Időnként hallom a hullámverés hangját, meg az öböl felett köröző sirályok rikoltozásait. A hangokat hol a part felé sodorja a szél, hol a nyílt víz felé, szétszórva és elemésztve a végtelenben. Arcomon érzem a sós tengeri szellő simogatását, mely ezernyi ujjával matat kigombolt ingem alatt.
– Lehetetlen – mondják, – sem víz, sem más nincs a közelben. Hogy érezhetsz valamit, ami nincs is itt? Ez fizikai lehetetlenség.
Pedig igaz. Ami van, ami létezik, az igenis érzékelhető. A van tértől és időtől függetlenül van, érzékszerveink „hatótávolságától” elhatárolódva.
Minden egyidejűség egy időben érzékelhető, meglétük nem a magunk véges képességeihez mérendő. Ehhez kell a lélek füle. Csak a végtelen érzékeli a végtelent, fizikai képességeink igen behatároltak az érzékelés terén. Hiszen az emlékeinkben őrzött képek, események hangjai is a lélek fülével idézhetők meg.
Mert ami van, az van, függetlenül időtől, távolságoktól. Ami meg elmúlt, az is van, csak másképpen, a voltban létezik, és előhívható.
Aktív létezésünk egy végtelen, hatalmas közegben történik, a voltok, és vanok milliárdjai vesznek körül, lelked fülének érzékenysége dönti el, mennyit veszel észre ezekből.
Az elmagányosodott, sivár életek oka az effajta hallás zavarában rejlik. A lélek siketsége megfagyaszt, kiszívja az életerőt, magányos bolyongásra kényszerít, aminek csak katasztrofális lehet a vége. Az életben egyszerre kell mindkét hallószervedet használni, és a hallottakat alkalmazni. Elmezavart okoz a hallhatók összekeveredése. Nem szabad téveszteni.
Közted és egy elmebeteg között annyi a különbség, hogy te nem vagy elmebeteg. De azzá válhatsz, ha helytelenül értelmezed a lelked hallószervével érzékelteket.
Nagyon figyelj oda.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése