Mesterkurzus 3.

Hölgyeim és Urak.
Már megint találkoztunk, megint itt ülök az emelvényen, és nem arról beszélhetek, amiről kedvem lenne.
Olyan önfeláldozó, és humánus mondani, hogy a következő generációk boldogulása érdekében építjük a mát.
Ez, valahol egy tetszetős marhaság, egy brossuraszöveg, amit senki nem vesz komolyan.
Hát lehet, hogy van benne igazság is, de valljuk be, a mát csak építeni lehet, mert nem lehet hogy nem építeni, de amúgy épül az magától.
Minden új helyzet, még a rohadt is, új lehetőségeket teremt.
Olyan sosincs, hogy semmi sincs.
Az idő, a mával együtt halad, szokás mondani, hogy előre, bár fogalmunk sem lehet, hogy merre az előre, de jól hangzik, hát akkor miért ne mondanánk.
A jövő…
A jelen remélt folytatása, amiben természetesen mi is részt akarunk venni, bár a jövő- mondjuk- az ifjúságé.
Csak azt már nem tesszük hozzá, hogy is.
Mert ki az a balga, aki feláll a székéről, és átadja a helyét másnak, holott fáradt, és ülni akar.
Senki nem mond le a saját életéről, a következő generációk számára, hogy életteret teremtsen nekik.
Életteret teremteni…ez is egy nagy szó, teremteni az Isten tud, ha akar.
Ez mindig automatikusan adódik, meg lehet próbálni benne előnyösebb pozíciókra törni, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Jelen, múlt, jövő…
Jelene és múltja mindenkinek van, aki él. Jövője, csak naptári értelemben biztos.
Ez emberi kitaláció, mert egy végtelenített folyamatról lévén szó, és a jelennek hitt időszak dolgait, valahogy meg kell különböztetni a már történtektől, vagy attól, ami történhet a következőkben.
Ha nem próbálnánk valami valami kronológiai sorrendet felépíteni, könnyen hihetné valaki, hogy most zajlik a rózsák háborúja, vagy a Spanyol armada éppen támadja Anglia partjait.
Mert az események folyamatosan történnek és múlnak, nincs idő, levonni a tanulságait, meg mire is mennénk vele,- máris itt van az új esemény, és az ember csak kapkodja a fejét, és igyekszik képben maradni, ami sosem sikerül, ezért sokan, bizonytalankodva és zavarodottan tűnnek el, és gondolom meg is könnyebbülve.
Szenved az általa is megtapasztalt impotenciájától, de ha valaki nem is akar, akkor hol a baj?
Lehetőleg sosem szabad akarni, az ember ne borogassa fel lelki békéjét.
Ezért aztán a kép sokszor és sokaknál torz, irreális és hülye tettekre ösztönöz, sokszor őszinte szándékkal, hiszen maga a szándék nem kerül pénzbe.
Ezért a mondás, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ezek, azok a botlások, amikről nem beszélünk.
A múltnak, jelennek, és jövőnek vannak kutatói.
A múltkutatók a régészek, előnyük, hogy akkorát tévedhetnek, amekkorát akarnak, laikus nem tudja ellenőrizni, az a brontoszaurusz meg nem tud közbeszólni, hogy a megtalált csontdarab nem a lapockájából származik, hanem a térdéből.
De ezek túlélhető tévedések, nincs belőlük sok.
A jelenkutatók halmozott hátrányú személyek, mert a jelen percenként változik.
A szubjektív tévedések birodalma, ahol szinte csak tévedni lehet.
Teszik is, különböző nézőpontok és tudományos munkák alapján értékelnek, következtetnek és kinyilatkoztatnak, óriási zavarokat okozva a mostban, még szerencse, hogy sorsfordító lehetőségeik nincsenek, bár rövid távú katasztrófákat képesek előidézni, aztán jön a kézmosás, meg hogy emberi dolog, satöbbi.
A jövőkutatás, meg egy tréfa, a múlt és jelen tapasztalásain épülő idiotizmus, és ennyi tévedésre alapozni egy elméletrendszert, több mint balgaság.
De tetszetős valami, jó forgatókönyveket lehet ilyen alapon csinálni, a közönség akár még gyűjtést is rendezhet a főhős számára, volt már rá példa….
Sok mindent megtudhatunk a jövőkutatás eredményeiből, hogy X égitest, ha tízezer kilométer per perc utazunk, akkor száznyolcvan év alatt oda is tudunk érni.
Egy ilyen információtól az embernek még a tartása is megváltozik, hiszen ez, ez egy csodás jövőnek ígérkrzik, kár, hogy nem érint.
A mában élők, a ma problémáival vannak elfoglalva, sem a múlt, sem a jövő nem érinti érdemben.
„A dicsőség a holtak napfénye”- mondta Napóleon, hogy aztán egy halottnak ez mennyi kellemességet okoz, erről nem szól senki.
A jelenben megélt minden múló pillanatunk a jövőbelépés pillanata ,hol szarba lépünk, hol gilisztára, mert mint mondottam volt, ez egy folyamat, és ha ez a műveletsor részünkről egyszer abbamarad, akkor léptünk be a múltba, és jön a már említett napfény. Hogy ott aztán mikre lépünk rá, azt nem tudja senki.
Megszületünk, élünk.
Nem tudni honnan jöttünk, és hova megyünk, és a létnek hitt szűk csatornában csörgedezve nincs más lehetőségünk, mint létezni, magunkra odafigyelve, és lehetőleg elkerülve a kellemetlenségeket…
Hölgyeim, és Uraim.
Nem egymást kell legyőznünk, hanem saját magunkat.
Ez nagyon kellemetlen művelet lehet, csodálni fogom, ha valaki megteszi.
Ha ez valakinek sikerül, elmondhatja magáról, hogy ez férfimunka volt, és most itt vagyok legyőzve, és egy legyőzöttnek mi esélye maradt?
Hát…nem sok.

Nincsenek megjegyzések: