Baleset


Mindenki azt hiszi, ő aztán tudja, ő aztán jól csinálja, ő aztán látja hol a gödör, aztán belelép, és eltöri a bokáját.
Ez évente többször előfordul vele, lassan már a gödörből jobban tájékozódik, mint mellette állva a gazban.
Belátja, hogy a gödörben ugyan úgy lehet élni mint mellette, csak nincs rizikó, nem tud gödörbe esni, csak a perspektívája a dolgoknak más, azt viszont meg lehet szokni. A dolgok különben is minden perspektívából ugyan azok, akár békából nézik, akár madártávlatból.
A gödör, biztonság érzetet ad, ha például lőnek, elég, ha behúzza a fejét, hátránya, hogy felgyűlik benne az esővíz, nincs hogy elvezetni.
De ezzel együtt még mindig jobb mint nélküle, ez olyasmi mint a teknősnek a páncélja, ha balhé van, visszahúzódik, mondhatni eltűnik benne.A
A van egy jó gödrömnek még a tudata is megnyugtató, a tulajdonosa bármikor beleugorhat, és már nem is látni.
Csak arra kell vigyázni, nehogy messze elkóricáljon, mert hirtelen vész esetén, nem tud azonnal beleugrani.
Az ellenségeire kell csak odafigyelni, ha egyikük netán lapáttal közelít, azt azonnal el kell kergetni, mert gyanús, hogy be akarja a gödröt temetni, még akkor is, ha mondjuk, a gazdája éppen benne dekkol.
Egy ilyen tett, ökölvívásban is övön aluli ütésnek számít, hát még a tárgyalt témában.

Mindenféle gödör létezik, a tulajdonos anyagi és egzisztenciális helyzetétől függ. Egy seggevége valakinek csak valami kis negatív huplija van - gödör címén, egy jobb, már derékig belefér a gödrébe, egy eminensnek akár bebútorozott és mély gödre is lehet.
állítólag vannak téliesített gödrök is, ebben remek kandallókban ropognak a fahasábok, rönkök, és éghető anyagok.
A végképp csórók meg a gödör fölé hajolva próbálnak valami langymeleg fuvallatot lekapni.
Ha egy férfiúnak több gödre is van, az már a felső tízezerhez tartozik, aminek számtalan előnye van, például ragadnak rá a nők, mondván, nem a gödreidért, hanem önmagadért szeretünk.
És a marha elhiszi, mert el akarja hinni. Aztán mikor kiforgatják a gödreiből, nem marad hátra más, minthogy a sarki pocsolyából hűtögeti lángoló érzelmeit.

Ez rohadtabb dolog mint egy bokatörés, ez nemcsak fáj, de nagyon sokba is kerül.
Kőkeményen megfizetett tanulópénz, amit egyesek idővel elfelejtenek, és ismét belelépnek a gödörbe.
Az emberek szeretetébe, és megértésébe bízó volt gödörtulajdonos, valójában vadul hisz abban, hogy igenis lehet őt egy gatyába is szeretni, mert ő egy nagyszerű ember, aztán ha újra feltornássza magát az uborkafára, megint ugyan abba a gödörbe lép, mert valójában még dúc idegrendszere van, és azzal nem lehet sokra menni.

Hát, így ökörködjük végig az életünket, mit sem törődve a valósággal. Azt hallván meg amit szeretnénk hallani, és akár bele is gebedünk, de ragaszkodunk agyrémeinkhez.
Hogy ennek ára van, hát hogyne lenne, mindennek van ára, bár olvastam, hogy „Hitvány testünknek nincsen ára”, ezt mindenki el is hiszi, de csak a másokra vonatkoztatja.

Lázas igyekezettel keressük az üres gödröket, vágyakozunk, fantáziálgatunk, mert kell találnunk egy szabad gödröt egyszer, mert egy gödör mindenkinek jár, ha több nem is.

Zenepavilon


Vannak állatok, embernek, és embernek kinéző állatok. Állatnak kinéző emberek is vannak, azok rendszerint nem is emberek.
Vannak faunok, Buddhai mosolyok mögé bújó Istentudjamik, két lábon járó ócskaságok, romos zsenik, meg hazudozók.
Álszűzek, és hermafroditák, bukmékerek és cselszövők, fapados ócskaságok, akik megmajmolják a még ócskábbakat.

Mikor este jönnek haza a Soltészék, egymásba karolva, hátizsákkal és szatyrokkal, lassan és kimerülten, roggyant térdekkel araszolva a sír felé, vén körtefák.
Korhadó kérgük alatt hemzsegő életek, bogarak és pondrók, születnek és halnak, egymást karolva vánszorognak a kéreg repedései felé, aztán kijutva, lesodorja őket a szél, és onnan nincs visszamászás.

Szökdécselő ifjúkor, jó nénik és bácsik hada, ugrókötelüket vesztett individuumok.
Aztán kisül, hogy dehogy,. pedofilok, szadisták, alkoholisták, nihilisták és mensevikek, hívők, fehér fityulákba burkolt kivénhedt zsolozsmázó beszarik, mert tudják, hogy van a fejükön vaj, és nekik meg fog bocsátani a gondviselés, meg akinek még ez a dolga, de csak neki, a többieknek ne is tegye.
A mások simlis disznók, azt sem érdemlik meg, hogy elszáradjanak.

Száll az ének, hamisan, hangosan, de a zajtól legalább nem lehet veszekedni, mert nem hallani az átkozódásokat.
Így- messzebbről, csak egy kórus szép és felemelő összképe marad meg az arra ténfergő emlékében, és ez melengető, meg minden.
Mert a látvány, az első benyomás a fontos, a többi egy lószar, részletkérdés, ki a francnak van ideje ezzel foglalkozni.
Meg a dolgok úgyis maguktól elrendeződnek, vagy így, vagy úgy,
Lehetőleg lassan, hogy a végén a szerencsésnek már örülni se legyen ereje.

Hijj…ez a sors egy szemét és lelketlen valami, nem törődik az semmivel, nincs szíve.
Azt mondták a Lalinak, hogy menj te a francba, és a Lali ment is, ez volt a sorsa, és a sors éppen ott volt.
De bezzeg ha szükség lenne rá, akkor nincs sehol, még az esély is elvész, hogy hátha, hátha most rövidtávon megváltozott, és jóindulattal bír.
De persze ez kizárt, de az ember olyan hülye, hogy hinni akarja a lehetetlent.
Hát higgye- ha ez jó neki, csak bele kell kalkulálnia a pofára esést.

Nagyon szar érzés, mikor az ember pofája piszkosul nagyot csattan a kövön, csermelyként csordogálnak ki szájából a fogai, és egyszerre lát csillagos éjszakát, és dübörgően fényes nappalt.
Ha angyalokat is lát, akkor nagy a baj.
Jobb fel se állni, akkor nem lehet leesni.
A megfontoltság a hosszú élet titka.

Bár egy Dór oszlopsor alatt heverészve a dög melegben- nem egy utolsó program, fejed felett tudni a timpanon statikus jelenlétét, és elábrándozni olyasmiken, amiről nem illik szólni.
Ez pénzbe sem kerül, és nagyobb erőfeszítés sem kell hozzá.
Aztán így is- úgyis elmúlik az időd, és úgy mész a fenébe, mint az, aki végigerőlködte földi pályafutását.

A sors, egy pikirt valami, egyformán simogat, és mindig pofonnak éled meg.
Vénségedre olyan kerek lesz a képed, hogy mindenki oedémára gyanakszik. Hát tegye…
Te tudod, hogy nem az, és ez legyen elég.
Ne analizálgasd magad, akkor is olyan vagy- amilyen. Csak rossz órákat szerzel, azt meg megteszi helyetted más is.
A siker titka, ne akarj semmit, és eléred. Csupa hepppy lesz az életed.
És nem kell a harangszót osztályozgatni. Lélekharang, vészharang, misére hívó harang, hajóharang, búvárharang, stb.
Csak harang van, és harangzúgás.
Ez ilyen egyszerű…

Csak mosolyogj, mint egy Buddha, mindent végy észre, és sose beszélj róla.
Így azt hiszik, csak ők a tájékozottak, nem fognak veled rivalizálni, és még szeretni is fognak.
Nem mész vele semmire, de hagynak élni.
Hátnem?

Kertes ház


Már telefonon is határozottan megmondtam, hogy ne csengessen be. Persze a maga gátlástalansága és arcátlansága minden képzeletet felülmúl. Nincs itthon akit keres, és máskor se keresse, mert máskor sem lesz itthon. És ha kimegy, ne felejtse el becsukni a kerti kaput, mert nem bírják a növényeim az állandó huzatot.
De ha mégis találkozni akar vele, a hátsó kertben van. Ha megkerüli az ecetfát, és besétál a sufni mögé, ott találja. Ott ül egész nap a zöld pongyolájában, már régen ki kellett volna mosni, de nem engedi. A lapos nagy kövön ül, cigarettázik, és magában beszél. nem érteni mit, mert nagyon halkan csinálja, és csak a jobb kezével gesztikulál.
De hiába fog szólni hozzá, nem is érzékeli, hogy ott van. Valahol, valami másban barangol, talán nem is látja ami körülveszi, mert amit lát helyette, azt csak ő látja. Már kérdeztem többször tőle- mi a fenét nézel egész nap? Hiszen csak a sufni fala van előtted. De nem szólt semmit, nem is hallotta valószínű, hogy kérdeztem. Hát, nem is kérdeztem többé. Meg, ha meg is mondaná, attól én még nem látnám. Ő, egy másik világban él, csak itt van a teste. Én meg itt, és a testem is itt van.
Mert a lényeg, nem a test holléte. Az a láthatatlan, és érzékelhetetlen valami, ami számít, és hogy az hol működik, hát azt senki nem tudja. Ha valami nem tartozik az emberre, azt nem is fogja megtudni soha. Nincs hozzá köze. Majd ha átlépi ezt a küszöböt, majd akkor meglátja, amit kell.
Ő vele valami zavar történhetett, mert itt is van, meg ott is. Olyan ott- mozdulatlanul ülve, mint egy kerti szobor, csak mozog az egyik karja. Mikor a levegőben nyuládozik, nem tudom, mit akar megfogni, bár lehet, meg is fog, csak az abban a másik világban van, azért látom üresnek a markát. De nem is érdekel, mi lehet az. Nem tartozik rám.
Hogy mi az ami rám tartozik? Hát jó kérdés. A nyavalya se tudja. Még sosem gondoltam bele, mert ha megtudnám, lehet, megzavarna. Elbizonytalanodnék, és csak nehézségem támadna belőle. Az meg így is van elég, nem kell még szereznem belőlük. Ha éjszaka zörögne be egyszer, mikor tiszta égbolt van felettünk, és teljes erővel süt a hold! Minden alkalommal, egy vastag és vakító sugárnyaláb ereszkedik le a házra, úgy ragyog az épület meg a kert, hogy nem hinne a szemének. Csak halk zümmögést hallani, és akkor ő felriad álmából, mint egy alvajáró kiszédeleg a kertbe, és hanyattfekszik a fűben, a kankalinok között. Széttárt karokkal, és csukott szemekkel, fehér arcán egy halvány mosoly… Hosszú- fehér hálóinge, izzik mint a hó. Én persze nem merek kimenni a fényre, mert érzem, nekem biztos árt. De az ablakon át látom, hogy körülállják ködszerű képződmények, fölé hajolnak, és beszélnek hozzá. De sosem jönnek a ház felé, és ez megnyugtat.
Már sok éve nem lehet vele beszélni, de ha maga meg akarja próbálni, hát csak rajta, én szóltam. Ha nem jár sikerrel, ne engem hibáztasson. Sokan hiszik, hogy kell valakivel beszélni, mert akkor nincs olyan kíméletlen magányérzete. Ez persze egy marhaság, mert akkor is egyedül van, ha a fene eszi meg. Ez magára is érvényes, bár ha vele beszél, olyan, mintha magába beszélne, ezt meg otthon is megteheti, nem kell ilyen messze eljönnie.
Látja, hogy múlik az idő! Mindjárt itt a szürkület, már a hosszúfarkú- fekete lepkék is megérkeztek. Ahogy nő a sötétség, egyre sűrűbb rajokban érkeznek, mire itt a vaksötét, a szárnyaik kékes fényben kezdenek derengeni. Sűrűn gomolyog tőlük a levegő, mint megannyi lidércfény lobog az egész kert felett. De érdekes, hogy csak a kertünkben, a kerítésen kívül, csak az átláthatatlan éjszaka a rengeteg apró neszeivel, az alvó világ, amiben nem ébred fel reggelente mindenki. Ebben a nagy sötétségben, értelmet kapnak a nehéz sóhajok, és kiömlő félmondatok, amiknek részeit már széthordta az esti szellő.
Mert mindennek van értelme, meg semminek sincs, a sötétség elnyelte világ hajnalban feltámad, frissen, tele ígéretekkel, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy majd a következő alkalommal. Mert mindig van következő alkalom, egészen az utolsóig.
Most jobb ha elmegy, mielőtt megérkezik az este. Jól bezárkózom, minden rést és nyílást elreteszelek, még ellenőriznem kell a padlásablakot, nehogy bejöjjön valami, ami érezhetően itt fog ólálkodni a ház körül, és folyton figyel.
Őt is felszedem a kövéről, és bevezetem a helyére. Hátha ma mond valamit, és nem akarom elszalasztani.

Mozi


A nézőtér puha-meleg sötétségét hamar megszokta a belépő kinti fényekhez szokott szeme. Lassan kibontakoztak a homályba burkolt széksorok, a támlák felett álló fejek gombasorai, amiket a vász­non vibráló film fakó fényei simogattak.
A jegyszedő néni időnként bekísért valakit, zseblámpájának fénye bizonytalanul kutatta az üres szék felé vezető utat. Az újonnan érkezett leült a kijelölt üres helyre, bekapcsolódva az előadásba. Úgy merült el a gombafejek tengerében, mintha mindig is ott lett volna.
A film pergett, minden néző saját életének történetét nézhette. A vásznon születésétől jelen percéig minden részlet megjelent, rég felejtett epizódok, kellemes és nyomasztó emlékek nyüzsögtek, tülekedtek a sápadt fényben.
A zseblámpás néni időnként megjelent, lépteinek kopogását felfogta a vastag szőnyeg, odalépett egy gombafejhez, fülébe súgott. Ekkor a megszólított felállt és követte a jegyszedőt. Újonnan érkező ült le megüresedett székére.
Végtelen sorok érkeztek a kényelmes nézőtérre, egy darabig a vászonra meredtek, aztán ki előbb, ki utóbb távozott. A jegyszedő töretlen szorgalommal és igyekezettel kísérte be és ki az érkezőket, és a távozókat, a film szünet nélkül pergett. Viaszszínű arcok, a vibráló fényben figyelő tekintetek, az egyszerre kifelé és befelé néző szemek, nem is figyelve arra, ki ül mellettük.
A mozi… Egyszer mindenki köteles betérni, többször meg sem tehetné.
Csupa egyszemélyes vállalkozás, magányra ítélt nézőközönséggel. Mindenki csak magának tartozik, másoknak semmivel.
Akkor sírsz vagy röhögsz, ha te látod jónak. Ez, az egyetlen, amit megtehetsz. Hát tedd. Ebbe senkinek nincs beleszólása.
A filmedet végig kell nézned. Ha nehéz és fájdalmas részekhez ér, becsukhatod szemeidet, de akkor is látni fogod. Ki kell bírni.
Aztán egyszer csak jön a jegyszedő néni és kikísér. Utána sikerülhet csak megbékélni. Remélem. Már csak azért is, mert ez az egyetlen, ami nekem maradt.

Ferdinánd, a bika


A nyugdíjasok táncos délutánjáról érkezett haza. Helyzetén nincs mit szépíteni, teljesen ki volt merülve.
Az ott alakított ifjú titán szerep igencsak meghaladta erejét. Petyhüdt képére már az utcán jövet rágörcsölt a mosoly, úgy érezte, le fog folyni bénult arcáról a hús.
A lépcsőházba érve lórúgás¬ként érte a hír – elromlott a lift. Ahogy ott állt a lépcsősor előtt – ami lelki szemeiben valahol a végtelenben tűnt el – lassan elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Testébe gyengeség költözött, ki kellett gombolni ingnyakát, nyakkendője szorítását egyszerre nem tudta elviselni.
Lassan és megfontoltan előrelendült, mint a vágóhídon tenné utolsó útján egy bika. Reszkető jobb kezével görcsösen markolta a korlátot, ólomlábait csak úgy tudta emelgetni, ha közben kezével előrehúzta magát.
Már az első emeleti pihenőn tátott szájjal vette a levegőt. Szíve torkában kalapált, vörös karikákat látott. Talán ha tíz percig pihent, majd talpra mászott ültéből, és folytatta végtelennek tűnő utazását.
Már két kézzel markolt a korlát rúdjába, előredőlt, még a fejét is lógatta küzdelme közben – azzal, hogy nem kellett feltartania, erőt spórolt lábai számára. (Legalábbis ő úgy gondolta .)
Az idő múlásával mintha a lépcsőfokok megnyúltak volna, sokkal magasabbnak is tűntek. Agyműködése a végsőkig lelassult, nem tudott másra koncentrálni, mint érzéketlenné vált több száz kilós lábaira. Tetszetősre fésült frizurája csuromvizesen tapadt homlokához, mint vén pulikutya lesett ki szőrcsomói mögül.
– Ezt nem fogom bírni. – suttogta hörögve maga elé, és homályosan kapcsoltak be a táncos délután emlékei.
Egy kövér nőnek azt hazudta, nyolc évvel fiatalabb, mint a valóságban. Az emlék torz vigyort varázsolt megkínzott arcára, hálát rebegve a sorsnak, hogy most nem látják a hölgyek.
Felérve a másodikra kulcsával alig talált bele az ajtózárba.
Az előszobában lerogyott a cipőszekrényre, még sokáig üldögélt félálomszerű kábulatban.
Nehezen lélegzett.