A nagy utazás

A negyedik emeleti lakás csendjét jóformán nem zavarta meg semmi. A régi bútorok, festmények, szőnyegek dús egyvelegében a tört fény kiemelte a porcelánokkal zsúfolt vitrint, ami meggyőződéssel uralkodott a számtalan tárgy felett.

Ezen a békés szigeten az élet rohanó dübörgésétől elszigetelten két öreg ember élt. Két idős asszony, az egyik kilencvennyolc, társa mindössze kilencvennégy évet tudott maga mögött. Körülöttük már mindenki elment, csak az összefolyó emlékek tömege kísértett a szobákban, hangok, elmosódott arcok és tekintetek. 

Reménytelenül egymásba gubancolódott képei a múltnak, már szétválaszthatatlanul összeforrva, sokszor minden logikus rendet mellőzve, de éltek.
A kistermetű, testes Ilona néni volt a fiatalabb, ő főzött, és általában a házimunkák nagy részét is végezte. Irma néni is be­segített, de leginkább a fotelben időzött, ami kora miatt már meg­engedhető. Mindenük megvolt, ami az öregséget határozottan elviselhetőbbé teszi.

Irma sokat szunyókált, visszaálmodva a régi időket, ha ébren volt, akkor is messze jártak gondolatai. Az álombeli élete egyre közelebb került az ébrenlétében elkövetett gondolataihoz. Már szinte fel sem tűnt neki, mikor megy át álmából az ébrenlétbe. Hosszúra nyúlt élete bővelkedett eseményekben, számtalan emléke életre kelt, igy sosem érezte az egyedüllét bizonytalan érzését. Ha kora eszébe jutott, azonnal jelentkezett a búcsú közelségének érzete is, ami nem meglepő ebben a korban. Bár ez olyasmi lehet, mint a repülés. Mindenki természetesnek tartja, hogy időnként lezuhan egy-egy gép, hiszen minden közlekedési eszköz rejt veszélyt, de ha ő ül repülőre, nem hiszi el, hogy ilyen vele is megtörténhet. 

Irma néni is tudta egész életében, mi a történet vége, de valahogy magára nem vonatkoztatta. Most viszont, hogy igen közelivé vált a lehetőség, hitetlenkedve-sértődötten nem akarta tudomásul venni. Próbált hosszabban ébren maradni, érezte, az egyre gyakoribb elalvások nem vezethetnek jóra. De nem sokra ment igyekezetével, nem vette észre, ha elaludt, vagy akkor hitte azt, hogy ébren van, ezt nem tudta senki. Az utóbbi hetekben láthatóan  lefogyott, pedig ugyanúgy étkezett mint annak előtte. A számtalan apró vészjelzés elszomorította, már nem lehetett figyelmen kívül hagyni a tüneteket.

Ilona néni korholta és buzdította.
– Mert elhagyod magad, keveset mozogsz. – mondogatta minden alkalommal.
– Kilencvennyolc év – morogta Irma, – te sem gondolhatod komolyan, amit mondasz.
Ilona változatlanul vezette a házat, Irma meg egyre töb­bet­ idő­zött a fotelban.

Egy napon Irma különös dolgot álmodott. Kislány volt, egy parkban játszott, mikor hirtelen eltűntek a körülötte futkosó gyerekek. Hideg szellő támadt, és vészjósló csend. A fák közül anyja alakja lépett ki a pázsitra Roli kutyájuk kíséretében, és hívogatón intett felé. Felriadt szendergéséből, elhatalmasodott rajta a szorongás.

– Ez nem jelenthet semmi jót. –  mondta. –  Az idejét sem tudom, mikor álmodtam utoljára a mamával.
Másnap délelőtt Ilona reggelijüket készítette, mikor a konyhában hirtelen mintha minden megállt volna. Üvegkeménnyé vált a napfény, a levegő hideg masszaként vette körül. Megdermedve a szokatlan élménytől, mintegy álomban, bebotorkált a nagyszobába. Irma a fotelban ült mozdulatlanul. Megtört tekintettel meredt maga elé, arcán nyugodt, halk mosoly. Ilona lábai elerőtlenedtek, le­rogyott egy székre, és halkan sírni kezdett.

A lakásban megmaradt a szokatlanul mély csend. Ilona egyedül végezte mindennapi megszokott teendőit, gondolatait beárnyékolta kilencvennégy évének tudata. Gyakran hallotta a szobából Irma csoszogó lépteit, az egyetlent, ami lecsendesítette maró egyedül­­­lét érzését.