nem meri. Ezért aztán hülyének néznek, jobbik esetben nem vonnak kényszerkezelés alá, és megúszod azt, hogy egy serteperte naffőnököt, egy Algernont csináljanak belőled, aki csak a sajtra koncentrálsz.
Ha leírod az igazat, békés életed jelentéktelen és arc nélküli folyásának vége, nincs többé te, a meg nem értés középpontjába sodródsz, és elvérzel. Tetemeden az elkövetők megkönnyebbülve járják örömtáncukat, hisz többé senkit nem zavarsz, és nekik nem kell szembesülniük a ténnyel, hogy te sugárzol valamit, amit ők nem értenek.
     Az ember nem tudja, mikor jár jobban. Ha fiatalon távozik – megúszva egy csomó kellemetlenséget, ha férfikorának legszebb idejében, még ereje teljében, vagy ha késő öregségében mond pardont, miután úgy az idegeire ment szeretteinek, hogy már az is utálja, aki szerette.
Te mindig tisztességes, becsületes ember voltál, elkövetted azt a hibát, hogy úgy gondoltad, más is az. Mert hitem szerint az igazság valahol középen van.
     Az embereket nem érdemes sem szeretni, sem gyűlölni. Elég csak tudomásul venni és betartani a szabályt: a bizalom alapja a gyakori ellenőrzés, mert ha a dolgok igazak, akkor is lehetnek ellenkező előjelűek, az igazság annyira szubjektív valami, hogy egy­idejűleg több is lehet belőle.
Legyen elég nekem a saját, jól megfontolt tévedéseimet elviselni. Minél kevesebb egy döntésben a szubjektív motívum, annál hátrányosabb a döntést hozó helyzete.
     De nem is szokás keresni az igazságot, ha meg is találnák, mire mennének vele? Esetleges megléte bődületes zavarokat, kényelmetlenségeket eredményezne, nél­kü­le is van baj elég.
Hogy valójában ki is lopta el a kabátot, ez csak a volt tulajdonost érdekli, meg azokat, akik abból élnek, hogy a kabátot keresik. Talán az a legbölcsebb, ha maradunk a régi jól bevált semmiben.
     A napokban kezembe került egy régi fénykép. A Kisdunán vagyunk, ronda hideg őszi időben, és csukázunk. A Dini kollégád is velünk volt, aki erősen emlékeztetett egy öregedő puttóra. Meséltétek, hogy egyszer egy ijedt kisgyerek ült a fogorvosi székében, és rémületében doktor néninek szólította Dinit. Az egész intézet ezen röhögött.
     A népek zöme még életében próbál valamit csinálni, ami miatt távozása után emlékeznek rá. A sors fintora: távolról sem kell valami nagyot elkövetni, nem lehet mindenki egy Savonarola vagy VIII. Henrik, elég, ha egy furcsaságuk fennmarad.
Ilyen volt Dini, a puttó.
     Emlékszem, egy horgászást követő hallakoma alatt a kupacba gyűlt halszálkákat mind egy szálig megette, és nem lett semmi baja. Ez a mutatványa nálam biztosította számára az öröklétet.
Mikor rászántam magam az írásra, nem is gondoltam, hogy ez lesz a vége. Egy intenzíven kiömlő emlék­özön minden szépsége ellenére is nehéz. Számtalan villanás, töredék és elhalványult részlet bukkan fel bennem, ami fájdalmasan szép, de mivel mindketten tudjuk, mikről van szó, nem akarom magunkat kiadni, hátha idegen szemek is olvassák. Úgy érzem, összetartozásunk feltétlenül fontos eleme, hogy legyenek, maradjanak dolgok amikről csak mi ketten tudunk.
     A Mamának írt hajdani szerelmes leveleid ma is a családi iratok között pihennek, és sosem fogom őket elolvasni.
Ha belegondolsz, a szavak mindent ki tudnak fejezni, amit ki sem mondunk. Például, ha azt mondják valakiről: X elhunyt, eltávozott, netán jobb létre szenderült, megtért teremtőjéhez satöbbi, az „Valaki”-volt.
Ha meghalt, elhalálozott, lehunyta szemeit satöbbi, az átlag valaki lehetett.
Ha kinyuvadt, feldobta a pacskert, kifingott, akkor az egy senki.
Ha kutyás embernek pusztul el a kutyája, az meghalt.
Ha nem kutyás nyilatkozik, akkor az állat megdöglött. Ezt a kifejezést emberre is használják, ami kimondatlanul is jellemzi az elhunyt milyenségét, környezetének hozzá való viszonyát.
De bármit is mondanak, a lényegen nem változtat.
     A nagy elme díszes síremléke alatt is egy halott fekszik, meg a Don erdős partjain sorakozó jeltelen sírokban is.
Állítólag Napóleon mondta: A dicsőség a holtak napfénye. Ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy van elhunyt, akit ez bármiért is kárpótolhatna. A halál csak addig lehet irodalmi és filozófiai értekezések témája, amíg mások haláláról van szó.
     Abban is igazad volt, hogy a pénz nem egy elha­nyagolható dolog, de az ember életének fontos hozzávalóit nem oldja meg. Lehet valaki nagyon gazdag, ugyan­akkor az elhagyatottság szintjén magányos, gazdagsága még gyanakvóvá is teszi, ami reális is, mert nagy valószínűséggel tényleg hátsó szándékokkal közelednek felé, és pénzének tudatában akaratlanul is felvesz egy olyan viselkedési formát, ami ellenszenvessé teszi. Pénzért sosem árultak szeretetet és törődést, barátságot, és gesztust. A pénznek csak racionalitása lehet, melege soha. Végső fokon, csak színes papír.
     Mikor elmentél, az egész mindenség valami robbanásszerű hang kíséretében darabjaira szakadt. Eltűnt lábunk alól a talaj, minden megkérdőjeleződött, csak a tátongó űrt láttuk – ami bennünk utánad maradt.
Aztán minden ment tovább. A villamosok ugyan­úgy jártak, a srácok ordítoztak az utcán, nem szűntek meg közintézmények, a Zöldfa vendéglő illusztris ügyfelei sem lettek józanabbak.
     Időnként kezembe kerül a „19.-ik Gyalogezred Története” című nagy alakú könyv, amiben a te apád – az én szeretett nagyapám – is benne van. Ezt a féltett kincsét nekem dedikálta: „Rajongásig szeretett egyetlen fiú unokámnak, életem legszomorúbb napjaiban 1944.”
     Drága Nagypapa! Becsülettel betartottam, amire kértél búcsúszavaidban. Soha nem felejtettelek el. Ha jön a ködhajó, meg­indulok felfelé a leeresztett feljárón, és nagyon remélem, ott fogsz engem várni apámmal együtt a korlátnál.
     A könyvbe írt leveledet még a mai napig sem tudom könnyek nélkül elolvasni, sem megköszönni, sem válaszolni nem hagytál nekem időt.
Mindig az idővel van baj. Mindenhez kevés. Haladási tempója gyorsabb az ember helyzetfelismerési képességénél, és utólag nincs lehetőség korrigálni, mert ez egy racionális, kegyetlen játék, amiben az élet hossza szerint nő az elvétett pillanatok száma.
Nagyon fontos a családi háttér. Nekem szeren­csém volt, nélkülük minden siker és kudarc elszürkül, értelmét veszti.
     Minden nézőpont kérdése. Úgy aranyozod be,   vagy teszed rémessé életedet, ahogy akarod. Nem lehet mindenkiből hörcsög, vagy hős. Nem pusztulhat el mindenki egy mérgezett magtól. Abban hasonlít a két tábor, hogy mindegyiknek mennie kell.
A temetőbe nem járok ki. Egyszerűen azért, mert nem vagy ott. Ugyan, mit is keresnék abban a sírokkal megzsúfolt kertben, amikor van egy sajátom, amiben jelen vagy, ugyanúgy sétálhatsz a fekete tó partján, mint én, és neked is válaszolnak a lángvörösben pompázó sellők, mint nekem. Minek is mennél máshova, mikor itt megidézhetem a többieket is, akiket szerettél.
Na meg kerten kívül is velem vagy. Most is mögöttem állsz, és figyeled, mit írok. Hiszen benne élsz minden mozdulatomban, gondolataimban és döntéseimben, amik – igaz – nem mindig helyesek, de hozzám tartoznak.
     A napokban egy bevásárló központban nekem rohant egy nő, elképedve magyarázta, azt hitte téged lát. Lehetséges, egy pillanatra te voltam, amiben nem találok semmi furcsát.
Ma sem látom tisztán, a velem történő dolgok közül mi az iga­zi valóság, és mi az, amit nem kell, hogy komolyan vegyek. Azt gyanítom, a fontos dolgok bennem játszódnak le, és nem körülöttem.
Te már minden titkok tudója vagy, megszabadultál a kételytől, bizonytalanságtól, túl vagy a nagy utazáson, amitől remélem, kisimulnak a lélek ráncai.
     Emlékszel, mennyit horgásztunk a Kisdunán? Milyen nagy igyekezettel tolta a Budai féle farmotor az öreg ladikot? Zúgtak mellettünk a náderdők, elbújtatva a riadozó szárcsákat és más vízimadarakat. A hókony vízének békalencse-áradata úgy lefogta az evezőinket, alig tudtunk haladni. Felejthetetlen az a béke és nyugalom, az az időtlen tisztaság, ami a nádközti tisztáson fogadott minket békazenés aláfestéssel A növényzet folyton bomló és megújuló jellegzetes mocsárszaga még ma is az orromban élő emlék.
     Drága Apám. Benned megvolt a bölcsek megbo­csátani tudása, belőlem az igazságtalan, aljas dolgok soha nem múló haragot és bosszúvágyat szülnek, amit elviselnem is terhes, de nem tudok rajta változtatni.
A génhibás, ócska sejthalmazoknak a megbocsátás csak olaj a tűzre.
Elképesztően gyorsan szállnak az évek, azonos korúvá lettem veled, egyre jobban értem és megértem apró rezdüléseidet is.
     Lányom, az unokád – akit láthatóan szerettél s aki igencsak kicsi volt – emlékszik rád; a fontos emlékeit őrzi az ember, ha sok van belőle, segít életben maradni.
Hogy mennyire fontos az életben a szerencse! Az élet paradoxonja… A Pauler utcai légópince nyilas ellen­őrzései alkalmával átrohantál a szemben lévő ház első emeletére, a Gestapo irodájába, ahol a vezető egy vezényelt osztrák tiszt volt, aki ott tartott, míg a veszély el nem múlt. Becsöngette az őrséget, utasította őket, ha a nyilasok be akarnának jönni az épületbe, nyissanak tüzet. (Nagyra értékelhette a nyilasokat a Gestapo…) Persze, azoknak eszébe sem jutott az épületet ellenőrizni.
Ez a tiszt mondta neked: meglátod doktor, majd ha vége lesz a háborúnak, az én két gyerekem fog hozzád jönni nyaralni, a te két gyereked meg hozzánk.
Ennek az embernek, a nagy visszavonuláskor nyoma veszett…
     Emlékszel a Piroska nénire? Ő volt a tejbolt korlátlan úrnője, olyan éktelenül kövér volt, hihetetlennek tűnt, de fel tudott hozzád jönni kezelésre az első emeletre gyalog.
A vitéz Szentnémethy Feri bácsira? Gyárban volt éjjeliőr. A vezérigazgató még magyarul is alig tudott, az éjjeliőre meg beszélt vagy hat nyelvet. Kemény repülőtiszt lévén nem sikerült elpusztítani.
Elfekvőben halt meg – teljesen egyedül.
Már nagyon sokan elmentek, mióta nem vagy itt. Mostanában már én is gyakrabban hallom a Styx surrogó-lágy hangját, hallani vélem Káron evezőinek tapintatos, nyugodt csapásait. A halk és óvatos loccsanások talán még nem felém közelítenek, de agyamban egyre erősebben hallom őket, és tudom, csupán idő kérdése az egész.
     Tudod Papa, a kozmopolita fogalmát sokan valami ledegradáló létezőnek hiszik. Pedig ha belegondolok, egy kellemes állapot. Nem gyötörheti honvágy, mindig az a hazája, ahol éppen van, és ha egyszer meghal, akár a másvilágon is lakhat, nem okozhat neki lelki problémát.
Társadalmi megítélése – az egy dolog, de hogy neki nem hátrány, abban hiszek.
Te, aki már mindenen túl vagy, és én, aki semmin, mit tudok neked mesélni, ami téged ott érint? Te az érem mindkét oldalát látod, én meg legfeljebb az élét.
Nem vagyunk egy súlycsoportban. Neked már van rálátásod az egészre, az én látótávolságom meg centikkel mérhető.
Úgy lehetsz velem, mint én mondjuk egy három éves gyerekkel, aki vég nélkül csacsogja szamárságait, én pedig elnéző türelemmel hallgatom.
     A napokban eszembe jutott Becker Lenke néni, a régi műtősnőd, aki egy soproni poncihter volt, határozott és kiegyensúlyozott egyéniség. Ádi bácsi – a férje – pedig zsidó. Gyermektelen emberek voltak, szerintük ebből a keveredésből észvesztő utód származna.
     Emlékszem Ádi bácsi gyönyörű bélyeggyűjteményére, minden szabadidejében albumjaival foglalkozott.
Késöbb a budai hegyekben bujkált egy fegyveres ellenálló csapattal, és mikor égni kezdett talpad alatt a talaj, téged is magával vitt.
Mama akkora csomagot pakolt neked össze, hogy alig bírtad a hegyi ösvényeken felcipelni. Lekísértek egy koromsötét barlangba, kellemesen csorgott rád a víz, kezedbe nyomtak egy nagy kést, ha jönne valaki – szúrd le.
Órák múltán jöttek érted, te meg agyondrukkoltad magad, nehogy vendéget kapj.
El tudom képzelni, embert leszúrni nehezebb mint agyonlőni, a szúrás valahogy nagyon személyes.
(Emlékszem, egyszer a Prokop néni – a segéd házfelügyelőnk – nem volt elérhető, és neked kellett elvágni a tyúk nyakát. Éteres vattával elaltattad, és úgy vágtál. Nem tudtál a sültből enni.)
     Mindenkiben lakik egy Minotaurosz. Bizonytalanul kódorog saját útvesztőiben, álmodik és elképzel, szenved és örül, történetekkel díszíti fel vacogó, esetlenül bizonytalan önmagát, kifelé igyek­szik leplezni torzult milyenségét, mert hiába van meg mindened, ha értetlenség vesz körül, és magány.
Ha nem ad a sors lehetőséget arra, hogy belső milyenséged fénye megvilágíthassa külsőd rútságát, ha nincs kinek gonosznak vagy akár jónak lenni, ellehetetlenülsz, és egyaránt értelmét veszti, szép vagy e vagy csúnya.
     Az egész halál egy abszurd képtelenség, vele kínos közelségben élünk, jelenlétét minden cselekedetünkben érezzük. Vele szemben annyira esélytelenek vagyunk, még félni sem érdemes tőle.
Nem lehet sem barát, sem ellenfél. Nélküle nincs élet, nincs újjászületés, nélküle nincs érték, nincs a történéseknek súlya, nélküle az egész tragikomédia esetlegessé válna. Ha élet van, halál nem létezik. Mégis félünk a haláltól.
A kérdés az, hogy lehet félni valamitől, ami úgy van, hogy nincs?
Válasz: Lehet.
Mert megfoghatatlan, nincs mit tennünk. Ezért fontos a vörös hajzuhatag éles emléke – amig csak létezem, és emlékezni tudok.
     A nemlét a létnek egyik formája, amit előbb-utóbb mindenki gyakorolni fog, nincs nyafogás, benne van a pakliban, ezt mindig olyan mondja, aki nincs a nemlétben.
Az ember egész életén át vadul reméli, hogy a végén felébred, és kisül, csak álom volt az egész.
     Drága Papa. Lassan befejezem pillanatnyi locsogásomat, nem akarván türelmeddel visszaélni.
E levelem piszkozatának háromnegyed részét eldobtam, mert én, a tájékozatlan, nem akartam hülyének tűnni szemedben filozofáló bölcselkedésemmel.
Na meg gyermeki tiszteletlenségnek éreztem vak makogásomat.
Fontos, hogy gondolatban mindig együtt vagyunk, hogy mi „Fél szavakból is értjük egymást”, és tudom, majd találkozunk.
     Addig is legyen tiéd a megérdemelt béke
     Nem meséltem az elmesélhetetlenről, majd személyesen.

Fiad, aki változatlanul szeret.