Lelki béke

– Ma végre visszanyertem a lelki békémet.

– Mit? A lelki békáját?

– Miféle békáról beszél, maga süket. Én békét mondtam, nem békát. Hogy lehet egy komoly bejelentésből ilyen idétlen és gyerekes viccet csinálni? Békája legfeljebb magának lehet, és szerencséje van, hogy visszanyertem lelki békémet, mert így nem jövök ki a sodromból.

– Mi a fene! Magának nem csak békája van, de még sodra is? A végén még kisül, hogy maga egy folyó, sodrással és apró tarajos hullámokkal, amiben ringatózik a lelki békája, micsoda idillikus kép, magában egy költő veszett el, de végleg. Úgy látszik, magából a klimax egy szentimentális öreg kappant varázsolt. Meg kell vallanom, inkább fájdalmasan lehangoló, mint nagyszerű.

– Nem tudja feldúlni a lelki békémet, maga visszamaradott szánalmas barom! Magával nem érdemes szóba állni, mert egy hároméves értelmi fogyatékos gyerek szintjén időzik, és legszívesebben úgy orrba vágnám, hogy feltekeredne erre a gázlámpára. Pedig úgy első látásra nem is tűnik hülyének, na de mikor megszólal, eloszlat minden kétséget!

– Jól van nyugodtkám. Azért vegyen néha levegőt, mert megfullad itt nekem, és amilyen ronda élve, hát el tudom képzelni milyen lehet megfulladva. Igenis nagyon komolyan veszem, hogy maga egy folyó, kis hullámaiban ringatja a lelki nyugalma rózsaszín békáját, és biztosan zenét is hall, talán a szférák zenéjét, amitől majd szárnyai is nőnek, és fellibben a légbe, mint egy légből kapott pillangó, de inkább finglangónak gondolom. De nincs mit restelkednie, az ilyen háborús gyerekek, mint kegyed, szoktak különös dolgokat érezni.

– Ismételten figyelmeztetem, hogy lelki békém érezhetően kikapcsol, és úgy seggbe rúgom magát, hogy beletörik a cipőorrom a nagy, löttyedt valagába! Nem értékelem a maga elmegyógyintézeti humorát, maga vicceljen a jó édes mamájával, azzal a génhibás tramplival, aki a világra hozta. Maga egy menthetetlen ősállat, egy tulok, aki még azt sem érdemli, hogy lelökjék egy szikláról. Lefogadom, most is az ideggyógyászati szakrendelésen kellene ülnie, de helyette itt viccelget nekem, maga nyolcvan kiló szánalom.

– Nyolcvanhat és fél, ha szabad kérnem. De mondhat, amit akar, én szeretem magát, és abszolúte elnéző vagyok.

– Maga engem csak ne szeressen! Ki látott még ilyet! Egy ilyen hülye ne szeressen, mert az életkedvem is elvész. Még szerencse, hogy nem hallotta senki ezt a megnyilatkozását, megnyílt volna alattam a föld. Még hogy maga engem szeret... Ez felér egy becsületsértéssel. Ne merje ezt többé mondani!

– Jó, jó, kis gárdahadnagyom. Látom nem sokat ért a lelki békája, a hullámok meg nem is ringatják szegényt, inkább rázzák. Nem szeretném, ha baleset történne, jobb, ha most békán hagyom. Ne hadonásszon az orrom előtt, olyan vörös a képe, mint egy cékla. Még megüti a guta, és már céloztam rá, nem szeretném, ha rémálmaimba beépülne. Na minden jót öreg harcos, élveztem a beszélgetést.